15.FEJEZET

Kínos csendben kezdtünk el egymás mellett lépkedni ám hamar szemet szúrt mindkettőnknek, hogy a csapatot, amivel idáig eljutottunk elnyelte az erdő. Az ismerős szituációtól kezdtem megint pánikba esni. El sem hiszem, hogy megint eltévedtem az erdőben és megint csak sikerült elmarni magam a csapattól. Idegesen beletúrtam a hajamba és nyakamat nyújtóztattam, hogy hátha meglátok valakit, de semmi eredménye nem volt.

- Most mit csináljunk? – kérdeztem a fiútól. Nagyon reménykedtem, hogy van valami frappáns ötlete. Ha mást nem, akkor elindulunk visszafelé, egyszer már bejött, csak az az aprócska gond támadt, hogy most egyáltalán nem egyenes irányban haladtunk, hanem kitérőket tettünk és minden egyes fa ugyan úgy nézett ki, mint a 110. darab. Yongguk is tanácstalannak tűnt. Mindketten ez idáig el voltunk foglalva a gondolatainkkal és nem igazán figyeltük, hol kanyarodtunk vagy haladtunk el, ez pedig most elég nagy probléma lett. Yongguk elővette a telefonját és tárcsázni kezdett. A beszélgetésből kiderült, hogy az öccsét hívta. Seo Jin pedig szólt a tanárnak, hogy visszamegyünk a táborba. Miután meggyőződtünk arról, hogy tudjuk, merre megyünk Yongguk lerakta a telefont. A társaságra újra csönd telepedett. Lehet még is inkább meg kellett volna kockáztatni a hosszabb utat, hogy megtaláljuk a csapatatot, de kényelmesebbnek tűnt, ha inkább a tábort célozzuk meg, nagyobb volt az esélye, hogy egy fix pontot megtaláljuk, mintha most rohangászni kezdünk a csoport után.

- Azt hiszem, ezen túl nem járok ebbe az erdőbe. Valahogy mindig eltévedek. – morogtam magamnak, de Yongguk magasra emelte a szemöldökeit és rám meresztette a szemeit. Ő nem tudhatott az előző incidensről, hiszen úgy tudta, hogy csak visszafordultam, mert Ha Na ezt mondta neki, eszemben sem volt említeni, hogy Jong In társaságában történt az egész, így csak elmeséltem a velős lényeget.

- Vigyázz! – kiáltottam fel, amikor a fiú figyelmetlenül lelépett egy magasabb kőről, a fiú után kaptam, de megbotlott, így mindketten végighemperegtünk a sárban és a levelekben. Felnevettem a szerencsétlenségünkön. Később a fiú is csatlakozott, valószínűleg ő is nevetségesnek találta a helyzetet, én minden képen.

- Jól vagy? – kérdeztem meg, de még mindig mosolyogtam. Feltápászkodtunk és amennyire tudtuk leporoltuk magukat. Koszosak voltunk és levelek tapadtak a ruháinkhoz. Úgy éreztem magam, mint a mocsári szörny 2016-os verziója.

- Persze. És te?

Bólintottam. A fiú megragadta a térdhajlatomat és a hátára húzott, a hirtelen egyensúly vesztés miatt azonnal a nyakába csimpaszkodtam, Yongguk pedig felegyenesedett velem és elindult valamerre.

- Mondtam, hogy jól vagyok. Nem kell cipelned. – nyugtattam meg, de továbbra sem eresztett. A vállára hajtottam a fejem és próbáltam valami témát keresni köztünk. Valahogy most annyira nehéznek tűnt ez a dolog, olyan érzés mintha év eleje lenne és magyaron megszeppenten Yongguk mellé ültetnek, majdnem ugyan ilyen idegen érzés volt. Mintha visszafele haladnánk és nem előre.

- Mit fogunk mondani Seo Jin-nek? – tettem fel a kérdést. A csendben majdnem kiabálásnak hallatszott.

- Már tudja. – válaszolt tömören. Tud mit? Tudja, hogy szerelmes vagy belém? Tudja, hogy elmész? Mit tud?

- Ezt hogy érted?

- Tudja, hogy elmegyek. Azt mondta, hogy velem jön. Nem akarom, hogy ti rosszban legyetek, így nem tud semmit rólunk, vagy, hogy tetszenél nekem. – magyarázta fanyar hangon.

- Hiányozni fogtok. – suttogtam, de olyan közel volt a feje hozzám, hogy biztosra vettem, hogy hallotta.

- Egyet se félj, jövőre minden olyan lesz, mint régen. – mosolygott hamiskásan, nem tudom eldönteni ezzel engem, akar nyugtatni vagy magát.

- Melyik régen? Az ismeretlen fiú, vagy pedig a legjobb haver fiú? Nem mindegy. Ha nem tudsz tovább lépni, akkor ne is keress. – mondtam kemény hangon. Annyira nyomott volt a hangulat, nem bírtam tovább. Miért nekem kell rosszul járnom, amiről nem tehetek? Sosem tudattam vele azt, hogy többet szeretnék, mint barátság. Sosem tettem félreérthető dolgokat. Nem értettem, hogy történt ez. És azt sem, hogy miért nekem kell rosszul éreznem magam miatta. Pedig így volt, piszkosul nehezen viseltem, hogy a legjobb barátom elmegy és fél évig nem ír, nem mosolyog rám, nem beszél velem. Egy hülye szerelem érzés miatt, ami jön és megy az életben, de a jó barátokat nem akarom elveszíteni, mint a szerelmet. Jó barátot nem minden nap találok, de helyes pasit minden nap láthatok.

- Adhatok még egy utolsó baráti tanácsot? – szólal meg egy idő után Guk. Oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen, de én nem viszonozom a pillantást, csak bólintok.

- Sosem mondtam neked, de Jong In-t már régebbről ismerem. Együtt jártunk óvodába és a családjaink jó barátok voltak, így sokat játszottunk együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár Jong In a felszín alatt jó ember és nem olyan macsó, menő gyerek, mint mutatja, attól még legyél arra tekintettel, hogy mit szeretnél és ő megadhatja-e neked. Te is tudod, hogy nem mozogtok egy körben.

- Persze, hogy tudom. – sóhajtottam. – De nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom meg. Alakul, ahogy majd alakul. Ha kiderül, hogy nem vagyunk egymásnak valók, akkor is én megpróbáltam.

- Akkor sok sikert. – a hangja kedves volt, mint régi barát szólt hozzám hosszú idő óta először. Yongguk jó ember, és most áldását adta rám.

Végül megérkeztünk a táborba, lemostuk magunkról a sarat és koszt, majd bedobtuk a ruhákat a mosó gépbe. Csak most vettem észre, hogy Guk és Jin valóban összepakoltak. Már csak az én cuccaim voltak szétpakolva és két bőrönd állt a sarokban magányosan. A gyomrom összezsugorodott, ahogy néztem az üres szobát, amit holnaptól már csak én fogok birtokolni.

- Minden hónap végén küldök majd neked egy „x”-et, hogy tudd, jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. – szólalt meg Guk visszatérve a fürdőből. Rámosolyogtam és bólintottam.

- Srácok! – robbant be Seo Jin a szobába. A komor hangulattól sem zavartatta magát és mesélni kezdte a túra részleteit, amit kihagytunk. Igazi felüdülés volt őt hallgatni, egy vidám és életteli hangot. Nagyon fog hiányozni ő is. Ez a srác volt az első barátom és neki köszönhettem egy másikat is. Remélem, túljutunk ezen a mélyponton és folytatódik a hármas barátságunk.

