ALWAYS BUSY WITH YOU (2018)

8.FEJEZET

- Mi az már megint? Olyan .. zavartnak tűnsz. – Sol Hye kereste a megfelelő szavakat, hogy lefesse az állapotom. Letettem a kezemben forgatott tollat és nyújtózkodtam hátha akkor kicsit ellazítom az izmaimat.

- Szabadságot vettem ki a következő 2 napra. – említettem meg az összekuszálódott gondolatmenetem egyik hirtelen elkapott szálát. A barátnőm továbbra is engem vizslatott, még mindig nem értette miért vagyok frusztrált.

- Az jó. És mi a probléma? – kérdezett rá, mikor tudatosult benne, hogy nem fogok további magyarázatokba bonyolódni feltett kérdés nélkül.

- Jeong Guk és én együtt fogunk szilveszterezni, vagy valami ilyesmi. – motyogtam az orrom alatt, azonban ez kizárt dolognak számított, hogy nem érte el a barátnőm fülét, és nem is tévedtem. Valóban meghallotta, tisztán és érthetően.

- Oh. – fagyott le hirtelen. – Csak ti ketten?

- Azt hiszem. – válaszoltam bizonytalanul, nem rémlik, hogy említést tett volna másokról is. Jae sem említette, hogy őt is invitálta a szülővárosába. Bár, hogy ha jobban belegondolok nem is kell a meghívása, hiszen ők ketten gyerekkori barátok. Biztosan Young Jae is hazautazik az ünnepekre. De ez még mindig nem elég jó ok, hogy ne legyek ideges amiért Jeong Guk-kal kettesben leszünk egy házban távol a városunktól még hozzá egy ilyen nagy ünnepen.

- Ezért vagy olyan ideges? Mert kettesben lesztek? – érdeklődött Hye. Bingó! Bólintottam.

- Kedveled őt? – kicsit hátrahőköltem a nyílt kérdéstől, nem számítottam ilyen irányított kérdésre, még tőle sem. Kellemetlenül érzem magam. Az zavar leginkább, hogy nem tudom rá a választ. Persze, nőből vagyok és ő elég helyes férfi. Ezt én sem tagadom, de ha csak ennyi lenne, akkor nem érezném magam ennyire kínosan. A kinézet az egy dolog, de a belső. Hogyan nyilatkozhatnék erről, mikor még csak most kezdjük megismerni egymást?

- A hallgatás beleegyezés, Byeol. – sürgetett.

- Nem tudok igent mondani, de a nemet sem tudom ilyen egyszerűen rá vágni. Értesz? – frusztráltan túrtam a hajamba és kiengedtem egy fáradt sóhajt. Ha tovább gondolkodom azzal csak a fejfájásom fog rosszabbodni. Ha eljön az ideje, akkor tudni fogom, mit érzek. Már azért hülyének érzem magam, hogy eleve játszadozom a gondolattal, hogy ő és én. Hogy köztünk lehet bármi is. Tény. Jeong Guk nagyon helyes és a személyisége is eléggé jó. A probléma itt nem ő, hanem sokkal inkább én. Nem véletlenül nincs barátom, egyrészt, mert általában ijesztőnek találják a pasik a foglalkozásom, más részt, ha a munkámmal nem ijesztem el őket, akkor a személyiségem megteszi helyettem ezt. Nehéz olyan embert találni, aki képes elfogadni és kordában tartani a személyiségem. Jeong Guk hogyan kedvelhetne valakit, mint én? Teljesen elment az eszem. Vagy az övé.

Jeong Guk írt egy üzenetet, amiben az állt, hogy kint fog várni rám, amikor végzek a műszakommal. Magamra erőszakoltam a vastag kabátomat és pár tartozékomat az asztalról belesöpörtem a táskámba indulás előtt.

Lehet csak én éreztem kínosnak a hangulatot és számára csak egy újabb megszokott csend telepedett közénk a fűtött térben. A barátnőmmel folytatott késő éjszakai beszélgetés még mindig visszhangzott a fejemben. Nekidöntöttem a homlokom a hideg ablaküvegnek, hogy kicsit lenyugtassam magam és kényszerítsem a fogaskerekeket a megállásra. Persze ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Mikor végre visszatértem a kábulatból, hogy tanulmányozzam Guk vonásait meg is érkeztünk a célállomáshoz.

