13.FEJEZET

Levegő hiányában megszakítottuk a csókot, de nem húzódott el teljesen, feje centikre volt az enyémtől. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, a gondolkodásom pedig csigalassúságúvá vált. Egészen idáig élénken élt bennem a vita, vagy, hogy mit szerettem volna mondani még a fiúnak, de egyetlen tettével elérte, hogy semmire se emlékezzek. Kihasználva, hogy mindketten elmerültünk a gondolatainkban kimásztam a fiú alól és az ágy mellett pár méterre meredtem magam elé.

- Aish, teljesen elfelejtettem mit akartam. – morogtam, miközben beletúrtam szőke fürtjeimbe. És miért lett hirtelen olyan meleg a szobában?

Jong In felült az ágyon és kuncogni kezdett. Zavarba jöttem, ahogy véletlenül kimondtam ezt hangosan. Arcomat a tenyerembe temettem és azt kívántam most azonnal nyeljen el a föld, vagy hirtelen váljak láthatatlanná.

Észre sem vettem, mikor állt fel az ágyról a fiú, egyszer csak karok húztak magukhoz és szoros ölelésbe zártak. Jong In és köztem a karjaim útban álltak, de amikor és is viszonoztam az ölelést, már teljesen a testének tudott préselni. Csendben álltunk legalább 5 percig és hallgattuk az egyenletes lélegzetvételeinket. Egyikünk sem tudta, mit kellene most mondani a másiknak.

- Ne haragudj tovább Sehun-ra. Ő csak jót akart. – szólaltam meg végül a barátja védelmére kelve. Sóhajtott egyet, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Magyarázd el, miért lenne ez jó nekem? – hangjában eltökéltség volt, végre túltette magát a duzzogó kisfiún és tiszta fejjel kész volt meghallgatni a valóságot. Megkönnyebbültem, de a dolog nehéz része még csak most következett.

- Figyelj, én szeretnélek jobban megismerni. De a lányok, akik körül vesznek, maguknak akarnak, és én nem vagyok kész arra, hogy szembe szálljak velük. – utolsó mondatomhoz érve elszégyelltem magam, de ez volt az igazság. Jong In népszerű fiú volt, nem is lehet ezért hibáztatni, benne van a génjeiben. Én pedig nem tudok azonnal megváltozni, szeretem a kényelmes életet ahol minden egyszerű, de Jong In minden volt, csak nem egyszerű.

- Sehun ezt megértette és bevette azt a hirtelen ötletet, ha a barátnőjének titulál, akkor nem kell bujkálnunk, vagy attól félnem, hogy a lányok ferde szemekkel vizslatnak. – folytattam a monológot. Megálltam és vártam, amíg a fiú mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, hogy hisz nekem, ami jól esett. Jól láthatóan őrlődött magában, szomorúnak láttam és egy kicsit dühösnek is, de egyáltalán nem az irányomba szólt. Sokkal inkább a körülötte legyeskedőkre neheztelhetett. Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak tőle, de ha arra jutna, hogy nem éri meg neki ez a kapcsolat, akkor nekem mindenképpen el kell fogadnom a döntést.

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad mellettem. Sajnálom, ha önző vagyok, de akármilyen kellemetlen arra kérlek, hogy tarts ki. Igyekezni fogok, hogy ne zavarjanak minket.

Szemei bűntudattól csillogtak, de én meg könnyebbülten elmosolyodtam. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen fiú figyelmét, valószínűleg előző életemben megmentettem az országot, vagy mi.

- Felejtsük el ezt az egészet. Már belefájdult a fejem a sok idegességbe és aggodalomba. – mormoltam apró hamis mosolyra húzva ajkaim. Ez a mosoly egyáltalán nem jókedvről árulkodott, inkább az volt nevetséges amilyen helyzetbe keveredtünk.

- Mielőtt még elfelejtenénk, ki kéne, találni mi legyen akkor Sehun-nal. Ha kiderül, hogy blöfföltetek abból baj lesz.

Most először vélek végre valamilyen gondoskodó érzelmet Sehun felé a mai napon, Jong In-től, aminek hihetetlenül örülök. Az a tény viszont tényleg elszomorító, hogy valahogy el kell simítani az ügyet. Így nem maradhat.