- Nagy buli lesz, sajnos pia nélkül mivel itt vannak a tanárok, de azért jó móka lesz. Remélem nem akartatok korán lefeküdni. – vigyorgott Jin. – Ne csináld már haver, az utolsó napunk a mai itt! Kérlek hyung! – rángatta a testvére vállát a fiú és kiskutya szemekkel ostromolta a kedvetlen alanyt. Végül beadta a derekát és mind a hárman elindultunk a lányok háza felé. Elég nagy tömeg gyűlt össze a ház előtt és hangos zene mellett táncoltak jó páran, és néhányan alkoholmentes sört szürcsöltek. Csak egy kinti lámpa világított, szóval majdnem teljesen sötét volt, csak foltokat lehetett látni a tömegből. Odacsoszogtam a táncolók széléhez, egyszer csak valaki megragadta a csuklómat és berántott a tömegbe. Nekiütköztem pár embernek, de mintha meg sem érezték volna tovább táncoltak, nagyon meleg volt, megszédültem a hirtelen levegőváltozástól és meg is ijedtem, hiszen nem láttam az arcát annak, aki berántott ide.

- Csak én vagyok, nyugodj meg. – hajolt oda a fülemhez a fiú és ismerős illata azonnal megcsapta az orromat. Jong In kezdett kirajzolódni abban a gyenge fényben, ami uralta a teret. Átkarolt és toporgott a pár négyzet centis helyen. Valami táncféleséget próbált produkálni, de nem volt elég helyünk a sok ember között. Hozzá bújtam és hagytam, hogy ringasson. Egy pillanatra teljesen elfelejtkeztem a romokban heverő barátságomról, a bűntudatomról, az aggodalmamról. Csak ő volt és én. 

14.FEJEZET

- Nem kell mondanod semmit, ki tudom találni mi történt. – szólalt meg Yongguk fanyar hangon. A szavak a torkomon akadtak, meg akartam szólalni, magyarázkodni akartam neki, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudtam volna olyan dolgot mondani, ami neki megnyugtató vagy elfogadható lett volna.

- Meg kell ezt beszélnünk. – erősködtem. A többiek megtorpantak, amikor utolértek minket, mi pedig csendbe burkolództunk, intettem nekik, hogy menjenek tovább. A fiúk minket bámultak, Ha Na volt, aki megragadta mindkettő karját és mozgásra bírta őket. Ha Na nagyon jó barátnak bizonyult, hiszen mindig segített nekem és nem kérdezősködött azonnal. Önmagamban hatalmas köszönetet mondtam neki és visszafordultam a fiúhoz. Megvártuk, ahogy az összes diák elhalad mellettünk, csak akkor szólaltam meg újra.

- Elég régóta jó barátok vagyunk, még ha nem is a legelejétől kezdve. – kezdtem bele, a fiú pedig vérszegényen bólintott. – Nagyon sablonosnak hangozhat, de mi nem illünk össze Guk. Én nagyon szeretlek, de nem úgy, ahogy te szeretnéd.

Végig a szemébe néztem és őszintén bevallottam az érzéseimet. Bűntudatom volt, hogy nem tudok neki többet adni, pedig ő igazán megérdemelte a boldogságot. Jó ember volt és mindig vidám, az a fiú, aki most előttem volt, nem ismertem fel. Nem ilyennek ismertem meg. Sokkal jobban hasonlított ahhoz a fiúhoz, akivel az elején találkoztam.

Nagyon bizonytalanul léptem át az új iskola küszöbét, nehezen találtam meg az előkészítőre használt termet és elhaladva a nevetgélő potenciális osztálytársak mellett helyet foglaltam a legmesszebb lévő sarokba. Az előkészítő felénél kezdtem bekapcsolódni, szóval nem volt senki, akivel beszélgethettem volna. Ők már majdnem mind ismerték egymást máshonnan, vagy pedig innen szereztek barátokat, míg én egyedül voltam.

Az óra véget ért én pedig hazamentem. Másnap ugyan úgy helyet foglaltam a sarokba, mintha valami rosszat csináltam volna, pedig erről szó sem volt. Sosem zavartam az órát, mindig is szerény és önbizalom hiányos voltam, szóval mi sem állt tőlem távolabb.

Egy kedves kinézetű srác leült mellém és köszöntött, rá se mertem nézni, csak halkan elmorogtam egy sziát, nagyon szánalmasnak éreztem magam.

A fiú minden áron beszélgetni akart velem. Seo Jin, aki nagyon szimpatikusnak tűnt, karamell barna haja volt és fekete gomb szeme. Ahogy több órán keresztül mellém ült és próbált szóra bírni egyre komfortosabban éreztem magam. Jó barátok lettünk mire az előkészítő a végéhez ért. Nagyon örültem, amikor felvettek, annak pedig még inkább, hogy az egyetlen barátommal egy osztályba kerültem.

A nyáron is találkoztunk egyszer a sulit megelőző napon, akkor beszélt nekem a testvéréről, aki szintén az osztálytársunk lesz. Azt gondoltam, hogy a testvéréhez hasonlóan barátságos személyiség lesz, de az ábrázata egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A flegmaköszönésen kívül nem beszéltünk, de aztán az egyik órán megváltozott a helyzet.

Irodalom órán ültetés rend szerint kellett mellette ülnöm, aminek egyikünk sem örült, de végül hamar el tudtuk viselni a másikat. Mindketten érdeklődtünk az irodalom iránt ez pedig kicsit megrendítette a róla kialakított rossz képet.

Az egyik irodalom óra előtt nagyon ideges voltam, otthon hagytam a könyvemet és a tanár nagyon allergiás volt, ha valaki nem hozott felszerelést. Úgy állt a dolog, hogy dicséretet kapok a félévi bizonyítványomban, de csak akkor volt lehetséges, ha nem felejtkezem meg olyan dologról, mint a felszerelés hiánytalansága. Bár még csak három hete jártunk iskolába, a félév messze volt, de tudtam, hogy ha egyszer rajtakap a tanár, akkor már teljesen elfelejthetem a dolgot. Lehet, hogy strébernek tűnök, de a szüleim történelem tanárok voltak és irodalomra is szakosodtak, nem akartam csalódást okozni. Még ha csak egy idióta dicséretről is volt szó. A tanár belépett én pedig lemondóan sóhajtottam és letettem a táskámat a földre, amiben annyira kutattam ez idáig.

Yongguk kinyitotta középen a könyvet, hogy én is rálássak, az óra elkezdődött, de a tanár hamar kiszúrta, hogy egy könyvet nézünk.

- A két legjobb tanulóm a csoportban. Meg vagyok lepve. Kinek nincs könyve? – tette fel a kérdést, amitől a legjobban tartottam. Lendítettem a kezem, hogy jelentkezzek, de a meglepetéstől megálltam a mozdulatban.

- Nekem nincs, tanár úr. – szólalt meg Yongguk kimérten és tisztelettel. Nem értettem a fiú tettét, egészen eddig egy kedves szava nem volt hozzám és jelét sem mutatta, hogy akár egy kicsit is foglalkozna velem. Most pedig értem elúszott a dicsérete. A tanár kérdőre vonta, mire ő csak megrántotta lazán a vállát és válaszolta, hogy elfelejtette.

Az incidens után kezdet javulni a kapcsolatunk. És utána elválaszthatatlan barátok lettünk mi hárman.

Fanyar mosoly kúszott az ajkaimra. A hármas barátságunk kezdett széthullni, sőt már akkor darabokban volt, amikor Yongguk bevallotta, hogy szerelmes belém.

- Visszamegyek a suliba. – jelentette ki. Felrévedtem a kábulatból és ráemeltem a tekintetem. A fiú szemeiben elhatározás csillogott. Majd meg szakadt a szívem, ahogy Yongguk-ot néztem. Annyira elveszettnek tűnt. Lehet, hogy nem tartozik a legjobb ötleteim közé, de szorosan megöleltem. Lehet, hogy ezzel csak ártok neki és nem segítek, de még is úgy érzem, hogy meg kell tennem. Először csak ált, mint egy fabábú, majd visszaölelt.

