8.FEJEZET
- Mi az már megint?
Olyan .. zavartnak tűnsz. – Sol Hye kereste a megfelelő szavakat, hogy lefesse
az állapotom. Letettem a kezemben forgatott tollat és nyújtózkodtam hátha akkor
kicsit ellazítom az izmaimat.
- Szabadságot vettem
ki a következő 2 napra. – említettem meg az összekuszálódott gondolatmenetem
egyik hirtelen elkapott szálát. A barátnőm továbbra is engem vizslatott, még
mindig nem értette miért vagyok frusztrált.
- Az jó. És mi a
probléma? – kérdezett rá, mikor tudatosult benne, hogy nem fogok további
magyarázatokba bonyolódni feltett kérdés nélkül.
- Jeong Guk és én
együtt fogunk szilveszterezni, vagy valami ilyesmi. – motyogtam az orrom alatt,
azonban ez kizárt dolognak számított, hogy nem érte el a barátnőm fülét, és nem
is tévedtem. Valóban meghallotta, tisztán és érthetően.
- Oh. – fagyott le
hirtelen. – Csak ti ketten?
- Azt hiszem. –
válaszoltam bizonytalanul, nem rémlik, hogy említést tett volna másokról is.
Jae sem említette, hogy őt is invitálta a szülővárosába. Bár, hogy ha jobban
belegondolok nem is kell a meghívása, hiszen ők ketten gyerekkori barátok.
Biztosan Young Jae is hazautazik az ünnepekre. De ez még mindig nem elég jó ok,
hogy ne legyek ideges amiért Jeong Guk-kal kettesben leszünk egy házban távol a
városunktól még hozzá egy ilyen nagy ünnepen.
- Ezért vagy olyan
ideges? Mert kettesben lesztek? – érdeklődött Hye. Bingó! Bólintottam.
- Kedveled őt? –
kicsit hátrahőköltem a nyílt kérdéstől, nem számítottam ilyen irányított
kérdésre, még tőle sem. Kellemetlenül érzem magam. Az zavar leginkább, hogy nem
tudom rá a választ. Persze, nőből vagyok és ő elég helyes férfi. Ezt én sem
tagadom, de ha csak ennyi lenne, akkor nem érezném magam ennyire kínosan. A
kinézet az egy dolog, de a belső. Hogyan nyilatkozhatnék erről, mikor még csak
most kezdjük megismerni egymást?
- A hallgatás
beleegyezés, Byeol. – sürgetett.
- Nem tudok igent
mondani, de a nemet sem tudom ilyen egyszerűen rá vágni. Értesz? – frusztráltan
túrtam a hajamba és kiengedtem egy fáradt sóhajt. Ha tovább gondolkodom azzal
csak a fejfájásom fog rosszabbodni. Ha eljön az ideje, akkor tudni fogom, mit
érzek. Már azért hülyének érzem magam, hogy eleve játszadozom a gondolattal, hogy
ő és én. Hogy köztünk lehet bármi is. Tény. Jeong Guk nagyon helyes és a
személyisége is eléggé jó. A probléma itt nem ő, hanem sokkal inkább én. Nem
véletlenül nincs barátom, egyrészt, mert általában ijesztőnek találják a pasik
a foglalkozásom, más részt, ha a munkámmal nem ijesztem el őket, akkor a
személyiségem megteszi helyettem ezt. Nehéz olyan embert találni, aki képes
elfogadni és kordában tartani a személyiségem. Jeong Guk hogyan kedvelhetne
valakit, mint én? Teljesen elment az eszem. Vagy az övé.
Jeong Guk írt egy
üzenetet, amiben az állt, hogy kint fog várni rám, amikor végzek a műszakommal.
Magamra erőszakoltam a vastag kabátomat és pár tartozékomat az asztalról
belesöpörtem a táskámba indulás előtt.
Lehet csak én éreztem
kínosnak a hangulatot és számára csak egy újabb megszokott csend telepedett
közénk a fűtött térben. A barátnőmmel folytatott késő éjszakai beszélgetés még
mindig visszhangzott a fejemben. Nekidöntöttem a homlokom a hideg ablaküvegnek,
hogy kicsit lenyugtassam magam és kényszerítsem a fogaskerekeket a megállásra.