- Azt beszéltük, hogy azonnal nem „szakíthatunk” mert túl feltűnő lenne, szóval pár hétig eljátsszuk a szerelmespárt és utána rendezünk egy szakítós jelenetet. – avattam be a tervbe. Kelletlenül bólintott, nem volt odáig az ötlettől, de beleegyezett.

- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte félénket a fiú nagyokat pislogva felém.

- Legyen. – bólintottam. Elfeküdtünk az ágyon, Jong In magunkra húzta a takarót és közelebb araszolt hozzám. Mosolyogva bámultunk egymás szemébe hosszú percekig, mintha csak versenyeztünk volna, ki tudja tovább nézni a másikat.

- Miért lóg mindig a hajad a szemedbe? – kérdeztem nevetve, majd kisöpörtem a fekete tincseket.

- A hajam is motivál, hogy hozzám érj. Biztosan tetszel neki. – flörtölt viccesen a fiú, az arcomat elöltötte a forróság, de a sötétben nem látszott a pillanatnyi zavarom. Összeszedtem magam és válaszoltam.

- Akkor azt hiszem, összejövök a hajaddal, nagyon szép pár lennénk nem? – viccelődtem, mint aki nem értette az enyhe célzást.

- Fejezd be, féltékeny leszek. – villantott hatalmas mosolyt a fiú, ujjaival közrefogta az egyik szőke tincsemet és játszani kezdett vele.

- A hajadra? – kérdeztem értetlenül, mire egy frappáns válasz érkezett:

- Azt hiszem én is összejövök a hajaddal. Pont összeillünk. – mondta.

Nevetve elfordultam a másik irányba és jobban magamra húztam a paplant. Jong In továbbra is a hajammal játszott, amikor elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy az arcomat csiklandozza valami. Mikor a szemem hozzászokott az ablakon beáramló fényhez láttam meg, pár sötét tincset a látómezőmben, a fiú a nyakamba szuszogott, a haja pedig az arcomba lóg több irányból is. Hátamra fordulva keltem fel a fiú pedig oldalt fordulva simult hozzám. Próbáltam arrébb csúszni, hogy növeljem a távolságot, de Jong In csak még erősebben húzott magához.

- Csak még öt percet. – morogta a nyakba álmos hangon.

- Egy perccel sem több. – replikáztam, a fiú pedig csak hümmögött. Ezek szerint csak nekem volt nagyon szokatlan ez a felállás. Fogalmam sincs, most hogyan állunk egymással. Az egy dolog, hogy már nem hagyjuk figyelmen kívül a másikat, de a viselkedése nagyon közvetlen. A tábor elején még teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem kedvelem a fiút, de már igen is kedvelem. Azt pedig, hogy milyen értelemben, még nem tudom.

Úgy éreztem, hogy letelt az öt perc, így a fiú morgása ellenére is kimásztam a melegséget árasztó paplan alól. A fürdőben megfésülködtem és megmostam az arcomat. Félénken sétáltam vissza a még mindig lustálkodó fiúhoz.

- Tudnál adni egy pulcsit? – kérdeztem feszengve. Nem igazán szerettem volna, még visszamenni a faházba, de ha ugyanabban a ruhában jelenek meg az emberek előtt, azok elkezdenek kombinálni és még mélyebbre jutunk a hazugságokban. Egy fekete pulcsit kaptam, ami nagyobb volt, mint számítottam rá. Az egész pólómat eltakarta szóval a célnak megfelelt.

A Jong In-nal töltött éjszakám alatt nem gondoltam a tegnapi incidensre amit Yongguk-kal zavartunk le, de ahogy feljött a reggel és egyre közeledett az idő, amikor is szembe kell néznem vele, a beszélgetésünk minden részlete csak úgy záporozott a fejemben és a mondatai nagy súllyal nehezedtek rám. Nem akartam elveszíteni egy ilyen értékes barátot, de Yongguk nem úgy tűnt, mint aki megelégedne a baráti státusszal továbbra is, hiszen akkor nem vallotta volna be az érzéseit. Jong In-nal alakult valami, amit nem akartam elrontani, még ha az eszem azt is súgná, hogy Yongguk sokkal nyugalmasabb és biztosabb választás lenne. Valamint tartoztam annyival neki, hogy nem bolondítom, amikor más téren nem érdeklődöm iránta, csak is baráti szeretetről tudnék beszélni, akármennyire próbálkoznék.

