ALWAYS BUSY WITH YOU (2018)

8.FEJEZET

- Mi az már megint? Olyan .. zavartnak tűnsz. – Sol Hye kereste a megfelelő szavakat, hogy lefesse az állapotom. Letettem a kezemben forgatott tollat és nyújtózkodtam hátha akkor kicsit ellazítom az izmaimat.

- Szabadságot vettem ki a következő 2 napra. – említettem meg az összekuszálódott gondolatmenetem egyik hirtelen elkapott szálát. A barátnőm továbbra is engem vizslatott, még mindig nem értette miért vagyok frusztrált.

- Az jó. És mi a probléma? – kérdezett rá, mikor tudatosult benne, hogy nem fogok további magyarázatokba bonyolódni feltett kérdés nélkül.

- Jeong Guk és én együtt fogunk szilveszterezni, vagy valami ilyesmi. – motyogtam az orrom alatt, azonban ez kizárt dolognak számított, hogy nem érte el a barátnőm fülét, és nem is tévedtem. Valóban meghallotta, tisztán és érthetően.

- Oh. – fagyott le hirtelen. – Csak ti ketten?

- Azt hiszem. – válaszoltam bizonytalanul, nem rémlik, hogy említést tett volna másokról is. Jae sem említette, hogy őt is invitálta a szülővárosába. Bár, hogy ha jobban belegondolok nem is kell a meghívása, hiszen ők ketten gyerekkori barátok. Biztosan Young Jae is hazautazik az ünnepekre. De ez még mindig nem elég jó ok, hogy ne legyek ideges amiért Jeong Guk-kal kettesben leszünk egy házban távol a városunktól még hozzá egy ilyen nagy ünnepen.

- Ezért vagy olyan ideges? Mert kettesben lesztek? – érdeklődött Hye. Bingó! Bólintottam.

- Kedveled őt? – kicsit hátrahőköltem a nyílt kérdéstől, nem számítottam ilyen irányított kérdésre, még tőle sem. Kellemetlenül érzem magam. Az zavar leginkább, hogy nem tudom rá a választ. Persze, nőből vagyok és ő elég helyes férfi. Ezt én sem tagadom, de ha csak ennyi lenne, akkor nem érezném magam ennyire kínosan. A kinézet az egy dolog, de a belső. Hogyan nyilatkozhatnék erről, mikor még csak most kezdjük megismerni egymást?

- A hallgatás beleegyezés, Byeol. – sürgetett.

- Nem tudok igent mondani, de a nemet sem tudom ilyen egyszerűen rá vágni. Értesz? – frusztráltan túrtam a hajamba és kiengedtem egy fáradt sóhajt. Ha tovább gondolkodom azzal csak a fejfájásom fog rosszabbodni. Ha eljön az ideje, akkor tudni fogom, mit érzek. Már azért hülyének érzem magam, hogy eleve játszadozom a gondolattal, hogy ő és én. Hogy köztünk lehet bármi is. Tény. Jeong Guk nagyon helyes és a személyisége is eléggé jó. A probléma itt nem ő, hanem sokkal inkább én. Nem véletlenül nincs barátom, egyrészt, mert általában ijesztőnek találják a pasik a foglalkozásom, más részt, ha a munkámmal nem ijesztem el őket, akkor a személyiségem megteszi helyettem ezt. Nehéz olyan embert találni, aki képes elfogadni és kordában tartani a személyiségem. Jeong Guk hogyan kedvelhetne valakit, mint én? Teljesen elment az eszem. Vagy az övé.

Jeong Guk írt egy üzenetet, amiben az állt, hogy kint fog várni rám, amikor végzek a műszakommal. Magamra erőszakoltam a vastag kabátomat és pár tartozékomat az asztalról belesöpörtem a táskámba indulás előtt.

Lehet csak én éreztem kínosnak a hangulatot és számára csak egy újabb megszokott csend telepedett közénk a fűtött térben. A barátnőmmel folytatott késő éjszakai beszélgetés még mindig visszhangzott a fejemben. Nekidöntöttem a homlokom a hideg ablaküvegnek, hogy kicsit lenyugtassam magam és kényszerítsem a fogaskerekeket a megállásra. Persze ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Mikor végre visszatértem a kábulatból, hogy tanulmányozzam Guk vonásait meg is érkeztünk a célállomáshoz.

- Minden rendben? – kérdezte a mellettem ülő, mikor látta, hogy nem mozdulok. Észbe kaptam és kicsatoltam a biztonsági övem. Mindketten szedtük a lábainkat, hogy minél hamarabb a meleg lakásban találhassuk magunkat, a levegő extrém csökkenéseket produkál, az utóbbi pár éjszaka mínuszokba fordult át.

- Holnap reggel indulnunk kellene, hogy időben odaérjünk. Ez megfelel neked? – kérdezte udvariasan, lesütötte a szemét, ahogy várta a választ. Kicsit megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ideges. Lehet, hogy neki is ugyan azok a gondolatok fordultak meg a fejében? Jeong Guk mindig is rejtély volt számomra, bármennyire is próbáltam megfejteni a kifejezéseit, mindig is a sötétben tapogatóztam.

Az esti rutin közben, sőt még az elalvásom pillanatában is ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg el nem csendesedett minden. Beleburkolóztam a meleg paplanba és beletemettem az arcom a puha párnába.

Korán keltem, hogy reggelit készítsek, mielőtt elindulnánk. Épp lefőtt a kávé, mikor Jeong Guk álmos ábrázta feltűnt a konyhában. Ledobta magát az egyik székre és a szája elé tette a kezét annak érdekében, hogy elnyomjon egy kikívánkozó ásítást.

- Jó reggelt. – köszönt, kicsit rekedt hangon, majdhogy nem suttogásként préselődött ki a köszöntés az ajkai között. Viszonoztam a szavait meleg mosollyal fűszerezve, együtt érzően hümmögtem, teljesen meg tudom érteni az állapotát, hiszen én sem vagyok egy korán kelő típus. Ha nem iszom meg a reggeli kávémat, hozzám se lehet szólni egész nap, ami ironikus, mivel pont ezért kell korábban felkelnem, hogy elkészítsem.

- Éhes vagy? – tettem fel a költői kérdést, a szeme felcsillant az étel említésére. Kicsit éberebbnek tűnt pár perc néma csend után, minden további szó nélkül nekiláttunk a reggeli elfogyasztásának. Elé toltam a bögrébe kitöltött kávét cserébe pedig már a jól megismert hálás hümmögésekkel jutalmazott, amit hamarosan felváltott a fiú halk szürcsölése.

Jeong Guk bosszankodva zárta be maga mögött az ajtót, míg én az útra elkészített szendvicseket csomagoltam a csendéletünket lefestő reggeli után. Jeong Guk kiment, hogy behozzon valamit a kocsiból. Az arca kipirosodott a hidegnek köszönhetően, ledobta a kanapéra a lerángatott kabátját mikor visszaért a rövid útjáról.

- Elfagyott a kocsinak az egyik szelepe. Azt hiszem. fel kell hívnom Young Jae-t. – avatott be a fiú a fejleményekbe. Rövid beszélgetésnek voltam fültanúja ezek után. Jeong Guk nem volt beszédes, a másik vonalban lévő fél hangját pedig nem voltam képes kivenni tisztán.

- Szóval? – érdeklődtem. Lehet, még sem megyünk sehova. Ránéztem a szendvicsekre majd vissza a lakótársra.

- Kénytelenek leszünk Jae-vel menni. De azt mondta van egy feltétele. – a mondatok közt drámai hatásszünet növelte a feszültséget. Előre érzem, hogy ami most fog következni a legkevésbé sem fog tetszeni.

×

- Ne legyél ilyen nyuszi! Igyál. Vagy inkább levennéd a pólód? – győzködtem a fiút, aki bizonytalanul bámult a kezében tartott alkoholos italra. Az ismeretlen lány a köreinkben helyeslően hümmögött, ahogy látszólag elképzelte a rendőrt póló nélkül. Szinte vetkőztette Guk-ot a tekintetével. Még is ki ez a lány? Lakótársam hezitálva, de meghúzta az üveget. Ahogy egyre több alkohol került a szervezetembe én is egyre felszabadultabb lettem. Nem azért jöttem el idáig, Sol Hye buli ötlete elől menekülve, hogy egy másik buliban találjam magam, még is itt vagyok. Jelenleg pedig a ködös elmém nem is engedi, hogy érdekeljen ez a tény. Elértem a határaimat. A fejem zúgott, a hangos zenétől és már véresre haraptam a szám, annyi hímnemű egyedet kellett lekoptatnom ezen a fiatal éjszakán. Volt, aki elsőre is megértette nem vágyom egyéjszakás kalandra, és volt, akinél több eszközt kellett bevetnem ugyanazon cél érdekében. Azonban a kérők is elfogytak egy idő után.

Épp időben érkeztem, hogy elrántsam Jeong Guk személyét egy lánytól, akinek láthatóan nem tetszett, hogy elhúztam a majdnem elcsattanó csóktól. Egész éjszaka a fiú nyomában van, az elején próbálta Guk gátlásosan visszautasítani, ízlelgetve a szavakat, hogyan ne bántsa meg a láthatóan érdeklődő másik nemet, azonban idővel és pár feles után már elfelejtett ellenkezni.

Jae pont feltűnt a látókörömben, így Guk-ot ingujjánál fogva vonszoltam magam után. Alig bírt állni a lábán, így eszébe sem volt ellenkezni. Épp csak annyira funkcionált, mint amennyire feltétlenül szükséges volt.

- Hazamegyünk! – kiabáltam, próbáltam a hangommal elérni Jae fülét, hogy értse a beszédet a hangos zene ellenére is. Meg kellett ismételnem még egyszer a mondatot, ezúttal viszont közelebb hajoltam hozzá. – Elmegyünk, túl sok az alkohol. Guk-ot majdnem elcsábították, nekem, pedig ha még egyszer el kell ismételnem a ’nem akarok lefeküdni veled’ mondatot sikítani fogok. Nem nekünk való ez a szórakozás. – magyaráztam.

- Az miért baj? Hagynod kéne, hogy szerezzen valakit. Rád is rád férne egy kis móka. – rázta a fejét. Látszott rajta, hogy az alkohol befolyásolja az ítélő képességét.

- Én nem ilyen szórakozásra vágyom, Jae. És szerintem Guk sem.

Jae nem is nagyon tudta követni többé a beszélgetés menetét, hümmögött egyetértésének jeléül és már el is ment egy lány társaságában.

