14.FEJEZET

- Nem kell mondanod semmit, ki tudom találni mi történt. – szólalt meg Yongguk fanyar hangon. A szavak a torkomon akadtak, meg akartam szólalni, magyarázkodni akartam neki, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudtam volna olyan dolgot mondani, ami neki megnyugtató vagy elfogadható lett volna.

- Meg kell ezt beszélnünk. – erősködtem. A többiek megtorpantak, amikor utolértek minket, mi pedig csendbe burkolództunk, intettem nekik, hogy menjenek tovább. A fiúk minket bámultak, Ha Na volt, aki megragadta mindkettő karját és mozgásra bírta őket. Ha Na nagyon jó barátnak bizonyult, hiszen mindig segített nekem és nem kérdezősködött azonnal. Önmagamban hatalmas köszönetet mondtam neki és visszafordultam a fiúhoz. Megvártuk, ahogy az összes diák elhalad mellettünk, csak akkor szólaltam meg újra.

- Elég régóta jó barátok vagyunk, még ha nem is a legelejétől kezdve. – kezdtem bele, a fiú pedig vérszegényen bólintott. – Nagyon sablonosnak hangozhat, de mi nem illünk össze Guk. Én nagyon szeretlek, de nem úgy, ahogy te szeretnéd.

Végig a szemébe néztem és őszintén bevallottam az érzéseimet. Bűntudatom volt, hogy nem tudok neki többet adni, pedig ő igazán megérdemelte a boldogságot. Jó ember volt és mindig vidám, az a fiú, aki most előttem volt, nem ismertem fel. Nem ilyennek ismertem meg. Sokkal jobban hasonlított ahhoz a fiúhoz, akivel az elején találkoztam.

Nagyon bizonytalanul léptem át az új iskola küszöbét, nehezen találtam meg az előkészítőre használt termet és elhaladva a nevetgélő potenciális osztálytársak mellett helyet foglaltam a legmesszebb lévő sarokba. Az előkészítő felénél kezdtem bekapcsolódni, szóval nem volt senki, akivel beszélgethettem volna. Ők már majdnem mind ismerték egymást máshonnan, vagy pedig innen szereztek barátokat, míg én egyedül voltam.

Az óra véget ért én pedig hazamentem. Másnap ugyan úgy helyet foglaltam a sarokba, mintha valami rosszat csináltam volna, pedig erről szó sem volt. Sosem zavartam az órát, mindig is szerény és önbizalom hiányos voltam, szóval mi sem állt tőlem távolabb.

Egy kedves kinézetű srác leült mellém és köszöntött, rá se mertem nézni, csak halkan elmorogtam egy sziát, nagyon szánalmasnak éreztem magam.

A fiú minden áron beszélgetni akart velem. Seo Jin, aki nagyon szimpatikusnak tűnt, karamell barna haja volt és fekete gomb szeme. Ahogy több órán keresztül mellém ült és próbált szóra bírni egyre komfortosabban éreztem magam. Jó barátok lettünk mire az előkészítő a végéhez ért. Nagyon örültem, amikor felvettek, annak pedig még inkább, hogy az egyetlen barátommal egy osztályba kerültem.

A nyáron is találkoztunk egyszer a sulit megelőző napon, akkor beszélt nekem a testvéréről, aki szintén az osztálytársunk lesz. Azt gondoltam, hogy a testvéréhez hasonlóan barátságos személyiség lesz, de az ábrázata egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A flegmaköszönésen kívül nem beszéltünk, de aztán az egyik órán megváltozott a helyzet.

Irodalom órán ültetés rend szerint kellett mellette ülnöm, aminek egyikünk sem örült, de végül hamar el tudtuk viselni a másikat. Mindketten érdeklődtünk az irodalom iránt ez pedig kicsit megrendítette a róla kialakított rossz képet.

Az egyik irodalom óra előtt nagyon ideges voltam, otthon hagytam a könyvemet és a tanár nagyon allergiás volt, ha valaki nem hozott felszerelést. Úgy állt a dolog, hogy dicséretet kapok a félévi bizonyítványomban, de csak akkor volt lehetséges, ha nem felejtkezem meg olyan dologról, mint a felszerelés hiánytalansága. Bár még csak három hete jártunk iskolába, a félév messze volt, de tudtam, hogy ha egyszer rajtakap a tanár, akkor már teljesen elfelejthetem a dolgot. Lehet, hogy strébernek tűnök, de a szüleim történelem tanárok voltak és irodalomra is szakosodtak, nem akartam csalódást okozni. Még ha csak egy idióta dicséretről is volt szó. A tanár belépett én pedig lemondóan sóhajtottam és letettem a táskámat a földre, amiben annyira kutattam ez idáig.

Yongguk kinyitotta középen a könyvet, hogy én is rálássak, az óra elkezdődött, de a tanár hamar kiszúrta, hogy egy könyvet nézünk.

- A két legjobb tanulóm a csoportban. Meg vagyok lepve. Kinek nincs könyve? – tette fel a kérdést, amitől a legjobban tartottam. Lendítettem a kezem, hogy jelentkezzek, de a meglepetéstől megálltam a mozdulatban.

- Nekem nincs, tanár úr. – szólalt meg Yongguk kimérten és tisztelettel. Nem értettem a fiú tettét, egészen eddig egy kedves szava nem volt hozzám és jelét sem mutatta, hogy akár egy kicsit is foglalkozna velem. Most pedig értem elúszott a dicsérete. A tanár kérdőre vonta, mire ő csak megrántotta lazán a vállát és válaszolta, hogy elfelejtette.

Az incidens után kezdet javulni a kapcsolatunk. És utána elválaszthatatlan barátok lettünk mi hárman.

Fanyar mosoly kúszott az ajkaimra. A hármas barátságunk kezdett széthullni, sőt már akkor darabokban volt, amikor Yongguk bevallotta, hogy szerelmes belém.

- Visszamegyek a suliba. – jelentette ki. Felrévedtem a kábulatból és ráemeltem a tekintetem. A fiú szemeiben elhatározás csillogott. Majd meg szakadt a szívem, ahogy Yongguk-ot néztem. Annyira elveszettnek tűnt. Lehet, hogy nem tartozik a legjobb ötleteim közé, de szorosan megöleltem. Lehet, hogy ezzel csak ártok neki és nem segítek, de még is úgy érzem, hogy meg kell tennem. Először csak ált, mint egy fabábú, majd visszaölelt.

- Nem akarom tartani veled a kapcsolatot. Ha túlteszem magam a dolgokon, akkor talán majd újra barátok lehetünk. – eltolt magától, a szemembe nézett és a lehető legbölcsebb ötletét osztotta meg velem, ebben a pillanatban hatalmasat nőtt a szememben a tinédzser fiú, aki majdnem olyan éretten kezelte a helyzetet, mint egy felnőtt. Sőt, ha nem jobban.

- Rendben. – bólintottam.

- Kérhetek még tőled utoljára valamit? – kérdezte félénken, biccentettem, hogy nyugodtan mondja.

- Ezen a napon, tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna. Töltsünk el egy napot haverokként, mint régen.

Beleegyezésem jeléül megöleltem újból a fiút, aki már sokkal fesztelenebbül karolt át, mint az előbb. Hiányzott az a Yongguk, aki a barátom volt, és a búcsú előtt, ha eltöltünk egy békés napot egymás társaságában, úgy gondolom mindketten le tudjuk zárni egy időre a barátságunkat.

13.FEJEZET

Levegő hiányában megszakítottuk a csókot, de nem húzódott el teljesen, feje centikre volt az enyémtől. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, a gondolkodásom pedig csigalassúságúvá vált. Egészen idáig élénken élt bennem a vita, vagy, hogy mit szerettem volna mondani még a fiúnak, de egyetlen tettével elérte, hogy semmire se emlékezzek. Kihasználva, hogy mindketten elmerültünk a gondolatainkban kimásztam a fiú alól és az ágy mellett pár méterre meredtem magam elé.

- Aish, teljesen elfelejtettem mit akartam. – morogtam, miközben beletúrtam szőke fürtjeimbe. És miért lett hirtelen olyan meleg a szobában?

Jong In felült az ágyon és kuncogni kezdett. Zavarba jöttem, ahogy véletlenül kimondtam ezt hangosan. Arcomat a tenyerembe temettem és azt kívántam most azonnal nyeljen el a föld, vagy hirtelen váljak láthatatlanná.

Észre sem vettem, mikor állt fel az ágyról a fiú, egyszer csak karok húztak magukhoz és szoros ölelésbe zártak. Jong In és köztem a karjaim útban álltak, de amikor és is viszonoztam az ölelést, már teljesen a testének tudott préselni. Csendben álltunk legalább 5 percig és hallgattuk az egyenletes lélegzetvételeinket. Egyikünk sem tudta, mit kellene most mondani a másiknak.

- Ne haragudj tovább Sehun-ra. Ő csak jót akart. – szólaltam meg végül a barátja védelmére kelve. Sóhajtott egyet, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Magyarázd el, miért lenne ez jó nekem? – hangjában eltökéltség volt, végre túltette magát a duzzogó kisfiún és tiszta fejjel kész volt meghallgatni a valóságot. Megkönnyebbültem, de a dolog nehéz része még csak most következett.

- Figyelj, én szeretnélek jobban megismerni. De a lányok, akik körül vesznek, maguknak akarnak, és én nem vagyok kész arra, hogy szembe szálljak velük. – utolsó mondatomhoz érve elszégyelltem magam, de ez volt az igazság. Jong In népszerű fiú volt, nem is lehet ezért hibáztatni, benne van a génjeiben. Én pedig nem tudok azonnal megváltozni, szeretem a kényelmes életet ahol minden egyszerű, de Jong In minden volt, csak nem egyszerű.