- Minden rendben? – kérdezte a mellettem ülő, mikor látta, hogy nem mozdulok. Észbe kaptam és kicsatoltam a biztonsági övem. Mindketten szedtük a lábainkat, hogy minél hamarabb a meleg lakásban találhassuk magunkat, a levegő extrém csökkenéseket produkál, az utóbbi pár éjszaka mínuszokba fordult át.

- Holnap reggel indulnunk kellene, hogy időben odaérjünk. Ez megfelel neked? – kérdezte udvariasan, lesütötte a szemét, ahogy várta a választ. Kicsit megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ideges. Lehet, hogy neki is ugyan azok a gondolatok fordultak meg a fejében? Jeong Guk mindig is rejtély volt számomra, bármennyire is próbáltam megfejteni a kifejezéseit, mindig is a sötétben tapogatóztam.

Az esti rutin közben, sőt még az elalvásom pillanatában is ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg el nem csendesedett minden. Beleburkolóztam a meleg paplanba és beletemettem az arcom a puha párnába.

Korán keltem, hogy reggelit készítsek, mielőtt elindulnánk. Épp lefőtt a kávé, mikor Jeong Guk álmos ábrázta feltűnt a konyhában. Ledobta magát az egyik székre és a szája elé tette a kezét annak érdekében, hogy elnyomjon egy kikívánkozó ásítást.

- Jó reggelt. – köszönt, kicsit rekedt hangon, majdhogy nem suttogásként préselődött ki a köszöntés az ajkai között. Viszonoztam a szavait meleg mosollyal fűszerezve, együtt érzően hümmögtem, teljesen meg tudom érteni az állapotát, hiszen én sem vagyok egy korán kelő típus. Ha nem iszom meg a reggeli kávémat, hozzám se lehet szólni egész nap, ami ironikus, mivel pont ezért kell korábban felkelnem, hogy elkészítsem.

- Éhes vagy? – tettem fel a költői kérdést, a szeme felcsillant az étel említésére. Kicsit éberebbnek tűnt pár perc néma csend után, minden további szó nélkül nekiláttunk a reggeli elfogyasztásának. Elé toltam a bögrébe kitöltött kávét cserébe pedig már a jól megismert hálás hümmögésekkel jutalmazott, amit hamarosan felváltott a fiú halk szürcsölése.

Jeong Guk bosszankodva zárta be maga mögött az ajtót, míg én az útra elkészített szendvicseket csomagoltam a csendéletünket lefestő reggeli után. Jeong Guk kiment, hogy behozzon valamit a kocsiból. Az arca kipirosodott a hidegnek köszönhetően, ledobta a kanapéra a lerángatott kabátját mikor visszaért a rövid útjáról.

- Elfagyott a kocsinak az egyik szelepe. Azt hiszem. fel kell hívnom Young Jae-t. – avatott be a fiú a fejleményekbe. Rövid beszélgetésnek voltam fültanúja ezek után. Jeong Guk nem volt beszédes, a másik vonalban lévő fél hangját pedig nem voltam képes kivenni tisztán.

- Szóval? – érdeklődtem. Lehet, még sem megyünk sehova. Ránéztem a szendvicsekre majd vissza a lakótársra.

- Kénytelenek leszünk Jae-vel menni. De azt mondta van egy feltétele. – a mondatok közt drámai hatásszünet növelte a feszültséget. Előre érzem, hogy ami most fog következni a legkevésbé sem fog tetszeni.

×

- Ne legyél ilyen nyuszi! Igyál. Vagy inkább levennéd a pólód? – győzködtem a fiút, aki bizonytalanul bámult a kezében tartott alkoholos italra. Az ismeretlen lány a köreinkben helyeslően hümmögött, ahogy látszólag elképzelte a rendőrt póló nélkül. Szinte vetkőztette Guk-ot a tekintetével. Még is ki ez a lány? Lakótársam hezitálva, de meghúzta az üveget. Ahogy egyre több alkohol került a szervezetembe én is egyre felszabadultabb lettem. Nem azért jöttem el idáig, Sol Hye buli ötlete elől menekülve, hogy egy másik buliban találjam magam, még is itt vagyok. Jelenleg pedig a ködös elmém nem is engedi, hogy érdekeljen ez a tény. Elértem a határaimat. A fejem zúgott, a hangos zenétől és már véresre haraptam a szám, annyi hímnemű egyedet kellett lekoptatnom ezen a fiatal éjszakán. Volt, aki elsőre is megértette nem vágyom egyéjszakás kalandra, és volt, akinél több eszközt kellett bevetnem ugyanazon cél érdekében. Azonban a kérők is elfogytak egy idő után.