Egyikünk sem volt stabil, ahogy próbáltunk a kijárat felé araszolni. Ahogy kiértünk a hideg levegőre kicsit kitisztult a fejem. Kihorgásztam a telefonom a zsebemből és tárcsáztam az egyik taxi társaság telefonszámát, közben erősen zsonglőrködtem az egyensúlyommal, hogy ne essünk el Guk bizonytalan léptei miatt. A taxi hamar megérkezett, vagy csak annyira részeg vagyok, hogy többé nincs időérzékem, bemondtam a címet a mellettem ülő részeg fiú feje a vállamra esett, ahogy elszenderedett az út alatt.

- Jeong Guk, ébresztő. Megérkeztünk. – ráztam a vállát annak érdekében, hogy felébresszem. Egymást támogatva jutottunk el a házig, majd a konyháig. Mindkettőnknek töltöttem egy nagy adag pohár vizet és kényszerítettem magunkat, hogy megigyuk. Pár óra lézengés és céltalan ülés után kezdtem úgy érezni, hogy teljesen irányításom alatt tartom a testem. Többé nem éreztem magam részegnek, és ahogy láttam Guk is kezdett kijózanodni.

- Gyere, elviszlek az ágyig. – tudattam vele a tervem és átkaroltam, hogy ezzel is támogassam. Könnyebben ment, mint gondoltam. A lendület, amivel rádőlt az ágyra magával rántott engem is. A mellkasára támaszkodtam mindkét kezemmel, ahogy felemeltem a fejem az ajkaink súrolták egymást. Guk szeme csukva volt, a tenyerem alatt éreztem a gyorsan lüktető szívverését. Lehet, hogy az ital utóhatása, de a gondolataim veszélyes vizekre eveztek. Elgondolkodtam milyen lenne megcsókolni. Alig pár millimétert kell előrehajolnom és megízlelhetném. A rózsaszín ajkai enyhén elváltak egymástól és kipréselt magából egy szakadozott sóhajt.

- Nonna. – a státusz valahogy máshogy hangzott ezúttal, valami volt a hangjában, amit eddig nem fedeztem fel korábban. Árnyalatnyi vágy.

Próbáltam elcsendesíteni a hangokat a fejemben, minden önuralmamra szükségem volt, hogy cselekedjek, és kicsit távolabb kerüljek az alattam fekvő fiútól. Próbáltam lemászni róla, de ahogy áthelyeztem volna a súlyomat egy hirtelen mozdulattal megváltozott a helyzetünk. Jeong Guk felém tornyosuló alakja megdöbbentett. Az erőviszonyok sosem voltak egyenlőek, azonban sosem használta ki a fölényét. Ezért nem is tudtam, hogy ilyesmire is képes.

- Részeg vagy. – mondtam, figyelmeztetve, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán később. Annak ellenére, hogy bennem már rég eldőlt mit szeretnék, nem jelenti azt, hogy megengedhetem magamnak ezt a felelőtlenséget. Nem lenne fer ha kettőnk helyett döntenék.

- Nyílván. Mivel józanul sosem lenne elég bátorságom. – felelt. A közelsége nehezebbé tette a józan gondolkodást számomra, próbáltam elemezni és felfogni a szavainak jelentését. Megtámaszkodott a fejem mellett a testsúlyát a könyökére helyezte másik kezével pedig végigsimított a hajam vonalán, majd a keze megállapodott az arcom jobb féltekén. Mutató ujjával körberajzolta az arccsontom vonalát, majd az orromét. Nem voltam magamnál mikor hagytam, hogy hangosan felsóhajtsak az érintés okozta kellemes bizsergéstől. Mindennél jobban akartam azt a csókot.

Felindulásból változtattam a helyzeten és én támaszkodtam meg a fiú felett, ahogyan kezdetben voltunk. Átvetettem a lábamat a csípőjének oldalán és miután elhelyezkedtem visszadőltem, hogy ismét közel hozzam egymáshoz az arcunkat. Egymás tekintetébe révedtünk egy darabig, becsuktam a szemem, ahogy egy apró puszit hintettem a fiú homlokára. Adtam egy csókot a nyakának egyik pontjára, ami találkozik a váll vonalával, ezzel egy újabb sóhajt kényszerítve ki belőle.

- Mond el, mit szeretnél. Mit tegyek? – engem is meglepett a határozott és játékos hanglejtésem, ahogy a fiú füléhez hajoltam. Nem tettem semmi mást, csak vártam a válaszra közben pedig az arcát tanulmányoztam. Miután tudatosult benne, hogy rá várok a szeme felnyitódott. Bár ne tette volna, azt a tekintetet nem lehet figyelmen kívül hagyni.

- Nonna, kérlek. – lehelte a szavakat, ujjaival beletúrt a hajamba és fülem mögé tűrt pár tincset. Szemeivel követte a kezének mozdulatait, majd ismét rám nézett. – Nem hiszem, hogy képes vagyok arra, hogy tovább várjak. – a hangja ezúttal nem halkult el félúton, türelmetlennek hangzott. A nyakamra simította mindkét kezét és lehúzott magához egy csókra. Majd kettőre. A hajam fátyolként hullott az arcunkba függönyt képezve köztünk és a külvilág között. Az elején csak az ajkunk ért össze, majd egyre türelmetlenebbek lettünk. Rabul ejtette az alsó ajkamat és enyhén megharapta a duzzadt bőrt, többször is elismételte ezt a cselekedetet mielőtt még a nyelvét is bevonta volna a műveletbe. Szaporán és egyeletlenül vettük a levegőt a csók hol megszakadt, hol folytatódott. Másodpercek, percek teltek el. Minden egyes elmélyült mozdulattal egyre közelebb éreztem magam a szakadék széléhez. Mintha már csak ez a pillanat tartana vissza a mélységtől, az elválasztó vonal, mielőtt lezuhannék. Mintha ezer háborút vívnék egyszerre, még is nyugalmat érzek, beteljesülést, boldogságot.

- Jeong Guk. – szólítom meg bizonytalanul az alattam pihegő fiút. Végleg elválva egymástól kiráz a hideg, a forró levegő hirtelen jéghideggé változott. A növelt távolsággal a pillanat intenzitása megcsappant a valóság kezdte beinni magát a tudatomba. Zavartan ugrottam fel az ágyról, a köztisztviselőnek háttal álltam, nem mertem a szemébe nézni féltem a visszautasítástól.

- Ne haragudj. – tőle két szó elég volt, hogy a hangulatom mérföldeket zuhanjon. Megbánta, tudom. Hiba volt engednem a kísértésnek. Tudtam, hogy ez lesz a vége még sem bírtam megfékezni magam. A szégyennel és az önmarcangolással karöltve indultam meg az ajtó irányába, semmi másra sem vágytam jobban most, minthogy elhagyjam ezt a szobát és azzal együtt az emlékeket.

- Várj. – ragadta meg a csuklómat hátulról megközelítve, az arcát ugyan nem láttam, de hangja nem volt annyira határozott, mint a szorító ujjai.

- Mire? Arra vársz, hogy én is bocsánatot kérjek? – próbáltam nem kiélezetten mutatni a kétségbeesettségemet és a haragomat, de mint már kiderült nem voltam olyan jó az érzelmeim kontrollálásában, ahogyan azt hittem. Ez okozta a problémát elsősorban.

- Nem értelek, mi bajod van hirtelen? – a szorítása enyhült de, érezhető volt a belül felgyülemlett feszültség. Többé már nem dallamosan ejtette a szavakat, elsietett hadarás volt az egész.

- Semmi bajom. – tagadtam annak ellenére, hogy én magam sem hittem volna el ezt fordított esetben. Semmi sem volt rendben.

- Kérlek, mond el mit csináltam rosszul. – könyörgött, szembe fordított magával és megragadta mindkét vállam ezzel megragadta a figyelmemet, minden elővigyázatosság ellenére ránéztem. A csokoládébarna szemek, amik megvilágítást nyertek a fakó lámpa fényétől fogvatartottak, hosszú végtelennek tűnő másodpercekig.

- Ne nézz így rám. – kértem, akaratlanul is az ajkaira tévedt a tekintetem miközben benedvesítette a kiszáradt ajkait, Jeong Guk szokása, mikor elgondolkodik vagy ideges. - Tudatosult.

- Hogyan nézek? – kérdezett vissza.

- Elveszett kiskutya szemekkel. Miért próbálsz meg engem beállítani rossz színben, mikor te voltál az, aki megcsókolt? Ennyire gyűlölöd a gondolatot?

- Semmi ilyesmi nem volt a célom. Igazából nagyon rég óta különleges érzéseim vannak veled kapcsolatban. – mintha nem is figyelte volna, milyen szavakat használ, ami igaz lehet, mivel ugyanannyira meglepte őt a vallomása, mint engem. Sosem érdeklődött irántam nyíltan, ha meg is voltak a jelek én nem láttam őket.

- Tetszett. A csók. – vallottam be habozva. – Én nem bántam meg, és én már nem vagyok részeg. – tettem hozzá gyorsan.

- Én sem vagyok részeg. – rázta meg a fejét, közelebb lépett egyet, alig észrevehető mosoly bukkant fel a szája sarkában, ami hamarosan egy ezer wattos mosollyá nőtte ki magát. Szorosan megölelt miközben a fülembe suttogta:

- Kedvellek, Un Byeol. 

6.FEJEZET

Kedvesek voltak velem, kérdeztek tőlem pár dolgot, de nem nagyon volt időnk ismerkedni, mert menni kellett egy interview helyszínére. Ahogy a Soo Hyun is mondta nekem korábban nagy részben az volt a dolgom az előkészületekben, hogy segítsek nekik, ahogy tudok. Odaadtam nekik a ruháikat, segítettem a sminkes unniknak ha tudtam megfogtam valamit, vagy odaadtam. Összességében élveztem, amit csináltam. A rohanás miatt pedig nem is nagyon volt időm gondolkodni. Épp egy üveg vízzel szlalomoztam a szorgos dolgozók között, amikor megpillantottam az EXO tagokat. A hirtelen 180 fokos fordulatban úgy elvitt a lendület, hogy majd elestem. Mit keresnek itt? Hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy álca nélkül találkozom a fiúkkal? Mennyi ennek az esélye? Se maszk, de paróka, Kai ha pontosan engem nézne, valószínűleg elég hamar rájönne, ki vagyok, azután, pedig jönnének a kérdések, hogy mit keresek itt, és így arra is rájöhetnek, hogy az új bandába tartozom. Araszolni kezdtem az ellenkező irányba ekkor pedig egy kemény mellkasba ütköztem, mikor felnéztem rájöttem, hogy U-Kwon az, akihez a testrész tartozik.

- Mit csinálsz? – kérdezte furcsálló tekintettel, külső szemlélőként lehet, valóban nem tűnök normálisnak.