- Sehun ezt megértette és bevette azt a hirtelen ötletet, ha a barátnőjének titulál, akkor nem kell bujkálnunk, vagy attól félnem, hogy a lányok ferde szemekkel vizslatnak. – folytattam a monológot. Megálltam és vártam, amíg a fiú mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, hogy hisz nekem, ami jól esett. Jól láthatóan őrlődött magában, szomorúnak láttam és egy kicsit dühösnek is, de egyáltalán nem az irányomba szólt. Sokkal inkább a körülötte legyeskedőkre neheztelhetett. Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak tőle, de ha arra jutna, hogy nem éri meg neki ez a kapcsolat, akkor nekem mindenképpen el kell fogadnom a döntést.

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad mellettem. Sajnálom, ha önző vagyok, de akármilyen kellemetlen arra kérlek, hogy tarts ki. Igyekezni fogok, hogy ne zavarjanak minket.

Szemei bűntudattól csillogtak, de én meg könnyebbülten elmosolyodtam. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen fiú figyelmét, valószínűleg előző életemben megmentettem az országot, vagy mi.

- Felejtsük el ezt az egészet. Már belefájdult a fejem a sok idegességbe és aggodalomba. – mormoltam apró hamis mosolyra húzva ajkaim. Ez a mosoly egyáltalán nem jókedvről árulkodott, inkább az volt nevetséges amilyen helyzetbe keveredtünk.

- Mielőtt még elfelejtenénk, ki kéne, találni mi legyen akkor Sehun-nal. Ha kiderül, hogy blöfföltetek abból baj lesz.

Most először vélek végre valamilyen gondoskodó érzelmet Sehun felé a mai napon, Jong In-től, aminek hihetetlenül örülök. Az a tény viszont tényleg elszomorító, hogy valahogy el kell simítani az ügyet. Így nem maradhat.

- Azt beszéltük, hogy azonnal nem „szakíthatunk” mert túl feltűnő lenne, szóval pár hétig eljátsszuk a szerelmespárt és utána rendezünk egy szakítós jelenetet. – avattam be a tervbe. Kelletlenül bólintott, nem volt odáig az ötlettől, de beleegyezett.

- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte félénket a fiú nagyokat pislogva felém.

- Legyen. – bólintottam. Elfeküdtünk az ágyon, Jong In magunkra húzta a takarót és közelebb araszolt hozzám. Mosolyogva bámultunk egymás szemébe hosszú percekig, mintha csak versenyeztünk volna, ki tudja tovább nézni a másikat.

- Miért lóg mindig a hajad a szemedbe? – kérdeztem nevetve, majd kisöpörtem a fekete tincseket.

- A hajam is motivál, hogy hozzám érj. Biztosan tetszel neki. – flörtölt viccesen a fiú, az arcomat elöltötte a forróság, de a sötétben nem látszott a pillanatnyi zavarom. Összeszedtem magam és válaszoltam.

- Akkor azt hiszem, összejövök a hajaddal, nagyon szép pár lennénk nem? – viccelődtem, mint aki nem értette az enyhe célzást.

- Fejezd be, féltékeny leszek. – villantott hatalmas mosolyt a fiú, ujjaival közrefogta az egyik szőke tincsemet és játszani kezdett vele.

- A hajadra? – kérdeztem értetlenül, mire egy frappáns válasz érkezett:

- Azt hiszem én is összejövök a hajaddal. Pont összeillünk. – mondta.

Nevetve elfordultam a másik irányba és jobban magamra húztam a paplant. Jong In továbbra is a hajammal játszott, amikor elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy az arcomat csiklandozza valami. Mikor a szemem hozzászokott az ablakon beáramló fényhez láttam meg, pár sötét tincset a látómezőmben, a fiú a nyakamba szuszogott, a haja pedig az arcomba lóg több irányból is. Hátamra fordulva keltem fel a fiú pedig oldalt fordulva simult hozzám. Próbáltam arrébb csúszni, hogy növeljem a távolságot, de Jong In csak még erősebben húzott magához.

- Csak még öt percet. – morogta a nyakba álmos hangon.

- Egy perccel sem több. – replikáztam, a fiú pedig csak hümmögött. Ezek szerint csak nekem volt nagyon szokatlan ez a felállás. Fogalmam sincs, most hogyan állunk egymással. Az egy dolog, hogy már nem hagyjuk figyelmen kívül a másikat, de a viselkedése nagyon közvetlen. A tábor elején még teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem kedvelem a fiút, de már igen is kedvelem. Azt pedig, hogy milyen értelemben, még nem tudom.

Úgy éreztem, hogy letelt az öt perc, így a fiú morgása ellenére is kimásztam a melegséget árasztó paplan alól. A fürdőben megfésülködtem és megmostam az arcomat. Félénken sétáltam vissza a még mindig lustálkodó fiúhoz.

- Tudnál adni egy pulcsit? – kérdeztem feszengve. Nem igazán szerettem volna, még visszamenni a faházba, de ha ugyanabban a ruhában jelenek meg az emberek előtt, azok elkezdenek kombinálni és még mélyebbre jutunk a hazugságokban. Egy fekete pulcsit kaptam, ami nagyobb volt, mint számítottam rá. Az egész pólómat eltakarta szóval a célnak megfelelt.

A Jong In-nal töltött éjszakám alatt nem gondoltam a tegnapi incidensre amit Yongguk-kal zavartunk le, de ahogy feljött a reggel és egyre közeledett az idő, amikor is szembe kell néznem vele, a beszélgetésünk minden részlete csak úgy záporozott a fejemben és a mondatai nagy súllyal nehezedtek rám. Nem akartam elveszíteni egy ilyen értékes barátot, de Yongguk nem úgy tűnt, mint aki megelégedne a baráti státusszal továbbra is, hiszen akkor nem vallotta volna be az érzéseit. Jong In-nal alakult valami, amit nem akartam elrontani, még ha az eszem azt is súgná, hogy Yongguk sokkal nyugalmasabb és biztosabb választás lenne. Valamint tartoztam annyival neki, hogy nem bolondítom, amikor más téren nem érdeklődöm iránta, csak is baráti szeretetről tudnék beszélni, akármennyire próbálkoznék.

Rosszkedvűen ballagtam Jong In mellett az osztályterem felé. A fiú értetlenül ált a viselkedésem előtt, de biztosítottam, hogy most nem vele kapcsolatosak az aggodalmaim. Tanácsra volt szükségem, de nem Jong In-tól. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek elmondani a mellettem sétáló fiúnak a tegnap esti vallomás sztoriját. Ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék ebben a kérdésben.

A tanárok összehívták az egész évfolyamot és meglepve a diákokat egy egész napos erdei túrára invitált minket. Ennek fejében hatalmas reggelit kaptunk és útra valót, ha megéheznénk. Valahogy megint abba a furcsa társaságba kerültem bele, mint tegnap. A táborból megindulva haladtunk felfelé az emelkedőkön a fák között szlalomozva. A négyes fogat újra összeállt, Ha Na, én, Sehun és legjobb barátja alakítottuk a csoportot. Sehun és Jong In újból kijöttek egymással, de mind kettejüknél láttam azért még egy kis neheztelést. Bár a nézeteltérés rendezve lett, elfelejtve nem. Ennek ellenére nem volt kínos a társasággal sétálni, kezdtem megszokni az új környezetet és az újonnan szerzett barátaimat is.

A szemem előtt Yongguk alakja rajzolódott ki, aki egyedül sétált pár méterrel előttünk. Meg sem közelítette önmagát, nagyon nyúzottnak tűnt és rosszkedvűnek. Rosszul éreztem magam, amiért én váltottam ki belőle mindezt. A lelkiismeretemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy valaki másnak adok esélyt arra, hogy együtt legyen ezzel a fiúval, akivel majd boldogabb lesz, mint velem lehetett volna. Ám ez sovány vigasz volt.

Erőt vettem magamon és elindultam felé, hogy tisztázzam a dolgokat egyszer és mindörökké. Dobogó szívvel és kifacsart lelkiismerettel bámultam azokba a fekete szemekbe. Ezzel elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam.

12. FEJEZET

Kim Jong In szemszöge:

Épp letettem az eddig olvasott könyvet az asztalra, amikor hallottam, hogy valaki benyit a szobába. Kíváncsian szegeztem az ajtóhoz a pillantásom, ekkor szembe találtam magam egy szőke lánnyal, aki olyan óvatosan lépett be, mintha legalább az oroszlánbarlangba érkezett volna meg. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte és innen is hallottam, ahogy kulcs zörög a zárban. Ni Ki villám sebességgel fordult meg és rángatni kezdte a kilincset, de az cseppet sem mozdult.

- Nyisd ki! – kiabálta a lány és tenyerével ráütött a fa ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőzött. Rám sem nézett, csak akkor, amikor én is odasétáltam az ajtóhoz és ellenőriztem, hogy az ajtó valóban be van-e zárva. Egyszerre engedtük ki egy fáradt sóhajt, mire mindketten egymás szemébe bámultunk halálos szinkronban, de nem voltunk olyan helyzetben, hogy élvezzem azoknak a szemeknek a pillantását, így elkaptam a fejem. Idegesen szorította a füléhez a telefont és beletúrt a hajába, kérdés sem volt kit tárcsázott.

- Nem! – vágta rá azonnal. Még mindig az ajtóval próbálkoztam, de sejtettem, hogy nem fog kinyílni varázsütésre. Valahol lennie kell egy pótkulcsnak, de őszintén megmondva fogalmam sem volt hol keressem.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – felkaptam a fejem a vékony hisztérikus hangra, ami a telefonból jött, elég hangos volt, hogy én is halljam. A lány eltartotta a fülétől a telefont, majd amikor a vonal másik végén lévő Ha Na rendes hangnemre váltott újra csevegni kezdett vele cseppet sem türelmesen. Eddig is tudtam, hogy nem szereti a váratlan helyzeteket. Ha nem lettem volna mérges rá, akkor még fel is nevettem volna a hihetetlenül akaratos lányon, akinek mindene volt az irányításmániája.

