15.FEJEZET

Kínos csendben kezdtünk el egymás mellett lépkedni ám hamar szemet szúrt mindkettőnknek, hogy a csapatot, amivel idáig eljutottunk elnyelte az erdő. Az ismerős szituációtól kezdtem megint pánikba esni. El sem hiszem, hogy megint eltévedtem az erdőben és megint csak sikerült elmarni magam a csapattól. Idegesen beletúrtam a hajamba és nyakamat nyújtóztattam, hogy hátha meglátok valakit, de semmi eredménye nem volt.

- Most mit csináljunk? – kérdeztem a fiútól. Nagyon reménykedtem, hogy van valami frappáns ötlete. Ha mást nem, akkor elindulunk visszafelé, egyszer már bejött, csak az az aprócska gond támadt, hogy most egyáltalán nem egyenes irányban haladtunk, hanem kitérőket tettünk és minden egyes fa ugyan úgy nézett ki, mint a 110. darab. Yongguk is tanácstalannak tűnt. Mindketten ez idáig el voltunk foglalva a gondolatainkkal és nem igazán figyeltük, hol kanyarodtunk vagy haladtunk el, ez pedig most elég nagy probléma lett. Yongguk elővette a telefonját és tárcsázni kezdett. A beszélgetésből kiderült, hogy az öccsét hívta. Seo Jin pedig szólt a tanárnak, hogy visszamegyünk a táborba. Miután meggyőződtünk arról, hogy tudjuk, merre megyünk Yongguk lerakta a telefont. A társaságra újra csönd telepedett. Lehet még is inkább meg kellett volna kockáztatni a hosszabb utat, hogy megtaláljuk a csapatatot, de kényelmesebbnek tűnt, ha inkább a tábort célozzuk meg, nagyobb volt az esélye, hogy egy fix pontot megtaláljuk, mintha most rohangászni kezdünk a csoport után.

- Azt hiszem, ezen túl nem járok ebbe az erdőbe. Valahogy mindig eltévedek. – morogtam magamnak, de Yongguk magasra emelte a szemöldökeit és rám meresztette a szemeit. Ő nem tudhatott az előző incidensről, hiszen úgy tudta, hogy csak visszafordultam, mert Ha Na ezt mondta neki, eszemben sem volt említeni, hogy Jong In társaságában történt az egész, így csak elmeséltem a velős lényeget.

- Vigyázz! – kiáltottam fel, amikor a fiú figyelmetlenül lelépett egy magasabb kőről, a fiú után kaptam, de megbotlott, így mindketten végighemperegtünk a sárban és a levelekben. Felnevettem a szerencsétlenségünkön. Később a fiú is csatlakozott, valószínűleg ő is nevetségesnek találta a helyzetet, én minden képen.

- Jól vagy? – kérdeztem meg, de még mindig mosolyogtam. Feltápászkodtunk és amennyire tudtuk leporoltuk magukat. Koszosak voltunk és levelek tapadtak a ruháinkhoz. Úgy éreztem magam, mint a mocsári szörny 2016-os verziója.

- Persze. És te?

Bólintottam. A fiú megragadta a térdhajlatomat és a hátára húzott, a hirtelen egyensúly vesztés miatt azonnal a nyakába csimpaszkodtam, Yongguk pedig felegyenesedett velem és elindult valamerre.

- Mondtam, hogy jól vagyok. Nem kell cipelned. – nyugtattam meg, de továbbra sem eresztett. A vállára hajtottam a fejem és próbáltam valami témát keresni köztünk. Valahogy most annyira nehéznek tűnt ez a dolog, olyan érzés mintha év eleje lenne és magyaron megszeppenten Yongguk mellé ültetnek, majdnem ugyan ilyen idegen érzés volt. Mintha visszafele haladnánk és nem előre.

- Mit fogunk mondani Seo Jin-nek? – tettem fel a kérdést. A csendben majdnem kiabálásnak hallatszott.

- Már tudja. – válaszolt tömören. Tud mit? Tudja, hogy szerelmes vagy belém? Tudja, hogy elmész? Mit tud?

- Ezt hogy érted?

- Tudja, hogy elmegyek. Azt mondta, hogy velem jön. Nem akarom, hogy ti rosszban legyetek, így nem tud semmit rólunk, vagy, hogy tetszenél nekem. – magyarázta fanyar hangon.

- Hiányozni fogtok. – suttogtam, de olyan közel volt a feje hozzám, hogy biztosra vettem, hogy hallotta.

- Egyet se félj, jövőre minden olyan lesz, mint régen. – mosolygott hamiskásan, nem tudom eldönteni ezzel engem, akar nyugtatni vagy magát.

- Melyik régen? Az ismeretlen fiú, vagy pedig a legjobb haver fiú? Nem mindegy. Ha nem tudsz tovább lépni, akkor ne is keress. – mondtam kemény hangon. Annyira nyomott volt a hangulat, nem bírtam tovább. Miért nekem kell rosszul járnom, amiről nem tehetek? Sosem tudattam vele azt, hogy többet szeretnék, mint barátság. Sosem tettem félreérthető dolgokat. Nem értettem, hogy történt ez. És azt sem, hogy miért nekem kell rosszul éreznem magam miatta. Pedig így volt, piszkosul nehezen viseltem, hogy a legjobb barátom elmegy és fél évig nem ír, nem mosolyog rám, nem beszél velem. Egy hülye szerelem érzés miatt, ami jön és megy az életben, de a jó barátokat nem akarom elveszíteni, mint a szerelmet. Jó barátot nem minden nap találok, de helyes pasit minden nap láthatok.

- Adhatok még egy utolsó baráti tanácsot? – szólal meg egy idő után Guk. Oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen, de én nem viszonozom a pillantást, csak bólintok.

- Sosem mondtam neked, de Jong In-t már régebbről ismerem. Együtt jártunk óvodába és a családjaink jó barátok voltak, így sokat játszottunk együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár Jong In a felszín alatt jó ember és nem olyan macsó, menő gyerek, mint mutatja, attól még legyél arra tekintettel, hogy mit szeretnél és ő megadhatja-e neked. Te is tudod, hogy nem mozogtok egy körben.

- Persze, hogy tudom. – sóhajtottam. – De nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom meg. Alakul, ahogy majd alakul. Ha kiderül, hogy nem vagyunk egymásnak valók, akkor is én megpróbáltam.

- Akkor sok sikert. – a hangja kedves volt, mint régi barát szólt hozzám hosszú idő óta először. Yongguk jó ember, és most áldását adta rám.

Végül megérkeztünk a táborba, lemostuk magunkról a sarat és koszt, majd bedobtuk a ruhákat a mosó gépbe. Csak most vettem észre, hogy Guk és Jin valóban összepakoltak. Már csak az én cuccaim voltak szétpakolva és két bőrönd állt a sarokban magányosan. A gyomrom összezsugorodott, ahogy néztem az üres szobát, amit holnaptól már csak én fogok birtokolni.

- Minden hónap végén küldök majd neked egy „x”-et, hogy tudd, jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. – szólalt meg Guk visszatérve a fürdőből. Rámosolyogtam és bólintottam.

- Srácok! – robbant be Seo Jin a szobába. A komor hangulattól sem zavartatta magát és mesélni kezdte a túra részleteit, amit kihagytunk. Igazi felüdülés volt őt hallgatni, egy vidám és életteli hangot. Nagyon fog hiányozni ő is. Ez a srác volt az első barátom és neki köszönhettem egy másikat is. Remélem, túljutunk ezen a mélyponton és folytatódik a hármas barátságunk.