Persze ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Mikor végre visszatértem a
kábulatból, hogy tanulmányozzam Guk vonásait meg is érkeztünk a célállomáshoz.
- Minden rendben? –
kérdezte a mellettem ülő, mikor látta, hogy nem mozdulok. Észbe kaptam és
kicsatoltam a biztonsági övem. Mindketten szedtük a lábainkat, hogy minél
hamarabb a meleg lakásban találhassuk magunkat, a levegő extrém csökkenéseket
produkál, az utóbbi pár éjszaka mínuszokba fordult át.
- Holnap reggel
indulnunk kellene, hogy időben odaérjünk. Ez megfelel neked? – kérdezte
udvariasan, lesütötte a szemét, ahogy várta a választ. Kicsit megnyugodtam,
hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ideges. Lehet, hogy neki is ugyan azok a
gondolatok fordultak meg a fejében? Jeong Guk mindig is rejtély volt számomra,
bármennyire is próbáltam megfejteni a kifejezéseit, mindig is a sötétben
tapogatóztam.
Az esti rutin közben,
sőt még az elalvásom pillanatában is ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg
el nem csendesedett minden. Beleburkolóztam a meleg paplanba és beletemettem az
arcom a puha párnába.
Korán keltem, hogy
reggelit készítsek, mielőtt elindulnánk. Épp lefőtt a kávé, mikor Jeong Guk
álmos ábrázta feltűnt a konyhában. Ledobta magát az egyik székre és a szája elé
tette a kezét annak érdekében, hogy elnyomjon egy kikívánkozó ásítást.
- Jó reggelt. –
köszönt, kicsit rekedt hangon, majdhogy nem suttogásként préselődött ki a
köszöntés az ajkai között. Viszonoztam a szavait meleg mosollyal fűszerezve,
együtt érzően hümmögtem, teljesen meg tudom érteni az állapotát, hiszen én sem
vagyok egy korán kelő típus. Ha nem iszom meg a reggeli kávémat, hozzám se
lehet szólni egész nap, ami ironikus, mivel pont ezért kell korábban felkelnem,
hogy elkészítsem.
- Éhes vagy? – tettem
fel a költői kérdést, a szeme felcsillant az étel említésére. Kicsit éberebbnek
tűnt pár perc néma csend után, minden további szó nélkül nekiláttunk a reggeli
elfogyasztásának. Elé toltam a bögrébe kitöltött kávét cserébe pedig már a jól
megismert hálás hümmögésekkel jutalmazott, amit hamarosan felváltott a fiú halk
szürcsölése.
Jeong Guk
bosszankodva zárta be maga mögött az ajtót, míg én az útra elkészített
szendvicseket csomagoltam a csendéletünket lefestő reggeli után. Jeong Guk
kiment, hogy behozzon valamit a kocsiból. Az arca kipirosodott a hidegnek
köszönhetően, ledobta a kanapéra a lerángatott kabátját mikor visszaért a rövid
útjáról.
- Elfagyott a
kocsinak az egyik szelepe. Azt hiszem. fel kell hívnom Young Jae-t. – avatott be
a fiú a fejleményekbe. Rövid beszélgetésnek voltam fültanúja ezek után. Jeong
Guk nem volt beszédes, a másik vonalban lévő fél hangját pedig nem voltam képes
kivenni tisztán.
- Szóval? –
érdeklődtem. Lehet, még sem megyünk sehova. Ránéztem a szendvicsekre majd
vissza a lakótársra.
- Kénytelenek leszünk
Jae-vel menni. De azt mondta van egy feltétele. – a mondatok közt drámai
hatásszünet növelte a feszültséget. Előre érzem, hogy ami most fog következni a
legkevésbé sem fog tetszeni.
×
- Ne legyél ilyen
nyuszi! Igyál. Vagy inkább levennéd a pólód? – győzködtem a fiút, aki
bizonytalanul bámult a kezében tartott alkoholos italra. Az ismeretlen lány a
köreinkben helyeslően hümmögött, ahogy látszólag elképzelte a rendőrt póló
nélkül. Szinte vetkőztette Guk-ot a tekintetével. Még is ki ez a lány?