Volt időm megfigyelni, elég szembetűnő volt, amikor a teremben kikapta a négyesre sikerült angol dolgozatot és láttam, ahogy önmagában hatalmas hisztit csapott, még jobban megerőltette magát és csak azért is kitűnően megtanulta a következő anyagot. Ni Ki olyan ember volt, aki utálta az olyan dolgokat amiket nem irányíthatott, vagy pedig nem úgy alakult, ahogy eltervezte. A visszaemlékezésből visszatérve csoszogtam oda az ágyhoz és magamra húztam a takarót. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát, ahogy a szőkeség kérte és már alvást akartam imitálni, amikor beszélni kezdett.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – vágtam a lányhoz félbeszakítva a monológja előtt és átfordultam a hátamra, szememet a plafonra szegeztem, hallottam, ahogy a lány fájdalmasan felsóhajt, már azt hittem, hogy feladja. Kicsit elszomorodtam, hogy ilyen hamar képes voltam lerázni, eddig pedig olyan lázasan szerette volna elmondani mi történt közte és Sehun között. Ahogy a két nevet egymás mellett említettem, majdhogy nem elkapott a hányinger. Ni Ki szép volt, a maga különleges európai vonásaival, szép kékeszöld szeme, pisze orra és vékony keskeny ajkai vannak, akár egy angyalnak, nem volt meglepő, hogy a legjobb barátomnak is szemet szúrt. Tudtam, hogy a lány mennyire is esztétikus. De az, hogy Sehun ilyen szinten hátba támadott volt a legrosszabb érzés, csak is azért, mert sejthette, hogy érdekel a lány, amióta csak mellé kerültem az első angol órán. Az elején azt gondoltam azért, mert máshogy nézett ki, mint a többi nőnemű egyed, de ahogy kezdtem megismerni, annál jobban megtetszett az a konzervatív személyiség, amit eddig csak az iskolapadból figyelhettem.

A hideg megcsapott, ahogy lehúzták rólam a takarót. Hirtelen már csak annyit észleltem, hogy a dühös tekintetű nő ráül a csípőmre és a fejem mellé szegezi a csuklóimat.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – hangja kimért volt és magabiztos. A hosszú haja csiklandozta az arcomat, kellemes illatot árasztott magából. A felbátorodott lány elérte, hogy már én is cselekedjek, ezzel lerombolva a magának tudott előnyét.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogtam, és könnyeden változtattam a helyzeten, ez már nyilvánvalóan nem tetszett a lánynak, hogy újból ő került a rosszabb pozícióba. Hevesen magyarázni kezdett az alattam tekergő lány és mindenféle szavakkal illetett, hogy kompenzálja mennyire nem ura a helyzetnek. A mondat, amire igazán felfigyeltem, amikor elárulta magát.

 – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – utolsó szavainál ráharapott az ajkaira és zavartan visszavett a hangerejéből, most tudatosult benne, hogy valójában elszólta magát.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdeztem fanyar arckifejezéssel. Nem teljesen győzött meg a magyarázatával, de a közelségétől kezdtem elgyengülni. Egyre inkább azon járt az eszem, hogy azokat a csípős mondatokat kiejtő ajkakat elhallgattassam, sajátos módon.

- Hát ő jobb választás volna. – vágott vissza élesen. Fejét felemelte a párnákról, ezzel teljesen megcsapva édes illatával, már nem akartam gondolkodni, csak is cselekedni.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdeztem már szinte a szájába suttogva a szavakat. Nem vártam választ azonnal birtokba vettem azokat az ajkakat, amik még pár pillanattal ezelőtt minden létező dolognak tituláltak. Az elején dühösen tenyereivel a mellkasomat ütötte, de ahogy nem eresztettem el a csókból, egyre gyengült, majd el is maradt az ellenkezés. A lány már nem próbálkozott semmivel, elmélyítettem a csókunkat, testemmel ránehezedtem mire egy halk nyögés szökött ki ajkai közül, ezzel tökéletes lehetőséget adva, hogy a nyelvemmel is felfedezzem a lány száját. Kezeivel hátratúrta a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, és ha még lehetséges volt még közelebb húzott magához. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Több barátnőm is volt már, túl voltam egy-két kapcsolaton, de, hogy valami olyan után vágyódjak ennyire, ami nem is az enyém, új dolog volt. Fogalmam sincs mit művel velem ez a nő, de teljesen elveszi a józan eszem. A hangja, a szemei, az arca, ahogy szája összepréselődik, miközben mosolyog, minden tette annyira vonzóvá teszi számomra.

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta. 

9.FEJEZET

Egy fel-leemelkedő kemény mellkason ébredtem, a végtagjaim teljesen el voltak gémberedve, csodálkoztam, hogy nem ropognak, ahogy megmozdultam. Teljesen összezavarodtam, hogy mit keresek Jong In mellett. A tény pedig homály volt, hogy én kerültem át a másik ágyra, vagy pedig ő jött át az enyémre. Óvatosan kikeltem az ágyból és magára hagytam az angyalian békés arccal alvó fiút. Ránéztem az órára, ami még korai időpontot mutatott, egy teljes óra állt rendelkezésemre, még a tanítás kezdete előtt. Visszasomfordáltam a másik ágyhoz és ledőltem egy kicsit. Viszont fel kellett állnom és ki kellett mennem az erkélyre, hogy visszahívjam, Ha Na-t, aki vagy négyszer hívott az este folyamán. Pár csörgés után nyögdécselve felvette. Valószínűleg most keltettem fel.

- Miért hívtál? – halkan beszéltem, mert nem akartam felébreszteni a bent durmoló fiút.

- Még kérdezed?! Hol a fészkes fenében vagy? Tudod, hogy mennyit zaklatott tegnap este Yongguk? – hangja pár oktávval feljebb szökött, kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne szakadjon be a dobhártyám.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Teljesen ki lehet akadva a fiú, este nem gondoltam át ezt az ott alvós dolgot és most ez visszaüt rendesen. Szerintem már össze is csomagolt nekem, hogy gúnyosan közölje, akkor miért nem költözök hozzá. Belegondolni is rossz volt, hogy ez megtörténhet.

- Nyugalom. Falaztam neked, de ezért még nagyon sokkal jössz nekem. – mondta most már higgadtan visszavéve a hangjából.

- Köszönöm! Megmentetted az életem. De mit mondtál neki?

- Azt, hogy nálunk alszol a pótágyon. Ne tudd meg meddig győzködtem, hogy elhiggye. Állandóan bizonyítékot akart, hogy adjam oda neked a telefont. Mikor mondtam, hogy alszol azt akarta, hogy keltselek fel. – szinte éreztem, ahogy mondandója közben bosszúsan ráncolja a szemöldökét. Teljesen kitelik Yongguk-tól ez a fajta viselkedés. – bólogattam tudatalattimban.

- Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. – kértem őszintén bocsánatot. Nagyon jól tudom, hogy Yongguk mennyire is fárasztó tud lenni. Első kézből tapasztalom.

- Ki engesztelhetsz, ha mesélsz, még is miért nem mentél haza éjszaka. – sokkal élénkebben kérdezgetett tovább.

- Nem kell semmi rosszra gondolni. – állítottam le a lány fantáziáját. – Jong In-nél aludtam. De tényleg csak aludtunk. – mentegetőztem.

- Aish, te nő. Kiállom érted a poklot és még csak szaftos részletekkel sem tudsz szolgálni nekem. – panaszkodott.

- Miért foglalkoztat téged egyáltalán az életem? – válaszoltam kérdéssel.

- Mert nekem nincs életem. Valakiét élni kell.

- Mi van Seo Jin-nel? – mikor ráeszméltem, hogy hangosabban kezdtem el beszélni, újból lehalkítottam magam és az ajtó irányába néztem. Ha szerencsém van nem keltettem fel a fiút.

- Mi lenne? Szerintem azt sem tudja, hogy létezem. – hangja csalódott volt, de próbálta elrejteni előlem.

- A barátja vagyok, ezen, simán változtathatunk. – próbáltam lelket önteni belé, de szégyellősen elutasította az ajánlatomat. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen mosolygós és társasági lány könnyebben boldogul a szerelmi ügyekkel, de nála láthatóan nem így volt.

- Most leteszem, majd találkozunk az órán. – köszönt el. Én is benyögtem egy sziát és bontottuk a vonalat. Amikor visszamentem a házba Jong In egy teljesen más pozícióban feküdt, mint ahogy ott hagytam. Egyik kezével a párnát öleli, a takaró félig lecsúszott róla és a lába is lelóg az ágyról. Majdnem elnevetem magam a röhejesen aranyos látványtól, de még mielőtt bekövetkezne a számra tapasztottam a kezemet.

Felhúztam a csípőjén pihenő takarót az izmos vállaira és óvatosan kiszedtem pár tincset, ami a szemébe lógott. Megpillantottam az éjjeli szekrényen lévő telefonját, a kezembe vettem és beállítottam neki egy ébresztő órát, azzal a jegyzettel, hogy ne késsen el. Lajhár lassúsággal csoszogtam a saját faházamhoz és majdhogynem világfájdalmas képpel léptem be az ajtón. A két fiú halkan beszélgetett, de amikor beléptem az ajtón mindketten felém fordultak. Halkan köszöntem és odacsoszogtam az ágyamhoz.

- Milyen volt a csajos este? – kérdezte Seo Jin. Tömören válaszoltam egy „jó” szócskával, majd kikutattam a mai ruhámat.

- A testvérem szeretne mondani valamit. – mondta erélyesen Seo Jin, majd megbökte a testvérét. Kimásztam a fürdőből frissen és átöltözve, majd helyet foglaltam az ágyam végében. Csendesen vártam mi fog most következni.