- Nem akarom tartani veled a kapcsolatot. Ha túlteszem magam a dolgokon, akkor talán majd újra barátok lehetünk. – eltolt magától, a szemembe nézett és a lehető legbölcsebb ötletét osztotta meg velem, ebben a pillanatban hatalmasat nőtt a szememben a tinédzser fiú, aki majdnem olyan éretten kezelte a helyzetet, mint egy felnőtt. Sőt, ha nem jobban.

- Rendben. – bólintottam.

- Kérhetek még tőled utoljára valamit? – kérdezte félénken, biccentettem, hogy nyugodtan mondja.

- Ezen a napon, tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna. Töltsünk el egy napot haverokként, mint régen.

Beleegyezésem jeléül megöleltem újból a fiút, aki már sokkal fesztelenebbül karolt át, mint az előbb. Hiányzott az a Yongguk, aki a barátom volt, és a búcsú előtt, ha eltöltünk egy békés napot egymás társaságában, úgy gondolom mindketten le tudjuk zárni egy időre a barátságunkat.

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta. 

10.FEJEZET

Oda-vissza kapkodtam a fejem az asztal társasága és a hívatlan vendégek között. Nem tudtam mitévő legyek, mert ha elárulom, hogy valójából szó sincs erről, akkor Sehun jönne ki belőle rosszul, de Jong In érzelemmentes arckifejezését bámulva a bűntudatom hatalmas méreteket öltött. Újabb kérdések záporoztak a megdöbbent és szüntelenül mérges lányoktól, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőlük, majdhogynem Sehun mögé rejtőzve. Valószínűleg ő is megunta a dolgot, mert velem együtt felállt és kiviharzott az ebédlőből maga után húzva. Az egyik faház mögé húzódtunk, hogy senki se lásson minket. Egy darabig csak csendben álltunk egymás mellett, mindketten próbáltuk megemészteni a dolgokat. Hatalmas teherként nehezedett a vállunkra a felelősség, talán Sehun-t még jobban nyomasztotta, hiszen az ő hibájából keletkezett ez a probléma.

- Most mi lesz? – szólaltam meg elsőként a fiúra szegezve a pillantásomat. Félve nézett rám, de mikor látta, hogy nem vagyok dühös már magabiztosabban méregetett. Semmit sem oldanék meg azzal, ha most leszedném a fejét, hogy mit képzelt. Sokkal ésszerűbb, ha azon kezdünk el mihamarabb gondolkodni, hogyan másszunk ki ebből a felettébb kínos helyzetből.

- Én csak arra gondoltam, hogy így majd békén hagynak titeket és nyugodtan barátkozhattok. Nem gondoltam bele teljesen, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Nagyon sajnálom.

- Én, megértem. Azt hiszem. Nem is haragszom, mivel tudom, hogy jót akartál. Végül is egyébként se jöhettünk volna ki jól ebből a beszélgetésből, ha azt mondom, hogy nem, akkor sem hagytak volna békén, de legalább így most Jong In-t és engem is békén hagynak, viszonylag. Legalább Jong In jól járt. – motyogtam gondolataimban összerakva a fonalat, de csak is Jong In arckifejezésére tudtam gondolni.

- És mi lenne, ha nyilvánosan szakítanánk? – vetette fel az ötletet.

- De azonnal nem lehet, az túlságosan feltűnő lenne. – mondtam, a szám rágcsálását abba hagyva. – Csak később kivitelezhető, addig is el kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk, vagy mi.

- Jong In-nak nem fog tetszeni. – húzta el a száját Sehun. – Ha most azonnal bejelentenénk, hogy vicceltünk, még akkor se biztos, hogy hamar megbocsátana. - rázta a fejét a mondandója végén, mintha teljesen abszurd lenne az ötlet.

- Legjobb barátok vagytok, biztosan nem vette be ezt a hülyeséget. – folytattam az eszmecserét. Bár a tekintete nem erről árulkodott, hogy felismerte volna a kamuzást. Teljesen felesleges ezen gondolkodom, ha valóban járnék Sehun-nal akkor sem kellene kiakadnia, hiszen köztünk nincs semmi. Az már teljesen egyéni dolgom, hogy Sehun-nal nem valószínű, hogy járnánk, mivel minden figyelmemet Jong In figyelése kötötte le, így esélyem se volt nézelődni a másik nem után.

- Szerintem, ha elmondjuk neki, hogy miért mondtad, akkor egy rossz szava se lehet, maximum annyi, hogy miért nem avattuk be. – vállrántással lezártnak is tekintettem a témát. De belül még mindig ezen aggódtam, csak nem akartam, hogy Sehun tovább agyaljon, mert már így is majdnem falfehérré vált. Most biztos önmagában szitkozódik, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta saját magát.

Az első óráról sikeresen elkéstünk, és az, hogy Sehun-nal egyszerre érkeztem meg, még inkább táplálta a pletykákat, amik már így is túlnőttek rajtunk. Próbáltam beszélni Jong In-nel, de mindig elintézte, hogy ne legyen egyedül, valamint Sehun se járt sikerrel, neki pedig megtagadta a megmagyarázás lehetőségét és elküldte. Nekem pedig csak szimplán kihasználta azt, hogy nem megyek oda hozzá, ha olyan társaságban van, akiket egyébként sem kedvelek és ők sem szívlelnek engem. Ez azért szíven ütött. Nem gondoltam soha egy percig se, hogy meg kellene utálnom Jong In-t, de most erős késztetést éreztem rá, hogy igen is a makacssága elég ok arra, hogy soha többé ne akarjak vele beszélni. A rossz tulajdonságok egyike, amit nagyon nem bírok, ha valaki a saját kis elképzelését azonnal elkönyvelte, hogy az úgy volt, és már semmit és senkit nem hallgat meg a témával kapcsolatban, mert az illető biztosan hazudna neki, ha nem az a történet következne, amit ő fejben összerakott. A makacsság legirritálóbb formája, ami csak létezhet. Hiszen a makacsság lehet jó is, de ez minden értelemben a negatív része. Egyre csak a gondolataimban szidtam a fiút, már azt kezdtem érezni, hogy az agytekervényeim nem bírják tovább a nyomást és egyéb szitokszó sem maradt, ami a szótáramban létezik. A végére már különböző nyelveken is elhangzott ugyan az a szó.

- Jól vagy? – kérdezte félve Sehun. Tenyerét a homlokomra simította, kellemesen hűvös volt, így nem ellenkeztem. Már egyébként is egy párnak vagyunk titulálva, akkor pedig ez semmi.

- Majd szétrobban az agyam, annyira felidegesítettem magam. – nyögtem ki végül. Kinyitottam a szemem és tekintetem találkozott Sehun fekete íriszeivel, ami csillogott az aggodalomtól. Intéztem felé egy kisebb mosolyt megnyugtatásként, biztosan emészti magát eléggé, nem kell, hogy még a lelkiismeretére játsszak.

- Jong In totális idióta, amiért nem hallgat meg téged.

Halkan felnevettem a szörnyű felvidítási módszeren, de azért jól esett a gesztus. Elvettem a kezét a homlokomról, majd az ölelésembe vontam a fiút. Kellemes illata megnyugtatott egy kicsit. Szorosabban öleltem, amit viszonzott, a fejemet pedig a nyakába temettem, mint egy szeretethiányos kiscica. Mikor felemeltem a fejem Jong In-nal összeakadt a tekintetünk, de elfordítottam, mielőtt ő tette volna meg és folytattam Sehun ölelését. Majd ha lehiggad, akkor úgy is meghallgatja az igazságot. Addig pedig, higgyen, amit akar. Az idegesség beszélt belőlem, még is kicsit jobban éreztem magam, ahogy elképzeltem a fiút, aki most szúrós szemekkel méreget.