Lakótársam hezitálva, de meghúzta az üveget. Ahogy egyre több alkohol került a
szervezetembe én is egyre felszabadultabb lettem. Nem azért jöttem el idáig,
Sol Hye buli ötlete elől menekülve, hogy egy másik buliban találjam magam, még
is itt vagyok. Jelenleg pedig a ködös elmém nem is engedi, hogy érdekeljen ez a
tény. Elértem a határaimat. A fejem zúgott, a hangos zenétől és már véresre
haraptam a szám, annyi hímnemű egyedet kellett lekoptatnom ezen a fiatal
éjszakán. Volt, aki elsőre is megértette nem vágyom egyéjszakás kalandra, és
volt, akinél több eszközt kellett bevetnem ugyanazon cél érdekében. Azonban a
kérők is elfogytak egy idő után.
Épp időben érkeztem,
hogy elrántsam Jeong Guk személyét egy lánytól, akinek láthatóan nem tetszett,
hogy elhúztam a majdnem elcsattanó csóktól. Egész éjszaka a fiú nyomában van,
az elején próbálta Guk gátlásosan visszautasítani, ízlelgetve a szavakat,
hogyan ne bántsa meg a láthatóan érdeklődő másik nemet, azonban idővel és pár
feles után már elfelejtett ellenkezni.
Jae pont feltűnt a
látókörömben, így Guk-ot ingujjánál fogva vonszoltam magam után. Alig bírt
állni a lábán, így eszébe sem volt ellenkezni. Épp csak annyira funkcionált,
mint amennyire feltétlenül szükséges volt.
- Hazamegyünk! –
kiabáltam, próbáltam a hangommal elérni Jae fülét, hogy értse a beszédet a
hangos zene ellenére is. Meg kellett ismételnem még egyszer a mondatot, ezúttal
viszont közelebb hajoltam hozzá. – Elmegyünk, túl sok az alkohol. Guk-ot
majdnem elcsábították, nekem, pedig ha még egyszer el kell ismételnem a ’nem
akarok lefeküdni veled’ mondatot sikítani fogok. Nem nekünk való ez a
szórakozás. – magyaráztam.
- Az miért baj?
Hagynod kéne, hogy szerezzen valakit. Rád is rád férne egy kis móka. – rázta a
fejét. Látszott rajta, hogy az alkohol befolyásolja az ítélő képességét.
- Én nem ilyen
szórakozásra vágyom, Jae. És szerintem Guk sem.
Jae nem is nagyon
tudta követni többé a beszélgetés menetét, hümmögött egyetértésének jeléül és
már el is ment egy lány társaságában.
Egyikünk sem volt
stabil, ahogy próbáltunk a kijárat felé araszolni. Ahogy kiértünk a hideg
levegőre kicsit kitisztult a fejem. Kihorgásztam a telefonom a zsebemből és
tárcsáztam az egyik taxi társaság telefonszámát, közben erősen zsonglőrködtem
az egyensúlyommal, hogy ne essünk el Guk bizonytalan léptei miatt. A taxi hamar
megérkezett, vagy csak annyira részeg vagyok, hogy többé nincs időérzékem, bemondtam
a címet a mellettem ülő részeg fiú feje a vállamra esett, ahogy elszenderedett
az út alatt.
- Jeong Guk,
ébresztő. Megérkeztünk. – ráztam a vállát annak érdekében, hogy felébresszem.
Egymást támogatva jutottunk el a házig, majd a konyháig. Mindkettőnknek
töltöttem egy nagy adag pohár vizet és kényszerítettem magunkat, hogy megigyuk.
Pár óra lézengés és céltalan ülés után kezdtem úgy érezni, hogy teljesen
irányításom alatt tartom a testem. Többé nem éreztem magam részegnek, és ahogy
láttam Guk is kezdett kijózanodni.
- Gyere, elviszlek az
ágyig. – tudattam vele a tervem és átkaroltam, hogy ezzel is támogassam.