- Ami azt illeti, bujkálok. – vallottam be és az EXO felé pillantgattam, akik majdnem készek voltak, hogy elkezdődjön a felvétel.

- Maszkot viseltél előttük nem? Akkor nem tudnak felismerni. – ismertette velem a tényeket. Egy sóhajtást követően pedig válaszoltam:

- Az egyik tagot régebbről ismerem, így a kinézetem alapján fel tud ismerni. – vallottam be, de igyekeztem, hogy ne említsek, vagy tegyek semmilyen árulkodó jelet, amivel az énekes tudtára adnám jelenleg Kai-ra gondolok. Ez egy olyan apró részlet, amiről senki sem tud, ezért szeretném, ha titokban is maradna. Mikor a felvétel elkezdődött leültem az egyik üres székbe és figyeltem őket. Nagyon karizmatikusak a tv-ben és látni őket munka közben valahogy lázba hozott. Én is szeretnék szerepelni a tv-ben, hogy kérdéseket tegyenek fel az albumunkkal kapcsolatban vagy a tagokkal. Tényleg szeretném én is átélni.

- Emeld fel a kezed, hogy ha volt már barátnőd. – mondta az interviews hölgy, ekkor a tekintetem visszavándorolt a fiúkra. Azt hittem kiesik a szemem amikor Kai is felnyújtotta a kezét még pár másik taggal együtt. Van valami, amiről nem tudok?

- Oh, Kai-ssi, meglepődtem. – szólalt meg a nő. – Ti tagok tudtatok erről?

- Mi is most hallunk erről először. – tiltakozott Suho, aki szintén nagy szemekkel bámulta a fiút.

- Komoly kapcsolat volt? Még tart? – tette fel a kérdéseit a nő, mire kicsit hezitálva, de Kai válaszolt. Nem érzi rosszul magát az interviews hölgy, hogy belegázol valakinek a személyes terébe? Ilyesmit nem illik kérdezni szerintem ilyen szemérmetlenül.

- A legkomolyabb kapcsolatom volt eddig, de egy éve vége lett. – vallotta be, éreztem, hogy az arcom piros színt vesz fel. Most tényleg rólam beszélne a tv-ben? Áh, biztosan egy másik lányról van szó. De pontosan megmondta, hogy egy éve ért véget, akkor az csak én lehetek, ha nem csalt meg. Bár sosem tudhatom. Elképzelhető, bár én nem igazán gondolom ezt. Az interviews hölgy kérdezett még valamit, de nem értettem, csak a választ hallottam meg.

- Hosszú szőke haja volt, nagy szemei.

- Esetleg külföldi?

- Nem, koreai. Festette a haját szőkére. – ellenkezett a fiú. Ujjaival megdörzsölte a fülét, mint amikor zavarban van. És mikor nem számítottam rá, hirtelen az irányomba nézett. Nem a nőre vagy az egyik tagra, túlnézett a felállított forgatási területen, a tekintete pedig megakadt rajtam. A szemei hatalmasra nőttek, meglepődött, összezavarodott. Bennem pedig egyből megszólalt a vészcsengő, ideje lelépnem innen. Felismert, de elég távol voltam tőle, hogy ne higgyen a szemének. Ha szerencsém van hamar elfelejti ezt az esetet. Szerencsére miután az interview véget ért az EXO elhagyta a helyszínt és ismét foglalkozhattam a munkámmal, anélkül, hogy a miatt kellene tartanom Jong In felbukkan, és rájön, ki vagyok. Nem így akarom elmondani. Sőt, az lenne a legjobb, ha sosem jönne rá és élhetném továbbra is a problémamentes életemet. Nem szeretek másokért aggódni és ő állandóan aggódásra késztet. Ennek ellenére a nap végére sok tapasztalatot gyűjtöttem be, jobban beleláttam a színfalak mögé és megértettem hogyan működik ez az egész. Persze nem minden nap ilyen mozgalmas egy idol életében, de elég sok ilyen helyzet van, amihez hozzá kellesz szoknom ha, befut a bandánk.

A következő hetek gyakorlással mentek el. Sokat találkoztunk az EXO-val a közös dal és a tánc miatt. Időközben gyakoroltuk a részeket, amiket éneklünk és a táncot is közösen gyakoroltuk, hogy minél összeszokottabbak legyünk majd a színpadon. A görcs a gyomromban azonban nem múlt el, amikor Jong In-nal kellett táncolnom forgott velem a világ. Nem beszéltünk soha sem a tánc közben, de mindketten éreztük a másik elkötelezettségét és a tánc szeretetét. Ez az, amit nagyon tisztelek a fiúban, hogy képes mosolyogni miközben táncol, mert élvezi, és mert boldoggá teszi, hogy ezt csinálhatja, ez pedig engem is mosolygásra késztet. Nem tudok ellene tenni, de nem is akarok.

Aztán az igazgató rábólintott az előadásokra és most már különböző helyszíneken adtuk el a dalt és ahhoz eltáncoltuk a koreográfiát. A rajongók nagyon lelkesek voltak, főleg azoknál a részeknél, amikor a fiú és a lány egymással táncol, nem csak szinkronban egymással. Lenyűgöző volt látni azt a sok embert, akik elismerik a munkánkat és fizetnek azért, hogy lássanak minket.

- Jól vagy? – kérdeztem Kai-tól, egy kissé elvarázsoltnak tűnt. Forró volt az arca, de ezt betudtam a reflektorok és a tánc miatt kreált hőnek. Nekem is melegem volt, de Kai elég sápadtan nézett ki az egyik fellépés során. Ennek ellenére még mindig tökéletesen táncolt, így nem aggódtam. A tiltakozásának ellenére rávettem, hogy pihenjen le a hotel szobájában, sajnáltam mivel ezt a napot kaptuk a városnézésre, de nem úgy tűnt, mint aki kész várost nézni.

- Jézusom Kai, te lázas vagy. – mondtam, a tenyeremet a forró homlokára simítottam azután, miután nagy nehezen elértem, hogy feküdjön le pihenni. Készségesen hoztam vizes ruhát és cseréltem miután átvette a test hőjét. Innen már nem nagyon harcolt velem, ekkora már teljesen leterítette a láz. Én pedig akár egy aggódó anyuka őrködtem felette. Miért kötök ki mindig mellette? Mi lenne vele, ha nem lennék itt? Most lázasan nézelődne az utcákon addig, amíg össze nem esne, és halálra nem rémítené a tagokat. Sosem törődik magával. Mindig nekem kellett aggódnom helyette is. Ebben a pár percben, mintha lepergett volna előttem az együtt töltött időszakunk, akkor is ugyan ezeken rágódtam. Hát egy év alatt semmit sem változott?

Egész éjszaka vele voltam, az ágy végébe kuporogva aludtam el a földön ülve az ágyon támaszkodva a kezeimmel, amire a fejemet hajtottam. Mikor a beteg reggel mozgolódni kezdett engem is felkeltett a felületes álmomból, amikor felemeltem a fejem a párnaként használt kezeimről a nyakam nagyot reccsent a fájdalom szétterjedt az egész nyakamon, ezen túl sosem alszom el ilyen kényelmetlen pózban. Egy igazi kínszenvedés így kelni. – jegyeztem meg magamban.

- Hm, úgy látszik lement a lázad. – mondtam majd elvettem a homlokáról a kezem, hogy eltakarjam a számat ásítás közben. Úgy éreztem magam, minta egy percre sem hunytam volna le a szemem.

- Te egész éjszaka itt voltál? – nézett rám Jong In csillogó szemekkel, biztosan még a láz egyik mellékhatása. Tekintetét a földön lévő tálra vezette majd a feje mellé esett vizes rongyot vizslatta. – Úgy emlékszem azt mondtad nem kedvelsz. Még is mindig segítesz rajtam. – motyogta, hogy nem nézett közben a szemembe.

- Úgy van. Ezért légy hálás és csinálj reggelit. – tápászkodtam fel az ágy mellől és egy kényelmesebb széket választottam inkább ülőhelynek. Nem hittem volna, hogy Kai tényleg feláll és reggelit fog készíteni, de úgy tűnik még meg tud lepni engem. Úgy terveztem, hogy pihenek egy kicsit és a saját szobámba megyek, de muszáj voltam megvárni a rántottát, amit a fiú próbált meg össze katyvasztani a hiányosan felszerelt konyhában. Egymással szemben ültünk az ebédlőasztalnál Jong In az asztallap tetejére összekulcsolt kezekkel várta az ítéletemet, még én lassan a számhoz emeltem a villát. A színe sárga volt, az illata is hasonlított a tojáséra, így végül beleharaptam a készítménybe. Nem vártam, hogy jó lesz, de meglepően ehető volt.

- Ez egész jó. – dicsértem meg, és hogy nyomatékosítsam a mondandómat bekaptam még egy falatot. 

Elmosolyodott, de hamarosan rendezte a vonásait. Azon gondolkodtam, hogy most mit mondjak neki, hogy ne álljon be a kínos csend, de ekkor az én csapatomból és az EXO-ből is emberek tűntek fel az ebédlőben.

- Hát ti? – adott hangot a meglepődöttségének az egyik lány, mire Kai-val kínosan összenéztünk. El akartam mondani, hogy Jong In lázas volt, de nem engedte. A fejével nemlegesen intett, én pedig bosszúsan reagáltam a mimikájára. Hiszen akkor most mit mondjak?

- Miért reggeliztek együtt? Ilyen jó lett a kapcsolatotok? – tette fel a kérdést Xiumin, ami majdnem nevetésre késztetett.

- Igen, annyira jóban lettünk, hogy egész éjszaka beszélgettünk. – adtam nevetségesen rossz választ. A többiek nem tudták erre hogyan reagáljanak így a témát be is fejeztük. Én végre eljutottam a szobámba ahol elkészültem. Összepakoltam az indulásra.

Felültünk a buszra, ahol 2 óra utazás várt még ránk. Mivel rosszul aludtam az éjjel, a buszút nagy részében álomra hajtottam a fejem. A fellépésünket az esti órákba tették, így amikor megérkeztünk mentünk el várost nézni, immár mindannyian. Néha lopva Jong In-ra pillantottam, hogy ellenőrizzem jól van-e. Néha sikerült is rajta kapnia, hogy őt nézem. Próbáltam elterelni a gondolataimat, ezért jól jött, amikor Kyung Soo csatlakozott hozzám a sétában és beszélgetésbe elegyedtünk. Egy idő után lemaradva a többiektől több boltba is benéztünk és különféle témákról beszélgettünk, nagyon jól éreztem magam a társaságában. Az éjszakai fellépés is sikeresen végződött, nem voltak hibák a koreográfiában és Kai is képes volt teljes erőbedobással táncolni.