- Figyelj, Ni Ki, bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon gyerekes vagyok mostanában, de próbálok majd erre figyelni. Szóval kérlek, ne menekülj előlem. – kínosan a hajába túrt és dörzsölni kezdte a tarkóját, rám nézve a válaszomat várta. Elmosolyodtam és odacsoszogva megöleltem a fiút.

- Semmi gond. – mondtam.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Seo Jin, majd vasszorításába fogott engem és a testvérét. A maradék levegőt is kiszorította a tüdőmből, de éreztem ebben a hatalmas ölelésben a szeretetet. Úgy éreztem magam, mintha a testvérük lennék. Örültem, hogy kibékültünk, de a légkör most sem volt olyan, mint régen. Valami nagyon zavarta Yongguk-ot mostanság, de én nem tudtam, hogy mi az, és ha megkérdezném, valószínűleg nem válaszolna rá.

Családias hangulatban mentünk az ebédlőbe, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A két fiút elhívta az asztalához pár fiú, akikkel a napokban barátkoztak össze. Bocsánatkérően pislogtak felém én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs ezzel semmi baj.

Végül egy asztalhoz kerültem egy igen különös társasággal. A kör alakú asztalt négyen foglaltuk el. Jobb oldalról haladva én, Sehun, Ha Na és Jong In. Mindenki az evéssel volt elfoglalva, de egészen nyitottan cseverésztünk is az asztalnál. Nem ismertük nagyon egymást, hiszen nem voltunk összeszokott társaság, de sok közös témát tudtunk találni. Ha Na egyik viccén nevetett a társaságunk, amikor egy csapat lány közelítette meg az asztalunkat. Az elszánt tekintetekből láttam, hogy nem számíthatok sok jóra. Sokukat felismertem a tegnapi technika óráról, szóval körvonalasan fogalmazódott bennem, hogy mire számítsak a tegnapi magán akcióm után. Kortyoltam egy pohár vizet, amikor az egyik lány feltette az igazán kínos kérdését:

- Jong In és te egy pár vagytok?

Ivás közben hirtelen akartam levegőt venni, így az lett a következménye, hogy hevesen köhögni kezdtem. Valamit mondanom kellett, de a nemen kívül más nem jutott eszembe és valószínűleg nekik nem lenne kielégítő válasz, sem pedig meggyőző.

Majdhogynem az egész ebédlő a kis jelenetünket nézte, ami egyre kínosabb és kínosabb lett, ahogy csendbe burkolóztunk. Jong In szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Sehun megelőzte.

- Teljesen kizárt, mivel Ni Ki az én barátnőm. – mondta teljes nyugodtsággal a mellettem ülő Sehun, mondandója után pedig átdobta karját a vállamon és kicsit maga felé húzott. Az egész évfolyam bamba szemekkel bámult minket, az arcukról pedig leolvasható volt mennyire nem számítottak erre a fordulatra. De a legmeglepettebb mind közül, azt mondanám én voltam. 

6.FEJEZET

Az ebédlőben majdhogynem holt csend volt, mindenkit annyira lefárasztott a takarítás, valamint a kijózanodás folyamata. Mindenki frissen mosott, vagy parfüm illatot árasztott, így a pia szagon kívül minden más megérezhető volt. Szinte már fullasztóan. El is ment az étvágyam, így inkább csak kapargattam az ételt. A tanárok kapkodták a fejüket a diákok között, hogy mi történt itt, amíg nem voltak, de mindenhol falakba ütköztek még a személyzetnél is. Egy jól összetartó kijózanodó közösséget alkottunk jelenleg, akik jól szórakoztak tegnap.

Miután befejeztem az ebédet, amiből, igazából csak pár kanállal ettem bevonultam a szobámba, hogy felhívjam a szüleimet. Nem akartam a sötét szobában telefonálni, így felkaptam az ágyról a mobilt és sétálgatni kezdtem a tábor körül. Elmeséltem anyának a dolgokat, amik érdekelhették, küldtem neki képeket a táborról is. Mindent elmeséltem kivéve a bulit, valamint a szerencsétlenségemet, hogy első nap eltévedtem az erdőben. Annak a hírnek, hogy szereztem egy lány barátot, pedig kimondottan örült. Jó volt hallani a hangját, ennek ellenére hamar bontottuk a vonalat.

Zsebre tettem a telefonom és csatlakoztam a fiúkhoz a kosárpályán. Az elején győzködtem őket, hogy csak szurkoló leszek, de végül én is beszálltam a játékba. Yongguk hátulról átölelve próbálta meg elszedni a labdát, Seo Jin pedig nevetve integetett, hogy dobjam oda. Átpasszoltam a labdát, ekkor Yongguk elengedett és a testvére felé vette az irányt, amikor pedig már odaért, Seo Jin idepasszolta nekem vissza, én pedig második próbálkozásra, miután Seo Jin felemelt a palánkhoz, sikeresen bedobtam a kosarat a palánkba. Lepacsiztam a fiúkkal és nevetve karoltam át őket. Tudtam, hogy teljesen szabálytalanul játszunk, és valójában hagynak nyerni én még is annyira örültem neki, amikor sikerült. És néha még ők is meglepődtek, amikor volt egy két profi pillanatom. Sötétedésig játszottunk, utána ledőltünk a faházban, majd egyenként zuhanyozni indultunk. Én azonnal át is öltöztem pizsamába, hogy azzal a lendülettel már aludhassak is.

A másnap reggel szokásosan indult. 8 órakor reggelizni indultunk, követve a tömeget. De csendesen ebédelő diákok helyett, panaszos diákok ültek a székükön toporzékolva valamilyen technikai eszközzel a kezükben. Oda mentünk a fiúkkal Ha Na-hoz, aki szintén a telefonját szorongatta és ide-oda mozgatta a levegőben.

- Mi történik itt? – kérdezte a barna hajú lánytól Seo Jin.

- Nincs térerő reggel óta. És Wifi sincs. – folytatta. Abba hagyta a képernyő nézegetését és felénk fordult. A két fiú leellenőrizte a hallottakat és meggyőződtek arról, hogy igaz, amiről beszélt. Nem volt térerő, sem internetkapcsolat. A tanárok csitítgatták a panaszos diákokat, de eltartott egy darabig, amíg csendet nem teremtettek a helyiségben.

- A tanárokkal arra gondoltunk, hogy elmegyünk a busszal a legközelebbi városba és szólunk a szolgáltatóknak. És hogy nektek is legyen, belőle hasznotok elmegyünk vásárolgatni is, szóval kaptok szabad órákat a városnézésre. Olyan lesz akár egy osztálykirándulás. – mesélte az ötletet Min tanárnő.

A tanárnő tudja, mitől döglik a légy. –gondoltam. A társaság egyből a kirándulást kezdte el tárgyalni, hogy mit fognak enni, inni, vagy vásárolni. Ha Na is eléggé fellelkesült, még a két fiú is, akik általánosságban nem szeretnek vásárolgatni. Én vagyok az egyetlen, aki nem esik hasra az ötlettől?

Most majdnem elsőként futottam fel a buszra és leültem az utolsósorban lévő székre. Így ha még is Jong In mellé kerülnék, az már nem az én hibámból történne. Ha Na le szeretett volna ülni mellém, de az egyik lány lehúzta a mellette lévő székre. Bocsánatkérően felém nézett, mire én csak legyintettem egyet, hogy nem gond. Nem először ülök egyedül a buszon. Általában a két fiú egyébként is egymás mellé szokott ülni, így én mindig automatikusan egyedül. Az elején voltak veszekedések, hogy ki üljön mellém, és én úgy oldottam meg, hogy egyik mellé sem ültem le és hagytam, hogy egymást boldogítsák. Azóta így megy a dolog és fiúk is beletörődtek egy ideje. Fülhallgatóval a fülemben nyomtam neki a fejem az üvegnek és hagytam, hogy lecsukódjon a szemem. Egy kicsit elbóbiskoltam. Fáradtnak éreztem magam, de nem aludtam el. Éreztem, ahogy mellettem besüpped az ülés, és hamarosan a busz is elindult. A kellemesen ismerős illat bekúszott az orromba és egyre jobban éreztem, hogy elálmosodom. Felhúztam a székre a lábaimat és oldalra dőlve, valaki vállára hajtottam a fejem. Fél óráig, félálomban hol ébren, hol pedig alva dülöngéltem a váll és az üveg között. Mikor végre átment rajtam az álmosság felemeltem a fejem valaki válláról, és oldalra néztem, hogy meglássam a tulajdonosát.

- Azt hittem végig fogod aludni az utat. – mosolygott rám Sehun, teljes valójában. Pislogtam párat, majd lassan kezdtem felfogni, hogy aki mellém ült, az valójában Sehun volt. Egy kicsit csalódott voltam, hogyan is gondolhattam, hogy önszántából mellém ülne. A gondolataimban forgó személy egyedül foglalt el két ülést. Valószínűleg ezért jött mellém száműzetésbe Sehun.

- Még visszaaludhatok. – mondtam kedvetlenül.

- A-a. Most én jövök. – forgolódott, majd a vállamra hajtotta a fejét, teljesen kényelmesen elfeküdve. Kezeit még az ölembe is kinyújtóztatta. Selymes haja hozzá lapult a nyakamhoz, a hajvégei pedig csiklandozták a tarkómat. Egészen aranyos képet mutatott az álmos Sehun. – Mit csinálsz? – kérdezte, mikor fejemet ráhajtottam a vállamon fekvő fejére.

- Fáj a nyakam. – mondtam. Sehun elmosolyodott, de szemét továbbra is csukva tartotta. Nem aludtam vissza, de továbbra is pihentettem a szemem. Sehun az út alatt kellemes alvó társ volt. Nem gondoltam volna, hogy a közelsége ilyen megnyugtató lehet számomra.

A diákok már megkezdték a leszállást a kisbuszról, csak én és Sehun ültünk még a helyünkön. A nyakamban egy kisebb görcs futott végig, ahogy egyenesbe fordítottam, felemelve Sehun még mindig alvó buksijáról.