Rosszkedvűen ballagtam Jong In mellett az osztályterem felé. A fiú értetlenül ált a viselkedésem előtt, de biztosítottam, hogy most nem vele kapcsolatosak az aggodalmaim. Tanácsra volt szükségem, de nem Jong In-tól. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek elmondani a mellettem sétáló fiúnak a tegnap esti vallomás sztoriját. Ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék ebben a kérdésben.

A tanárok összehívták az egész évfolyamot és meglepve a diákokat egy egész napos erdei túrára invitált minket. Ennek fejében hatalmas reggelit kaptunk és útra valót, ha megéheznénk. Valahogy megint abba a furcsa társaságba kerültem bele, mint tegnap. A táborból megindulva haladtunk felfelé az emelkedőkön a fák között szlalomozva. A négyes fogat újra összeállt, Ha Na, én, Sehun és legjobb barátja alakítottuk a csoportot. Sehun és Jong In újból kijöttek egymással, de mind kettejüknél láttam azért még egy kis neheztelést. Bár a nézeteltérés rendezve lett, elfelejtve nem. Ennek ellenére nem volt kínos a társasággal sétálni, kezdtem megszokni az új környezetet és az újonnan szerzett barátaimat is.

A szemem előtt Yongguk alakja rajzolódott ki, aki egyedül sétált pár méterrel előttünk. Meg sem közelítette önmagát, nagyon nyúzottnak tűnt és rosszkedvűnek. Rosszul éreztem magam, amiért én váltottam ki belőle mindezt. A lelkiismeretemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy valaki másnak adok esélyt arra, hogy együtt legyen ezzel a fiúval, akivel majd boldogabb lesz, mint velem lehetett volna. Ám ez sovány vigasz volt.

Erőt vettem magamon és elindultam felé, hogy tisztázzam a dolgokat egyszer és mindörökké. Dobogó szívvel és kifacsart lelkiismerettel bámultam azokba a fekete szemekbe. Ezzel elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam.

12. FEJEZET

Kim Jong In szemszöge:

Épp letettem az eddig olvasott könyvet az asztalra, amikor hallottam, hogy valaki benyit a szobába. Kíváncsian szegeztem az ajtóhoz a pillantásom, ekkor szembe találtam magam egy szőke lánnyal, aki olyan óvatosan lépett be, mintha legalább az oroszlánbarlangba érkezett volna meg. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte és innen is hallottam, ahogy kulcs zörög a zárban. Ni Ki villám sebességgel fordult meg és rángatni kezdte a kilincset, de az cseppet sem mozdult.

- Nyisd ki! – kiabálta a lány és tenyerével ráütött a fa ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőzött. Rám sem nézett, csak akkor, amikor én is odasétáltam az ajtóhoz és ellenőriztem, hogy az ajtó valóban be van-e zárva. Egyszerre engedtük ki egy fáradt sóhajt, mire mindketten egymás szemébe bámultunk halálos szinkronban, de nem voltunk olyan helyzetben, hogy élvezzem azoknak a szemeknek a pillantását, így elkaptam a fejem. Idegesen szorította a füléhez a telefont és beletúrt a hajába, kérdés sem volt kit tárcsázott.

- Nem! – vágta rá azonnal. Még mindig az ajtóval próbálkoztam, de sejtettem, hogy nem fog kinyílni varázsütésre. Valahol lennie kell egy pótkulcsnak, de őszintén megmondva fogalmam sem volt hol keressem.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – felkaptam a fejem a vékony hisztérikus hangra, ami a telefonból jött, elég hangos volt, hogy én is halljam. A lány eltartotta a fülétől a telefont, majd amikor a vonal másik végén lévő Ha Na rendes hangnemre váltott újra csevegni kezdett vele cseppet sem türelmesen. Eddig is tudtam, hogy nem szereti a váratlan helyzeteket. Ha nem lettem volna mérges rá, akkor még fel is nevettem volna a hihetetlenül akaratos lányon, akinek mindene volt az irányításmániája.