- Nagy buli lesz, sajnos pia nélkül mivel itt vannak a tanárok, de azért jó móka lesz. Remélem nem akartatok korán lefeküdni. – vigyorgott Jin. – Ne csináld már haver, az utolsó napunk a mai itt! Kérlek hyung! – rángatta a testvére vállát a fiú és kiskutya szemekkel ostromolta a kedvetlen alanyt. Végül beadta a derekát és mind a hárman elindultunk a lányok háza felé. Elég nagy tömeg gyűlt össze a ház előtt és hangos zene mellett táncoltak jó páran, és néhányan alkoholmentes sört szürcsöltek. Csak egy kinti lámpa világított, szóval majdnem teljesen sötét volt, csak foltokat lehetett látni a tömegből. Odacsoszogtam a táncolók széléhez, egyszer csak valaki megragadta a csuklómat és berántott a tömegbe. Nekiütköztem pár embernek, de mintha meg sem érezték volna tovább táncoltak, nagyon meleg volt, megszédültem a hirtelen levegőváltozástól és meg is ijedtem, hiszen nem láttam az arcát annak, aki berántott ide.

- Csak én vagyok, nyugodj meg. – hajolt oda a fülemhez a fiú és ismerős illata azonnal megcsapta az orromat. Jong In kezdett kirajzolódni abban a gyenge fényben, ami uralta a teret. Átkarolt és toporgott a pár négyzet centis helyen. Valami táncféleséget próbált produkálni, de nem volt elég helyünk a sok ember között. Hozzá bújtam és hagytam, hogy ringasson. Egy pillanatra teljesen elfelejtkeztem a romokban heverő barátságomról, a bűntudatomról, az aggodalmamról. Csak ő volt és én. 

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta. 

10.FEJEZET

Oda-vissza kapkodtam a fejem az asztal társasága és a hívatlan vendégek között. Nem tudtam mitévő legyek, mert ha elárulom, hogy valójából szó sincs erről, akkor Sehun jönne ki belőle rosszul, de Jong In érzelemmentes arckifejezését bámulva a bűntudatom hatalmas méreteket öltött. Újabb kérdések záporoztak a megdöbbent és szüntelenül mérges lányoktól, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőlük, majdhogynem Sehun mögé rejtőzve. Valószínűleg ő is megunta a dolgot, mert velem együtt felállt és kiviharzott az ebédlőből maga után húzva. Az egyik faház mögé húzódtunk, hogy senki se lásson minket. Egy darabig csak csendben álltunk egymás mellett, mindketten próbáltuk megemészteni a dolgokat. Hatalmas teherként nehezedett a vállunkra a felelősség, talán Sehun-t még jobban nyomasztotta, hiszen az ő hibájából keletkezett ez a probléma.

- Most mi lesz? – szólaltam meg elsőként a fiúra szegezve a pillantásomat. Félve nézett rám, de mikor látta, hogy nem vagyok dühös már magabiztosabban méregetett. Semmit sem oldanék meg azzal, ha most leszedném a fejét, hogy mit képzelt. Sokkal ésszerűbb, ha azon kezdünk el mihamarabb gondolkodni, hogyan másszunk ki ebből a felettébb kínos helyzetből.

- Én csak arra gondoltam, hogy így majd békén hagynak titeket és nyugodtan barátkozhattok. Nem gondoltam bele teljesen, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Nagyon sajnálom.

- Én, megértem. Azt hiszem. Nem is haragszom, mivel tudom, hogy jót akartál. Végül is egyébként se jöhettünk volna ki jól ebből a beszélgetésből, ha azt mondom, hogy nem, akkor sem hagytak volna békén, de legalább így most Jong In-t és engem is békén hagynak, viszonylag. Legalább Jong In jól járt. – motyogtam gondolataimban összerakva a fonalat, de csak is Jong In arckifejezésére tudtam gondolni.

- És mi lenne, ha nyilvánosan szakítanánk? – vetette fel az ötletet.

- De azonnal nem lehet, az túlságosan feltűnő lenne. – mondtam, a szám rágcsálását abba hagyva. – Csak később kivitelezhető, addig is el kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk, vagy mi.

- Jong In-nak nem fog tetszeni. – húzta el a száját Sehun. – Ha most azonnal bejelentenénk, hogy vicceltünk, még akkor se biztos, hogy hamar megbocsátana. - rázta a fejét a mondandója végén, mintha teljesen abszurd lenne az ötlet.

- Legjobb barátok vagytok, biztosan nem vette be ezt a hülyeséget. – folytattam az eszmecserét. Bár a tekintete nem erről árulkodott, hogy felismerte volna a kamuzást. Teljesen felesleges ezen gondolkodom, ha valóban járnék Sehun-nal akkor sem kellene kiakadnia, hiszen köztünk nincs semmi. Az már teljesen egyéni dolgom, hogy Sehun-nal nem valószínű, hogy járnánk, mivel minden figyelmemet Jong In figyelése kötötte le, így esélyem se volt nézelődni a másik nem után.

- Szerintem, ha elmondjuk neki, hogy miért mondtad, akkor egy rossz szava se lehet, maximum annyi, hogy miért nem avattuk be. – vállrántással lezártnak is tekintettem a témát. De belül még mindig ezen aggódtam, csak nem akartam, hogy Sehun tovább agyaljon, mert már így is majdnem falfehérré vált. Most biztos önmagában szitkozódik, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta saját magát.

Az első óráról sikeresen elkéstünk, és az, hogy Sehun-nal egyszerre érkeztem meg, még inkább táplálta a pletykákat, amik már így is túlnőttek rajtunk. Próbáltam beszélni Jong In-nel, de mindig elintézte, hogy ne legyen egyedül, valamint Sehun se járt sikerrel, neki pedig megtagadta a megmagyarázás lehetőségét és elküldte. Nekem pedig csak szimplán kihasználta azt, hogy nem megyek oda hozzá, ha olyan társaságban van, akiket egyébként sem kedvelek és ők sem szívlelnek engem. Ez azért szíven ütött. Nem gondoltam soha egy percig se, hogy meg kellene utálnom Jong In-t, de most erős késztetést éreztem rá, hogy igen is a makacssága elég ok arra, hogy soha többé ne akarjak vele beszélni. A rossz tulajdonságok egyike, amit nagyon nem bírok, ha valaki a saját kis elképzelését azonnal elkönyvelte, hogy az úgy volt, és már semmit és senkit nem hallgat meg a témával kapcsolatban, mert az illető biztosan hazudna neki, ha nem az a történet következne, amit ő fejben összerakott. A makacsság legirritálóbb formája, ami csak létezhet. Hiszen a makacsság lehet jó is, de ez minden értelemben a negatív része. Egyre csak a gondolataimban szidtam a fiút, már azt kezdtem érezni, hogy az agytekervényeim nem bírják tovább a nyomást és egyéb szitokszó sem maradt, ami a szótáramban létezik. A végére már különböző nyelveken is elhangzott ugyan az a szó.

- Jól vagy? – kérdezte félve Sehun. Tenyerét a homlokomra simította, kellemesen hűvös volt, így nem ellenkeztem. Már egyébként is egy párnak vagyunk titulálva, akkor pedig ez semmi.

- Majd szétrobban az agyam, annyira felidegesítettem magam. – nyögtem ki végül. Kinyitottam a szemem és tekintetem találkozott Sehun fekete íriszeivel, ami csillogott az aggodalomtól. Intéztem felé egy kisebb mosolyt megnyugtatásként, biztosan emészti magát eléggé, nem kell, hogy még a lelkiismeretére játsszak.

- Jong In totális idióta, amiért nem hallgat meg téged.