- Sehun. – szólítottam meg, majd megráztam finoman a vállát. – Sehun, kelj már fel végre. – motyogtam indulatosabban. Azon gondolkodtam, hogy mindjárt felpofozom, amikor hirtelen megteszi valaki más. Összerezzenek a csattanástól és Jong In alakjára bámulok ijedten.  – Normális vagy? – kérdeztem megrökönyödötten, majd Sehun arcélére simítottam a kezem pontosan a pofon helyére. A fiú időközben felkelt, megmozgatta a nyakát, valószínűleg neki is elgémberedett, mint nekem.

- Fáj az arcod? – kérdeztem tőle, a kézfejemet az egyre pirosodó pontra nyomva. Megrázta a fejét és féloldalasan elmosolyodott. Én is kikászálódtam a helyemről és leszálltam a buszról otthagyva a két fiút. Elmeséltem Ha Na-nak halkan a történteket, aki szint úgy csodálkozva hallgatta a történetem. Még ha a legjobb barátodat ébresztgeted, akkor sem vágod pofon. Főleg, hogy helye is maradjon. Szerintem túl messzire ment. Megijedtem, hiszen még sosem láttam ezelőtt Jong In-t megütni bárit is.

A továbbiakban nem tudtam, Ha Na lelkesedésére koncentrálni, a szememmel mindig az előttem haladó két fiút néztem, akik csendben ballagtak egymás mellett. Jong In nem tűnt jó kedvűnek és ezt Sehun is észrevette, mert ha jól hallottam épp azt próbálta kiszedni belőle miért is haragszik most rá.

- Ne bámuld már őket, majd kiesik a szemed. – figyelmeztetett kuncogva a lány.

- Én nem is. – tiltakoztam. Hogy eltereljem a figyelmemet, be húztam Ha Na-t egy ruha boltba. Elkezdtem nézelődni és a végére már el is felejtettem Jong In-t és barátját. Aki most jelenleg kellemes csalódásként él a fejemben. Ha Na-val vitatkoztam egy sort, hogy nem akartam végül megvenni azt a két pulcsit, amit kinéztem magamnak. Mert mind szép és jó, de nem tartottam jó ötletnek már az első héten elkölteni a pénzt, amit a szüleim majdnem egy fél hónapra adtak. Igaz, hogy kajára nagyon nem kell költenem, mert az benne van az eredeti költségekben, még is pénzkidobásnak éreztem a ruhavásárlást, mikor volt elég. Végül közösbe megvettük, feleztük az árat és megbeszéltük, hogy így mindketten hordjuk majd. Ezzel megoldottuk a problémát és végre nekiállhattunk valami kajáldát keresni. A délután nagyon szórakoztató volt, és sajnos hamar véget ért. Miután a tanárok elintézték a telefonhívásokat és ők is vásárolgattak egy kicsit, visszamentünk a buszhoz, ahonnan már visszatartottunk a táborba. Végül, Ha Na mellém tudott ülni, két lánnyal beszélgetett akik előttünk ültek, én meg csak hallgattam ahogy ötletelnek mivel kéne elütni a délután hátra levő részét és a későestét. Az egész bagázs fellelkesült, ahogy a tanárok rábólintottak a tábortűz ötletére.

Mikor visszaértünk a táborba, bár nem volt térerő sem wifi, mindenki élettel volt teli. A fiúk elkezdték rakni a tüzet, a lányok pedig a pillecukorról és a kóláról gondoskodtak. A szeleburdi lány is eltűnt a szervezőkkel együtt, én pedig a faházba mentem, hogy átöltözzek. A kabátot felakasztottam az arra kijelölt helyre, majd kivettem az egyik pulcsit a zacskóból és rádobtam az ágyra. A bordó kötött pulóvert vettem fel, a zöldet pedig visszatettem a szatyorba azzal a szándékkal, hogy majd odaadom Ha Na-nak. Gyors kontyba összefogtam a hajam a fejem tetejére és ezzel le is tudtam a készülődést, mielőtt még kiléptem az ajtón lekapcsoltam a villanyt és a lányokhoz mentem, hátha akad valamilyen munka számomra is. Nem vettem vissza a kabátot ezért egy kicsit fáztam, de már túl lusta voltam, hogy visszamenjek érte. Annyiban hagytam, hogy majd a tűznél úgy sem fogok fázni.

Mind körülültük a tűzrakást, amíg egy fiú műanyag poharakban osztogatta a kólát. Mielőtt még megkóstoltam volna beleszagoltam az italba, ami meg volt tűzdelve egy kis alkohollal is. Az illata nem volt taszító, ezért belekortyoltam. Később rájöttem, hogy a folyadék, amit iszok boros kóla. Még is mennyi piát hoztak ezek magukkal, hogy még azután, a buli után is vannak tartalékok? Az eszem megáll. Az elején csendesen sztorizgattak a többiek én pedig csak bénán körbebambultam. Az jutott eszembe, mintha valami hiányozna. Mikor újra körbenéztem rájöttem, hogy az évfolyam közepe, Kim Jong In, nem tisztel meg minket a jelenlétével. Az is megfordult a fejemben, hogy talán már részeg.

A társaság őrült hangos karaokéba kezdett, amit az elején viccesnek találtam, de később egyre zavaróbb volt a sok hamis hang, így inkább ott hagytam őket. Egyébként sem kavartam nagy port ott, valószínűleg az sem tűnt fel senkinek, hogy leléptem. Talán csak annyira, hogy felszabadult egy ülőhely.  Kicsit messzebb sétálva a faházak árnyékában megláttam, ahogy valaki az egyik ház teraszán cigarettázik. Nem olyan volt, mint a rendes cigi, sokkal inkább olyan mentolos illata volt, egyáltalán nem taszító. Hamarosan a személy is észrevette, hogy őt bámulom én pedig zavaromban elindultam az ellenkező irányba. Szememmel a legközelebbi fát kerestem ahova elbújhatok.

- Ni Ki? – szólított a nevemen egy ismerős hang. Csigalassúsággal fordultam a hang irányába, a hold sugara pontosan kivilágította Kim Jong In kellemes vonásait. Mélyen ülő fekete szemeivel engem nézett, majd szívott egyet a cigiből.

- Kim Jong In? – kérdeztem rá én is. Bár rég tudtam erre a helyes választ. Csak nem tudtam mi mást reagálhatnék.

- Kérsz? – nézett rám kérdőn, majd felém nyújtotta hosszú karját, kezében az elektromos cigarettával. Közelebb araszoltam hozzá és felmentem a házhoz tartozó teraszra. Megtámaszkodtam a fiú mellett a korlátban, majd óvatosan kivettem a kezéből a tárgyat. Teljesen profin használtam az eszközt és képzeletben vállon veregettem magam, amiért nem kezdtem el köhögni. Visszaadtam a fiúnak, aki nem sokkal később megint beleszívott. Némán próbáltam magamban összerakni a képet, hogy miért cigizek Kim Jong In oldalán. Egyáltalán mi vitt rá, hogy igent mondjak az ajánlatra? A hegyi levegő biztos elvette az eszem. Már a saját gondolataimat sem hallottam az egyre kalapáló szívverésemtől. A fiú egyik lábáról áthelyezte a súlyát a másikra, ekkor a vállunk lazán összeért, engem pedig kirázott a hideg.

- Fázol? – kérdezte felém pillantva. Egy kis gondolkodási idő után nemlegesen megráztam a fejem, rendeztem a vonásaim és kémlelni kezdtem a tájat.

- Miért nem vagy a tűznél? – bukott ki belőlem a kérdés. Sután oldalra pillantottam, de a fiút valami nagyon lekötötte a távolban.

- Nem vagyok olyan hangulatban, hogy jó pofizzak a csodálóimnak. Inkább vagyok annak a lánynak társaságában, aki nem kedvel. – hangja érzelemmentesen csengett, nem tudtam mire véljem a mondandóját.

- Ugyan, mindenki odáig van érted. – mondtam unalmas hangsúllyal, ez egy olyan tény volt, amit én is nagyon jól tudtam.

- Egy valaki nem. – szólalt meg, ekkor rám nézett, de vissza is vezette a tekintetét a hegyek vonulataihoz. Te csak azt hiszed.

Lépteket hallottunk meg a távolból kiszűrődni. Park tanár úr hangja csendesebb éneklést kért a diákoktól, amíg beszélt, hallottuk, ahogy egyre csak a faház felé közeledik, ahol pedig mi voltunk. A mellettem álló fiú gyorsan kapcsolt és elrejtette a készüléket a zsebében, csuklómat megragadva behúzott a fal takarásába. Mutató ujját a szája elé helyezte ezzel néma csendre intve. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, és nem csak a lebukás veszélye késztette a szívemet ilyen nagy munkára, hanem maga a fiú közelsége. Észrevettem, hogy akárhányszor közelebbi kapcsolatba kerülök vele, valahogy mindig meghülyül a szervezetem és egyáltalán nem tetszett az a gondolat, hogy valamit nem tudok kontrollálni. A szívverés, pedig ilyen dolog volt.

Vánszorogtak a percek, amíg a tanár úr végre elhagyta a lakrész ezen, szakaszát. Mikor végre hallótávolságon kívülre esett kiengedtem a bent tartott levegőt és egy kicsit én is lenyugodtam. Aztán a pulzusom megint az egekbe szökött, ahogy belenéztem az előttem tornyosuló fiú, csillogó szempárjába. Ahogy láttam ő is megkönnyebbült, ahogy elmúlt a veszélyhelyzet.

- Ez közel volt. – suttogtam. Ennél nagyobb hangerőre nem is volt szükség, hiszen így is eléggé a személyes teremben helyezkedett el, hogy még a légzésemet is hallhatta, és érezhette, ahogy kifújom a forró levegőt, de az éppen most a tüdőmben rekedt.