A szállodába visszaérkezve a külön szobámba vonultam be és társaságul pár sojus üveget vittem magammal.

×

- Már ha itt vagy, nem kérsz egy kicsit? – nyújtottam felé a sojus üveget. Még józan voltam, de a gondolataim kezdtek ködössé válni. Nagy meglepetésemre Jong In elfogadta a felé nyújtott szeszes italt, majd leült mellém a kanapénak támasztva a hátát. Középre rakta az italt és felváltva húztuk meg a tartalmát. A gátlásaink kezdtek feloldódni, ahogy az üveg tartalma egyre fogyóban volt. Majd azt még 3 másik üveg követte.

- Tudod, nagyon emlékeztetsz valakire. – mondta részegen Kai, annyira nem volt magánál, hogy egy kicsit kibillenve az egyensúlyából az ölembe esett a feje.

18.FEJEZET

Dobogó szívvel és felgyorsult lélegezettel foglaltam helyet az alaksori lépcső utolsó fokán, a fejemben még mindig a megtörtént események kavarogtak és kezdett egyre inkább testet ölteni a realista énem, aki ha az ebédlőben is jelen lett volna ez nem történt volna meg. Egyik percről a másikra híres lettem az iskolában és mindenki merész tettemen csámcsog.

- Jól vagy? – kérdezte valaki ismerős tónussal. Elfogadtam a felém nyújtott üdítős dobozt és hevesen bólogattam. Csak akkor vezettem a fiúra a tekintetem, amikor az helyet foglalt mellettem a hideg lépcsőn. Yongguk gondoskodóan meleg tekintette találkozott az én meglepett arcommal. A barátságunk hosszú ideje tartott és fontos szerepet töltött be az életemben. A félhónapos szünet úgy tűnt jót tett neki, ahogy szemügyre vettem kipihentnek tűnt vonásait és sokkal inkább hasonlított arra a Guk-ra, akit én ismerhettem meg-e rövid idő alatt. Csak bámultam rá, nem is tudtam mit mondhatnék neki, kérdezzem meg jól van-e? Vagy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Mit tegyek? Barátom is megérezhette a zavarom, hiszen bíztatóan elmosolyodott és ő kezdeményezett.

- Tudod, hogy te vagy a nap sztárja? – hangja játékosan szólt, de azt az aggódó tónust nem tudta elrejteni. Kínosan elmosolyodtam, majd a tenyerembe temettem az arcomat, hogy ne kelljen látnia a kipirult arcom. Annyira kínos.

- Mi az? Csak nem megbántad? – folytatta.

- Igen is meg nem is. – adtam kétélű választ. – Ami azt illeti jó érzés, hogy végre megmondtam a magamét. – vallottam be hatalmas mosollyal.

- Ügyes voltál. – mosolygott, majd fél karjával az ölelésébe zárt. – Megváltoztál. – mondta.

- Hát itt vagytok! – lép köreinkbe a lépcső tetején álldogáló Seo Jin, majd ő is régi barátként üdvözölve megölel. Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányoltam ezt a két fiút. Valóban színt vittek az életembe, úgy tűnik, a megpróbáltatások után kezd minden jóra fordulni, amiért nagyon hálás vagyok.

A két fiúval az oldalamon ballagok vissza az aktuális terembe, ahol a fizika tanárnő a becsengő után már is ecsetelni kezdi a mai leckét. De félbeszakította a rádióban közleményként felolvasott hír, a portás három nevet említett, akiket várnak az igazgatóiban, köztük engem, Jong In-t valamint a narancsleves bálkirálynőt. Az osztálytársaim szemei rám vetődnek én pedig összehúzva magam kérek elnézést a tanártól, de ő csak int, hogy induljak. Azt hiszem elkiabáltam magam, amikor megjegyeztem, hogy kezdenek sínbe jönni a dolgok. Félve nyitok be az igazgatói irodába, ahol már vár rám a két diák velük szemben pedig a bosszús igazgató képe tárul elém.

- Végre, hogy megjött. – türelmetlenkedett az igazgató úr szigorral a tekintetében, úgy nézett ki, mint aki alig várja, hogy elkezdhesse a megszidást. Nem is kellett sokat várnom, hogy elkezdődjön a show.

- Most nagyot csalódtam benned, Ni Ki. Mindig csak a verseny eredményeid miatt kellett idejönnöd még is mi történt?

Álltam az igazgató úr tekintetét és próbáltam a legbűnbánóbb képemet mutatni, de mikor Choi Rim elkezdte kiforgatni a történteket, mintha tiszta lenne, mint a ma született bárány, úgy éreztem, hogy közbe kell vágjak.

- Bocsánat, hogy közbe szólok igazgató úr. – kezdtem tisztelettudó körítéssel. – De csak annyit tettem, hogy ráborítottam egy kis ivólevet, amit teljes mértékben megérdemelt. – magyaráztam. Az igazgató tágra nyílt szemekkel bámult hirtelen megnyilvánulásom miatt, Jong In ajkai közül pedig egy halk kuncogás szökött ki. Látszott, hogy élvezi a helyzetet, mint külső szemlélő. De valójában mit keres itt? Semmi köze nem volt az esethez, legalább is közvetlenül.

- Kislányom, semmi nem jogosít fel, hogy így bánj az egyik iskolatársaddal. - rázta a fejét a férfi.

- Így van. – helyeselt az áldozatot alakító kétszínű lány. Ha már eddig elmentem, nem hagyom annyiban. A lendület hevében az asztalra tettem a tenyerem és magyarázni kezdtem az igazgató úrnak:

- Nem jogosít fel igazgató úr? Akkor az, rendben van, ha hagyom, hogy elvegye a pénzem, nekilökjön a szekrénynek vagy csak szimplán sértegessen? Ha én ezt kiérdemlem, akkor tényleg nagyon őszintén sajnálom, hogy leöntöttem. – mondtam higgadtan, hol a férfire és hol a terrorizálómra nézve. Az igazgató átgondolta a hallottakat, majd Jong In-hez fordult.

- Fiam te miért vagy itt? – kérdezte.

- Gondolom Choi Rim engem is beárult, amiért kinevettem, és Ni Ki pártjára álltam, engem is meg akar büntetni. – válaszolt lazán a fiú.

Ezek után Jong In-t kiküldte az igazgató, hogy menjen órára, nekünk pedig kiszabta a büntetést miszerint délutánonként a könyvtárban kell segítenünk egy hónapon keresztül folyamatosan.

Nem csináltam semmi égbe kiáltó bűnt, ezért zokon esett a büntetés, hiszen csak kiálltam magam mellett végre valahára. Ez miért érdemel megtorlást?

***

Bosszankodva pakoltam a könyveket ábécé sorrendbe, ahogy a könyvtáros nő utasított, majd elkezdtem a polcokra tenni őket. Ahogy sejtettem őnagysága nem jelent meg a büntetésen, ezzel is nekem akart bosszúságot, hiszen az igazgatóiban nem kapta meg amit akart. Az igazgató jobban hitt egy minta diáknak, mint egy bajkeverőnek, ezért pedig hálás vagyok.

Közelebb toltam a gurulós asztalt, hogy felállhassak rá, mivel a könyvnek a W sorban kellett szerepelnie, az pedig a legfelső polcon volt. Az elején még azon gondolkodtam, hogy idevonszolok egy széket helyette, de végül úgy voltam vele, hogy ha leesek, akkor így jártam. Ez a napom már úgy sem lehet ennél rosszabb. Levettem a magas sarkú cipőmet, hogy megkönnyítsem a dolgom, majd nagyon óvatosan másztam fel az alacsony falapra. Sikeresen a helyére passzíroztam a könyvet, kezdtem azt hinni, hogy a balszerencse végre elkerül, de akkor levertem az alatta lévő polcon lévő lexikont, utána kaptam, ezzel kibillentem az egyensúlyomból és guruló kerek miatt az, amin álltam kicsúszott alólam. Hirtelen két kéz fonódott a derekamra és ölelésbe zárva tartotta meg a súlyomat.

- Hogy mi mindig így találkozunk. – szólalt meg mögöttem Jong In, amint meghallottam a hangját tudtam, hogy csak is ő lehet az.

Mikor a lábam elérte a földet, elhúzódtam tőle, majd a cipőimmel foglalatoskodtam, hogy újra a lábaimra vegyem őket. A hajam függönyként takarta el a zavarba jött arcomat, de hamarosan kénytelen voltam szembenézni a fiúval. Már régen ki találtam mit akarok, még is félek megmondani neki, mert lehet ez idő alatt már meggondolta magát. Rájött, hogy nem én vagyok az, akit keres, hogy nem is szerelmes belém. Hamar meg tud változni az ember véleménye, úgy ahogy az enyém is megváltozott egy nap alatt, mondjuk, ha a folyamatra gondolok, akkor két hét kellett hozzá. Nem is. Már akkor elkezdtem változni, amikor eltévedtünk az erdőben, majd a buli éjszakáján és azután a véleményem egyre jobban más irányokat vett, minden téren.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, majd visszafordultam a könyvekhez, úgy tettem mintha még lehetne igazítani bármelyik köteten is. A fejemben pedig megfogalmazódott a terv, hogy játszom tovább a nehezen kaphatót, akkor kideríthettem, hogy milyen szándékkal jött ide, és nem mellesleg hátha elárulja nekem, hogy mire gondolhat mostanában. Változott-e, ez alatt a két hét alatt.

- Te csókoltál meg, és még tőlem kérdezed, hogy mit keresek itt? – humor erőltetett válaszára, felé fordultam, pont akkor, amikor karjait összefonta a mellkasa előtt, egyenesen engem nézett.

- Azért jöttél, hogy bocsánatot kérjek? – puhatolóztam, majd felvettem egy újabb könyvet, folytatva a pakolást.

- Aish, ezt nem hiszem el. – férfias hangja bosszúsan csengett, kirántotta a kezemből a könyvet, majd eldobta az pedig valahol a földön landolt. Neki préselt a szekrénynek, ujjaival pedig körbe fonta az arcomat és erősen tartotta, hogy ne tudjak elnézni. 

17.FEJEZET

Elforgattam a szekrény lakatját, ami egy halk pukkanással jelezte, hogy már ki tudom nyitni az ajtaját. Kivettem belőle pár könyvet, amik a következő órámhoz kellenek, majd visszazártam. Az iskolai folyosó a mai napon is tele volt nyüzsgéssel, élettel. A diákok kiélvezve a szünetet csacsogtak a barátaikkal, míg én magamban a gondolataimba mélyülten közlekedtem az emberek között. Ha Na fürkésző szemei elől is elmenekültem, még mielőtt a közelembe férkőzve beszélgetést kezdeményezhetett volna, mint oly sokszor próbálta ebben a két hétben.