Könnyebben ment, mint gondoltam. A lendület, amivel rádőlt az ágyra magával
rántott engem is. A mellkasára támaszkodtam mindkét kezemmel, ahogy felemeltem
a fejem az ajkaink súrolták egymást. Guk szeme csukva volt, a tenyerem alatt
éreztem a gyorsan lüktető szívverését. Lehet, hogy az ital utóhatása, de a
gondolataim veszélyes vizekre eveztek. Elgondolkodtam milyen lenne megcsókolni.
Alig pár millimétert kell előrehajolnom és megízlelhetném. A rózsaszín ajkai
enyhén elváltak egymástól és kipréselt magából egy szakadozott sóhajt.
- Nonna. – a státusz
valahogy máshogy hangzott ezúttal, valami volt a hangjában, amit eddig nem
fedeztem fel korábban. Árnyalatnyi vágy.
Próbáltam elcsendesíteni
a hangokat a fejemben, minden önuralmamra szükségem volt, hogy cselekedjek, és
kicsit távolabb kerüljek az alattam fekvő fiútól. Próbáltam lemászni róla, de
ahogy áthelyeztem volna a súlyomat egy hirtelen mozdulattal megváltozott a
helyzetünk. Jeong Guk felém tornyosuló alakja megdöbbentett. Az erőviszonyok
sosem voltak egyenlőek, azonban sosem használta ki a fölényét. Ezért nem is
tudtam, hogy ilyesmire is képes.
- Részeg vagy. –
mondtam, figyelmeztetve, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán később. Annak
ellenére, hogy bennem már rég eldőlt mit szeretnék, nem jelenti azt, hogy
megengedhetem magamnak ezt a felelőtlenséget. Nem lenne fer ha kettőnk helyett
döntenék.
- Nyílván. Mivel
józanul sosem lenne elég bátorságom. – felelt. A közelsége nehezebbé tette a
józan gondolkodást számomra, próbáltam elemezni és felfogni a szavainak
jelentését. Megtámaszkodott a fejem mellett a testsúlyát a könyökére helyezte másik
kezével pedig végigsimított a hajam vonalán, majd a keze megállapodott az arcom
jobb féltekén. Mutató ujjával körberajzolta az arccsontom vonalát, majd az
orromét. Nem voltam magamnál mikor hagytam, hogy hangosan felsóhajtsak az
érintés okozta kellemes bizsergéstől. Mindennél jobban akartam azt a csókot.
Felindulásból
változtattam a helyzeten és én támaszkodtam meg a fiú felett, ahogyan kezdetben
voltunk. Átvetettem a lábamat a csípőjének oldalán és miután elhelyezkedtem
visszadőltem, hogy ismét közel hozzam egymáshoz az arcunkat. Egymás tekintetébe
révedtünk egy darabig, becsuktam a szemem, ahogy egy apró puszit hintettem a
fiú homlokára. Adtam egy csókot a nyakának egyik pontjára, ami találkozik a
váll vonalával, ezzel egy újabb sóhajt kényszerítve ki belőle.
- Mond el, mit
szeretnél. Mit tegyek? – engem is meglepett a határozott és játékos
hanglejtésem, ahogy a fiú füléhez hajoltam. Nem tettem semmi mást, csak vártam
a válaszra közben pedig az arcát tanulmányoztam. Miután tudatosult benne, hogy rá
várok a szeme felnyitódott. Bár ne tette volna, azt a tekintetet nem lehet
figyelmen kívül hagyni.
- Nonna, kérlek. –
lehelte a szavakat, ujjaival beletúrt a hajamba és fülem mögé tűrt pár tincset.
Szemeivel követte a kezének mozdulatait, majd ismét rám nézett. – Nem hiszem,
hogy képes vagyok arra, hogy tovább várjak. – a hangja ezúttal nem halkult el
félúton, türelmetlennek hangzott. A nyakamra simította mindkét kezét és
lehúzott magához egy csókra. Majd kettőre. A hajam fátyolként hullott az
arcunkba függönyt képezve köztünk és a külvilág között. Az elején csak az
ajkunk ért össze, majd egyre türelmetlenebbek lettünk. Rabul ejtette az alsó
ajkamat és enyhén megharapta a duzzadt bőrt, többször is elismételte ezt a
cselekedetet mielőtt még a nyelvét is bevonta volna a műveletbe. Szaporán és egyeletlenül
vettük a levegőt a csók hol megszakadt, hol folytatódott. Másodpercek, percek
teltek el. Minden egyes elmélyült mozdulattal egyre közelebb éreztem magam a
szakadék széléhez. Mintha már csak ez a pillanat tartana vissza a mélységtől,
az elválasztó vonal, mielőtt lezuhannék. Mintha ezer háborút vívnék egyszerre,
még is nyugalmat érzek, beteljesülést, boldogságot.