- Mitől vagy ilyen zaklatott? – kérdezte, de látszólag jól mulatott a saját kérdésén. Az arcát önelégült mosoly csúfította el. Nem lehet. Észrevette volna, mennyire ideges vagyok? Olyan közel van, biztos hallja a zakatoló szívem. Aish, ez annyira kínos.

- Most már kiléphetnél a személyes teremből. – mondtam normál hangerőn, magamat is meglepve, azt hittem remegni fog a hangom, vagy egyáltalán nem jön ki rajta semmi.

Hm, nekem tetszik így. – motyogta. Bosszúságomra még közelebb araszolt, ezzel arra kényszerítve, hogy teljesen neki simuljak a falnak.

- Most már tényleg … - kezdtem bele a mondandómba fejemet kicsit előrébb döntve, de a mondat közepén elakadtam a szavakkal, ahogy ráeszméltem csak pár centi választott el Jong In íves, rózsaszín ajkaitól. Hirtelen húztam vissza a fejem, amit egy puffanás kísért, mivel sikeresen bevertem a fejem. A helyzetet teljesen kiélvező fiú jóízűen nevetni kezdett a szerencsétlenségemen, nekem pedig már teljesen pírban ázott fejem még fájni is kezdett és tompán lüktetni az elszenvedett ütéstől.

- Yah, ez a te hibád. – morogtam bosszúsan. Jong In végre abbahagyta a nevetést, de lehet sokkal jobb választás lett volna a nevető fiú, mint egy némán bámuló.

- Mivel engesztelhetnélek ki? – kérdezte csábos egyre halkuló hanglejtéssel. Ajkai vészesen közeledtek az én ijedt arcomhoz, már épp megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy életem első csókját itt kellesz átélnem Kim Jong In-nal, de meglepetésemre, a nyakamra tapasztotta nedves ajkait. Megvárta hogyan reagálok és mikor rájött, hogy nem ellenkezem haladni kezdett fel a nyakam vonalánál ajkait végighúzva a bőrömön, majd ugyanazt a vonalat később puszikkal hintette be. Kezét a tarkómra kulcsolta, bebiztosítva, hogy egy óvatlan mozdulatommal ne fejeljem le megint a falat, másik kezével pedig arrébb túrta az útban lévő hajam. Az egész testemben éreztem, ahogy száguldozik a vér és eddig nem létező izgalom járt át. Szemem automatikusan csukódott le, hogy csak az érzésre tudjak koncentrálni. Szemem azonban kipattant, ahogy ajkait rányomta az enyémekre. A fiú rövidnek mondható szempillája csikizte az orromat, de egyáltalán nem éreztem késztetést a mosolygásra. Nem mozdult meg, csak éppen találkoztak az ajkaink. Elszakadt tőlem, már azt hittem, hogy távolodni fog, ahogy szétváltak ajkaink, de e helyett, mutatóujjával gyengéden szétfeszítette őket. A felső részt közrefogta sajátjával és kezdetét vette a valódi csók. Nem tudtam mit csinálok, csak önmagától mozdultak meg az ajkaim ezzel akaratlanul elmélyítve a csókunkat. 

5. FEJEZET

Reggel 9-kor végleg kipattantak a szemeim és már csak forgolódtam az ágyban. Pár percet azzal töltöttem, hogy kiszámoljam hány órát is aludtam és az eredmény elég siralmasan kis számot mutatott. Ha azt nézem, hogy 4-kor feküdtem le, és felkeltem 6-kor és a mostani 9 óra, tehát összesen 5 kerek órát aludtam. Kikecmeregtem az ágyból és magammal tiszta ruhát cipelve vonultam be a fürdőszobába, természetesen mindennek neki menve, amikor most csendesen lopakodnom kellene. Az volt a szerencsém, hogy ez a két fiú olyan egy hétalvó, hogy egy hadsereggel sem tudnám őket felébreszteni. Lezuhanyoztam majd átvettem a tiszta ruhákat, a tegnapikat pedig betettem a szennyes tartóba. A pizsamámat a tetejére raktam mivel az nem volt koszos és hozzákezdtem a hajam megszárításának. Mikor kijöttem a fürdőből már a fiúk is ébredeztek. Öntöttem nekik egy pohár vizet, amivel lenyelhették a gyógyszert, mind a kettő hálásan elfogadta a gesztust.

- Mi történt tegnap? – kérdezte Yongguk a halántékát masszírozva, utánozva a másik fiú mozdulatait.

- Addig teljesen tiszta, hogy elmentem So Mi-val táncolni, te pedig talán Kim Ren-nel vedelted a sört. Utána teljesen homályos az egész. – magyarázta Seo Jin világfájdalmas képpel.

- Én teljesen el tudom képzelni, hogy ez történt. – nevettem fel a két holtkóros mellé letelepedve.

- Sziasztok! – robbant be, Ha Na, fene nagy lelkesedéssel. A fiúk egyből a fülükre kapták a kezüket a hangzavartól, amin még jobban kacagni kezdtem.

- Elmeséljem mit csináltatok tegnap? – kérdezte jó ízűen. A fiúk kelletlenül bólintottak, Ha Na pedig zsarolósan összecsapta a kezét és mesélni kezdett.

- Seo Jin, te hatalmas parti arc voltál! A konyhában volt egy tál gyümölcs és te pedig verted az asztalhoz az ananászt azt kiabálva, hogy „Tudom, hogy bent vagy spongya bob, gyere ki” – mesélte erősen gesztikulálva a lány, majd meg fulladva a röhögéstől, amibe én is becsatlakoztam. – Yongguk, te pedig addig vedelted a sört az egyik haveroddal, hogy végül az asztalon táncoltatok azt énekelve, hogy „I am sexy, and you know it” és aztán levettétek a pólót is. – ennél a mondatnál már szinte sipítozott a nevetéstől. A fiúk próbáltak rosszallóan ránk nézni, de végül ők sem bírták ki nevetés nélkül. Az egész faházat a mi hahotázásunk töltötte be, már fájt a hasam, de nem bírtam abba hagyni. Miután lecsillapodtak a kedélyek a mellettem fetrengő lány felém fordult.

- Arról is pletykálnak, hogy láttak téged Jong In-nal távozni a buliból. – mondta, összeszűkített szemekkel rám nézve, a két fiú száját pedig majdnem egyszerre hagyta el a kis szócska „Mi van?”.

- Nem az, amire gondoltok. – néztem végig a társaságon, kezeimet védekező pózba állítva. – Próbáltam átverekedni magam a táncparketten, de meglöktek és véletlenül az ingére borítottam az egész italomat. Ekkor egy nagyon részeg csávó táncolni akart velem és Jong In segített, hogy megmeneküljek tőle, szóval ő is részeg volt ezért elkísértem a faházáig, hogy rendbe tegye magát én pedig hazajöttem lefeküdni hajnali 4-kor. Ti pedig 6-kor trappoltatok be, mint egy elefánt. – néztem a fiúkra szúrós szemekkel. Miután előadtam a történteket egy kis ferdítéssel és dolgok eltitkolásával már megenyhültebb tekintetek vettek körül. A mosdós jelenetről nem kell tudniuk a többieknek, gondolom.

- Miért pont Jong In? Miért nem kerestél meg minket? – kérdezte azért szemrehányóan Yongguk.

- Ha meg is kerestelek volna, akkor is csak azt értem volna el, hogy énekelsz, miközben a pulton táncolsz. Biztos hasznodat vettem volna. – mondtam szarkasztikusan. Seo Jin igazat adva nekem a pártomra állt, és lenyugtatta a testvérét. Még neki áll, feljebb aki hulla részegre itta magát, míg én teljesen józan voltam egész végig. – zsörtölődtem magamban.

- Tényleg a tanárok mikor jönnek? – tértem vissza a valóságba. Az óra 10 órát ütött, szóval, ha igaz, amit tegnap mondtak és a délutáni órákban jönnek, még így is szűkös, hogy mindenki kijózanodik akkorra.

- Ó igen, jó, hogy szólsz. Most mindenkit összetrombitálunk, hogy elkezdjük a nagytakarítást mire az illetékesek megjönnek. A fiúk már lekenyerezték a konyhásokat, hogy ne szóljanak az esti kis buliról és a takarítóktól még felszerelést is kaptunk.

Mind a négyen kisomfordáltunk a faházból és odamentünk ahova éppen kellettünk. A fiúkat hamar elrabolták, hogy segítsenek elvinni az összeszedett szemetet. Ha Na-val pedig sepregetni kezdtük a földön hegyekben álló műanyag poharakat. Mintha tornádó pusztított volna olyan hatalmas volt a fejetlenség.

- Szóval, mesélj nekem. Hogy álltok most Jong In-nel? – suttogta közelebb hajolva, mire én szem forgatva arrébb tessékeltem az aurámból.

- Mondtam, hogy sehogy sem állunk. Hányszor mondjam még meg, hogy nem kedvelem. Ó, igen, és nem mellesleg kösz, hogy „megvédtél” az üveges játékban. – hánytam a szemére, azt a ’ kellemes ’ emléket.

- Miről beszélsz? – vágott értetlen fejet.

- „Kivel csókolóznál Seo Jin-nel, vagy Jong In-nel.” – ismételtem el nyávogós hangon a tegnap kimondott szavait.

- Úristen! Ilyet mondtam? Ne haragudj. – nézett rám bűnbánóan.

- Seo Jin-t mondtam, így végül nem volt olyan nagydolog belőle. – legyintettem, de még mindig nem volt szent a béke.

- Komolyan?

- Ő a barátom szóval nem érti félre, ha pedig a másikat mondtam volna, akkor pedig most meg kellene küzdenem a nőnemű egyedek harciasságával. Egyébként pedig Ryan Gosling-ot mondanám. Helyes színész. – bólogattam magamnak.