Halkan felnevettem a szörnyű felvidítási módszeren, de azért jól esett a gesztus. Elvettem a kezét a homlokomról, majd az ölelésembe vontam a fiút. Kellemes illata megnyugtatott egy kicsit. Szorosabban öleltem, amit viszonzott, a fejemet pedig a nyakába temettem, mint egy szeretethiányos kiscica. Mikor felemeltem a fejem Jong In-nal összeakadt a tekintetünk, de elfordítottam, mielőtt ő tette volna meg és folytattam Sehun ölelését. Majd ha lehiggad, akkor úgy is meghallgatja az igazságot. Addig pedig, higgyen, amit akar. Az idegesség beszélt belőlem, még is kicsit jobban éreztem magam, ahogy elképzeltem a fiút, aki most szúrós szemekkel méreget.

Megveregettem Sehun hátát, ahogy megszólalt a csengő, így kibontakoztunk egymás öleléséből. Leült a mellettem lévő székre és kezdetét vette a földrajz óra. Ez egy olyan tantárgy volt, amiből nagyon rossz voltam, szóval rengeteg odafigyeléssel és gyakorlással sikerült mindig is fent tartani az ötös szintet, aminek egyébként mindig az alsóhatárát súroltam, de a tanár látta az igyekezetemet szóval minden alkalommal megadta a jó jegyet. Ami nagyon zavart az, hogy Sehun nagyon jó volt ebből a tantárgyból minden tanulás nélkül, így segítséget kértem tőle órán, hogy magyarázzon nekem pár dolgot. A fiú pedig nagyon élvezte a helyzetet, hogy végre ő okíthat valamiből.

Viccekbe bújtatva magyarázta el az anyag bonyolultabb részeit, ami tényleg segített abban, hogy hamar felfogjam. Együtt kuncogni kezdtünk néha, ami a tanárnőnek annyira nem tetszett. Próbáltam is leállítani Sehun-t, de tovább folytatta a viccelődést.

- Nem ismerek rád, Ni Ki, a következő órán kérem tartózkodj Oh Sehun-tól. Remélem, legközelebb nem látlak titeket egymás mellett ülni. – mondta a tanár kettőnkre felváltva nézve, mi pedig komoly arccal próbáltuk végighallgatni a tanárnő szavait.

A következő órán újra úrrá lett rajtam a pánikszerű hangulat. Yongguk-kal és Seo Jin-nel a közös testnevelés óra gondolata rémisztett meg. Valószínűleg a fiúk is hallották a híreket, miszerint lett egy pasim. Miután átöltöztem azonnal megkerestem a két fiút, akik szerencsére meghallgatták a magyarázatomat.

- Akkor miért nem mondjátok el, hogy nem igaz? – kérdezte Yongguk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ránézek egy amolyan, „ez komoly kérdés volt?” fejjel, és magyarázni kezdtem, hogy ez nem olyan egyszerű. Ha elmondjuk, akkor Sehun bűnbakká válik, amit nem szerettem volna. Nem mellesleg, hogy a többség kitalálta volna, hogy én vettem rá a fiút, hogy ezt mondja, ami pedig nekem nem lett volna előnyös. Még tesi közben is a fiúk ötleteléseit hallgattam, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább ők hajlandóak hinni nekem és biztatni, ami nem mondható el egyesekről. 

9.FEJEZET

Egy fel-leemelkedő kemény mellkason ébredtem, a végtagjaim teljesen el voltak gémberedve, csodálkoztam, hogy nem ropognak, ahogy megmozdultam. Teljesen összezavarodtam, hogy mit keresek Jong In mellett. A tény pedig homály volt, hogy én kerültem át a másik ágyra, vagy pedig ő jött át az enyémre. Óvatosan kikeltem az ágyból és magára hagytam az angyalian békés arccal alvó fiút. Ránéztem az órára, ami még korai időpontot mutatott, egy teljes óra állt rendelkezésemre, még a tanítás kezdete előtt. Visszasomfordáltam a másik ágyhoz és ledőltem egy kicsit. Viszont fel kellett állnom és ki kellett mennem az erkélyre, hogy visszahívjam, Ha Na-t, aki vagy négyszer hívott az este folyamán. Pár csörgés után nyögdécselve felvette. Valószínűleg most keltettem fel.

- Miért hívtál? – halkan beszéltem, mert nem akartam felébreszteni a bent durmoló fiút.

- Még kérdezed?! Hol a fészkes fenében vagy? Tudod, hogy mennyit zaklatott tegnap este Yongguk? – hangja pár oktávval feljebb szökött, kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne szakadjon be a dobhártyám.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Teljesen ki lehet akadva a fiú, este nem gondoltam át ezt az ott alvós dolgot és most ez visszaüt rendesen. Szerintem már össze is csomagolt nekem, hogy gúnyosan közölje, akkor miért nem költözök hozzá. Belegondolni is rossz volt, hogy ez megtörténhet.

- Nyugalom. Falaztam neked, de ezért még nagyon sokkal jössz nekem. – mondta most már higgadtan visszavéve a hangjából.

- Köszönöm! Megmentetted az életem. De mit mondtál neki?

- Azt, hogy nálunk alszol a pótágyon. Ne tudd meg meddig győzködtem, hogy elhiggye. Állandóan bizonyítékot akart, hogy adjam oda neked a telefont. Mikor mondtam, hogy alszol azt akarta, hogy keltselek fel. – szinte éreztem, ahogy mondandója közben bosszúsan ráncolja a szemöldökét. Teljesen kitelik Yongguk-tól ez a fajta viselkedés. – bólogattam tudatalattimban.

- Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. – kértem őszintén bocsánatot. Nagyon jól tudom, hogy Yongguk mennyire is fárasztó tud lenni. Első kézből tapasztalom.

- Ki engesztelhetsz, ha mesélsz, még is miért nem mentél haza éjszaka. – sokkal élénkebben kérdezgetett tovább.

- Nem kell semmi rosszra gondolni. – állítottam le a lány fantáziáját. – Jong In-nél aludtam. De tényleg csak aludtunk. – mentegetőztem.

- Aish, te nő. Kiállom érted a poklot és még csak szaftos részletekkel sem tudsz szolgálni nekem. – panaszkodott.

- Miért foglalkoztat téged egyáltalán az életem? – válaszoltam kérdéssel.

- Mert nekem nincs életem. Valakiét élni kell.

- Mi van Seo Jin-nel? – mikor ráeszméltem, hogy hangosabban kezdtem el beszélni, újból lehalkítottam magam és az ajtó irányába néztem. Ha szerencsém van nem keltettem fel a fiút.

- Mi lenne? Szerintem azt sem tudja, hogy létezem. – hangja csalódott volt, de próbálta elrejteni előlem.

- A barátja vagyok, ezen, simán változtathatunk. – próbáltam lelket önteni belé, de szégyellősen elutasította az ajánlatomat. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen mosolygós és társasági lány könnyebben boldogul a szerelmi ügyekkel, de nála láthatóan nem így volt.

- Most leteszem, majd találkozunk az órán. – köszönt el. Én is benyögtem egy sziát és bontottuk a vonalat. Amikor visszamentem a házba Jong In egy teljesen más pozícióban feküdt, mint ahogy ott hagytam. Egyik kezével a párnát öleli, a takaró félig lecsúszott róla és a lába is lelóg az ágyról. Majdnem elnevetem magam a röhejesen aranyos látványtól, de még mielőtt bekövetkezne a számra tapasztottam a kezemet.