Megveregettem Sehun hátát, ahogy megszólalt a csengő, így kibontakoztunk egymás öleléséből. Leült a mellettem lévő székre és kezdetét vette a földrajz óra. Ez egy olyan tantárgy volt, amiből nagyon rossz voltam, szóval rengeteg odafigyeléssel és gyakorlással sikerült mindig is fent tartani az ötös szintet, aminek egyébként mindig az alsóhatárát súroltam, de a tanár látta az igyekezetemet szóval minden alkalommal megadta a jó jegyet. Ami nagyon zavart az, hogy Sehun nagyon jó volt ebből a tantárgyból minden tanulás nélkül, így segítséget kértem tőle órán, hogy magyarázzon nekem pár dolgot. A fiú pedig nagyon élvezte a helyzetet, hogy végre ő okíthat valamiből.

Viccekbe bújtatva magyarázta el az anyag bonyolultabb részeit, ami tényleg segített abban, hogy hamar felfogjam. Együtt kuncogni kezdtünk néha, ami a tanárnőnek annyira nem tetszett. Próbáltam is leállítani Sehun-t, de tovább folytatta a viccelődést.

- Nem ismerek rád, Ni Ki, a következő órán kérem tartózkodj Oh Sehun-tól. Remélem, legközelebb nem látlak titeket egymás mellett ülni. – mondta a tanár kettőnkre felváltva nézve, mi pedig komoly arccal próbáltuk végighallgatni a tanárnő szavait.

A következő órán újra úrrá lett rajtam a pánikszerű hangulat. Yongguk-kal és Seo Jin-nel a közös testnevelés óra gondolata rémisztett meg. Valószínűleg a fiúk is hallották a híreket, miszerint lett egy pasim. Miután átöltöztem azonnal megkerestem a két fiút, akik szerencsére meghallgatták a magyarázatomat.

- Akkor miért nem mondjátok el, hogy nem igaz? – kérdezte Yongguk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ránézek egy amolyan, „ez komoly kérdés volt?” fejjel, és magyarázni kezdtem, hogy ez nem olyan egyszerű. Ha elmondjuk, akkor Sehun bűnbakká válik, amit nem szerettem volna. Nem mellesleg, hogy a többség kitalálta volna, hogy én vettem rá a fiút, hogy ezt mondja, ami pedig nekem nem lett volna előnyös. Még tesi közben is a fiúk ötleteléseit hallgattam, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább ők hajlandóak hinni nekem és biztatni, ami nem mondható el egyesekről. 

9.FEJEZET

Egy fel-leemelkedő kemény mellkason ébredtem, a végtagjaim teljesen el voltak gémberedve, csodálkoztam, hogy nem ropognak, ahogy megmozdultam. Teljesen összezavarodtam, hogy mit keresek Jong In mellett. A tény pedig homály volt, hogy én kerültem át a másik ágyra, vagy pedig ő jött át az enyémre. Óvatosan kikeltem az ágyból és magára hagytam az angyalian békés arccal alvó fiút. Ránéztem az órára, ami még korai időpontot mutatott, egy teljes óra állt rendelkezésemre, még a tanítás kezdete előtt. Visszasomfordáltam a másik ágyhoz és ledőltem egy kicsit. Viszont fel kellett állnom és ki kellett mennem az erkélyre, hogy visszahívjam, Ha Na-t, aki vagy négyszer hívott az este folyamán. Pár csörgés után nyögdécselve felvette. Valószínűleg most keltettem fel.

- Miért hívtál? – halkan beszéltem, mert nem akartam felébreszteni a bent durmoló fiút.

- Még kérdezed?! Hol a fészkes fenében vagy? Tudod, hogy mennyit zaklatott tegnap este Yongguk? – hangja pár oktávval feljebb szökött, kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne szakadjon be a dobhártyám.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Teljesen ki lehet akadva a fiú, este nem gondoltam át ezt az ott alvós dolgot és most ez visszaüt rendesen. Szerintem már össze is csomagolt nekem, hogy gúnyosan közölje, akkor miért nem költözök hozzá. Belegondolni is rossz volt, hogy ez megtörténhet.

- Nyugalom. Falaztam neked, de ezért még nagyon sokkal jössz nekem. – mondta most már higgadtan visszavéve a hangjából.

- Köszönöm! Megmentetted az életem. De mit mondtál neki?

- Azt, hogy nálunk alszol a pótágyon. Ne tudd meg meddig győzködtem, hogy elhiggye. Állandóan bizonyítékot akart, hogy adjam oda neked a telefont. Mikor mondtam, hogy alszol azt akarta, hogy keltselek fel. – szinte éreztem, ahogy mondandója közben bosszúsan ráncolja a szemöldökét. Teljesen kitelik Yongguk-tól ez a fajta viselkedés. – bólogattam tudatalattimban.

- Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. – kértem őszintén bocsánatot. Nagyon jól tudom, hogy Yongguk mennyire is fárasztó tud lenni. Első kézből tapasztalom.

- Ki engesztelhetsz, ha mesélsz, még is miért nem mentél haza éjszaka. – sokkal élénkebben kérdezgetett tovább.

- Nem kell semmi rosszra gondolni. – állítottam le a lány fantáziáját. – Jong In-nél aludtam. De tényleg csak aludtunk. – mentegetőztem.

- Aish, te nő. Kiállom érted a poklot és még csak szaftos részletekkel sem tudsz szolgálni nekem. – panaszkodott.

- Miért foglalkoztat téged egyáltalán az életem? – válaszoltam kérdéssel.

- Mert nekem nincs életem. Valakiét élni kell.

- Mi van Seo Jin-nel? – mikor ráeszméltem, hogy hangosabban kezdtem el beszélni, újból lehalkítottam magam és az ajtó irányába néztem. Ha szerencsém van nem keltettem fel a fiút.

- Mi lenne? Szerintem azt sem tudja, hogy létezem. – hangja csalódott volt, de próbálta elrejteni előlem.

- A barátja vagyok, ezen, simán változtathatunk. – próbáltam lelket önteni belé, de szégyellősen elutasította az ajánlatomat. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen mosolygós és társasági lány könnyebben boldogul a szerelmi ügyekkel, de nála láthatóan nem így volt.

- Most leteszem, majd találkozunk az órán. – köszönt el. Én is benyögtem egy sziát és bontottuk a vonalat. Amikor visszamentem a házba Jong In egy teljesen más pozícióban feküdt, mint ahogy ott hagytam. Egyik kezével a párnát öleli, a takaró félig lecsúszott róla és a lába is lelóg az ágyról. Majdnem elnevetem magam a röhejesen aranyos látványtól, de még mielőtt bekövetkezne a számra tapasztottam a kezemet.

Felhúztam a csípőjén pihenő takarót az izmos vállaira és óvatosan kiszedtem pár tincset, ami a szemébe lógott. Megpillantottam az éjjeli szekrényen lévő telefonját, a kezembe vettem és beállítottam neki egy ébresztő órát, azzal a jegyzettel, hogy ne késsen el. Lajhár lassúsággal csoszogtam a saját faházamhoz és majdhogynem világfájdalmas képpel léptem be az ajtón. A két fiú halkan beszélgetett, de amikor beléptem az ajtón mindketten felém fordultak. Halkan köszöntem és odacsoszogtam az ágyamhoz.

- Milyen volt a csajos este? – kérdezte Seo Jin. Tömören válaszoltam egy „jó” szócskával, majd kikutattam a mai ruhámat.