Ha Na kuncogni kezdett, de egyáltalán nem azért mondtam, hogy nevetésre késztessem. Inkább terelni akartam ezt a felettébb kínos témát. Még sosem beszéltem ennyit Kim Jong In-ről azelőtt, hogy bekerültem volna ebbe a táborba. Azóta valahogy üldöz a szerencsétlenség vele kapcsolatban.

Ha Na vicces sztorikat osztott meg a továbbiakban az estéről, amin néha elmosolyodtam, de tartottam magam ahhoz, hogy nem bocsájtok meg neki ilyen hamar. Az emeletről lépteket hallottunk szóval odakaptuk mindketten a fejünket. Sehun jelent meg, mellette legjobb barátjával Kim Jong In-nel, a kezükben kukás zsákok voltak, gondolom ők is a szemetet vitték ki. Mikor Jong In csatlakozott Sehun társaságához elkaptam a fejem, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy figyelem.

- Ni Ki! – hallottam meg, hogy valaki a nevemet kiabálja. Nyakamat behúzva csukott szemmel imádkoztam, hogy nem nekem szólnak, de ekkor újra hallottam a nevem és most már sokkal közelebbről. Aish, ennyit arról, hogy észrevétlen maradok. A hang irányába fordultam, a szemem sarkából pedig láttam, hogy a két fiú is engem bámult mostanra.

- Igen? – szólaltam meg.

- Yongguk küldi neked, hogy vedd fel. – nyomott a kezembe a lány egy cipzáras pulcsit. Aigoo, én megölöm! – fortyogtam. Kedvesen mosolyogva elvettem a lánytól, majd visszamentem, Ha Na mellé. A fiúk már lejöttek a lépcsőről és vészesen közeledtek az irányunkba.

- Yongguk minek küldött neked egy pulcsit? – meredt rám a lány.

- Aish, mert nincs jobb dolga. – motyogtam indulatosan. Újra sepregetni kezdtem, de a szívem már a torkomban dobogott, amikor a két fiú pár méterre járt csak tőlünk.

- Szia, Ni Ki. – köszönt Sehun. Felé kaptam a tekintetem, meglepetten bámultam ét csoki sötét szemeibe. Elmotyogtam valami köszönésféleséget, amíg a fiú közelebb jött, Jong In megkérdezte Ha Na-tól, hogy segíthet-e de ő udvariasan visszautasította a gesztust.

- Ha majd elkezdődnek az órák remélem, megint egymást boldogíthatjuk biológián. – kacsintott Sehun.

- Túl feltűnő lenne, ha elülnél és romlanának a jegyeid nem igaz? – szóltam vissza csípősen, még magamat is meglepve a dologgal. Alapvetően Sehun-nal nem voltak problémáim, a lustaságán kívül, hiszen tőlem sosem akart semmit. És nem is tett soha semmi olyat, amitől kínosan éreztem volna magam. Sőt egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy együtt viccelődtünk a tanárnő új frizuráján.

- Ezt az oltást majd süsd el, Dong Woo-nál is. Biztosan tetszene neki. – mosolygott, egyáltalán nem hatotta meg a beszólásom. Egyedül csak a másik két ember a közelünkben lepődött meg rajtam. De nálam nem hiszem, hogy jobban. Kellemetlenül belecsaptam Sehun kitárt tenyerébe, mire a mosolya még szélesebb lett.

- Inkább menj innen, különben sosem végzünk. – mondtam és tolni kezdtem az ajtó irányába. Kifelé menet ugratni kezdte a komoly tekintető Jong In-t, egészen addig követtem őket a szememmel, amíg át nem lépték a küszöböt akkor bosszús sóhajjal kezdtem neki újra a munkának.

- Ez mi volt? – kérdezte, Ha Na.

- Sehun mellett ültem biológián. Nem azért mert szerettem volna, hanem mert későn esett be az ajtón és már csak mellém tudott ülni. De ő jól járt, mert a dolgozatoknál hatalmas előny voltam. – ráztam meg a fejem tovább bosszankodva.

- Ezt tudtam. Még mindig az osztálytársad vagyok, te nő. Az előbbi eszmecserétekre értettem. Nem tűnt, úgy hogy jóban lennétek. Igazából a közeledben a két fiún kívül senkit nem látni. De most már lehet, meggondolom, mit hiszek. Tele vagy meglepetésekkel.

- Ő mindenkivel így viselkedik. – bizonygattam. Bár Sehun nagyon is a menők közé tartozott, mindig is közvetlen volt a többiekkel, ezáltal velem is.

- Tudom, én inkább rajtad lepődtem meg.

- Azon a részen én is. – legyintettem, mintha nem lenne olyan nagydolog. Szerintem mondjuk nem is volt az. 

4.FEJEZET

A délután további részét olvasással töltöttem a szobámban, ami kész rémálom volt. Nem tudtam koncentrálni, így oldalakat huszadszor kellett elolvasnom, hogy felfogjam mi történt. Most valahogy az Útvesztő kiegészítő kötete sem tudta lekötni a figyelmemet és egyre inkább csak az órát néztem. Hamarosan a két fiú is felbukkant, akik feltűnés nélkül próbálták a piát a pulcsijuk alá rejteni és közben árgus szemekkel figyelték a tekintetem, hogy ne bukjanak le, én pedig úgy tettem, mintha még mindig a könyvet olvasnám. Hirtelen rájuk emeltem a tekintetem Yongguk pedig hirtelen gyorsasággal csukta be a bőröndöt, csak sajnos Seo Jin keze még mindig a bőröndben markolta a piát. Seo Jin ütögetni kezdte a testvérét és nem túl szívélyes szavakat mormogott neki. Próbáltam komoly arccal rájuk nézni, de a kuncogást egyre nehezebb volt visszatartani. Ez a két szerencsétlen akkor sem tudott volna átverni, ha nem tudok az összejövetelről.

- Nyugodtan pakolászhattok. Tudok a tanárok nélküli buliról. – ráztam meg a fejem rosszallóan.

- Aish, pedig mondtuk Ha Na-nak, hogy ne említse. – suttogta Yongguk a testvérének. Szemöldökeim az egekbe szöktek és szúrós szemekkel bámultam a két csirkefogóra.

- Elengedtelek volna titeket. És ti pedig ismeritek annyira a szüleimet, hogy úgy sem mennék el. Ez most fájt, fiúk. – mondtam csöppet sem leplezve a csalódottságomat. A fiúk bocsánatkérően az ölelésükbe vontak, de most ellöktem őket magamtól és karba tett kézzel vártam valami új békítő ajánlatot. Ezek után még az is megfordult a fejemben, hogy csak azért is el kellene mennem.

- Igazad van, ne haragudj, hogy nem mondtuk el. Csak nem akartuk, hogy azt érezd, ki hagyunk valamiből, így azt akartuk, hogy ne is tudj róla. – magyarázkodott Yongguk lesütött szemekkel.

- Ha megbocsájtasz nekünk, akkor jöhetsz te is. – kacsintott felém Seo Jin. A testvére egyből ráemelte szikrákat szóró tekintetét, de a fiú ügyet sem vetve rá a válaszomat várta. Yongguk mindig is jobban féltett, míg Seo Jin meg szerette volna nekem mutatni a világot, még akkor, ha tudta megsérülhetek. Ezért volt, hogy ha lelkizni akartam, akkor Yongguk megértésére bíztam magam, de ha valamit meg akartam tenni, akkor biztosan Seo Jin-hez fordultam. Pár percig magamban őrlődtem, de arra jutottam, hogy ha nem most, akkor soha. Így hatalmasat bólintottam és hagytam, hogy Seo Jin az ölelésébe zárjon. Megnyugtatott, hogy jól döntöttem és a testvére duzzogó állapota csak átmeneti. Már csak Seo Jin-nel beszélgettem, aki figyelmeztetett ezeknek a buliknak a veszélyére, és a lelkemre kötötte, hogy ne igyak sokat. Amivel egyet is értettem. Sosem voltam alkoholista hajlamú, tehát nem nehéz feladat számomra megállni egy-két pohár után úgy gondolom. Yongguk nagyon mérgesnek tűnt, hogy belementem a buliba, de én is úgy gondoltam, hogy ha odafigyelek magamra, akkor nem érhet semmi baj. A buli zajai már 10 körül hallhatóak voltak, de én úgy döntöttem, hogy először lezuhanyozom. A fiúk megvártak szóval fél 11 körül indultunk csak el. Nem öltöztem ki, mint a legtöbben, akiket láttam. Egy inget vettem fel egy fekete nadrággal a lábamat pedig az elengedhetetlen tornacipőm ékesítette. A Buli alig félórája vette kezdetét a legnagyobb és legmesszebb lévő faházban, de már láttam részegen táncoló embereket. Mint a hangyaboly úgy nyüzsgött a társaság. Yongguk és Seo Jin közé szorultam, ahogy próbáltuk magunkat átverekedni a táncoló tömegen. Nagyon melegem lett, így kigomboltam a nyakamnál lévő legfelső gombot. Seo Jin a kezembe nyomott egy üvegsört, amibe bele kortyoltam, de az arcomat azonnal fancsali kép torzította el. A sör szörnyen keserű, állapítottam meg. Yongguk felém nyújtott egy bor alapú ízesített italt, amit elvettem a sört pedig az ő kezébe nyomtam. A második ital sokkal jobban ízlett. – Köszönöm! – hajoltam közel a füléhez, hogy meghallja a hangom a zene ellenére. Feszülten bólintott, még mindig nem békült ki a jelenlétemmel teljesen, így inkább nem is próbáltam meg beszélni vele. A hangos zene egyébként is gátolt volna. Megláttam, Ha Na-t távolabb tőlünk üvegezni egy kisebb társasággal, szóval megindultam felé, hogy odaköszönjek.

- Ni Ki! Úgy tudtam nem jössz. – szólított meg meglepetten a lány. Odahúzott maga mellé, hogy jobban halljon, mire engedelmesen elhelyezkedtem a kör szélénél.