Felhúztam a csípőjén pihenő takarót az izmos vállaira és óvatosan kiszedtem pár tincset, ami a szemébe lógott. Megpillantottam az éjjeli szekrényen lévő telefonját, a kezembe vettem és beállítottam neki egy ébresztő órát, azzal a jegyzettel, hogy ne késsen el. Lajhár lassúsággal csoszogtam a saját faházamhoz és majdhogynem világfájdalmas képpel léptem be az ajtón. A két fiú halkan beszélgetett, de amikor beléptem az ajtón mindketten felém fordultak. Halkan köszöntem és odacsoszogtam az ágyamhoz.

- Milyen volt a csajos este? – kérdezte Seo Jin. Tömören válaszoltam egy „jó” szócskával, majd kikutattam a mai ruhámat.

- A testvérem szeretne mondani valamit. – mondta erélyesen Seo Jin, majd megbökte a testvérét. Kimásztam a fürdőből frissen és átöltözve, majd helyet foglaltam az ágyam végében. Csendesen vártam mi fog most következni.

- Figyelj, Ni Ki, bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon gyerekes vagyok mostanában, de próbálok majd erre figyelni. Szóval kérlek, ne menekülj előlem. – kínosan a hajába túrt és dörzsölni kezdte a tarkóját, rám nézve a válaszomat várta. Elmosolyodtam és odacsoszogva megöleltem a fiút.

- Semmi gond. – mondtam.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Seo Jin, majd vasszorításába fogott engem és a testvérét. A maradék levegőt is kiszorította a tüdőmből, de éreztem ebben a hatalmas ölelésben a szeretetet. Úgy éreztem magam, mintha a testvérük lennék. Örültem, hogy kibékültünk, de a légkör most sem volt olyan, mint régen. Valami nagyon zavarta Yongguk-ot mostanság, de én nem tudtam, hogy mi az, és ha megkérdezném, valószínűleg nem válaszolna rá.

Családias hangulatban mentünk az ebédlőbe, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A két fiút elhívta az asztalához pár fiú, akikkel a napokban barátkoztak össze. Bocsánatkérően pislogtak felém én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs ezzel semmi baj.

Végül egy asztalhoz kerültem egy igen különös társasággal. A kör alakú asztalt négyen foglaltuk el. Jobb oldalról haladva én, Sehun, Ha Na és Jong In. Mindenki az evéssel volt elfoglalva, de egészen nyitottan cseverésztünk is az asztalnál. Nem ismertük nagyon egymást, hiszen nem voltunk összeszokott társaság, de sok közös témát tudtunk találni. Ha Na egyik viccén nevetett a társaságunk, amikor egy csapat lány közelítette meg az asztalunkat. Az elszánt tekintetekből láttam, hogy nem számíthatok sok jóra. Sokukat felismertem a tegnapi technika óráról, szóval körvonalasan fogalmazódott bennem, hogy mire számítsak a tegnapi magán akcióm után. Kortyoltam egy pohár vizet, amikor az egyik lány feltette az igazán kínos kérdését:

- Jong In és te egy pár vagytok?

Ivás közben hirtelen akartam levegőt venni, így az lett a következménye, hogy hevesen köhögni kezdtem. Valamit mondanom kellett, de a nemen kívül más nem jutott eszembe és valószínűleg nekik nem lenne kielégítő válasz, sem pedig meggyőző.

Majdhogynem az egész ebédlő a kis jelenetünket nézte, ami egyre kínosabb és kínosabb lett, ahogy csendbe burkolóztunk. Jong In szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Sehun megelőzte.

- Teljesen kizárt, mivel Ni Ki az én barátnőm. – mondta teljes nyugodtsággal a mellettem ülő Sehun, mondandója után pedig átdobta karját a vállamon és kicsit maga felé húzott. Az egész évfolyam bamba szemekkel bámult minket, az arcukról pedig leolvasható volt mennyire nem számítottak erre a fordulatra. De a legmeglepettebb mind közül, azt mondanám én voltam. 

8.FEJEZET

- Sajnálom, de erre az órára kénytelenek lesztek más párt keresni. – mondtam, engem is meglepő magabiztossággal.

A lányok nagyon ellenségesen néztek rám, majdhogynem félnem kellett nehogy valamelyik, úgy gondolja, hogy ő nem szeretne mégis más párt találni. Végül megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy a tanár kimondta a végszót. Jong In-nel leültünk az egyik asztalhoz.

- Köszönöm. - suttogta, hogy csak én halljam meg, a körülöttünk lévők pedig ne. Aprót biccentettem, még mindig zavarban voltam, ahogy eljátszottam a kemény csajt pár perccel ezelőtt.

- Jól van, úgy látom, mindenkinek van párja. – nézett végig a társaságon a tanár. – Az alapanyagok előttetek vannak, ezt az előző csoport gyűjtötte össze szóval nem kell ezzel bajlódnotok. Csak arra koncentráljatok, hogy egy jó madáretetőt készítsetek. Jó munkát! – amint befejezte a Park tanár úr a beszédet, halk beszélgetés lepte el a termet. Magam elé csúsztattam egy nagyobb fadarabot és kezembe vettem a kézi fűrészt is, készen arra, hogy megalkossam a madáretető alapzatát.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Jong In, aggódó tekintettel vizslatva a kezemben lévő éles tárgyat.

- Nem vagyok olyan szerencsétlen, mint látszik. – emeltem felé mutatóujjamat, egyenesen kikértem magamnak a kételkedését.

- Hagy segítsek legalább. – mondta, majd megragadta a fűrész másik végét. Először be pozicionáltuk a helyét, majd felém kezdtem húzni, majd cseréltünk és a fiú felé mozdult a fűrész. Végül 5 perc kemény munka árán elvágtuk a fa kellő részét és lefektettük az asztal közepére. Még vágtunk kisebb darabokat, ami a ház oldalaként fog funkcionálni, azután már végleg letettük a vágó szerszámot.

- Látod, nem lett semmi bajunk. – mosolyogtam a fiú felé „én meg mondtam” pillantást küldve. Ő is csak mosolyogva megforgatta a szemét, majd hozzákezdtünk a ragasztáshoz. Én nyomtam a ragasztó csíkot, ő pedig oda helyezte a fadarabot.

- Ez nem egyenes. – figyelmeztettem, majd a helyére csúsztattam a fát. Zavartan kaptam el a kezem Jong In kezéről.

- Bocsánat. – motyogtam. Ingatta a fejét, biztosítva arról, hogy nincs baj. Csendesen folytattuk a munkát, de később már sokkal, fesztelenebb hangulattal tudtunk barkácsolni tovább.

- Nagyobb kell, szerinted, hogy fér be ide egy madár is? – néztem felváltva a fiúra, majd az ajtónak titulált lyukra.

- Megoldja. – mondta összehúzott szemöldökkel az ajtót bámulva, mintha csak attól, hogy nézi majd nagyobb lesz.

Nevetve megráztam a fejem, majd vágtam egy nagyobb nyílást, így végül felkerült a szemben lévő oldal is egy nagyobb méretű ajtóval. Odavittük a tanárhoz, aki meg dicsérte a munkánkat és elengedett minket 15 perccel hamarabb. Fogalmam sem volt, mit kezdjek a hirtelen rám szakadt szabadidővel. Ez volt az utolsó óra, így nem is volt más dolgom.

- Mit csináljunk? – kérdeztem a mellettem sétáló fiútól. Láthatóan elgondolkodott, de nem úgy tűnt, mintha bármi értelmes is az eszébe jutott volna.

- Elmehetünk a faházamba beszélgetni. – mondta pár perc gondolkodás után. – Úgy értem, tényleg csak beszélgetni akarok, nem tervezek semmit. – kezdett el mentegetőzni, mire elnevettem magam. Amíg nem mondta eszembe nem jutott volna ezt gondolni.