Épp időben érkeztem, hogy elrántsam Jeong Guk személyét egy lánytól, akinek láthatóan nem tetszett, hogy elhúztam a majdnem elcsattanó csóktól. Egész éjszaka a fiú nyomában van, az elején próbálta Guk gátlásosan visszautasítani, ízlelgetve a szavakat, hogyan ne bántsa meg a láthatóan érdeklődő másik nemet, azonban idővel és pár feles után már elfelejtett ellenkezni.

Jae pont feltűnt a látókörömben, így Guk-ot ingujjánál fogva vonszoltam magam után. Alig bírt állni a lábán, így eszébe sem volt ellenkezni. Épp csak annyira funkcionált, mint amennyire feltétlenül szükséges volt.

- Hazamegyünk! – kiabáltam, próbáltam a hangommal elérni Jae fülét, hogy értse a beszédet a hangos zene ellenére is. Meg kellett ismételnem még egyszer a mondatot, ezúttal viszont közelebb hajoltam hozzá. – Elmegyünk, túl sok az alkohol. Guk-ot majdnem elcsábították, nekem, pedig ha még egyszer el kell ismételnem a ’nem akarok lefeküdni veled’ mondatot sikítani fogok. Nem nekünk való ez a szórakozás. – magyaráztam.

- Az miért baj? Hagynod kéne, hogy szerezzen valakit. Rád is rád férne egy kis móka. – rázta a fejét. Látszott rajta, hogy az alkohol befolyásolja az ítélő képességét.

- Én nem ilyen szórakozásra vágyom, Jae. És szerintem Guk sem.

Jae nem is nagyon tudta követni többé a beszélgetés menetét, hümmögött egyetértésének jeléül és már el is ment egy lány társaságában.

Egyikünk sem volt stabil, ahogy próbáltunk a kijárat felé araszolni. Ahogy kiértünk a hideg levegőre kicsit kitisztult a fejem. Kihorgásztam a telefonom a zsebemből és tárcsáztam az egyik taxi társaság telefonszámát, közben erősen zsonglőrködtem az egyensúlyommal, hogy ne essünk el Guk bizonytalan léptei miatt. A taxi hamar megérkezett, vagy csak annyira részeg vagyok, hogy többé nincs időérzékem, bemondtam a címet a mellettem ülő részeg fiú feje a vállamra esett, ahogy elszenderedett az út alatt.

- Jeong Guk, ébresztő. Megérkeztünk. – ráztam a vállát annak érdekében, hogy felébresszem. Egymást támogatva jutottunk el a házig, majd a konyháig. Mindkettőnknek töltöttem egy nagy adag pohár vizet és kényszerítettem magunkat, hogy megigyuk. Pár óra lézengés és céltalan ülés után kezdtem úgy érezni, hogy teljesen irányításom alatt tartom a testem. Többé nem éreztem magam részegnek, és ahogy láttam Guk is kezdett kijózanodni.

- Gyere, elviszlek az ágyig. – tudattam vele a tervem és átkaroltam, hogy ezzel is támogassam. Könnyebben ment, mint gondoltam. A lendület, amivel rádőlt az ágyra magával rántott engem is. A mellkasára támaszkodtam mindkét kezemmel, ahogy felemeltem a fejem az ajkaink súrolták egymást. Guk szeme csukva volt, a tenyerem alatt éreztem a gyorsan lüktető szívverését. Lehet, hogy az ital utóhatása, de a gondolataim veszélyes vizekre eveztek. Elgondolkodtam milyen lenne megcsókolni. Alig pár millimétert kell előrehajolnom és megízlelhetném. A rózsaszín ajkai enyhén elváltak egymástól és kipréselt magából egy szakadozott sóhajt.