- Úgy volt. – bólintottam. Épp mondani akartam, hogy én most távozom is, de a megpörgetett üveg pontosan az én irányomba mutatott. – Én nem játszom. – emeltem fel a kezeimet védekezés gyanánt. Ha Na megrázta a fejét, hogy nem fogadja el a válaszom. – Felelsz vagy mersz. – kérdezte vigyorogva. Próbáltam kitalálni valami kibúvót, de végül sóhajtva válaszoltam: Felelek.

- Kivel csókolóznál először Seo Jin-nel vagy Jong In-nel? – kérdezte. Éreztem, ahogy az arcom egyre pirosabb színt vesz fel a két fiú nevének hallatán. Az említett Jong In a nevét hallva felkapta a fejét, egészen eddig nem is tudtam, hogy ő is a köreinkben van. A többiek egyre hangosabban kántálták, hogy válasszak.

- Ha nem válaszolsz, akkor zálogot kell adnod. Le kell venned a pólód! – kiabálta be az egyik fiú. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam egy hang nélkül. Nem akartam levenni a pólómat ennyi fiú előtt, de válaszolni sem akartam. – Válaszolj, Ni Ki. – noszogatott, Ha Na.

- Seo Jin. – mondtam végül. Ő a legjobb barátom, szóval biztosan nem érti félre gondoltam, így gondolkodás nélkül ejtettem ki a nevét. Arcomat a tenyerembe rejtettem zavaromban, az üveg pedig újra megpördült. Nem mertem senkire sem nézni, azzal az indokkal, hogy hozok magamnak inni váltam ki a társaságból. Seo Jin-t a piás pultnak dőlve találtam meg, odasiettem hozzá, hogy tőlem hallja a hírt és ne mástól kelljen. Ezzel elkerülhetek egy kínos szituációt, mind előtte, mind Yongguk előtt.

Gyorsan elhadartam neki a történteket, csak ekkor tűnt fel, hogy kicsit már ittas volt. Dülöngélve átölelt és motyogva megszólalt, hogy ez nem zavarja. Az erős piaszagtól émelyegni kezdtem, így kitörtem a szorításából és tenyeremet a mellkasára téve visszatoltam a pultnak, hogy valami megtartsa. Nem akartam így több időt tölteni a társaságában, így egy pohár bor felkapása után el is siettem a konyhának kialakított helyiségből. Nem akartam bele inni, mert nem tudtam ki öntötte ki ebbe a pohárba az italt, így csak hordozgattam magammal. Az egyik lány táncolás közben a könyökét a hátamba szúrta ezzel meglökve engem. Az italom tartalma pedig egészében valaki más ingén landolt. Egy másik egyén pedig a szemben állót lökte el, így nekinyomódtam borral áztatott ingéhez. Ezt követően egy mögöttem lévő fiú táncba akart bonyolódni velem, de én inkább még jobban a nedves inghez nyomódtam, hogy elkerüljem az idegen érintést. A részeg fiú személyében felismertem Dong Woo-t, aki szerelmet vallott nekem úgy egy éve. Így még annyira sem akartam táncolni, mint eddig. Mindenki más körülöttünk táncolt, csak én és a fiú, akihez hozzá bújtam állt, mint a cövek. A fekete ing tulajdonosa átkarolt ezzel megvédve Dong Woo közeledésétől és ügyetlenül kiaraszolt velem a táncolók közül. Amikor már több helyünk volt eltávolodtam a megmentőmtől, csak ekkor tudtam felnézni az arcára, a döbbenet pedig elég jól leolvasható volt az arcomról. Jong In kissé fátyolos tekintettel nézett rám, de közel ő tűnt a legjózanabbnak ebben a házban. Én pedig csak egy pohár szeszes italt hörpintettem le, de úgy éreztem ebből is kijózanodtam, ahogy az ismerős fekete szempárba bámultam. Beletúrt a hajába, hogy kiszedje a szemébe lógó tincseket, majd tenyerét a vállamra nyomta, hogy megtartsa az egyensúlyát. Automatikusan a keze után kaptam, hogy én is megkapaszkodjak a hirtelen plusz súlytól. Nem estünk el, még az én gyenge erőmmel is meg tudtam tartani egy fiút. A fiú arcát néztem, majd a válla felett kitekintve a közelben húzódó lépcsőre szegeztem a pillantásomat. Biztosan kell, hogy legyen mosdó az emeleten. – gondoltam. Bizonytalanul Jong In-nel elindultam az emeletre, szerencsére sikeresen megtaláltam a mosdót, ami majdnem az első szoba volt az emeleten. A karamellbarna haj tulajdonosa leült a kád szélére, addig én megmostam hideg vízzel az arcom. Ha eddig nem voltam teljesen éber a jéghideg víz visszatérített a valóságba, hogy nem álmodom. Valóban Jong In-nel vagyok egyedül a mosdóban, egy buli kellős közepén. Keresni kezdtem a szekrényekben valami használható dolgot, végül találtam egy kézfejre húzható mosdószivacsot. Benedvesítettem hideg vízzel és Jong In csukott szemmel pihenő arcához emeltem. A hideg víz váratlanul érte, meg is ragadta a csuklómat, de aztán el is engedte és visszacsukta a szemét. Innentől már óvatosabban érintettem oda a bőréhez. Úgy tudtam, hogy a pia fűt, tehát jó ötletnek láttam ezt a vizes ruhás ötletet, hogy kijózanítsam egy kicsit.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és egy hevesen csókolózó pár bukdácsol be rajta. A szám ó alakot formál, ahogy elém tárul ez a jelenet. Elszakadnak egymástól és megtorpanva veszik észre, hogy nincsenek egyedül.

- Ne haragudjatok, nem tudtuk, hogy ez már foglalt. – szabadkozott a lány, de egész végig csak az elkenődött rúzsfoltját törölgette. Minden más szó nélkül kimentek. Ők is biztosan meg voltak szeppenve, legalább annyira, mint én. Eléjük az a látvány tárult, hogy Jong In terpesztett lábai között állok és törölgetem az arcát egy mosdó szivaccsal. Próbáltam kiverni a fejemből az előbbi jelenetet, és folytatni, amit elkezdtem. Végigtöröltem a homlokát és az arca két oldalát, valamint a nyaka vonalát, már amennyire lehetett. Mozdulataimra elmosolyodott, ahogy a nyaka csikis területét törölgettem. Ebben a pillanatban olyan gyermekinek látszott. Mint egy fáradt kisfiú.

- Segíts eljutni a faházamig, át akarok öltözni. – hangja rekedtes volt, összerezzentem, nem számítottam arra, hogy hallani fogom még beszélni hozzám.

- De én nem tudom, hogy az hol van. – ráztam meg a fejem, bár hiába, mert a szeme még mindig csukva volt.

- Tartozol nekem, amiért segítettem. – mondta el a nyilvánvaló tényeket. Bosszúsan megforgattam a szemeimet, mintha nem tudnám, hogy állandóan megmentett. Mire újra felé néztem éber szemei engem figyeltek. Egy sóhajtást követve bólintottam. Éveknek tűnt, ahogyan kiverekedve magunkat a buli helyszínéről, néhány ember ránk szegezte a pillantását.

Átkaroltam a derekát, hogy biztosabban álljon, ő pedig karját a vállamon pihentette, így ballagtunk csendesen, de biztosan a faházak irányába. Az ajtó előtt megtorpantam, mi van, ha itt vannak a többiek, akik esetleg nem mentek a buliba. Mit szólnak majd, ha meglátnak besétálni a részeg Jong In oldalán?

- Mit ácsorogsz ott? Gyere, nem kell félned egyedül az enyém ez a ház. – mondta, mintha csak hallotta volna a gondolataimat. Megszeppenve álltam Jong In faházának ajtajában. Bizonytalanul leültem az egyik ágyra, majd tekintetemmel körbenéztem. Pont olyan volt, mint a mi házunk, ami nem volt meglepő, hiszen egy modell szerint építették őket. De Jong In miért foglal egy egészet egyedül? Nem hinném, hogy a többi fiú közösítené így ki, bár az sem kizárt, hogy nem tetszik a többieknek a tény, hogy minden lány érte van oda. És a még érdekesebb, hogy elhoztam a faházig, mit keresek még mindig itt? Hallottam, ahogy a fiú megnyitja a fürdőben a csapot, ekkor tényleg tanácstalanná váltam. Várjam meg, amíg végez? Ugyan miért tenném? Biztosan ő is azt gondolja, hogy szépen lelépek magamtól is, de akkor miért hívott be?

Aigoo, ez a fiú most rendesen feladta nekem a leckét. Még mindig jobb, hogy nem vagyok itt, de meg kellett volna várnom. Mintha megvárnám, de elmondaná, hogy azt hitte már rég leléptem. A legjobb opciót választva becsuktam magam után az ajtót és a saját faházamhoz siettem. Felkapcsoltam bent a villanyt, még senki nem volt itt rajtam kívül. Elpakoltam a fiúk ágyairól a felesleges dolgokat, hogy majd egyből álomra tudják hajtani a fejüket a szekrényükre pedig tettem egy szem gyógyszert, majd a reggeli fejfájás csillapítására. Az előkészületek után átöltöztem pizsamába és bedőltem az ágyba. Eszembe jutott, hogy nem kapcsoltam le a villanyt, így tettem egy kis kitérőt, mielőtt visszafeküdtem volna a meleget nyújtó ágyneműbe, ismét. Az óra hajnali 4-et mutatott, átfordultam az ágy másik oldalára és végre lecsuktam a szemem. Felkeltem egyszer, amikor hallottam a zuhanyrózsa hangját, körbenéztem Seo Jin már az ágyában feküdt, szóval Yongguk volt, aki először a zuhanyzást választotta. Ránéztem az órára, ami két órával későbbet mutatott, reggel 6 volt.