- Értem én, benne vagyok. – bólintottam.

Elbaktattunk a házáig, ahol aztán elnyúltam az ágyon. Jong In törökülésben mellém telepedett, majd megigazította a haját, ami ismét a szemébe hullott.

- Hogy-hogy saját faházad van? – kérdeztem meg az első dolgot, ami már nagyon fúrta az oldalamat a buli estéje óta.

- Zsúfoltak a szobák a fiúknál és pont elférnek, hogy a két testvér ugye veled lakik, így én kaptam egy sajátot. – rántotta meg a vállát könnyelműen.

- Értem, szóval ezért. – bólogattam. – De nem rossz egyedül itt? – néztem körbe a szobában. Most már én is feltornáztam magam ülési helyzetbe.

- Legalább tudok aludni. Sehun kegyetlenül horkol. – mondta egy kis fintorral az arcán, amitől kuncognom kellett.

- Yongguk is szokott, amikor zenét hallgatok este még azon át is hallom. – ráztam meg a fejem rosszallásomat kifejezve.

- Képzeld el ha Sehun-nal egy szobába kerülne, megindulna a földrengés. – humorizált, mindketten nevetni kezdtünk és visszadőltünk az ágyra.

- Hah, nem akarok vissza menni a házba. – sóhajtottam pár perc múlva. – Yongguk mostanában nagyon hamar mérges lesz, és mindig csak veszekszünk. – panaszkodtam.

- Féltékeny, hogy a kis antiszoc Ni Ki másokkal is barátkozni merészel. – gúnyolódott, és megpróbálta utánozni a szobatársam mély hangját, eléggé kevés sikerrel, de engem megmosolyogtatott.

- Várj, te most le antiszocialistáztál? – kérdeztem vissza.

- De hiszen az vagy. Fél éve ülök melletted angolon és még sosem láttam, hogy beszéltél volna valakihez a két fiún kívül. De látom a fejlődést, Ha Na-val úgy látom, jól kijössz, meg Sehun-nal is. – mikor Sehun-t említette, mintha egy kis neheztelés lett volna a hangjában.

- Te sem vagy éppen olyan nagymenő dzsigoló, mint az iskolában tűntél. – vágtam vissza. – Egész kedves vagy. – helyesbítettem, majd mutatóujjammal megböktem a homlokát.

- Szerinted milyen vagyok? – kérdezte komoly arccal. A szemembe nézett közben, míg én gondolkodni kezdtem.

- Fogalmam sincs, csak azt látom, amit mutatni akarsz. – kezemmel oldalra túrtam a hajam, hogy én is akadálymentesen tudjak nézni a fiú fekete szemeibe.

Jong In csábosan elmosolyodott. Már jócskán benne jártunk a délutánban és a nap kezdett lemenni, de én még mindig itt fekszem Jong In ágyán és beszélgetek vele.

- Itt maradhatnék éjszakára? Nem akarok most Yongguk-kal veszekedni és biztos kezdené, amint belépek az ajtón. – forgattam meg a szemeimet.

- Maradhatsz, ha megígéred, hogy nem horkolsz. – vette viccesre a figurát, az előbbi beszélgetésünkre utalva. Nevetve megütöttem a mellkasát és rosszallóan ránéztem. 

Átmásztam a másik ágyra és ruhástól beletemettem magam a paplanba. Még beszélgettünk egy kicsit, de mindketten fáradtak voltunk már.

- Add a kisujjad. – szólal meg egy idő után Jong In. Értetlenül oldalra fordítom a fejemet és kérdőn nézek a fiúra, aki látszólag nem viccnek szánta az előbbi kijelentését. Keze kint lógott az ágy szélén, félénken, de engedelmesen ugyan úgy kinyújtottam a kezemet, hogy lelógjon az ágyról, Jong In pedig összefonta a kisujjainkat. 

5. FEJEZET

Reggel 9-kor végleg kipattantak a szemeim és már csak forgolódtam az ágyban. Pár percet azzal töltöttem, hogy kiszámoljam hány órát is aludtam és az eredmény elég siralmasan kis számot mutatott. Ha azt nézem, hogy 4-kor feküdtem le, és felkeltem 6-kor és a mostani 9 óra, tehát összesen 5 kerek órát aludtam. Kikecmeregtem az ágyból és magammal tiszta ruhát cipelve vonultam be a fürdőszobába, természetesen mindennek neki menve, amikor most csendesen lopakodnom kellene. Az volt a szerencsém, hogy ez a két fiú olyan egy hétalvó, hogy egy hadsereggel sem tudnám őket felébreszteni. Lezuhanyoztam majd átvettem a tiszta ruhákat, a tegnapikat pedig betettem a szennyes tartóba. A pizsamámat a tetejére raktam mivel az nem volt koszos és hozzákezdtem a hajam megszárításának. Mikor kijöttem a fürdőből már a fiúk is ébredeztek. Öntöttem nekik egy pohár vizet, amivel lenyelhették a gyógyszert, mind a kettő hálásan elfogadta a gesztust.

- Mi történt tegnap? – kérdezte Yongguk a halántékát masszírozva, utánozva a másik fiú mozdulatait.

- Addig teljesen tiszta, hogy elmentem So Mi-val táncolni, te pedig talán Kim Ren-nel vedelted a sört. Utána teljesen homályos az egész. – magyarázta Seo Jin világfájdalmas képpel.

- Én teljesen el tudom képzelni, hogy ez történt. – nevettem fel a két holtkóros mellé letelepedve.

- Sziasztok! – robbant be, Ha Na, fene nagy lelkesedéssel. A fiúk egyből a fülükre kapták a kezüket a hangzavartól, amin még jobban kacagni kezdtem.

- Elmeséljem mit csináltatok tegnap? – kérdezte jó ízűen. A fiúk kelletlenül bólintottak, Ha Na pedig zsarolósan összecsapta a kezét és mesélni kezdett.

- Seo Jin, te hatalmas parti arc voltál! A konyhában volt egy tál gyümölcs és te pedig verted az asztalhoz az ananászt azt kiabálva, hogy „Tudom, hogy bent vagy spongya bob, gyere ki” – mesélte erősen gesztikulálva a lány, majd meg fulladva a röhögéstől, amibe én is becsatlakoztam. – Yongguk, te pedig addig vedelted a sört az egyik haveroddal, hogy végül az asztalon táncoltatok azt énekelve, hogy „I am sexy, and you know it” és aztán levettétek a pólót is. – ennél a mondatnál már szinte sipítozott a nevetéstől. A fiúk próbáltak rosszallóan ránk nézni, de végül ők sem bírták ki nevetés nélkül. Az egész faházat a mi hahotázásunk töltötte be, már fájt a hasam, de nem bírtam abba hagyni. Miután lecsillapodtak a kedélyek a mellettem fetrengő lány felém fordult.

- Arról is pletykálnak, hogy láttak téged Jong In-nal távozni a buliból. – mondta, összeszűkített szemekkel rám nézve, a két fiú száját pedig majdnem egyszerre hagyta el a kis szócska „Mi van?”.

- Nem az, amire gondoltok. – néztem végig a társaságon, kezeimet védekező pózba állítva. – Próbáltam átverekedni magam a táncparketten, de meglöktek és véletlenül az ingére borítottam az egész italomat. Ekkor egy nagyon részeg csávó táncolni akart velem és Jong In segített, hogy megmeneküljek tőle, szóval ő is részeg volt ezért elkísértem a faházáig, hogy rendbe tegye magát én pedig hazajöttem lefeküdni hajnali 4-kor. Ti pedig 6-kor trappoltatok be, mint egy elefánt. – néztem a fiúkra szúrós szemekkel. Miután előadtam a történteket egy kis ferdítéssel és dolgok eltitkolásával már megenyhültebb tekintetek vettek körül. A mosdós jelenetről nem kell tudniuk a többieknek, gondolom.