- A testvérem szeretne mondani valamit. – mondta erélyesen Seo Jin, majd megbökte a testvérét. Kimásztam a fürdőből frissen és átöltözve, majd helyet foglaltam az ágyam végében. Csendesen vártam mi fog most következni.

- Figyelj, Ni Ki, bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon gyerekes vagyok mostanában, de próbálok majd erre figyelni. Szóval kérlek, ne menekülj előlem. – kínosan a hajába túrt és dörzsölni kezdte a tarkóját, rám nézve a válaszomat várta. Elmosolyodtam és odacsoszogva megöleltem a fiút.

- Semmi gond. – mondtam.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Seo Jin, majd vasszorításába fogott engem és a testvérét. A maradék levegőt is kiszorította a tüdőmből, de éreztem ebben a hatalmas ölelésben a szeretetet. Úgy éreztem magam, mintha a testvérük lennék. Örültem, hogy kibékültünk, de a légkör most sem volt olyan, mint régen. Valami nagyon zavarta Yongguk-ot mostanság, de én nem tudtam, hogy mi az, és ha megkérdezném, valószínűleg nem válaszolna rá.

Családias hangulatban mentünk az ebédlőbe, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A két fiút elhívta az asztalához pár fiú, akikkel a napokban barátkoztak össze. Bocsánatkérően pislogtak felém én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs ezzel semmi baj.

Végül egy asztalhoz kerültem egy igen különös társasággal. A kör alakú asztalt négyen foglaltuk el. Jobb oldalról haladva én, Sehun, Ha Na és Jong In. Mindenki az evéssel volt elfoglalva, de egészen nyitottan cseverésztünk is az asztalnál. Nem ismertük nagyon egymást, hiszen nem voltunk összeszokott társaság, de sok közös témát tudtunk találni. Ha Na egyik viccén nevetett a társaságunk, amikor egy csapat lány közelítette meg az asztalunkat. Az elszánt tekintetekből láttam, hogy nem számíthatok sok jóra. Sokukat felismertem a tegnapi technika óráról, szóval körvonalasan fogalmazódott bennem, hogy mire számítsak a tegnapi magán akcióm után. Kortyoltam egy pohár vizet, amikor az egyik lány feltette az igazán kínos kérdését:

- Jong In és te egy pár vagytok?

Ivás közben hirtelen akartam levegőt venni, így az lett a következménye, hogy hevesen köhögni kezdtem. Valamit mondanom kellett, de a nemen kívül más nem jutott eszembe és valószínűleg nekik nem lenne kielégítő válasz, sem pedig meggyőző.

Majdhogynem az egész ebédlő a kis jelenetünket nézte, ami egyre kínosabb és kínosabb lett, ahogy csendbe burkolóztunk. Jong In szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Sehun megelőzte.

- Teljesen kizárt, mivel Ni Ki az én barátnőm. – mondta teljes nyugodtsággal a mellettem ülő Sehun, mondandója után pedig átdobta karját a vállamon és kicsit maga felé húzott. Az egész évfolyam bamba szemekkel bámult minket, az arcukról pedig leolvasható volt mennyire nem számítottak erre a fordulatra. De a legmeglepettebb mind közül, azt mondanám én voltam. 

6.FEJEZET

Az ebédlőben majdhogynem holt csend volt, mindenkit annyira lefárasztott a takarítás, valamint a kijózanodás folyamata. Mindenki frissen mosott, vagy parfüm illatot árasztott, így a pia szagon kívül minden más megérezhető volt. Szinte már fullasztóan. El is ment az étvágyam, így inkább csak kapargattam az ételt. A tanárok kapkodták a fejüket a diákok között, hogy mi történt itt, amíg nem voltak, de mindenhol falakba ütköztek még a személyzetnél is. Egy jól összetartó kijózanodó közösséget alkottunk jelenleg, akik jól szórakoztak tegnap.

Miután befejeztem az ebédet, amiből, igazából csak pár kanállal ettem bevonultam a szobámba, hogy felhívjam a szüleimet. Nem akartam a sötét szobában telefonálni, így felkaptam az ágyról a mobilt és sétálgatni kezdtem a tábor körül. Elmeséltem anyának a dolgokat, amik érdekelhették, küldtem neki képeket a táborról is. Mindent elmeséltem kivéve a bulit, valamint a szerencsétlenségemet, hogy első nap eltévedtem az erdőben. Annak a hírnek, hogy szereztem egy lány barátot, pedig kimondottan örült. Jó volt hallani a hangját, ennek ellenére hamar bontottuk a vonalat.

Zsebre tettem a telefonom és csatlakoztam a fiúkhoz a kosárpályán. Az elején győzködtem őket, hogy csak szurkoló leszek, de végül én is beszálltam a játékba. Yongguk hátulról átölelve próbálta meg elszedni a labdát, Seo Jin pedig nevetve integetett, hogy dobjam oda. Átpasszoltam a labdát, ekkor Yongguk elengedett és a testvére felé vette az irányt, amikor pedig már odaért, Seo Jin idepasszolta nekem vissza, én pedig második próbálkozásra, miután Seo Jin felemelt a palánkhoz, sikeresen bedobtam a kosarat a palánkba. Lepacsiztam a fiúkkal és nevetve karoltam át őket. Tudtam, hogy teljesen szabálytalanul játszunk, és valójában hagynak nyerni én még is annyira örültem neki, amikor sikerült. És néha még ők is meglepődtek, amikor volt egy két profi pillanatom. Sötétedésig játszottunk, utána ledőltünk a faházban, majd egyenként zuhanyozni indultunk. Én azonnal át is öltöztem pizsamába, hogy azzal a lendülettel már aludhassak is.

A másnap reggel szokásosan indult. 8 órakor reggelizni indultunk, követve a tömeget. De csendesen ebédelő diákok helyett, panaszos diákok ültek a székükön toporzékolva valamilyen technikai eszközzel a kezükben. Oda mentünk a fiúkkal Ha Na-hoz, aki szintén a telefonját szorongatta és ide-oda mozgatta a levegőben.

- Mi történik itt? – kérdezte a barna hajú lánytól Seo Jin.

- Nincs térerő reggel óta. És Wifi sincs. – folytatta. Abba hagyta a képernyő nézegetését és felénk fordult. A két fiú leellenőrizte a hallottakat és meggyőződtek arról, hogy igaz, amiről beszélt. Nem volt térerő, sem internetkapcsolat. A tanárok csitítgatták a panaszos diákokat, de eltartott egy darabig, amíg csendet nem teremtettek a helyiségben.

- A tanárokkal arra gondoltunk, hogy elmegyünk a busszal a legközelebbi városba és szólunk a szolgáltatóknak. És hogy nektek is legyen, belőle hasznotok elmegyünk vásárolgatni is, szóval kaptok szabad órákat a városnézésre. Olyan lesz akár egy osztálykirándulás. – mesélte az ötletet Min tanárnő.

A tanárnő tudja, mitől döglik a légy. –gondoltam. A társaság egyből a kirándulást kezdte el tárgyalni, hogy mit fognak enni, inni, vagy vásárolni. Ha Na is eléggé fellelkesült, még a két fiú is, akik általánosságban nem szeretnek vásárolgatni. Én vagyok az egyetlen, aki nem esik hasra az ötlettől?