Az erdei iskola véget ért az egy hónap leteltével és minden visszakerült a régi megszokott helyzetébe. Vagy is, kívülről így tűnhet, de valójában minden megváltozott. Bennem mindenképpen.

Másra sem tudtam gondolni, mint Jong In puha ajkaira, hogy azt mondta szeretné, ha a barátnője lennék. A csillagos éjszakánkra, mielőtt még minden elromlott volna.

Másodízben pedig a félre sikerült párkapcsolatomon járt az agyam, amibe Sehun-nal másztunk bele meggondolatlanul. Nem is nevezném párkapcsolatnak, hiszen valójában a legmesszebb állt tőlünk ez a fogalom, hiszen csak barátok voltunk. Az egész csak egy félre sikerült mentési kísérlet mellékterméke.

Két hét telt el, de én az óta sem tudtam feldolgozni az új érzéseimet, gondolataimat, ami egy hónap alatt bámulatos fordulatokat vett. Az, hogy már nem külső szemlélőként vettem részt Kim Jong In életében túl nagy falatnak bizonyult számomra. Hogy megijedtem-e amikor hirtelen töredékeket osztott meg velem a felém irányuló érzéseiről? Igen. Hogy nem csak megijedtem, de el is menekültem előle? Ez is teljesen igaz.  

Az óta szóba sem álltam Ha Na-val sem, aki pedig semmit nem tett ellenem. Egyszerűen csak az új barátságunktól is féltem, most, hogy visszakerültünk a megszokott iskolapadba. Az ismerősökből barátnők lettünk, de nem akartam, hogy ezt mások is megtudják. Meg akartam védeni azt a vörös hajú, szeleburdi, törékeny lányt, aki biztosan nem tudta volna elfogadni, ha miattam felsőbb éves lányok terrorizálják.

Ami azt illeti az életem ezen, része a régi volt. A felettem járó évfolyamon volt egy lány, aki élvezte, ha bármilyen módon keresztbe tehetett nekem. Nem volt semmi komolyabb ügy, elvette a pénzem, a kajámat, kihúzta alólam a széket vagy csak neki lökött a folyosón a szekrényeknek. Elviseltem, mert azt hittem, ha azt mutatom, hogy nem érdekel, keres egy másik áldozatot. Úgy érzem magam, mint egy félre sikerült romantikus dráma főszereplője, aki a tipikus stréber lány, akit zaklatnak az iskolában és a suli legmenőbb gyerekébe szerelmes.

Helyet foglaltam a biológia terem leghátsó padsorában, és ahogy eddig, Sehun most is mellettem ült le, ahogy szokott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem egy kicsit is, mivel a makacsságával elkerülhetetlen volt, hogy ne csikarjon belőlem ki valami beszélgetés csírát. Bármilyen életjelnek örült, még annak is, ha csak lepisszegtem a tanórán.

- Meddig akarod még ezt folytatni? – sóhajtozott mellettem Sehun, miután nem sikerült kommunikációt kierőltetni fáradt valómból.

Szem forgatva ledőltem a padra. Mintha én élvezném. Azért szenvedek, mert fogalmam sincs, most mit kellene kezdenem magammal.

- Jong In, amióta visszajöttünk nagyon rosszkedvű, veled egyetemben. Tényleg nem akarod elárulni mi történt? – puhatolózott tovább a fiú.

- Ez az utolsó előtti nap, mielőtt még visszamegyünk a suliba. – sóhajtozott Jong In, elterülve az ágyon. Elmosolyodtam a lusta fiú ábrázatán, majd én is szomorúan bólintottam. Jó volt itt. Végre tisztázódott a félresikerült összeboronálás Sehun-nal, szóval végre élvezhettem volna Jong In társaságát, de sokkal hamarabb véget ért ez az egy hónap, mint gondoltam. – Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt még visszamegyünk. – térített vissza hangjával Jong In, kíváncsian néztem a szemeibe és vártam, hogy kifejtse az előbbi mondatát.

- Nem. – vágtam rá velősen, majd az asztalra dobva kinyitottam a mai leckénél a tankönyvet. Megráztam a fejem, hátha azzal magamhoz térek, ki akartam zárni Jong In hangját, aki minduntalan emlékeztet a történtekre.

Az óra végét jelentő csengő megszólalására összepakoltam a szétdobált cuccaimat, majd az udvarra siettem, hogy egy távol első padon megehessem az ebédem, ami egy kis müzli szelet volt. Miközben apró falatokat tördelve ettem, a telefonomon olvastam az általam követett könyv fejezeteit. Úgy egy napja találtam rá erre a könyvre, megtetszett a háttér történet, valójában azért kezdtem bele ebbe a nyálas romantikus regénybe, de kellemesen csalódtam. Ami különösen tetszett, hogy a záró fejezetek végén, mindig van egy bölcs idézet, ami az életre vonatkozik. A 12. fejezet végén ez állt:

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy zsarnokságban éljük. Ne azért tedd meg a dolgokat, mert elvárják. Tedd azt, ami jólesik, és ne félj önmagad lenni.”

Irigykedve olvastam a sorokat, a szemem minduntalan vissza-visszagörgetett az idézhetett és egyre többet kezdtem ezekre a mondatokra gondolni. Az járt a fejemben, hogy miért csinálom ezt két hete? Már egy hete kitaláltam, hogy szerelmes vagyok Jong In-be. A kifogások mögé rejtőzöm, hogy nincs meg bennem a kellő spiritusz, hogy a barátnőjévé váljak. Nem vagyok elég belevaló, hogy nem bírnám a népszerűsége miatt. De a népszerűsége nem fog örökké tartani, ahogy a felém irányuló érzelmei sem. Most minden tény új megvilágításba került, és valahogy a felsorakoztatott okaim egyike sem elég meggyőző. Döntöttem.

A lehető legmagabiztosabb léptekkel szeltem át a folyosókat, egészen az étkezőig gyalogoltam, ahol aztán az ajtón besétálva kicsit lassabban közeledtem az áldozatom felé. Ez úttal nem én leszek, aki a rövidebbet húzza. Choi Rim, a zaklatóm, teljes alakjával tárult elém az egyik középponti asztalnál ült, pár diákkal, akiket a barátainak nevez, tőlük egy asztallal arrébb pedig Jong In, Sehun párost is sikerült kiszúrnom, de egyelőre csak is a lányra koncentráltam. Felvettem az egyik asztalon hagyott félig megivott ivóleves poharat, majd magabiztosan elindultam. Most már nem fordulhatok vissza. A poharat a testem mögé rejtettem, hogy ne lássák, ahogy közel értem a társasághoz rám szegeződtek a tekintetek, de nem inogtam meg.

- Nocsak, kit látnak szemeim. Csak nem önként akarod ideadni a pénzedet? – szólalt meg vinnyogó hangján Choi Rim. Féloldalas mosolyra húztam az ajkaimat, majd a mögöttem szorongatott pohár egész tartalmát a hidrogén szőke lány hajára borítottam. Általában nem vagyok agresszív személyiség, de ez hihetetlenül jól esett, erről pedig a mosolyom is árulkodott.

- Mit képelsz te ribanc?! – háborodott fel a ragacsos haját tapogatva.

- Ha én ribanc vagyok, akkor te mi vagy? – kérdeztem vissza önelégülten. – Most lett elegem. Nem fogom tovább tűrni, hogy úgy bánj velem, mint egy kutyával, csak mert nincsenek kis édes koreai vonásaim.

- Neked aztán van bőr a képeden. – fortyogott, kilökte maga alól a széket, hogy a magasságát fitogtassa, de többé nem rémiszt meg.

- Óh, még nem fejeztem be. – ingattam mutató ujjam arca előtt, majd elsétáltam Sehun mellett és megcsókoltam az elképedt Jong In-t. Meglepődött a tettemen, de hamar visszacsókolt. 

15.FEJEZET

Kínos csendben kezdtünk el egymás mellett lépkedni ám hamar szemet szúrt mindkettőnknek, hogy a csapatot, amivel idáig eljutottunk elnyelte az erdő. Az ismerős szituációtól kezdtem megint pánikba esni. El sem hiszem, hogy megint eltévedtem az erdőben és megint csak sikerült elmarni magam a csapattól. Idegesen beletúrtam a hajamba és nyakamat nyújtóztattam, hogy hátha meglátok valakit, de semmi eredménye nem volt.

- Most mit csináljunk? – kérdeztem a fiútól. Nagyon reménykedtem, hogy van valami frappáns ötlete. Ha mást nem, akkor elindulunk visszafelé, egyszer már bejött, csak az az aprócska gond támadt, hogy most egyáltalán nem egyenes irányban haladtunk, hanem kitérőket tettünk és minden egyes fa ugyan úgy nézett ki, mint a 110. darab. Yongguk is tanácstalannak tűnt. Mindketten ez idáig el voltunk foglalva a gondolatainkkal és nem igazán figyeltük, hol kanyarodtunk vagy haladtunk el, ez pedig most elég nagy probléma lett. Yongguk elővette a telefonját és tárcsázni kezdett. A beszélgetésből kiderült, hogy az öccsét hívta. Seo Jin pedig szólt a tanárnak, hogy visszamegyünk a táborba. Miután meggyőződtünk arról, hogy tudjuk, merre megyünk Yongguk lerakta a telefont. A társaságra újra csönd telepedett. Lehet még is inkább meg kellett volna kockáztatni a hosszabb utat, hogy megtaláljuk a csapatatot, de kényelmesebbnek tűnt, ha inkább a tábort célozzuk meg, nagyobb volt az esélye, hogy egy fix pontot megtaláljuk, mintha most rohangászni kezdünk a csoport után.

- Azt hiszem, ezen túl nem járok ebbe az erdőbe. Valahogy mindig eltévedek. – morogtam magamnak, de Yongguk magasra emelte a szemöldökeit és rám meresztette a szemeit. Ő nem tudhatott az előző incidensről, hiszen úgy tudta, hogy csak visszafordultam, mert Ha Na ezt mondta neki, eszemben sem volt említeni, hogy Jong In társaságában történt az egész, így csak elmeséltem a velős lényeget.

- Vigyázz! – kiáltottam fel, amikor a fiú figyelmetlenül lelépett egy magasabb kőről, a fiú után kaptam, de megbotlott, így mindketten végighemperegtünk a sárban és a levelekben. Felnevettem a szerencsétlenségünkön. Később a fiú is csatlakozott, valószínűleg ő is nevetségesnek találta a helyzetet, én minden képen.