- Miért pont Jong In? Miért nem kerestél meg minket? – kérdezte azért szemrehányóan Yongguk.

- Ha meg is kerestelek volna, akkor is csak azt értem volna el, hogy énekelsz, miközben a pulton táncolsz. Biztos hasznodat vettem volna. – mondtam szarkasztikusan. Seo Jin igazat adva nekem a pártomra állt, és lenyugtatta a testvérét. Még neki áll, feljebb aki hulla részegre itta magát, míg én teljesen józan voltam egész végig. – zsörtölődtem magamban.

- Tényleg a tanárok mikor jönnek? – tértem vissza a valóságba. Az óra 10 órát ütött, szóval, ha igaz, amit tegnap mondtak és a délutáni órákban jönnek, még így is szűkös, hogy mindenki kijózanodik akkorra.

- Ó igen, jó, hogy szólsz. Most mindenkit összetrombitálunk, hogy elkezdjük a nagytakarítást mire az illetékesek megjönnek. A fiúk már lekenyerezték a konyhásokat, hogy ne szóljanak az esti kis buliról és a takarítóktól még felszerelést is kaptunk.

Mind a négyen kisomfordáltunk a faházból és odamentünk ahova éppen kellettünk. A fiúkat hamar elrabolták, hogy segítsenek elvinni az összeszedett szemetet. Ha Na-val pedig sepregetni kezdtük a földön hegyekben álló műanyag poharakat. Mintha tornádó pusztított volna olyan hatalmas volt a fejetlenség.

- Szóval, mesélj nekem. Hogy álltok most Jong In-nel? – suttogta közelebb hajolva, mire én szem forgatva arrébb tessékeltem az aurámból.

- Mondtam, hogy sehogy sem állunk. Hányszor mondjam még meg, hogy nem kedvelem. Ó, igen, és nem mellesleg kösz, hogy „megvédtél” az üveges játékban. – hánytam a szemére, azt a ’ kellemes ’ emléket.

- Miről beszélsz? – vágott értetlen fejet.

- „Kivel csókolóznál Seo Jin-nel, vagy Jong In-nel.” – ismételtem el nyávogós hangon a tegnap kimondott szavait.

- Úristen! Ilyet mondtam? Ne haragudj. – nézett rám bűnbánóan.

- Seo Jin-t mondtam, így végül nem volt olyan nagydolog belőle. – legyintettem, de még mindig nem volt szent a béke.

- Komolyan?

- Ő a barátom szóval nem érti félre, ha pedig a másikat mondtam volna, akkor pedig most meg kellene küzdenem a nőnemű egyedek harciasságával. Egyébként pedig Ryan Gosling-ot mondanám. Helyes színész. – bólogattam magamnak.

Ha Na kuncogni kezdett, de egyáltalán nem azért mondtam, hogy nevetésre késztessem. Inkább terelni akartam ezt a felettébb kínos témát. Még sosem beszéltem ennyit Kim Jong In-ről azelőtt, hogy bekerültem volna ebbe a táborba. Azóta valahogy üldöz a szerencsétlenség vele kapcsolatban.

Ha Na vicces sztorikat osztott meg a továbbiakban az estéről, amin néha elmosolyodtam, de tartottam magam ahhoz, hogy nem bocsájtok meg neki ilyen hamar. Az emeletről lépteket hallottunk szóval odakaptuk mindketten a fejünket. Sehun jelent meg, mellette legjobb barátjával Kim Jong In-nel, a kezükben kukás zsákok voltak, gondolom ők is a szemetet vitték ki. Mikor Jong In csatlakozott Sehun társaságához elkaptam a fejem, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy figyelem.

- Ni Ki! – hallottam meg, hogy valaki a nevemet kiabálja. Nyakamat behúzva csukott szemmel imádkoztam, hogy nem nekem szólnak, de ekkor újra hallottam a nevem és most már sokkal közelebbről. Aish, ennyit arról, hogy észrevétlen maradok. A hang irányába fordultam, a szemem sarkából pedig láttam, hogy a két fiú is engem bámult mostanra.

- Igen? – szólaltam meg.

- Yongguk küldi neked, hogy vedd fel. – nyomott a kezembe a lány egy cipzáras pulcsit. Aigoo, én megölöm! – fortyogtam. Kedvesen mosolyogva elvettem a lánytól, majd visszamentem, Ha Na mellé. A fiúk már lejöttek a lépcsőről és vészesen közeledtek az irányunkba.

- Yongguk minek küldött neked egy pulcsit? – meredt rám a lány.

- Aish, mert nincs jobb dolga. – motyogtam indulatosan. Újra sepregetni kezdtem, de a szívem már a torkomban dobogott, amikor a két fiú pár méterre járt csak tőlünk.

- Szia, Ni Ki. – köszönt Sehun. Felé kaptam a tekintetem, meglepetten bámultam ét csoki sötét szemeibe. Elmotyogtam valami köszönésféleséget, amíg a fiú közelebb jött, Jong In megkérdezte Ha Na-tól, hogy segíthet-e de ő udvariasan visszautasította a gesztust.

- Ha majd elkezdődnek az órák remélem, megint egymást boldogíthatjuk biológián. – kacsintott Sehun.

- Túl feltűnő lenne, ha elülnél és romlanának a jegyeid nem igaz? – szóltam vissza csípősen, még magamat is meglepve a dologgal. Alapvetően Sehun-nal nem voltak problémáim, a lustaságán kívül, hiszen tőlem sosem akart semmit. És nem is tett soha semmi olyat, amitől kínosan éreztem volna magam. Sőt egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy együtt viccelődtünk a tanárnő új frizuráján.

- Ezt az oltást majd süsd el, Dong Woo-nál is. Biztosan tetszene neki. – mosolygott, egyáltalán nem hatotta meg a beszólásom. Egyedül csak a másik két ember a közelünkben lepődött meg rajtam. De nálam nem hiszem, hogy jobban. Kellemetlenül belecsaptam Sehun kitárt tenyerébe, mire a mosolya még szélesebb lett.

- Inkább menj innen, különben sosem végzünk. – mondtam és tolni kezdtem az ajtó irányába. Kifelé menet ugratni kezdte a komoly tekintető Jong In-t, egészen addig követtem őket a szememmel, amíg át nem lépték a küszöböt akkor bosszús sóhajjal kezdtem neki újra a munkának.

- Ez mi volt? – kérdezte, Ha Na.

- Sehun mellett ültem biológián. Nem azért mert szerettem volna, hanem mert későn esett be az ajtón és már csak mellém tudott ülni. De ő jól járt, mert a dolgozatoknál hatalmas előny voltam. – ráztam meg a fejem tovább bosszankodva.

- Ezt tudtam. Még mindig az osztálytársad vagyok, te nő. Az előbbi eszmecserétekre értettem. Nem tűnt, úgy hogy jóban lennétek. Igazából a közeledben a két fiún kívül senkit nem látni. De most már lehet, meggondolom, mit hiszek. Tele vagy meglepetésekkel.

- Ő mindenkivel így viselkedik. – bizonygattam. Bár Sehun nagyon is a menők közé tartozott, mindig is közvetlen volt a többiekkel, ezáltal velem is.

- Tudom, én inkább rajtad lepődtem meg.

- Azon a részen én is. – legyintettem, mintha nem lenne olyan nagydolog. Szerintem mondjuk nem is volt az. 