- Nonna. – a státusz valahogy máshogy hangzott ezúttal, valami volt a hangjában, amit eddig nem fedeztem fel korábban. Árnyalatnyi vágy.

Próbáltam elcsendesíteni a hangokat a fejemben, minden önuralmamra szükségem volt, hogy cselekedjek, és kicsit távolabb kerüljek az alattam fekvő fiútól. Próbáltam lemászni róla, de ahogy áthelyeztem volna a súlyomat egy hirtelen mozdulattal megváltozott a helyzetünk. Jeong Guk felém tornyosuló alakja megdöbbentett. Az erőviszonyok sosem voltak egyenlőek, azonban sosem használta ki a fölényét. Ezért nem is tudtam, hogy ilyesmire is képes.

- Részeg vagy. – mondtam, figyelmeztetve, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán később. Annak ellenére, hogy bennem már rég eldőlt mit szeretnék, nem jelenti azt, hogy megengedhetem magamnak ezt a felelőtlenséget. Nem lenne fer ha kettőnk helyett döntenék.

- Nyílván. Mivel józanul sosem lenne elég bátorságom. – felelt. A közelsége nehezebbé tette a józan gondolkodást számomra, próbáltam elemezni és felfogni a szavainak jelentését. Megtámaszkodott a fejem mellett a testsúlyát a könyökére helyezte másik kezével pedig végigsimított a hajam vonalán, majd a keze megállapodott az arcom jobb féltekén. Mutató ujjával körberajzolta az arccsontom vonalát, majd az orromét. Nem voltam magamnál mikor hagytam, hogy hangosan felsóhajtsak az érintés okozta kellemes bizsergéstől. Mindennél jobban akartam azt a csókot.

Felindulásból változtattam a helyzeten és én támaszkodtam meg a fiú felett, ahogyan kezdetben voltunk. Átvetettem a lábamat a csípőjének oldalán és miután elhelyezkedtem visszadőltem, hogy ismét közel hozzam egymáshoz az arcunkat. Egymás tekintetébe révedtünk egy darabig, becsuktam a szemem, ahogy egy apró puszit hintettem a fiú homlokára. Adtam egy csókot a nyakának egyik pontjára, ami találkozik a váll vonalával, ezzel egy újabb sóhajt kényszerítve ki belőle.

- Mond el, mit szeretnél. Mit tegyek? – engem is meglepett a határozott és játékos hanglejtésem, ahogy a fiú füléhez hajoltam. Nem tettem semmi mást, csak vártam a válaszra közben pedig az arcát tanulmányoztam. Miután tudatosult benne, hogy rá várok a szeme felnyitódott. Bár ne tette volna, azt a tekintetet nem lehet figyelmen kívül hagyni.

- Nonna, kérlek. – lehelte a szavakat, ujjaival beletúrt a hajamba és fülem mögé tűrt pár tincset. Szemeivel követte a kezének mozdulatait, majd ismét rám nézett. – Nem hiszem, hogy képes vagyok arra, hogy tovább várjak. – a hangja ezúttal nem halkult el félúton, türelmetlennek hangzott. A nyakamra simította mindkét kezét és lehúzott magához egy csókra. Majd kettőre. A hajam fátyolként hullott az arcunkba függönyt képezve köztünk és a külvilág között. Az elején csak az ajkunk ért össze, majd egyre türelmetlenebbek lettünk. Rabul ejtette az alsó ajkamat és enyhén megharapta a duzzadt bőrt, többször is elismételte ezt a cselekedetet mielőtt még a nyelvét is bevonta volna a műveletbe. Szaporán és egyeletlenül vettük a levegőt a csók hol megszakadt, hol folytatódott. Másodpercek, percek teltek el. Minden egyes elmélyült mozdulattal egyre közelebb éreztem magam a szakadék széléhez. Mintha már csak ez a pillanat tartana vissza a mélységtől, az elválasztó vonal, mielőtt lezuhannék. Mintha ezer háborút vívnék egyszerre, még is nyugalmat érzek, beteljesülést, boldogságot.