- Jól vagy? – kérdeztem meg, de még mindig mosolyogtam. Feltápászkodtunk és amennyire tudtuk leporoltuk magukat. Koszosak voltunk és levelek tapadtak a ruháinkhoz. Úgy éreztem magam, mint a mocsári szörny 2016-os verziója.

- Persze. És te?

Bólintottam. A fiú megragadta a térdhajlatomat és a hátára húzott, a hirtelen egyensúly vesztés miatt azonnal a nyakába csimpaszkodtam, Yongguk pedig felegyenesedett velem és elindult valamerre.

- Mondtam, hogy jól vagyok. Nem kell cipelned. – nyugtattam meg, de továbbra sem eresztett. A vállára hajtottam a fejem és próbáltam valami témát keresni köztünk. Valahogy most annyira nehéznek tűnt ez a dolog, olyan érzés mintha év eleje lenne és magyaron megszeppenten Yongguk mellé ültetnek, majdnem ugyan ilyen idegen érzés volt. Mintha visszafele haladnánk és nem előre.

- Mit fogunk mondani Seo Jin-nek? – tettem fel a kérdést. A csendben majdnem kiabálásnak hallatszott.

- Már tudja. – válaszolt tömören. Tud mit? Tudja, hogy szerelmes vagy belém? Tudja, hogy elmész? Mit tud?

- Ezt hogy érted?

- Tudja, hogy elmegyek. Azt mondta, hogy velem jön. Nem akarom, hogy ti rosszban legyetek, így nem tud semmit rólunk, vagy, hogy tetszenél nekem. – magyarázta fanyar hangon.

- Hiányozni fogtok. – suttogtam, de olyan közel volt a feje hozzám, hogy biztosra vettem, hogy hallotta.

- Egyet se félj, jövőre minden olyan lesz, mint régen. – mosolygott hamiskásan, nem tudom eldönteni ezzel engem, akar nyugtatni vagy magát.

- Melyik régen? Az ismeretlen fiú, vagy pedig a legjobb haver fiú? Nem mindegy. Ha nem tudsz tovább lépni, akkor ne is keress. – mondtam kemény hangon. Annyira nyomott volt a hangulat, nem bírtam tovább. Miért nekem kell rosszul járnom, amiről nem tehetek? Sosem tudattam vele azt, hogy többet szeretnék, mint barátság. Sosem tettem félreérthető dolgokat. Nem értettem, hogy történt ez. És azt sem, hogy miért nekem kell rosszul éreznem magam miatta. Pedig így volt, piszkosul nehezen viseltem, hogy a legjobb barátom elmegy és fél évig nem ír, nem mosolyog rám, nem beszél velem. Egy hülye szerelem érzés miatt, ami jön és megy az életben, de a jó barátokat nem akarom elveszíteni, mint a szerelmet. Jó barátot nem minden nap találok, de helyes pasit minden nap láthatok.

- Adhatok még egy utolsó baráti tanácsot? – szólal meg egy idő után Guk. Oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen, de én nem viszonozom a pillantást, csak bólintok.

- Sosem mondtam neked, de Jong In-t már régebbről ismerem. Együtt jártunk óvodába és a családjaink jó barátok voltak, így sokat játszottunk együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár Jong In a felszín alatt jó ember és nem olyan macsó, menő gyerek, mint mutatja, attól még legyél arra tekintettel, hogy mit szeretnél és ő megadhatja-e neked. Te is tudod, hogy nem mozogtok egy körben.

- Persze, hogy tudom. – sóhajtottam. – De nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom meg. Alakul, ahogy majd alakul. Ha kiderül, hogy nem vagyunk egymásnak valók, akkor is én megpróbáltam.

- Akkor sok sikert. – a hangja kedves volt, mint régi barát szólt hozzám hosszú idő óta először. Yongguk jó ember, és most áldását adta rám.

Végül megérkeztünk a táborba, lemostuk magunkról a sarat és koszt, majd bedobtuk a ruhákat a mosó gépbe. Csak most vettem észre, hogy Guk és Jin valóban összepakoltak. Már csak az én cuccaim voltak szétpakolva és két bőrönd állt a sarokban magányosan. A gyomrom összezsugorodott, ahogy néztem az üres szobát, amit holnaptól már csak én fogok birtokolni.

- Minden hónap végén küldök majd neked egy „x”-et, hogy tudd, jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. – szólalt meg Guk visszatérve a fürdőből. Rámosolyogtam és bólintottam.

- Srácok! – robbant be Seo Jin a szobába. A komor hangulattól sem zavartatta magát és mesélni kezdte a túra részleteit, amit kihagytunk. Igazi felüdülés volt őt hallgatni, egy vidám és életteli hangot. Nagyon fog hiányozni ő is. Ez a srác volt az első barátom és neki köszönhettem egy másikat is. Remélem, túljutunk ezen a mélyponton és folytatódik a hármas barátságunk.

- Nagy buli lesz, sajnos pia nélkül mivel itt vannak a tanárok, de azért jó móka lesz. Remélem nem akartatok korán lefeküdni. – vigyorgott Jin. – Ne csináld már haver, az utolsó napunk a mai itt! Kérlek hyung! – rángatta a testvére vállát a fiú és kiskutya szemekkel ostromolta a kedvetlen alanyt. Végül beadta a derekát és mind a hárman elindultunk a lányok háza felé. Elég nagy tömeg gyűlt össze a ház előtt és hangos zene mellett táncoltak jó páran, és néhányan alkoholmentes sört szürcsöltek. Csak egy kinti lámpa világított, szóval majdnem teljesen sötét volt, csak foltokat lehetett látni a tömegből. Odacsoszogtam a táncolók széléhez, egyszer csak valaki megragadta a csuklómat és berántott a tömegbe. Nekiütköztem pár embernek, de mintha meg sem érezték volna tovább táncoltak, nagyon meleg volt, megszédültem a hirtelen levegőváltozástól és meg is ijedtem, hiszen nem láttam az arcát annak, aki berántott ide.

- Csak én vagyok, nyugodj meg. – hajolt oda a fülemhez a fiú és ismerős illata azonnal megcsapta az orromat. Jong In kezdett kirajzolódni abban a gyenge fényben, ami uralta a teret. Átkarolt és toporgott a pár négyzet centis helyen. Valami táncféleséget próbált produkálni, de nem volt elég helyünk a sok ember között. Hozzá bújtam és hagytam, hogy ringasson. Egy pillanatra teljesen elfelejtkeztem a romokban heverő barátságomról, a bűntudatomról, az aggodalmamról. Csak ő volt és én. 

13.FEJEZET

Levegő hiányában megszakítottuk a csókot, de nem húzódott el teljesen, feje centikre volt az enyémtől. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, a gondolkodásom pedig csigalassúságúvá vált. Egészen idáig élénken élt bennem a vita, vagy, hogy mit szerettem volna mondani még a fiúnak, de egyetlen tettével elérte, hogy semmire se emlékezzek. Kihasználva, hogy mindketten elmerültünk a gondolatainkban kimásztam a fiú alól és az ágy mellett pár méterre meredtem magam elé.

- Aish, teljesen elfelejtettem mit akartam. – morogtam, miközben beletúrtam szőke fürtjeimbe. És miért lett hirtelen olyan meleg a szobában?

Jong In felült az ágyon és kuncogni kezdett. Zavarba jöttem, ahogy véletlenül kimondtam ezt hangosan. Arcomat a tenyerembe temettem és azt kívántam most azonnal nyeljen el a föld, vagy hirtelen váljak láthatatlanná.

Észre sem vettem, mikor állt fel az ágyról a fiú, egyszer csak karok húztak magukhoz és szoros ölelésbe zártak. Jong In és köztem a karjaim útban álltak, de amikor és is viszonoztam az ölelést, már teljesen a testének tudott préselni. Csendben álltunk legalább 5 percig és hallgattuk az egyenletes lélegzetvételeinket. Egyikünk sem tudta, mit kellene most mondani a másiknak.

- Ne haragudj tovább Sehun-ra. Ő csak jót akart. – szólaltam meg végül a barátja védelmére kelve. Sóhajtott egyet, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Magyarázd el, miért lenne ez jó nekem? – hangjában eltökéltség volt, végre túltette magát a duzzogó kisfiún és tiszta fejjel kész volt meghallgatni a valóságot. Megkönnyebbültem, de a dolog nehéz része még csak most következett.

- Figyelj, én szeretnélek jobban megismerni. De a lányok, akik körül vesznek, maguknak akarnak, és én nem vagyok kész arra, hogy szembe szálljak velük. – utolsó mondatomhoz érve elszégyelltem magam, de ez volt az igazság. Jong In népszerű fiú volt, nem is lehet ezért hibáztatni, benne van a génjeiben. Én pedig nem tudok azonnal megváltozni, szeretem a kényelmes életet ahol minden egyszerű, de Jong In minden volt, csak nem egyszerű.

- Sehun ezt megértette és bevette azt a hirtelen ötletet, ha a barátnőjének titulál, akkor nem kell bujkálnunk, vagy attól félnem, hogy a lányok ferde szemekkel vizslatnak. – folytattam a monológot. Megálltam és vártam, amíg a fiú mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, hogy hisz nekem, ami jól esett. Jól láthatóan őrlődött magában, szomorúnak láttam és egy kicsit dühösnek is, de egyáltalán nem az irányomba szólt. Sokkal inkább a körülötte legyeskedőkre neheztelhetett. Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak tőle, de ha arra jutna, hogy nem éri meg neki ez a kapcsolat, akkor nekem mindenképpen el kell fogadnom a döntést.

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad mellettem. Sajnálom, ha önző vagyok, de akármilyen kellemetlen arra kérlek, hogy tarts ki. Igyekezni fogok, hogy ne zavarjanak minket.

Szemei bűntudattól csillogtak, de én meg könnyebbülten elmosolyodtam. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen fiú figyelmét, valószínűleg előző életemben megmentettem az országot, vagy mi.

- Felejtsük el ezt az egészet. Már belefájdult a fejem a sok idegességbe és aggodalomba. – mormoltam apró hamis mosolyra húzva ajkaim. Ez a mosoly egyáltalán nem jókedvről árulkodott, inkább az volt nevetséges amilyen helyzetbe keveredtünk.

- Mielőtt még elfelejtenénk, ki kéne, találni mi legyen akkor Sehun-nal. Ha kiderül, hogy blöfföltetek abból baj lesz.

Most először vélek végre valamilyen gondoskodó érzelmet Sehun felé a mai napon, Jong In-től, aminek hihetetlenül örülök. Az a tény viszont tényleg elszomorító, hogy valahogy el kell simítani az ügyet. Így nem maradhat.