Most majdnem elsőként futottam fel a buszra és leültem az utolsósorban lévő székre. Így ha még is Jong In mellé kerülnék, az már nem az én hibámból történne. Ha Na le szeretett volna ülni mellém, de az egyik lány lehúzta a mellette lévő székre. Bocsánatkérően felém nézett, mire én csak legyintettem egyet, hogy nem gond. Nem először ülök egyedül a buszon. Általában a két fiú egyébként is egymás mellé szokott ülni, így én mindig automatikusan egyedül. Az elején voltak veszekedések, hogy ki üljön mellém, és én úgy oldottam meg, hogy egyik mellé sem ültem le és hagytam, hogy egymást boldogítsák. Azóta így megy a dolog és fiúk is beletörődtek egy ideje. Fülhallgatóval a fülemben nyomtam neki a fejem az üvegnek és hagytam, hogy lecsukódjon a szemem. Egy kicsit elbóbiskoltam. Fáradtnak éreztem magam, de nem aludtam el. Éreztem, ahogy mellettem besüpped az ülés, és hamarosan a busz is elindult. A kellemesen ismerős illat bekúszott az orromba és egyre jobban éreztem, hogy elálmosodom. Felhúztam a székre a lábaimat és oldalra dőlve, valaki vállára hajtottam a fejem. Fél óráig, félálomban hol ébren, hol pedig alva dülöngéltem a váll és az üveg között. Mikor végre átment rajtam az álmosság felemeltem a fejem valaki válláról, és oldalra néztem, hogy meglássam a tulajdonosát.

- Azt hittem végig fogod aludni az utat. – mosolygott rám Sehun, teljes valójában. Pislogtam párat, majd lassan kezdtem felfogni, hogy aki mellém ült, az valójában Sehun volt. Egy kicsit csalódott voltam, hogyan is gondolhattam, hogy önszántából mellém ülne. A gondolataimban forgó személy egyedül foglalt el két ülést. Valószínűleg ezért jött mellém száműzetésbe Sehun.

- Még visszaaludhatok. – mondtam kedvetlenül.

- A-a. Most én jövök. – forgolódott, majd a vállamra hajtotta a fejét, teljesen kényelmesen elfeküdve. Kezeit még az ölembe is kinyújtóztatta. Selymes haja hozzá lapult a nyakamhoz, a hajvégei pedig csiklandozták a tarkómat. Egészen aranyos képet mutatott az álmos Sehun. – Mit csinálsz? – kérdezte, mikor fejemet ráhajtottam a vállamon fekvő fejére.

- Fáj a nyakam. – mondtam. Sehun elmosolyodott, de szemét továbbra is csukva tartotta. Nem aludtam vissza, de továbbra is pihentettem a szemem. Sehun az út alatt kellemes alvó társ volt. Nem gondoltam volna, hogy a közelsége ilyen megnyugtató lehet számomra.

A diákok már megkezdték a leszállást a kisbuszról, csak én és Sehun ültünk még a helyünkön. A nyakamban egy kisebb görcs futott végig, ahogy egyenesbe fordítottam, felemelve Sehun még mindig alvó buksijáról.

- Sehun. – szólítottam meg, majd megráztam finoman a vállát. – Sehun, kelj már fel végre. – motyogtam indulatosabban. Azon gondolkodtam, hogy mindjárt felpofozom, amikor hirtelen megteszi valaki más. Összerezzenek a csattanástól és Jong In alakjára bámulok ijedten.  – Normális vagy? – kérdeztem megrökönyödötten, majd Sehun arcélére simítottam a kezem pontosan a pofon helyére. A fiú időközben felkelt, megmozgatta a nyakát, valószínűleg neki is elgémberedett, mint nekem.

- Fáj az arcod? – kérdeztem tőle, a kézfejemet az egyre pirosodó pontra nyomva. Megrázta a fejét és féloldalasan elmosolyodott. Én is kikászálódtam a helyemről és leszálltam a buszról otthagyva a két fiút. Elmeséltem Ha Na-nak halkan a történteket, aki szint úgy csodálkozva hallgatta a történetem. Még ha a legjobb barátodat ébresztgeted, akkor sem vágod pofon. Főleg, hogy helye is maradjon. Szerintem túl messzire ment. Megijedtem, hiszen még sosem láttam ezelőtt Jong In-t megütni bárit is.

A továbbiakban nem tudtam, Ha Na lelkesedésére koncentrálni, a szememmel mindig az előttem haladó két fiút néztem, akik csendben ballagtak egymás mellett. Jong In nem tűnt jó kedvűnek és ezt Sehun is észrevette, mert ha jól hallottam épp azt próbálta kiszedni belőle miért is haragszik most rá.

- Ne bámuld már őket, majd kiesik a szemed. – figyelmeztetett kuncogva a lány.

- Én nem is. – tiltakoztam. Hogy eltereljem a figyelmemet, be húztam Ha Na-t egy ruha boltba. Elkezdtem nézelődni és a végére már el is felejtettem Jong In-t és barátját. Aki most jelenleg kellemes csalódásként él a fejemben. Ha Na-val vitatkoztam egy sort, hogy nem akartam végül megvenni azt a két pulcsit, amit kinéztem magamnak. Mert mind szép és jó, de nem tartottam jó ötletnek már az első héten elkölteni a pénzt, amit a szüleim majdnem egy fél hónapra adtak. Igaz, hogy kajára nagyon nem kell költenem, mert az benne van az eredeti költségekben, még is pénzkidobásnak éreztem a ruhavásárlást, mikor volt elég. Végül közösbe megvettük, feleztük az árat és megbeszéltük, hogy így mindketten hordjuk majd. Ezzel megoldottuk a problémát és végre nekiállhattunk valami kajáldát keresni. A délután nagyon szórakoztató volt, és sajnos hamar véget ért. Miután a tanárok elintézték a telefonhívásokat és ők is vásárolgattak egy kicsit, visszamentünk a buszhoz, ahonnan már visszatartottunk a táborba. Végül, Ha Na mellém tudott ülni, két lánnyal beszélgetett akik előttünk ültek, én meg csak hallgattam ahogy ötletelnek mivel kéne elütni a délután hátra levő részét és a későestét. Az egész bagázs fellelkesült, ahogy a tanárok rábólintottak a tábortűz ötletére.

Mikor visszaértünk a táborba, bár nem volt térerő sem wifi, mindenki élettel volt teli. A fiúk elkezdték rakni a tüzet, a lányok pedig a pillecukorról és a kóláról gondoskodtak. A szeleburdi lány is eltűnt a szervezőkkel együtt, én pedig a faházba mentem, hogy átöltözzek. A kabátot felakasztottam az arra kijelölt helyre, majd kivettem az egyik pulcsit a zacskóból és rádobtam az ágyra. A bordó kötött pulóvert vettem fel, a zöldet pedig visszatettem a szatyorba azzal a szándékkal, hogy majd odaadom Ha Na-nak. Gyors kontyba összefogtam a hajam a fejem tetejére és ezzel le is tudtam a készülődést, mielőtt még kiléptem az ajtón lekapcsoltam a villanyt és a lányokhoz mentem, hátha akad valamilyen munka számomra is. Nem vettem vissza a kabátot ezért egy kicsit fáztam, de már túl lusta voltam, hogy visszamenjek érte. Annyiban hagytam, hogy majd a tűznél úgy sem fogok fázni.

Mind körülültük a tűzrakást, amíg egy fiú műanyag poharakban osztogatta a kólát. Mielőtt még megkóstoltam volna beleszagoltam az italba, ami meg volt tűzdelve egy kis alkohollal is. Az illata nem volt taszító, ezért belekortyoltam. Később rájöttem, hogy a folyadék, amit iszok boros kóla. Még is mennyi piát hoztak ezek magukkal, hogy még azután, a buli után is vannak tartalékok? Az eszem megáll. Az elején csendesen sztorizgattak a többiek én pedig csak bénán körbebambultam. Az jutott eszembe, mintha valami hiányozna. Mikor újra körbenéztem rájöttem, hogy az évfolyam közepe, Kim Jong In, nem tisztel meg minket a jelenlétével. Az is megfordult a fejemben, hogy talán már részeg.