4.FEJEZET

A délután további részét olvasással töltöttem a szobámban, ami kész rémálom volt. Nem tudtam koncentrálni, így oldalakat huszadszor kellett elolvasnom, hogy felfogjam mi történt. Most valahogy az Útvesztő kiegészítő kötete sem tudta lekötni a figyelmemet és egyre inkább csak az órát néztem. Hamarosan a két fiú is felbukkant, akik feltűnés nélkül próbálták a piát a pulcsijuk alá rejteni és közben árgus szemekkel figyelték a tekintetem, hogy ne bukjanak le, én pedig úgy tettem, mintha még mindig a könyvet olvasnám. Hirtelen rájuk emeltem a tekintetem Yongguk pedig hirtelen gyorsasággal csukta be a bőröndöt, csak sajnos Seo Jin keze még mindig a bőröndben markolta a piát. Seo Jin ütögetni kezdte a testvérét és nem túl szívélyes szavakat mormogott neki. Próbáltam komoly arccal rájuk nézni, de a kuncogást egyre nehezebb volt visszatartani. Ez a két szerencsétlen akkor sem tudott volna átverni, ha nem tudok az összejövetelről.

- Nyugodtan pakolászhattok. Tudok a tanárok nélküli buliról. – ráztam meg a fejem rosszallóan.

- Aish, pedig mondtuk Ha Na-nak, hogy ne említse. – suttogta Yongguk a testvérének. Szemöldökeim az egekbe szöktek és szúrós szemekkel bámultam a két csirkefogóra.

- Elengedtelek volna titeket. És ti pedig ismeritek annyira a szüleimet, hogy úgy sem mennék el. Ez most fájt, fiúk. – mondtam csöppet sem leplezve a csalódottságomat. A fiúk bocsánatkérően az ölelésükbe vontak, de most ellöktem őket magamtól és karba tett kézzel vártam valami új békítő ajánlatot. Ezek után még az is megfordult a fejemben, hogy csak azért is el kellene mennem.

- Igazad van, ne haragudj, hogy nem mondtuk el. Csak nem akartuk, hogy azt érezd, ki hagyunk valamiből, így azt akartuk, hogy ne is tudj róla. – magyarázkodott Yongguk lesütött szemekkel.

- Ha megbocsájtasz nekünk, akkor jöhetsz te is. – kacsintott felém Seo Jin. A testvére egyből ráemelte szikrákat szóró tekintetét, de a fiú ügyet sem vetve rá a válaszomat várta. Yongguk mindig is jobban féltett, míg Seo Jin meg szerette volna nekem mutatni a világot, még akkor, ha tudta megsérülhetek. Ezért volt, hogy ha lelkizni akartam, akkor Yongguk megértésére bíztam magam, de ha valamit meg akartam tenni, akkor biztosan Seo Jin-hez fordultam. Pár percig magamban őrlődtem, de arra jutottam, hogy ha nem most, akkor soha. Így hatalmasat bólintottam és hagytam, hogy Seo Jin az ölelésébe zárjon. Megnyugtatott, hogy jól döntöttem és a testvére duzzogó állapota csak átmeneti. Már csak Seo Jin-nel beszélgettem, aki figyelmeztetett ezeknek a buliknak a veszélyére, és a lelkemre kötötte, hogy ne igyak sokat. Amivel egyet is értettem. Sosem voltam alkoholista hajlamú, tehát nem nehéz feladat számomra megállni egy-két pohár után úgy gondolom. Yongguk nagyon mérgesnek tűnt, hogy belementem a buliba, de én is úgy gondoltam, hogy ha odafigyelek magamra, akkor nem érhet semmi baj. A buli zajai már 10 körül hallhatóak voltak, de én úgy döntöttem, hogy először lezuhanyozom. A fiúk megvártak szóval fél 11 körül indultunk csak el. Nem öltöztem ki, mint a legtöbben, akiket láttam. Egy inget vettem fel egy fekete nadrággal a lábamat pedig az elengedhetetlen tornacipőm ékesítette. A Buli alig félórája vette kezdetét a legnagyobb és legmesszebb lévő faházban, de már láttam részegen táncoló embereket. Mint a hangyaboly úgy nyüzsgött a társaság. Yongguk és Seo Jin közé szorultam, ahogy próbáltuk magunkat átverekedni a táncoló tömegen. Nagyon melegem lett, így kigomboltam a nyakamnál lévő legfelső gombot. Seo Jin a kezembe nyomott egy üvegsört, amibe bele kortyoltam, de az arcomat azonnal fancsali kép torzította el. A sör szörnyen keserű, állapítottam meg. Yongguk felém nyújtott egy bor alapú ízesített italt, amit elvettem a sört pedig az ő kezébe nyomtam. A második ital sokkal jobban ízlett. – Köszönöm! – hajoltam közel a füléhez, hogy meghallja a hangom a zene ellenére. Feszülten bólintott, még mindig nem békült ki a jelenlétemmel teljesen, így inkább nem is próbáltam meg beszélni vele. A hangos zene egyébként is gátolt volna. Megláttam, Ha Na-t távolabb tőlünk üvegezni egy kisebb társasággal, szóval megindultam felé, hogy odaköszönjek.

- Ni Ki! Úgy tudtam nem jössz. – szólított meg meglepetten a lány. Odahúzott maga mellé, hogy jobban halljon, mire engedelmesen elhelyezkedtem a kör szélénél.

- Úgy volt. – bólintottam. Épp mondani akartam, hogy én most távozom is, de a megpörgetett üveg pontosan az én irányomba mutatott. – Én nem játszom. – emeltem fel a kezeimet védekezés gyanánt. Ha Na megrázta a fejét, hogy nem fogadja el a válaszom. – Felelsz vagy mersz. – kérdezte vigyorogva. Próbáltam kitalálni valami kibúvót, de végül sóhajtva válaszoltam: Felelek.

- Kivel csókolóznál először Seo Jin-nel vagy Jong In-nel? – kérdezte. Éreztem, ahogy az arcom egyre pirosabb színt vesz fel a két fiú nevének hallatán. Az említett Jong In a nevét hallva felkapta a fejét, egészen eddig nem is tudtam, hogy ő is a köreinkben van. A többiek egyre hangosabban kántálták, hogy válasszak.

- Ha nem válaszolsz, akkor zálogot kell adnod. Le kell venned a pólód! – kiabálta be az egyik fiú. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam egy hang nélkül. Nem akartam levenni a pólómat ennyi fiú előtt, de válaszolni sem akartam. – Válaszolj, Ni Ki. – noszogatott, Ha Na.

- Seo Jin. – mondtam végül. Ő a legjobb barátom, szóval biztosan nem érti félre gondoltam, így gondolkodás nélkül ejtettem ki a nevét. Arcomat a tenyerembe rejtettem zavaromban, az üveg pedig újra megpördült. Nem mertem senkire sem nézni, azzal az indokkal, hogy hozok magamnak inni váltam ki a társaságból. Seo Jin-t a piás pultnak dőlve találtam meg, odasiettem hozzá, hogy tőlem hallja a hírt és ne mástól kelljen. Ezzel elkerülhetek egy kínos szituációt, mind előtte, mind Yongguk előtt.