Volt időm megfigyelni, elég szembetűnő volt, amikor a teremben kikapta a négyesre sikerült angol dolgozatot és láttam, ahogy önmagában hatalmas hisztit csapott, még jobban megerőltette magát és csak azért is kitűnően megtanulta a következő anyagot. Ni Ki olyan ember volt, aki utálta az olyan dolgokat amiket nem irányíthatott, vagy pedig nem úgy alakult, ahogy eltervezte. A visszaemlékezésből visszatérve csoszogtam oda az ágyhoz és magamra húztam a takarót. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát, ahogy a szőkeség kérte és már alvást akartam imitálni, amikor beszélni kezdett.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – vágtam a lányhoz félbeszakítva a monológja előtt és átfordultam a hátamra, szememet a plafonra szegeztem, hallottam, ahogy a lány fájdalmasan felsóhajt, már azt hittem, hogy feladja. Kicsit elszomorodtam, hogy ilyen hamar képes voltam lerázni, eddig pedig olyan lázasan szerette volna elmondani mi történt közte és Sehun között. Ahogy a két nevet egymás mellett említettem, majdhogy nem elkapott a hányinger. Ni Ki szép volt, a maga különleges európai vonásaival, szép kékeszöld szeme, pisze orra és vékony keskeny ajkai vannak, akár egy angyalnak, nem volt meglepő, hogy a legjobb barátomnak is szemet szúrt. Tudtam, hogy a lány mennyire is esztétikus. De az, hogy Sehun ilyen szinten hátba támadott volt a legrosszabb érzés, csak is azért, mert sejthette, hogy érdekel a lány, amióta csak mellé kerültem az első angol órán. Az elején azt gondoltam azért, mert máshogy nézett ki, mint a többi nőnemű egyed, de ahogy kezdtem megismerni, annál jobban megtetszett az a konzervatív személyiség, amit eddig csak az iskolapadból figyelhettem.

A hideg megcsapott, ahogy lehúzták rólam a takarót. Hirtelen már csak annyit észleltem, hogy a dühös tekintetű nő ráül a csípőmre és a fejem mellé szegezi a csuklóimat.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – hangja kimért volt és magabiztos. A hosszú haja csiklandozta az arcomat, kellemes illatot árasztott magából. A felbátorodott lány elérte, hogy már én is cselekedjek, ezzel lerombolva a magának tudott előnyét.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogtam, és könnyeden változtattam a helyzeten, ez már nyilvánvalóan nem tetszett a lánynak, hogy újból ő került a rosszabb pozícióba. Hevesen magyarázni kezdett az alattam tekergő lány és mindenféle szavakkal illetett, hogy kompenzálja mennyire nem ura a helyzetnek. A mondat, amire igazán felfigyeltem, amikor elárulta magát.

 – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – utolsó szavainál ráharapott az ajkaira és zavartan visszavett a hangerejéből, most tudatosult benne, hogy valójában elszólta magát.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdeztem fanyar arckifejezéssel. Nem teljesen győzött meg a magyarázatával, de a közelségétől kezdtem elgyengülni. Egyre inkább azon járt az eszem, hogy azokat a csípős mondatokat kiejtő ajkakat elhallgattassam, sajátos módon.

- Hát ő jobb választás volna. – vágott vissza élesen. Fejét felemelte a párnákról, ezzel teljesen megcsapva édes illatával, már nem akartam gondolkodni, csak is cselekedni.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdeztem már szinte a szájába suttogva a szavakat. Nem vártam választ azonnal birtokba vettem azokat az ajkakat, amik még pár pillanattal ezelőtt minden létező dolognak tituláltak. Az elején dühösen tenyereivel a mellkasomat ütötte, de ahogy nem eresztettem el a csókból, egyre gyengült, majd el is maradt az ellenkezés. A lány már nem próbálkozott semmivel, elmélyítettem a csókunkat, testemmel ránehezedtem mire egy halk nyögés szökött ki ajkai közül, ezzel tökéletes lehetőséget adva, hogy a nyelvemmel is felfedezzem a lány száját. Kezeivel hátratúrta a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, és ha még lehetséges volt még közelebb húzott magához. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Több barátnőm is volt már, túl voltam egy-két kapcsolaton, de, hogy valami olyan után vágyódjak ennyire, ami nem is az enyém, új dolog volt. Fogalmam sincs mit művel velem ez a nő, de teljesen elveszi a józan eszem. A hangja, a szemei, az arca, ahogy szája összepréselődik, miközben mosolyog, minden tette annyira vonzóvá teszi számomra.