A társaság őrült hangos karaokéba kezdett, amit az elején viccesnek találtam, de később egyre zavaróbb volt a sok hamis hang, így inkább ott hagytam őket. Egyébként sem kavartam nagy port ott, valószínűleg az sem tűnt fel senkinek, hogy leléptem. Talán csak annyira, hogy felszabadult egy ülőhely.  Kicsit messzebb sétálva a faházak árnyékában megláttam, ahogy valaki az egyik ház teraszán cigarettázik. Nem olyan volt, mint a rendes cigi, sokkal inkább olyan mentolos illata volt, egyáltalán nem taszító. Hamarosan a személy is észrevette, hogy őt bámulom én pedig zavaromban elindultam az ellenkező irányba. Szememmel a legközelebbi fát kerestem ahova elbújhatok.

- Ni Ki? – szólított a nevemen egy ismerős hang. Csigalassúsággal fordultam a hang irányába, a hold sugara pontosan kivilágította Kim Jong In kellemes vonásait. Mélyen ülő fekete szemeivel engem nézett, majd szívott egyet a cigiből.

- Kim Jong In? – kérdeztem rá én is. Bár rég tudtam erre a helyes választ. Csak nem tudtam mi mást reagálhatnék.

- Kérsz? – nézett rám kérdőn, majd felém nyújtotta hosszú karját, kezében az elektromos cigarettával. Közelebb araszoltam hozzá és felmentem a házhoz tartozó teraszra. Megtámaszkodtam a fiú mellett a korlátban, majd óvatosan kivettem a kezéből a tárgyat. Teljesen profin használtam az eszközt és képzeletben vállon veregettem magam, amiért nem kezdtem el köhögni. Visszaadtam a fiúnak, aki nem sokkal később megint beleszívott. Némán próbáltam magamban összerakni a képet, hogy miért cigizek Kim Jong In oldalán. Egyáltalán mi vitt rá, hogy igent mondjak az ajánlatra? A hegyi levegő biztos elvette az eszem. Már a saját gondolataimat sem hallottam az egyre kalapáló szívverésemtől. A fiú egyik lábáról áthelyezte a súlyát a másikra, ekkor a vállunk lazán összeért, engem pedig kirázott a hideg.

- Fázol? – kérdezte felém pillantva. Egy kis gondolkodási idő után nemlegesen megráztam a fejem, rendeztem a vonásaim és kémlelni kezdtem a tájat.

- Miért nem vagy a tűznél? – bukott ki belőlem a kérdés. Sután oldalra pillantottam, de a fiút valami nagyon lekötötte a távolban.

- Nem vagyok olyan hangulatban, hogy jó pofizzak a csodálóimnak. Inkább vagyok annak a lánynak társaságában, aki nem kedvel. – hangja érzelemmentesen csengett, nem tudtam mire véljem a mondandóját.

- Ugyan, mindenki odáig van érted. – mondtam unalmas hangsúllyal, ez egy olyan tény volt, amit én is nagyon jól tudtam.

- Egy valaki nem. – szólalt meg, ekkor rám nézett, de vissza is vezette a tekintetét a hegyek vonulataihoz. Te csak azt hiszed.

Lépteket hallottunk meg a távolból kiszűrődni. Park tanár úr hangja csendesebb éneklést kért a diákoktól, amíg beszélt, hallottuk, ahogy egyre csak a faház felé közeledik, ahol pedig mi voltunk. A mellettem álló fiú gyorsan kapcsolt és elrejtette a készüléket a zsebében, csuklómat megragadva behúzott a fal takarásába. Mutató ujját a szája elé helyezte ezzel néma csendre intve. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, és nem csak a lebukás veszélye késztette a szívemet ilyen nagy munkára, hanem maga a fiú közelsége. Észrevettem, hogy akárhányszor közelebbi kapcsolatba kerülök vele, valahogy mindig meghülyül a szervezetem és egyáltalán nem tetszett az a gondolat, hogy valamit nem tudok kontrollálni. A szívverés, pedig ilyen dolog volt.

Vánszorogtak a percek, amíg a tanár úr végre elhagyta a lakrész ezen, szakaszát. Mikor végre hallótávolságon kívülre esett kiengedtem a bent tartott levegőt és egy kicsit én is lenyugodtam. Aztán a pulzusom megint az egekbe szökött, ahogy belenéztem az előttem tornyosuló fiú, csillogó szempárjába. Ahogy láttam ő is megkönnyebbült, ahogy elmúlt a veszélyhelyzet.

- Ez közel volt. – suttogtam. Ennél nagyobb hangerőre nem is volt szükség, hiszen így is eléggé a személyes teremben helyezkedett el, hogy még a légzésemet is hallhatta, és érezhette, ahogy kifújom a forró levegőt, de az éppen most a tüdőmben rekedt.

- Mitől vagy ilyen zaklatott? – kérdezte, de látszólag jól mulatott a saját kérdésén. Az arcát önelégült mosoly csúfította el. Nem lehet. Észrevette volna, mennyire ideges vagyok? Olyan közel van, biztos hallja a zakatoló szívem. Aish, ez annyira kínos.

- Most már kiléphetnél a személyes teremből. – mondtam normál hangerőn, magamat is meglepve, azt hittem remegni fog a hangom, vagy egyáltalán nem jön ki rajta semmi.

Hm, nekem tetszik így. – motyogta. Bosszúságomra még közelebb araszolt, ezzel arra kényszerítve, hogy teljesen neki simuljak a falnak.

- Most már tényleg … - kezdtem bele a mondandómba fejemet kicsit előrébb döntve, de a mondat közepén elakadtam a szavakkal, ahogy ráeszméltem csak pár centi választott el Jong In íves, rózsaszín ajkaitól. Hirtelen húztam vissza a fejem, amit egy puffanás kísért, mivel sikeresen bevertem a fejem. A helyzetet teljesen kiélvező fiú jóízűen nevetni kezdett a szerencsétlenségemen, nekem pedig már teljesen pírban ázott fejem még fájni is kezdett és tompán lüktetni az elszenvedett ütéstől.

- Yah, ez a te hibád. – morogtam bosszúsan. Jong In végre abbahagyta a nevetést, de lehet sokkal jobb választás lett volna a nevető fiú, mint egy némán bámuló.

- Mivel engesztelhetnélek ki? – kérdezte csábos egyre halkuló hanglejtéssel. Ajkai vészesen közeledtek az én ijedt arcomhoz, már épp megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy életem első csókját itt kellesz átélnem Kim Jong In-nal, de meglepetésemre, a nyakamra tapasztotta nedves ajkait. Megvárta hogyan reagálok és mikor rájött, hogy nem ellenkezem haladni kezdett fel a nyakam vonalánál ajkait végighúzva a bőrömön, majd ugyanazt a vonalat később puszikkal hintette be. Kezét a tarkómra kulcsolta, bebiztosítva, hogy egy óvatlan mozdulatommal ne fejeljem le megint a falat, másik kezével pedig arrébb túrta az útban lévő hajam. Az egész testemben éreztem, ahogy száguldozik a vér és eddig nem létező izgalom járt át. Szemem automatikusan csukódott le, hogy csak az érzésre tudjak koncentrálni. Szemem azonban kipattant, ahogy ajkait rányomta az enyémekre. A fiú rövidnek mondható szempillája csikizte az orromat, de egyáltalán nem éreztem késztetést a mosolygásra. Nem mozdult meg, csak éppen találkoztak az ajkaink. Elszakadt tőlem, már azt hittem, hogy távolodni fog, ahogy szétváltak ajkaink, de e helyett, mutatóujjával gyengéden szétfeszítette őket. A felső részt közrefogta sajátjával és kezdetét vette a valódi csók. Nem tudtam mit csinálok, csak önmagától mozdultak meg az ajkaim ezzel akaratlanul elmélyítve a csókunkat. 