- Jeong Guk. – szólítom meg bizonytalanul az alattam pihegő fiút. Végleg elválva egymástól kiráz a hideg, a forró levegő hirtelen jéghideggé változott. A növelt távolsággal a pillanat intenzitása megcsappant a valóság kezdte beinni magát a tudatomba. Zavartan ugrottam fel az ágyról, a köztisztviselőnek háttal álltam, nem mertem a szemébe nézni féltem a visszautasítástól.

- Ne haragudj. – tőle két szó elég volt, hogy a hangulatom mérföldeket zuhanjon. Megbánta, tudom. Hiba volt engednem a kísértésnek. Tudtam, hogy ez lesz a vége még sem bírtam megfékezni magam. A szégyennel és az önmarcangolással karöltve indultam meg az ajtó irányába, semmi másra sem vágytam jobban most, minthogy elhagyjam ezt a szobát és azzal együtt az emlékeket.

- Várj. – ragadta meg a csuklómat hátulról megközelítve, az arcát ugyan nem láttam, de hangja nem volt annyira határozott, mint a szorító ujjai.

- Mire? Arra vársz, hogy én is bocsánatot kérjek? – próbáltam nem kiélezetten mutatni a kétségbeesettségemet és a haragomat, de mint már kiderült nem voltam olyan jó az érzelmeim kontrollálásában, ahogyan azt hittem. Ez okozta a problémát elsősorban.

- Nem értelek, mi bajod van hirtelen? – a szorítása enyhült de, érezhető volt a belül felgyülemlett feszültség. Többé már nem dallamosan ejtette a szavakat, elsietett hadarás volt az egész.

- Semmi bajom. – tagadtam annak ellenére, hogy én magam sem hittem volna el ezt fordított esetben. Semmi sem volt rendben.

- Kérlek, mond el mit csináltam rosszul. – könyörgött, szembe fordított magával és megragadta mindkét vállam ezzel megragadta a figyelmemet, minden elővigyázatosság ellenére ránéztem. A csokoládébarna szemek, amik megvilágítást nyertek a fakó lámpa fényétől fogvatartottak, hosszú végtelennek tűnő másodpercekig.

- Ne nézz így rám. – kértem, akaratlanul is az ajkaira tévedt a tekintetem miközben benedvesítette a kiszáradt ajkait, Jeong Guk szokása, mikor elgondolkodik vagy ideges. - Tudatosult.

- Hogyan nézek? – kérdezett vissza.

- Elveszett kiskutya szemekkel. Miért próbálsz meg engem beállítani rossz színben, mikor te voltál az, aki megcsókolt? Ennyire gyűlölöd a gondolatot?

- Semmi ilyesmi nem volt a célom. Igazából nagyon rég óta különleges érzéseim vannak veled kapcsolatban. – mintha nem is figyelte volna, milyen szavakat használ, ami igaz lehet, mivel ugyanannyira meglepte őt a vallomása, mint engem. Sosem érdeklődött irántam nyíltan, ha meg is voltak a jelek én nem láttam őket.

- Tetszett. A csók. – vallottam be habozva. – Én nem bántam meg, és én már nem vagyok részeg. – tettem hozzá gyorsan.

- Én sem vagyok részeg. – rázta meg a fejét, közelebb lépett egyet, alig észrevehető mosoly bukkant fel a szája sarkában, ami hamarosan egy ezer wattos mosollyá nőtte ki magát. Szorosan megölelt miközben a fülembe suttogta:

- Kedvellek, Un Byeol. 

18.FEJEZET

Dobogó szívvel és felgyorsult lélegezettel foglaltam helyet az alaksori lépcső utolsó fokán, a fejemben még mindig a megtörtént események kavarogtak és kezdett egyre inkább testet ölteni a realista énem, aki ha az ebédlőben is jelen lett volna ez nem történt volna meg. Egyik percről a másikra híres lettem az iskolában és mindenki merész tettemen csámcsog.

- Jól vagy? – kérdezte valaki ismerős tónussal. Elfogadtam a felém nyújtott üdítős dobozt és hevesen bólogattam. Csak akkor vezettem a fiúra a tekintetem, amikor az helyet foglalt mellettem a hideg lépcsőn. Yongguk gondoskodóan meleg tekintette találkozott az én meglepett arcommal. A barátságunk hosszú ideje tartott és fontos szerepet töltött be az életemben. A félhónapos szünet úgy tűnt jót tett neki, ahogy szemügyre vettem kipihentnek tűnt vonásait és sokkal inkább hasonlított arra a Guk-ra, akit én ismerhettem meg-e rövid idő alatt. Csak bámultam rá, nem is tudtam mit mondhatnék neki, kérdezzem meg jól van-e? Vagy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Mit tegyek? Barátom is megérezhette a zavarom, hiszen bíztatóan elmosolyodott és ő kezdeményezett.