- Azt beszéltük, hogy azonnal nem „szakíthatunk” mert túl feltűnő lenne, szóval pár hétig eljátsszuk a szerelmespárt és utána rendezünk egy szakítós jelenetet. – avattam be a tervbe. Kelletlenül bólintott, nem volt odáig az ötlettől, de beleegyezett.

- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte félénket a fiú nagyokat pislogva felém.

- Legyen. – bólintottam. Elfeküdtünk az ágyon, Jong In magunkra húzta a takarót és közelebb araszolt hozzám. Mosolyogva bámultunk egymás szemébe hosszú percekig, mintha csak versenyeztünk volna, ki tudja tovább nézni a másikat.

- Miért lóg mindig a hajad a szemedbe? – kérdeztem nevetve, majd kisöpörtem a fekete tincseket.

- A hajam is motivál, hogy hozzám érj. Biztosan tetszel neki. – flörtölt viccesen a fiú, az arcomat elöltötte a forróság, de a sötétben nem látszott a pillanatnyi zavarom. Összeszedtem magam és válaszoltam.

- Akkor azt hiszem, összejövök a hajaddal, nagyon szép pár lennénk nem? – viccelődtem, mint aki nem értette az enyhe célzást.

- Fejezd be, féltékeny leszek. – villantott hatalmas mosolyt a fiú, ujjaival közrefogta az egyik szőke tincsemet és játszani kezdett vele.

- A hajadra? – kérdeztem értetlenül, mire egy frappáns válasz érkezett:

- Azt hiszem én is összejövök a hajaddal. Pont összeillünk. – mondta.

Nevetve elfordultam a másik irányba és jobban magamra húztam a paplant. Jong In továbbra is a hajammal játszott, amikor elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy az arcomat csiklandozza valami. Mikor a szemem hozzászokott az ablakon beáramló fényhez láttam meg, pár sötét tincset a látómezőmben, a fiú a nyakamba szuszogott, a haja pedig az arcomba lóg több irányból is. Hátamra fordulva keltem fel a fiú pedig oldalt fordulva simult hozzám. Próbáltam arrébb csúszni, hogy növeljem a távolságot, de Jong In csak még erősebben húzott magához.

- Csak még öt percet. – morogta a nyakba álmos hangon.

- Egy perccel sem több. – replikáztam, a fiú pedig csak hümmögött. Ezek szerint csak nekem volt nagyon szokatlan ez a felállás. Fogalmam sincs, most hogyan állunk egymással. Az egy dolog, hogy már nem hagyjuk figyelmen kívül a másikat, de a viselkedése nagyon közvetlen. A tábor elején még teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem kedvelem a fiút, de már igen is kedvelem. Azt pedig, hogy milyen értelemben, még nem tudom.

Úgy éreztem, hogy letelt az öt perc, így a fiú morgása ellenére is kimásztam a melegséget árasztó paplan alól. A fürdőben megfésülködtem és megmostam az arcomat. Félénken sétáltam vissza a még mindig lustálkodó fiúhoz.

- Tudnál adni egy pulcsit? – kérdeztem feszengve. Nem igazán szerettem volna, még visszamenni a faházba, de ha ugyanabban a ruhában jelenek meg az emberek előtt, azok elkezdenek kombinálni és még mélyebbre jutunk a hazugságokban. Egy fekete pulcsit kaptam, ami nagyobb volt, mint számítottam rá. Az egész pólómat eltakarta szóval a célnak megfelelt.

A Jong In-nal töltött éjszakám alatt nem gondoltam a tegnapi incidensre amit Yongguk-kal zavartunk le, de ahogy feljött a reggel és egyre közeledett az idő, amikor is szembe kell néznem vele, a beszélgetésünk minden részlete csak úgy záporozott a fejemben és a mondatai nagy súllyal nehezedtek rám. Nem akartam elveszíteni egy ilyen értékes barátot, de Yongguk nem úgy tűnt, mint aki megelégedne a baráti státusszal továbbra is, hiszen akkor nem vallotta volna be az érzéseit. Jong In-nal alakult valami, amit nem akartam elrontani, még ha az eszem azt is súgná, hogy Yongguk sokkal nyugalmasabb és biztosabb választás lenne. Valamint tartoztam annyival neki, hogy nem bolondítom, amikor más téren nem érdeklődöm iránta, csak is baráti szeretetről tudnék beszélni, akármennyire próbálkoznék.

Rosszkedvűen ballagtam Jong In mellett az osztályterem felé. A fiú értetlenül ált a viselkedésem előtt, de biztosítottam, hogy most nem vele kapcsolatosak az aggodalmaim. Tanácsra volt szükségem, de nem Jong In-tól. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek elmondani a mellettem sétáló fiúnak a tegnap esti vallomás sztoriját. Ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék ebben a kérdésben.

A tanárok összehívták az egész évfolyamot és meglepve a diákokat egy egész napos erdei túrára invitált minket. Ennek fejében hatalmas reggelit kaptunk és útra valót, ha megéheznénk. Valahogy megint abba a furcsa társaságba kerültem bele, mint tegnap. A táborból megindulva haladtunk felfelé az emelkedőkön a fák között szlalomozva. A négyes fogat újra összeállt, Ha Na, én, Sehun és legjobb barátja alakítottuk a csoportot. Sehun és Jong In újból kijöttek egymással, de mind kettejüknél láttam azért még egy kis neheztelést. Bár a nézeteltérés rendezve lett, elfelejtve nem. Ennek ellenére nem volt kínos a társasággal sétálni, kezdtem megszokni az új környezetet és az újonnan szerzett barátaimat is.

A szemem előtt Yongguk alakja rajzolódott ki, aki egyedül sétált pár méterrel előttünk. Meg sem közelítette önmagát, nagyon nyúzottnak tűnt és rosszkedvűnek. Rosszul éreztem magam, amiért én váltottam ki belőle mindezt. A lelkiismeretemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy valaki másnak adok esélyt arra, hogy együtt legyen ezzel a fiúval, akivel majd boldogabb lesz, mint velem lehetett volna. Ám ez sovány vigasz volt.

Erőt vettem magamon és elindultam felé, hogy tisztázzam a dolgokat egyszer és mindörökké. Dobogó szívvel és kifacsart lelkiismerettel bámultam azokba a fekete szemekbe. Ezzel elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam.

4. Gang Seo

- És milyen Suga? – férkőzött Hyo Ji a közelembe, későn jöttem rá, hogy az ételemre fáj a foga, csak akkor, amikor már elmajszolta a tőlem lopott mézes gombócot. Kicsit arrébb húztam a tányért és felszúrtam a villámra egy másikat.

- Rendesnek látszik. Nem igazán volt még alkalmunk beszélni, de megtudtam, hogy jobban szereti a teát, mint a kávét.

Miután az utolsó falatokat is eltüntettem a mosogatóba helyeztem a piszkos tálat. Kezet mostam és leültem az asztalhoz, mert biztos voltam benne, hogy még egy darabig kérdezgetni fognak a mai napról.

- Akkor jobb, ha nem szórakozik veled, mert neked már szinte kávé folyik az ereidben. Szegény gyerek. – dramatizálta túl Ro. Nem volt titok, hogy minden napot kávéval indítok, és hogy a mottóm az volt mindig is én+kávé egyenlő forever. Valóban minden italnál jobban szerettem a koffeinnel teli barna löttyöt, de egyáltalán nem bántam, hogy a fiúval nem egyezik, ezen véleményünk.

- És mit szólt az öltözetedhez? – vágott közbe Hyo Ji, aki egy almát fogyasztott éppen.

- Semmit. – húzogattam a vállam. – Ő sem öltözött annyira elegánsan, hogy csövesnek nézzek ki mellette. – biztosítottam a lányt, majd leírtam neki a mai ruházatát. Csak mélyeket hümmögött és megjegyezte mennyire is szexin nézhetett ki. Biztos voltam benne, ha én vettem volna fel ezt a ruhát és nem imádott rappere, akkor nem dicsérné így az összeállítást. Ro-val, mi csak megforgattuk a szemünket és folytattuk a csevejt.

Már kilenckor lefeküdtünk aludni a lányokkal, hiszen korán reggel indul a vonatuk, hogy hazavigye őket. Reggel velük keltem, hogy hatalmas öleléssel elbúcsúzzak tőlük egy időre. Erősködtem, hogy kikísérem őket a vasútállomáshoz, de azt akarták, hogy inkább feküdjek vissza aludni. Arra fogták, hogy ha meglátják, a szomorú kiskutyapofimat berántanak magukkal a vonatba, hogy ne hagyjanak egyedül. Még utoljára szorosan ölelésbe invitáltam a két félkómás lányt, majd útjukra engedtem őket, nem szerettem volna, ha miattam lekésik az indulást. Bár mehettek volna kocsival is, jobban szerettek volna hagyományos úton hazajutni, ahogyan két éve még nagy álmokat kergetve megérkeztek.

Egyedül maradtam a házban, ami hirtelen túl nagynak tűnt egy embernek. Csak az én cuccaim voltak még itt, de azoknak a fele is a bőröndben volt már. Én is pakolni kezdtem, hiszen a hétfői napon beköltözöm a hotelbe, ahol lehetőségem nyílik megismerni az új partnerem. A telefonom társaságában dőltem vissza az ágyba és beállítottam, hogy véletlenszerűen játssza le a zenéimet a lejátszási listából. Visszabóbiskoltam egy kicsit, de miután újra indult az utolsó dal, inkább folytattam a pakolást.

Mindent szépen rendben és kicsire összehajtva rendeztem el a nagy táskában, hogy minden kellően beférjen. Pont annyit pakoltam, ami két hétig elég kell legyen.

Lefolytattam egy hosszú telefonbeszélgetést a szüleimmel, akiknek körvonalasan elmeséltem, miért is nem töltöm a megérdemelt szünetemet otthon. Csalódottnak tűntek, hogy a bandán kívül is kötöttem egy szerződést ezzel ellehetetlenítve attól, hogy gyakran találkozzam vagy beszéljek velük. Kezdetben persze hálás lennék, ha otthon kellene tengetnem a napjaimat, de egy idő után megunnám és visszakívánkoznék ehhez az életformához, amilyen jól ismerem magam, elég hamar bekövetkezne. Így a felett is szemet hunyok, hogy ugyan annyira kevés szabadidőm lesz, mint egészen idáig.

Váltottam pár szót a húgommal is, de letettem magas telefonszámlára hivatkozva, amikor anyuék újból megkaparintották a készüléket.