2.FEJEZET

A faház várhatóan fabútorokkal volt tele, szóval olyan favágó házérzést keltett bennem, tiszta volt, tehát nekem tökéletesen megfelelt. Elfoglaltam egy lenti ágyat és a pakolás befejezte után elterültem a puha paplanon, aminek frissen mosott illata bekúszott az orromba. A fiúk egymást oltogatták, amikor benyitott az egyik osztálytársunk, hogy gyülekezzünk az ebédlőben. Ott eligazítást kaptunk a program lényegéről, amibe belecsöppentünk, ennek a tartalma nem mindenkinek tetszett. Főleg azoknak, akik a tanulás elől szerettek volna elmenekülni, hiszen az anyagot ugyan úgy leadják a helyszíntől független, mivel nem táborozni jöttünk. Iskola időben vagyunk itt, így én sejtettem, hogy a tanulás rajta lesz a teendők listáján, de kétség kívül izgalmasabb, mint az iskolapadban. Erdei iskola névre keresztelt projekt keretében a kiválasztottak, vagy is mi, megtapasztalhatjuk milyen a biológia óra a szabadban, vagy a technika óra anyagait, nem csak a kezedbe kapod, hanem meg kell dolgoznod érte. Önmagamban lelkesen bólogattam a tanár szavaira, de kívülről próbáltam annyi érdeklődést mutatni, mint amennyit a többiek árasztottak magukból. A hegyi beszéd után körbevezettek minket a tábor területén és ismertették velünk a házirendet. Az első hét lesz a szokatási idő, tehát ekkor még nem lesznek óráink. Ahogy a tanár mondta „Ezen a héten ez a ti játszóteretek” majd „Pihenjetek, mielőtt elkezdődik a kemény munka”.

Yongguk-ba belekarolva sétálgattunk a macskaköves úton, míg ő olyan izgatottan meséli a táborhoz fűzött reményeit én addig a földet fixírozva, hallgattam kellemesen dörmögő hangját. Elsétáltunk egy kisebb csoport mellett, akik körbe állva beszélgettek. Páran a lányok közül kiváltak a tömegből és sikítozva menekültek az őket üldöző fiúk elől. Egy bottal kergették a hidrogénezett szőkéket, aminek a végén alighanem a szóbeszéd szerint egy pók csücsült. Yongguk-kal egymásra mosolyogva mentünk tovább. Megtorpantunk ahogyan Ri Ta szaladt el előttünk, mögötte loholva barátunk, vagy egyesek testvére Seo Jin. A mellettem álló fiúval sejtelmesen egymásra néztünk, tökéletes összhangban ugyanarra gondolva. Tudjuk, hogy Seo Jin rég óta kedveli osztálytársnőnket Ri Ta-t, azonban ilyen kis csínytevékenységeken kívül nem utal a lánynak az érzelmeit illetően. De nem szólunk bele, hiszen egyikünk szerelmi élete sem volt mondható példaértékűnek, hogy most tanácsokat osztogassunk. Kezdve azzal, hogy Yongguk-nak túl nagy elvárásai vannak a nőkkel szemben, én pedig nem találtam olyan fiút, aki kimondottan tetszene. Plátói szerelmem Neil az amerikai cserediák pedig nem mondható éppen szerelmi életnek, és ennek is már két éve.

- Sziasztok! – kocogott hozzánk, Ha Na, az osztályunk diákelnökeként ismert vörös színre festett hajú lány. – A csapat nagy részével kitaláltuk, hogy sétálunk az erdőben, már ha körülvesz minket. A tanárnő engedélyt adott, szóval jöttök? – hadarta el pihegve. Gondolom, ő értesíti, a diákokat az ötletről ezért van így kifulladva. A mellettem álló fiú hamar beleegyezett, így én is bólintottam helyeselve. Vártunk egy kis csoporttal az erdő szélén pár percet, amíg az önkéntes diákok megérkeztek, hogy végre csapatostul elinduljunk a kisebb rögtönzött túránkra. Szemem sarkából kiszúrtam Kim Jong In-t, ahogy utolsóként még is csatlakozik a csapatunkhoz. Nem szenteltem neki több figyelmet, inkább a lábam elé néztem nehogy orra essek egy útban lévő faágban vagy kőben. Az erdő madár csicsergését a diákok beszélgetése és az alattunk roppanó faágak hangja szorította háttérbe, néhol nevetések hangzottak fel, vagy hevesen magyarázó emberek. A föld egy idő után fentről lefelé lejteni kezdett, így nagyobb erőfeszítésbe telt az emelkedőkön felmászni. Yongguk végig mellettem volt és erősen fogta a kezem, hogy ne essek el minden adandó alkalommal. Arrébb hessegettem, hogy segítsen szerencsétlen többieken, szóval vonakodva engedett utamra. Teljesen a lábam elé koncentrálva sétáltam tovább, de később még is az erdő szépsége a délutánba nyúló napszakban vált a figyelmem központjává. Ezzel el is értem, hogy megcsússzak a csúszós leveleken és nekiütődjek az egyik fának. A rücskös kérge pedig felsértette a könyökömet, odakaptam a kezemet és óvatosan tapogatni kezdtem a horzsolást, amiből egy kis vér is kibuggyant. A feltűrt pulcsi ujját ráhúztam a sebre és mintha nem történt volna semmi sétáltam tovább. Körbe kémleltem a környezetem, hogy megbizonyosodjak róla senki nem látta a szerencsétlenkedésemet, de akkor a tekintetem összekapcsolódott egy fekete csillogó szempárral. A többiek már pár méterrel előrébb jártak, csak ő meg én voltunk látóhatáron belül. A fülhallgató még most is ott lógott a fülében, valószínűleg még mindig zenét hallgatott. Elengedtem a tekintetét és elindultam a többiek után, de egy határozott kézmozdulattal megállítottak. Ujjait ahol a csuklóm köré fonta, a két bőrfelület érintkezésénél, olyan volt mintha szikrák pattantak volna a bőröm alatt. Meggondolatlanul kirántottam magam a szorításából, de ekkor a fájós könyököm újra nekiütődött a mögöttem lévő fának, amire fájdalmasan felszisszentem. Jong In átható tekintettel vizsgálta a karomat, majd gyengéden oldalra fordította, hogy lássa a sérülésemet. Szemeimmel követtem a tekintetét amint megláttam, hogy egy kis vér áztatja a pulcsim könyökrészét el akartam húzni a kezem, de az előttem álló fiú most nem engedte. Jobban is jártam, hiszen akkor megint bevertem volna a mögöttem lévő fába, ismét.

- Be kellene kötnöd. – szólalt meg egy idő után, mondandója alatt rám emelte fekete szemeit, de én még mindig a könyökömet tanulmányoztam. Lüktetést éreztem a kis seb körül és egy kis fájdalmat is. A legkisebb sebek fájnak a legjobban. – állapítottam meg.

- Jól vagyok. – motyogtam. A többiek irányába néztem, de már nem láttam őket és léptek zaját sem hallottam, vagy beszélgetést. Most tisztán hallgattam az erdő zajait. Körbenéztem, és a fákon kívül mást nem fedeztem fel. Most fogtam fel, hogy annyira koncentráltam idefelé, hogy egyáltalán nem néztem milyen úton, módon jutottam el idáig. És éreztem, ahogy az előttem álló fiú most csak is engem tüntet ki a figyelmével. Erre a helyzetre mondják azt, hogy csöbörből vödörbe. Vagy két szék közé esni.