- Tudod, hogy te vagy a nap sztárja? – hangja játékosan szólt, de azt az aggódó tónust nem tudta elrejteni. Kínosan elmosolyodtam, majd a tenyerembe temettem az arcomat, hogy ne kelljen látnia a kipirult arcom. Annyira kínos.

- Mi az? Csak nem megbántad? – folytatta.

- Igen is meg nem is. – adtam kétélű választ. – Ami azt illeti jó érzés, hogy végre megmondtam a magamét. – vallottam be hatalmas mosollyal.

- Ügyes voltál. – mosolygott, majd fél karjával az ölelésébe zárt. – Megváltoztál. – mondta.

- Hát itt vagytok! – lép köreinkbe a lépcső tetején álldogáló Seo Jin, majd ő is régi barátként üdvözölve megölel. Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányoltam ezt a két fiút. Valóban színt vittek az életembe, úgy tűnik, a megpróbáltatások után kezd minden jóra fordulni, amiért nagyon hálás vagyok.

A két fiúval az oldalamon ballagok vissza az aktuális terembe, ahol a fizika tanárnő a becsengő után már is ecsetelni kezdi a mai leckét. De félbeszakította a rádióban közleményként felolvasott hír, a portás három nevet említett, akiket várnak az igazgatóiban, köztük engem, Jong In-t valamint a narancsleves bálkirálynőt. Az osztálytársaim szemei rám vetődnek én pedig összehúzva magam kérek elnézést a tanártól, de ő csak int, hogy induljak. Azt hiszem elkiabáltam magam, amikor megjegyeztem, hogy kezdenek sínbe jönni a dolgok. Félve nyitok be az igazgatói irodába, ahol már vár rám a két diák velük szemben pedig a bosszús igazgató képe tárul elém.

- Végre, hogy megjött. – türelmetlenkedett az igazgató úr szigorral a tekintetében, úgy nézett ki, mint aki alig várja, hogy elkezdhesse a megszidást. Nem is kellett sokat várnom, hogy elkezdődjön a show.

- Most nagyot csalódtam benned, Ni Ki. Mindig csak a verseny eredményeid miatt kellett idejönnöd még is mi történt?

Álltam az igazgató úr tekintetét és próbáltam a legbűnbánóbb képemet mutatni, de mikor Choi Rim elkezdte kiforgatni a történteket, mintha tiszta lenne, mint a ma született bárány, úgy éreztem, hogy közbe kell vágjak.

- Bocsánat, hogy közbe szólok igazgató úr. – kezdtem tisztelettudó körítéssel. – De csak annyit tettem, hogy ráborítottam egy kis ivólevet, amit teljes mértékben megérdemelt. – magyaráztam. Az igazgató tágra nyílt szemekkel bámult hirtelen megnyilvánulásom miatt, Jong In ajkai közül pedig egy halk kuncogás szökött ki. Látszott, hogy élvezi a helyzetet, mint külső szemlélő. De valójában mit keres itt? Semmi köze nem volt az esethez, legalább is közvetlenül.

- Kislányom, semmi nem jogosít fel, hogy így bánj az egyik iskolatársaddal. - rázta a fejét a férfi.

- Így van. – helyeselt az áldozatot alakító kétszínű lány. Ha már eddig elmentem, nem hagyom annyiban. A lendület hevében az asztalra tettem a tenyerem és magyarázni kezdtem az igazgató úrnak:

- Nem jogosít fel igazgató úr? Akkor az, rendben van, ha hagyom, hogy elvegye a pénzem, nekilökjön a szekrénynek vagy csak szimplán sértegessen? Ha én ezt kiérdemlem, akkor tényleg nagyon őszintén sajnálom, hogy leöntöttem. – mondtam higgadtan, hol a férfire és hol a terrorizálómra nézve. Az igazgató átgondolta a hallottakat, majd Jong In-hez fordult.