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta. 

8.FEJEZET

- Sajnálom, de erre az órára kénytelenek lesztek más párt keresni. – mondtam, engem is meglepő magabiztossággal.

A lányok nagyon ellenségesen néztek rám, majdhogynem félnem kellett nehogy valamelyik, úgy gondolja, hogy ő nem szeretne mégis más párt találni. Végül megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy a tanár kimondta a végszót. Jong In-nel leültünk az egyik asztalhoz.

- Köszönöm. - suttogta, hogy csak én halljam meg, a körülöttünk lévők pedig ne. Aprót biccentettem, még mindig zavarban voltam, ahogy eljátszottam a kemény csajt pár perccel ezelőtt.

- Jól van, úgy látom, mindenkinek van párja. – nézett végig a társaságon a tanár. – Az alapanyagok előttetek vannak, ezt az előző csoport gyűjtötte össze szóval nem kell ezzel bajlódnotok. Csak arra koncentráljatok, hogy egy jó madáretetőt készítsetek. Jó munkát! – amint befejezte a Park tanár úr a beszédet, halk beszélgetés lepte el a termet. Magam elé csúsztattam egy nagyobb fadarabot és kezembe vettem a kézi fűrészt is, készen arra, hogy megalkossam a madáretető alapzatát.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Jong In, aggódó tekintettel vizslatva a kezemben lévő éles tárgyat.

- Nem vagyok olyan szerencsétlen, mint látszik. – emeltem felé mutatóujjamat, egyenesen kikértem magamnak a kételkedését.

- Hagy segítsek legalább. – mondta, majd megragadta a fűrész másik végét. Először be pozicionáltuk a helyét, majd felém kezdtem húzni, majd cseréltünk és a fiú felé mozdult a fűrész. Végül 5 perc kemény munka árán elvágtuk a fa kellő részét és lefektettük az asztal közepére. Még vágtunk kisebb darabokat, ami a ház oldalaként fog funkcionálni, azután már végleg letettük a vágó szerszámot.

- Látod, nem lett semmi bajunk. – mosolyogtam a fiú felé „én meg mondtam” pillantást küldve. Ő is csak mosolyogva megforgatta a szemét, majd hozzákezdtünk a ragasztáshoz. Én nyomtam a ragasztó csíkot, ő pedig oda helyezte a fadarabot.

- Ez nem egyenes. – figyelmeztettem, majd a helyére csúsztattam a fát. Zavartan kaptam el a kezem Jong In kezéről.

- Bocsánat. – motyogtam. Ingatta a fejét, biztosítva arról, hogy nincs baj. Csendesen folytattuk a munkát, de később már sokkal, fesztelenebb hangulattal tudtunk barkácsolni tovább.

- Nagyobb kell, szerinted, hogy fér be ide egy madár is? – néztem felváltva a fiúra, majd az ajtónak titulált lyukra.

- Megoldja. – mondta összehúzott szemöldökkel az ajtót bámulva, mintha csak attól, hogy nézi majd nagyobb lesz.

Nevetve megráztam a fejem, majd vágtam egy nagyobb nyílást, így végül felkerült a szemben lévő oldal is egy nagyobb méretű ajtóval. Odavittük a tanárhoz, aki meg dicsérte a munkánkat és elengedett minket 15 perccel hamarabb. Fogalmam sem volt, mit kezdjek a hirtelen rám szakadt szabadidővel. Ez volt az utolsó óra, így nem is volt más dolgom.

- Mit csináljunk? – kérdeztem a mellettem sétáló fiútól. Láthatóan elgondolkodott, de nem úgy tűnt, mintha bármi értelmes is az eszébe jutott volna.