A nap hátralévő részében csak filmet néztem és bepótoltam a sok lemaradást a kedvenc drámáim részeivel. A szombat gyorsan elrepült, ahogy a vasárnap is. Aznap este kaptam egy üzenetet Suga-tól, amiben azt írta értem jön kocsival, hogy együtt menjünk a szállodába. Megírtam neki a címem, ő pedig írt nekem egy pontos időt, amikorra legyek kész. Mindezt a beszélgetést mosolygós jelekkel megtűzdelve.

Reggel két órával Suga jelenése előtt felkeltem, hogy gyorsan le tudjak fürödni és gondolkodhassak, egy kicsit mit fogok itt hagyni. A szükséges dolgokat pedig csak akkor tudtam bepakolni, amikor megszárítottam a hajam, felöltöztem és minden oda érdemes dolgot beledobáltam a kézitáskámba. Még eltettem a hajkefét, a fogkrémet és fogkefét a bőrönd tejére, amit könnyű szerrel összecipzáraztam, majd körbenéztem az üres házban.  Kikapcsoltam minden elektronikai eszközt, hiszen most két hétig senki sem fogja ide betenni a lábát.  Az pedig nem hiányzik, hogy villanyszámlát csináljon a távollétemben bármi is.

A csengő megszólalt én pedig kibaktattam a bejárati ajtón. Suga kedvesen köszöntött és elvette a bőröndömet, amíg én a ház bezárásával bajlódtam. Egy pasztell kék színű furgonba kellett beszállnom, ami alighanem a fiú saját járműve volt. Nem volt elég csicsás, hogy a cég adja, mert nem sütött róla, hogy drága autó lenne. Tetszett, látszott rajta, hogy foglalkoztak vele, attól függetlenül, hogy nem luxusautó volt. És ezzel Suga is egyre jobb embernek tűnt a szememben, akit látszólag nem vakított el a hírnév, amit a BTS-sel szerzett meg.

- Kávét? – kérdezte a srác és mosolyogva nyújtott felém egy koffeinnel teli poharat. Hatalmas mosollyal az arcomon vettem ki a mancsai közül és belekortyoltam a szerzeménybe.

- Kicsit édes, de köszönöm. – mondtam.

- A keserű kávét szereted? – érdeklődött, majd elindította a kocsi motorját, lefordult a felüljáróról és elindult egyenesen az úti cél felé. A Gang Seo kerületbe.

- Igen. Neked melyik tea a kedvenced? Az erdei gyümölcsös, amit akkor kaptál? – folytattam a társalgást. Örömmel kommunikáltam vele, hiszen igazán megérintett, hogy emlékezett a kávé szeretetemre és még hozott is nekem az útra. Rosszul éreztem magam, hogy én nem kedveskedtem neki semmivel.

- Ha tehetem, azt iszom, de még a citromosat is kedvelem. Szóval, ha nincs, akkor az is megteszi. – fejtette ki a fiú, egy pillanatra rám nézett, de tekintete visszavándorolt az útra, mint egy tisztességes sofőrnek.

- Melyik étel a kedvenced? – folytattam a kérdések sorát.

-  Szeretem a jajangmyeon-t. – válaszolt egy kis gondolkodás után. Próbáltam fejben megkeresni a receptet, vagy akár egy bevillanó képet az ételről, de végül arra jutottam, hogy még sosem ettem ilyet. Hümmögtem egyet, mintha érteném, miről van szó, de nem lehettem elég meggyőző, mert rögtön ezután jött a magyarázat.

- Ez egy fekete bab szósszal leöntött zöldséges, húsos, tésztás étel. – magyarázta. Így sem rémlett, hogy láttam volna, de már el tudtam képzelni.

- Sosem ettem ilyet. – ráztam nemlegesen a fejem. Bár az sem kizárt, hogy az ízről felismerném. Több koreai ételt ettem amióta itt vagyok, de a neveiket nem feltétlenül jegyzem meg, csak amit rendszeresen eszek. Az is előfordulhat, hogy már ettem ebből, csak nem emlékszem rá.

- Akkor megbeszéltük mi legyen a reggeli. – kontrázta, utalva arra, hogy meg szeretné mutatni kedvenc ételének ízét. – Neked mi a kedvenc ételed?

- Sokszor eszek mézes szezámmagos csirkét rizzsel. Ez inkább kínai kaja, én nagyon szeretem az ízét.

Ahogy az ételről beszéltünk egyre inkább csak arra vártam, hogy megérkezzünk, és végre ehessek. A folytonos diéta miatt, amit be kellett tartanom, sajnos nem ehettem annyiszor ahányszor akartam, de legalább azt nem szabták meg, hogy mit egyek. Nem igazán vágytam rá, hogy Suga feletesse velem az egész étterem menüjét, szóval remélem, hogy nem vette kihívásként, hogy nem mozgok otthonosan a koreai ételek világában.

Lassan de biztosan megérkeztünk a kitűzött célhoz. A bőröndjeinkkel sétáltunk be a magasodó fehér vakolatú épületbe és udvariasan elkértük a szobáink kulcsát a recepcióstól. Meglepődtem, ahogy csak egy kulcsot kaptunk, tehát csak egy szoba volt lefoglalva. Azon gondolkodtam, hogy biztosan eltévesztette, de világosan elmagyarázta a pult mögött álló nő a helyzetet.

- Két ágyas szoba, az ötödik emeleten balra forduljatok. 403-as ajtó. – tájékoztatott mosolyogva minket a kedves idősödő hölgy és Suga kinyújtott tenyerébe tette a kulcsot. Illedelmesen meghajoltunk és beszálltunk a liftbe.

- Remélem, nem horkolsz. – löktem oldalba a fiút a liftben, aki mosolyogva beleborzolt a hajamba.

- Csak ha te sem. – válaszolt. A lift megállt az ötödik emeletet mutatva a kijelzőn, majd szétnyitotta az ajtókat. Balra fordultunk, ahogy a kedves nő mondta és hamar meg is találtuk a 403-as szobát. A bejárati ajtó melletti sarokba helyeztük a bőröndöket, hogy ne legyen útban és Suga azonnal használatba vette a szobaszerviz szolgáltatását és ledarálta a reggeliként kívánt étel nevét. Nem igazán tartottam reggelinek valónak, ha hihetek annak amit az ételről mondott, de a már megrendelt menüt csak nem mondatom vissza.

Ahogy láttam a fiún nem most azonnal szeretett volna kipakolni és nekem sem volt túl sok kedvem hozzá, így a bőröndök ott maradtak.

- Nézd milyen jó ez az ágy. – invitált Suga miközben ülőhelyzetben ugrált az ágy szélén, tesztelve annak puhaságát. Oda somfordáltam és keresztbe elfeküdtem az ágyon, valóban tapasztaltam, hogy puha az ágynemű és jó illatot is áraszt magából. Biztos kényelmesen lehet itt aludni. A fiú is eldőlt, csak azt nem vette számításba, hogy egy egyszemélyes ágyon voltunk. A feje ott volt az oldalamnál, mivel a lába lent lógott a felsőteste elfért, de úgy döntöttem, hogy átmászok a saját ágyamra. Megszakítva a kialakult T betű formájú alakzatot.

A reggelit meghozták szóval leültünk az asztalhoz. Amikor levettük a fém fedelet egyből megéreztem az étel kellemes illatát, ismerős volt, és ahogy megkóstoltam beugrott egy emlék a lányokkal körbeült asztalnál még tavaly ettünk ilyet egyszer.

- Finom? – kérdezte teli szájjal. Felszippantotta az utolsó tésztadarabot, ami kilógott a szájából és felém fordult várva az ítéletre. Letöröltem az államon csöpögő fekete szószt és letettem a szalvétát az asztalra.

- Finom. – bólintottam és a számba tömtem még az ínycsiklandó tésztás csodából.  

Most már teljesen az evésre koncentráltunk, az utolsó babszószos levet is kiittam a tálból, amikor a zsebemben lévő telefonom a csengőhangomat kezdte el játszani.

A kijelzőn Min Ah mosolygós arca nézett vissza rám, így gondolkodnom sem kellett felvegyem-e a telefont. Már majdnem egy hete, hogy visszautazott a szülővárosába és most hallok először hírt róla. Nem lepődtem meg, hiszen két évig egymást boldogítottuk nem feltétlenül otthon is velem akarna foglalkozni, biztosan sok időt töltött a családjával és barátaival, na meg lustálkodással, szóval nem is vártam az azonnali hívását.

- Min Ah! – mosolyodtam el, de ezt a vonal túlsó végén telefonáló lány nem láthatta.

- Szia! Azért, hívlak, hogy nem-e tudnád megmondani mi volt az a leves, amit egyszer készítettél.

- A húslevesre gondolsz? – kérdeztem elgondolkodva. Néha csináltam nekik Európában népszerű ételeket, amiket én is szívesen ettem otthon, a legnagyobb sikere pedig a húslevesemnek volt, ezért feltételeztem, hogy erre utal.

- Igen, az az. Elküldöd nekem a receptet? – tudakolta lelkesen. A háttérben kutya ugatás hallottam és egy kisfiú nevetését. Teljesen otthonos zajok voltak ezek, amik megmosolyogtattak.

- Persze, SMS-ben elküldöm neked a hozzáválókat meg az elkészítést. – tudattam a lánnyal.

- Ah! Ez forró. – kiáltott fel mellettem Suga aki elkapta a kezét a teával teli bögréről.

- Vigyázz vele, látszik, hogy forró. – ráztam meg a fejem rosszallóan és próbáltam visszatérni a telefonhoz.

- Mi forró? És mi volt ez a felkiáltás? – érdeklődött kíváncsian a lány a vonal másik végéről.

- Csak Suga megégette a kezét a forró teával. – tájékoztattam miközben a fiút figyeltem, ahogy legyezgeti az érintett testrészét.

- Suga? Az a Suga? Miért iszik nálunk teát? Otthon vagy egyáltalán? – kérdezgetett tovább. Csak később jöttem rá, hogy már nem volt ott, amikor a két lánynak meséltem a szerződésről és a tervekről, így azt sem tudhatta, hogy éppen egy szállodában vagyok a BTS egyik tagjával.

- Gang Seo-ban vagyok és éppen ismerkedőset játszunk a partneremmel. Majd valamikor tüzetesebben elmesélem, de ez a lényege. – magyaráztam majd a kávéból kihalászott jégkockát a fiú teájába dobtam, hogy hamarabb iható legyen számára. Hamar elolvadt benne a hőmérséklet különbség miatt, és lehűlt tőle annyira, hogy a fiú kortyolgatni kezdje. Remélem a jégkockától nem lett vízízű vagy esetleg kávé ízű az eredetileg tea néven ismert ital, de nem láttam semmi fintort, hogy elrontottam volna az íz világot. Sőt így legalább csendben maradt és beszélgethettem még egy kicsit Min Ah-val.