Gyorsan elhadartam neki a történteket, csak ekkor tűnt fel, hogy kicsit már ittas volt. Dülöngélve átölelt és motyogva megszólalt, hogy ez nem zavarja. Az erős piaszagtól émelyegni kezdtem, így kitörtem a szorításából és tenyeremet a mellkasára téve visszatoltam a pultnak, hogy valami megtartsa. Nem akartam így több időt tölteni a társaságában, így egy pohár bor felkapása után el is siettem a konyhának kialakított helyiségből. Nem akartam bele inni, mert nem tudtam ki öntötte ki ebbe a pohárba az italt, így csak hordozgattam magammal. Az egyik lány táncolás közben a könyökét a hátamba szúrta ezzel meglökve engem. Az italom tartalma pedig egészében valaki más ingén landolt. Egy másik egyén pedig a szemben állót lökte el, így nekinyomódtam borral áztatott ingéhez. Ezt követően egy mögöttem lévő fiú táncba akart bonyolódni velem, de én inkább még jobban a nedves inghez nyomódtam, hogy elkerüljem az idegen érintést. A részeg fiú személyében felismertem Dong Woo-t, aki szerelmet vallott nekem úgy egy éve. Így még annyira sem akartam táncolni, mint eddig. Mindenki más körülöttünk táncolt, csak én és a fiú, akihez hozzá bújtam állt, mint a cövek. A fekete ing tulajdonosa átkarolt ezzel megvédve Dong Woo közeledésétől és ügyetlenül kiaraszolt velem a táncolók közül. Amikor már több helyünk volt eltávolodtam a megmentőmtől, csak ekkor tudtam felnézni az arcára, a döbbenet pedig elég jól leolvasható volt az arcomról. Jong In kissé fátyolos tekintettel nézett rám, de közel ő tűnt a legjózanabbnak ebben a házban. Én pedig csak egy pohár szeszes italt hörpintettem le, de úgy éreztem ebből is kijózanodtam, ahogy az ismerős fekete szempárba bámultam. Beletúrt a hajába, hogy kiszedje a szemébe lógó tincseket, majd tenyerét a vállamra nyomta, hogy megtartsa az egyensúlyát. Automatikusan a keze után kaptam, hogy én is megkapaszkodjak a hirtelen plusz súlytól. Nem estünk el, még az én gyenge erőmmel is meg tudtam tartani egy fiút. A fiú arcát néztem, majd a válla felett kitekintve a közelben húzódó lépcsőre szegeztem a pillantásomat. Biztosan kell, hogy legyen mosdó az emeleten. – gondoltam. Bizonytalanul Jong In-nel elindultam az emeletre, szerencsére sikeresen megtaláltam a mosdót, ami majdnem az első szoba volt az emeleten. A karamellbarna haj tulajdonosa leült a kád szélére, addig én megmostam hideg vízzel az arcom. Ha eddig nem voltam teljesen éber a jéghideg víz visszatérített a valóságba, hogy nem álmodom. Valóban Jong In-nel vagyok egyedül a mosdóban, egy buli kellős közepén. Keresni kezdtem a szekrényekben valami használható dolgot, végül találtam egy kézfejre húzható mosdószivacsot. Benedvesítettem hideg vízzel és Jong In csukott szemmel pihenő arcához emeltem. A hideg víz váratlanul érte, meg is ragadta a csuklómat, de aztán el is engedte és visszacsukta a szemét. Innentől már óvatosabban érintettem oda a bőréhez. Úgy tudtam, hogy a pia fűt, tehát jó ötletnek láttam ezt a vizes ruhás ötletet, hogy kijózanítsam egy kicsit.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és egy hevesen csókolózó pár bukdácsol be rajta. A szám ó alakot formál, ahogy elém tárul ez a jelenet. Elszakadnak egymástól és megtorpanva veszik észre, hogy nincsenek egyedül.

- Ne haragudjatok, nem tudtuk, hogy ez már foglalt. – szabadkozott a lány, de egész végig csak az elkenődött rúzsfoltját törölgette. Minden más szó nélkül kimentek. Ők is biztosan meg voltak szeppenve, legalább annyira, mint én. Eléjük az a látvány tárult, hogy Jong In terpesztett lábai között állok és törölgetem az arcát egy mosdó szivaccsal. Próbáltam kiverni a fejemből az előbbi jelenetet, és folytatni, amit elkezdtem. Végigtöröltem a homlokát és az arca két oldalát, valamint a nyaka vonalát, már amennyire lehetett. Mozdulataimra elmosolyodott, ahogy a nyaka csikis területét törölgettem. Ebben a pillanatban olyan gyermekinek látszott. Mint egy fáradt kisfiú.

- Segíts eljutni a faházamig, át akarok öltözni. – hangja rekedtes volt, összerezzentem, nem számítottam arra, hogy hallani fogom még beszélni hozzám.

- De én nem tudom, hogy az hol van. – ráztam meg a fejem, bár hiába, mert a szeme még mindig csukva volt.

- Tartozol nekem, amiért segítettem. – mondta el a nyilvánvaló tényeket. Bosszúsan megforgattam a szemeimet, mintha nem tudnám, hogy állandóan megmentett. Mire újra felé néztem éber szemei engem figyeltek. Egy sóhajtást követve bólintottam. Éveknek tűnt, ahogyan kiverekedve magunkat a buli helyszínéről, néhány ember ránk szegezte a pillantását.

Átkaroltam a derekát, hogy biztosabban álljon, ő pedig karját a vállamon pihentette, így ballagtunk csendesen, de biztosan a faházak irányába. Az ajtó előtt megtorpantam, mi van, ha itt vannak a többiek, akik esetleg nem mentek a buliba. Mit szólnak majd, ha meglátnak besétálni a részeg Jong In oldalán?

- Mit ácsorogsz ott? Gyere, nem kell félned egyedül az enyém ez a ház. – mondta, mintha csak hallotta volna a gondolataimat. Megszeppenve álltam Jong In faházának ajtajában. Bizonytalanul leültem az egyik ágyra, majd tekintetemmel körbenéztem. Pont olyan volt, mint a mi házunk, ami nem volt meglepő, hiszen egy modell szerint építették őket. De Jong In miért foglal egy egészet egyedül? Nem hinném, hogy a többi fiú közösítené így ki, bár az sem kizárt, hogy nem tetszik a többieknek a tény, hogy minden lány érte van oda. És a még érdekesebb, hogy elhoztam a faházig, mit keresek még mindig itt? Hallottam, ahogy a fiú megnyitja a fürdőben a csapot, ekkor tényleg tanácstalanná váltam. Várjam meg, amíg végez? Ugyan miért tenném? Biztosan ő is azt gondolja, hogy szépen lelépek magamtól is, de akkor miért hívott be?

Aigoo, ez a fiú most rendesen feladta nekem a leckét. Még mindig jobb, hogy nem vagyok itt, de meg kellett volna várnom. Mintha megvárnám, de elmondaná, hogy azt hitte már rég leléptem. A legjobb opciót választva becsuktam magam után az ajtót és a saját faházamhoz siettem. Felkapcsoltam bent a villanyt, még senki nem volt itt rajtam kívül. Elpakoltam a fiúk ágyairól a felesleges dolgokat, hogy majd egyből álomra tudják hajtani a fejüket a szekrényükre pedig tettem egy szem gyógyszert, majd a reggeli fejfájás csillapítására. Az előkészületek után átöltöztem pizsamába és bedőltem az ágyba. Eszembe jutott, hogy nem kapcsoltam le a villanyt, így tettem egy kis kitérőt, mielőtt visszafeküdtem volna a meleget nyújtó ágyneműbe, ismét. Az óra hajnali 4-et mutatott, átfordultam az ágy másik oldalára és végre lecsuktam a szemem. Felkeltem egyszer, amikor hallottam a zuhanyrózsa hangját, körbenéztem Seo Jin már az ágyában feküdt, szóval Yongguk volt, aki először a zuhanyzást választotta. Ránéztem az órára, ami két órával későbbet mutatott, reggel 6 volt.