- Elmehetünk a faházamba beszélgetni. – mondta pár perc gondolkodás után. – Úgy értem, tényleg csak beszélgetni akarok, nem tervezek semmit. – kezdett el mentegetőzni, mire elnevettem magam. Amíg nem mondta eszembe nem jutott volna ezt gondolni.

- Értem én, benne vagyok. – bólintottam.

Elbaktattunk a házáig, ahol aztán elnyúltam az ágyon. Jong In törökülésben mellém telepedett, majd megigazította a haját, ami ismét a szemébe hullott.

- Hogy-hogy saját faházad van? – kérdeztem meg az első dolgot, ami már nagyon fúrta az oldalamat a buli estéje óta.

- Zsúfoltak a szobák a fiúknál és pont elférnek, hogy a két testvér ugye veled lakik, így én kaptam egy sajátot. – rántotta meg a vállát könnyelműen.

- Értem, szóval ezért. – bólogattam. – De nem rossz egyedül itt? – néztem körbe a szobában. Most már én is feltornáztam magam ülési helyzetbe.

- Legalább tudok aludni. Sehun kegyetlenül horkol. – mondta egy kis fintorral az arcán, amitől kuncognom kellett.

- Yongguk is szokott, amikor zenét hallgatok este még azon át is hallom. – ráztam meg a fejem rosszallásomat kifejezve.

- Képzeld el ha Sehun-nal egy szobába kerülne, megindulna a földrengés. – humorizált, mindketten nevetni kezdtünk és visszadőltünk az ágyra.

- Hah, nem akarok vissza menni a házba. – sóhajtottam pár perc múlva. – Yongguk mostanában nagyon hamar mérges lesz, és mindig csak veszekszünk. – panaszkodtam.

- Féltékeny, hogy a kis antiszoc Ni Ki másokkal is barátkozni merészel. – gúnyolódott, és megpróbálta utánozni a szobatársam mély hangját, eléggé kevés sikerrel, de engem megmosolyogtatott.

- Várj, te most le antiszocialistáztál? – kérdeztem vissza.

- De hiszen az vagy. Fél éve ülök melletted angolon és még sosem láttam, hogy beszéltél volna valakihez a két fiún kívül. De látom a fejlődést, Ha Na-val úgy látom, jól kijössz, meg Sehun-nal is. – mikor Sehun-t említette, mintha egy kis neheztelés lett volna a hangjában.

- Te sem vagy éppen olyan nagymenő dzsigoló, mint az iskolában tűntél. – vágtam vissza. – Egész kedves vagy. – helyesbítettem, majd mutatóujjammal megböktem a homlokát.

- Szerinted milyen vagyok? – kérdezte komoly arccal. A szemembe nézett közben, míg én gondolkodni kezdtem.

- Fogalmam sincs, csak azt látom, amit mutatni akarsz. – kezemmel oldalra túrtam a hajam, hogy én is akadálymentesen tudjak nézni a fiú fekete szemeibe.

Jong In csábosan elmosolyodott. Már jócskán benne jártunk a délutánban és a nap kezdett lemenni, de én még mindig itt fekszem Jong In ágyán és beszélgetek vele.

- Itt maradhatnék éjszakára? Nem akarok most Yongguk-kal veszekedni és biztos kezdené, amint belépek az ajtón. – forgattam meg a szemeimet.

- Maradhatsz, ha megígéred, hogy nem horkolsz. – vette viccesre a figurát, az előbbi beszélgetésünkre utalva. Nevetve megütöttem a mellkasát és rosszallóan ránéztem. 

Átmásztam a másik ágyra és ruhástól beletemettem magam a paplanba. Még beszélgettünk egy kicsit, de mindketten fáradtak voltunk már.

- Add a kisujjad. – szólal meg egy idő után Jong In. Értetlenül oldalra fordítom a fejemet és kérdőn nézek a fiúra, aki látszólag nem viccnek szánta az előbbi kijelentését. Keze kint lógott az ágy szélén, félénken, de engedelmesen ugyan úgy kinyújtottam a kezemet, hogy lelógjon az ágyról, Jong In pedig összefonta a kisujjainkat.