- Fiam te miért vagy itt? – kérdezte.

- Gondolom Choi Rim engem is beárult, amiért kinevettem, és Ni Ki pártjára álltam, engem is meg akar büntetni. – válaszolt lazán a fiú.

Ezek után Jong In-t kiküldte az igazgató, hogy menjen órára, nekünk pedig kiszabta a büntetést miszerint délutánonként a könyvtárban kell segítenünk egy hónapon keresztül folyamatosan.

Nem csináltam semmi égbe kiáltó bűnt, ezért zokon esett a büntetés, hiszen csak kiálltam magam mellett végre valahára. Ez miért érdemel megtorlást?

***

Bosszankodva pakoltam a könyveket ábécé sorrendbe, ahogy a könyvtáros nő utasított, majd elkezdtem a polcokra tenni őket. Ahogy sejtettem őnagysága nem jelent meg a büntetésen, ezzel is nekem akart bosszúságot, hiszen az igazgatóiban nem kapta meg amit akart. Az igazgató jobban hitt egy minta diáknak, mint egy bajkeverőnek, ezért pedig hálás vagyok.

Közelebb toltam a gurulós asztalt, hogy felállhassak rá, mivel a könyvnek a W sorban kellett szerepelnie, az pedig a legfelső polcon volt. Az elején még azon gondolkodtam, hogy idevonszolok egy széket helyette, de végül úgy voltam vele, hogy ha leesek, akkor így jártam. Ez a napom már úgy sem lehet ennél rosszabb. Levettem a magas sarkú cipőmet, hogy megkönnyítsem a dolgom, majd nagyon óvatosan másztam fel az alacsony falapra. Sikeresen a helyére passzíroztam a könyvet, kezdtem azt hinni, hogy a balszerencse végre elkerül, de akkor levertem az alatta lévő polcon lévő lexikont, utána kaptam, ezzel kibillentem az egyensúlyomból és guruló kerek miatt az, amin álltam kicsúszott alólam. Hirtelen két kéz fonódott a derekamra és ölelésbe zárva tartotta meg a súlyomat.

- Hogy mi mindig így találkozunk. – szólalt meg mögöttem Jong In, amint meghallottam a hangját tudtam, hogy csak is ő lehet az.

Mikor a lábam elérte a földet, elhúzódtam tőle, majd a cipőimmel foglalatoskodtam, hogy újra a lábaimra vegyem őket. A hajam függönyként takarta el a zavarba jött arcomat, de hamarosan kénytelen voltam szembenézni a fiúval. Már régen ki találtam mit akarok, még is félek megmondani neki, mert lehet ez idő alatt már meggondolta magát. Rájött, hogy nem én vagyok az, akit keres, hogy nem is szerelmes belém. Hamar meg tud változni az ember véleménye, úgy ahogy az enyém is megváltozott egy nap alatt, mondjuk, ha a folyamatra gondolok, akkor két hét kellett hozzá. Nem is. Már akkor elkezdtem változni, amikor eltévedtünk az erdőben, majd a buli éjszakáján és azután a véleményem egyre jobban más irányokat vett, minden téren.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, majd visszafordultam a könyvekhez, úgy tettem mintha még lehetne igazítani bármelyik köteten is. A fejemben pedig megfogalmazódott a terv, hogy játszom tovább a nehezen kaphatót, akkor kideríthettem, hogy milyen szándékkal jött ide, és nem mellesleg hátha elárulja nekem, hogy mire gondolhat mostanában. Változott-e, ez alatt a két hét alatt.

- Te csókoltál meg, és még tőlem kérdezed, hogy mit keresek itt? – humor erőltetett válaszára, felé fordultam, pont akkor, amikor karjait összefonta a mellkasa előtt, egyenesen engem nézett.

- Azért jöttél, hogy bocsánatot kérjek? – puhatolóztam, majd felvettem egy újabb könyvet, folytatva a pakolást.

- Aish, ezt nem hiszem el. – férfias hangja bosszúsan csengett, kirántotta a kezemből a könyvet, majd eldobta az pedig valahol a földön landolt. Neki préselt a szekrénynek, ujjaival pedig körbe fonta az arcomat és erősen tartotta, hogy ne tudjak elnézni.