- Jeong Guk. –
szólítom meg bizonytalanul az alattam pihegő fiút. Végleg elválva egymástól
kiráz a hideg, a forró levegő hirtelen jéghideggé változott. A növelt
távolsággal a pillanat intenzitása megcsappant a valóság kezdte beinni magát a
tudatomba. Zavartan ugrottam fel az ágyról, a köztisztviselőnek háttal álltam,
nem mertem a szemébe nézni féltem a visszautasítástól.
- Ne haragudj. – tőle
két szó elég volt, hogy a hangulatom mérföldeket zuhanjon. Megbánta, tudom.
Hiba volt engednem a kísértésnek. Tudtam, hogy ez lesz a vége még sem bírtam
megfékezni magam. A szégyennel és az önmarcangolással karöltve indultam meg az
ajtó irányába, semmi másra sem vágytam jobban most, minthogy elhagyjam ezt a
szobát és azzal együtt az emlékeket.
- Várj. – ragadta meg
a csuklómat hátulról megközelítve, az arcát ugyan nem láttam, de hangja nem
volt annyira határozott, mint a szorító ujjai.
- Mire? Arra vársz,
hogy én is bocsánatot kérjek? – próbáltam nem kiélezetten mutatni a
kétségbeesettségemet és a haragomat, de mint már kiderült nem voltam olyan jó
az érzelmeim kontrollálásában, ahogyan azt hittem. Ez okozta a problémát
elsősorban.
- Nem értelek, mi
bajod van hirtelen? – a szorítása enyhült de, érezhető volt a belül
felgyülemlett feszültség. Többé már nem dallamosan ejtette a szavakat,
elsietett hadarás volt az egész.
- Semmi bajom. –
tagadtam annak ellenére, hogy én magam sem hittem volna el ezt fordított
esetben. Semmi sem volt rendben.
- Kérlek, mond el mit
csináltam rosszul. – könyörgött, szembe fordított magával és megragadta mindkét
vállam ezzel megragadta a figyelmemet, minden elővigyázatosság ellenére
ránéztem. A csokoládébarna szemek, amik megvilágítást nyertek a fakó lámpa
fényétől fogvatartottak, hosszú végtelennek tűnő másodpercekig.
- Ne nézz így rám. –
kértem, akaratlanul is az ajkaira tévedt a tekintetem miközben benedvesítette a
kiszáradt ajkait, Jeong Guk szokása,
mikor elgondolkodik vagy ideges. - Tudatosult.
- Hogyan nézek? –
kérdezett vissza.
- Elveszett kiskutya
szemekkel. Miért próbálsz meg engem beállítani rossz színben, mikor te voltál
az, aki megcsókolt? Ennyire gyűlölöd a gondolatot?
- Semmi ilyesmi nem
volt a célom. Igazából nagyon rég óta különleges érzéseim vannak veled
kapcsolatban. – mintha nem is figyelte volna, milyen szavakat használ, ami igaz
lehet, mivel ugyanannyira meglepte őt a vallomása, mint engem. Sosem
érdeklődött irántam nyíltan, ha meg is voltak a jelek én nem láttam őket.
- Tetszett. A csók. –
vallottam be habozva. – Én nem bántam meg, és én már nem vagyok részeg. –
tettem hozzá gyorsan.
- Én sem vagyok
részeg. – rázta meg a fejét, közelebb lépett egyet, alig észrevehető mosoly
bukkant fel a szája sarkában, ami hamarosan egy ezer wattos mosollyá nőtte ki
magát. Szorosan megölelt miközben a fülembe suttogta:
- Kedvellek, Un
Byeol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése