15.FEJEZET

Kínos csendben kezdtünk el egymás mellett lépkedni ám hamar szemet szúrt mindkettőnknek, hogy a csapatot, amivel idáig eljutottunk elnyelte az erdő. Az ismerős szituációtól kezdtem megint pánikba esni. El sem hiszem, hogy megint eltévedtem az erdőben és megint csak sikerült elmarni magam a csapattól. Idegesen beletúrtam a hajamba és nyakamat nyújtóztattam, hogy hátha meglátok valakit, de semmi eredménye nem volt.

- Most mit csináljunk? – kérdeztem a fiútól. Nagyon reménykedtem, hogy van valami frappáns ötlete. Ha mást nem, akkor elindulunk visszafelé, egyszer már bejött, csak az az aprócska gond támadt, hogy most egyáltalán nem egyenes irányban haladtunk, hanem kitérőket tettünk és minden egyes fa ugyan úgy nézett ki, mint a 110. darab. Yongguk is tanácstalannak tűnt. Mindketten ez idáig el voltunk foglalva a gondolatainkkal és nem igazán figyeltük, hol kanyarodtunk vagy haladtunk el, ez pedig most elég nagy probléma lett. Yongguk elővette a telefonját és tárcsázni kezdett. A beszélgetésből kiderült, hogy az öccsét hívta. Seo Jin pedig szólt a tanárnak, hogy visszamegyünk a táborba. Miután meggyőződtünk arról, hogy tudjuk, merre megyünk Yongguk lerakta a telefont. A társaságra újra csönd telepedett. Lehet még is inkább meg kellett volna kockáztatni a hosszabb utat, hogy megtaláljuk a csapatatot, de kényelmesebbnek tűnt, ha inkább a tábort célozzuk meg, nagyobb volt az esélye, hogy egy fix pontot megtaláljuk, mintha most rohangászni kezdünk a csoport után.

- Azt hiszem, ezen túl nem járok ebbe az erdőbe. Valahogy mindig eltévedek. – morogtam magamnak, de Yongguk magasra emelte a szemöldökeit és rám meresztette a szemeit. Ő nem tudhatott az előző incidensről, hiszen úgy tudta, hogy csak visszafordultam, mert Ha Na ezt mondta neki, eszemben sem volt említeni, hogy Jong In társaságában történt az egész, így csak elmeséltem a velős lényeget.

- Vigyázz! – kiáltottam fel, amikor a fiú figyelmetlenül lelépett egy magasabb kőről, a fiú után kaptam, de megbotlott, így mindketten végighemperegtünk a sárban és a levelekben. Felnevettem a szerencsétlenségünkön. Később a fiú is csatlakozott, valószínűleg ő is nevetségesnek találta a helyzetet, én minden képen.

- Jól vagy? – kérdeztem meg, de még mindig mosolyogtam. Feltápászkodtunk és amennyire tudtuk leporoltuk magukat. Koszosak voltunk és levelek tapadtak a ruháinkhoz. Úgy éreztem magam, mint a mocsári szörny 2016-os verziója.

- Persze. És te?

Bólintottam. A fiú megragadta a térdhajlatomat és a hátára húzott, a hirtelen egyensúly vesztés miatt azonnal a nyakába csimpaszkodtam, Yongguk pedig felegyenesedett velem és elindult valamerre.

- Mondtam, hogy jól vagyok. Nem kell cipelned. – nyugtattam meg, de továbbra sem eresztett. A vállára hajtottam a fejem és próbáltam valami témát keresni köztünk. Valahogy most annyira nehéznek tűnt ez a dolog, olyan érzés mintha év eleje lenne és magyaron megszeppenten Yongguk mellé ültetnek, majdnem ugyan ilyen idegen érzés volt. Mintha visszafele haladnánk és nem előre.

- Mit fogunk mondani Seo Jin-nek? – tettem fel a kérdést. A csendben majdnem kiabálásnak hallatszott.

- Már tudja. – válaszolt tömören. Tud mit? Tudja, hogy szerelmes vagy belém? Tudja, hogy elmész? Mit tud?

- Ezt hogy érted?

- Tudja, hogy elmegyek. Azt mondta, hogy velem jön. Nem akarom, hogy ti rosszban legyetek, így nem tud semmit rólunk, vagy, hogy tetszenél nekem. – magyarázta fanyar hangon.

- Hiányozni fogtok. – suttogtam, de olyan közel volt a feje hozzám, hogy biztosra vettem, hogy hallotta.

- Egyet se félj, jövőre minden olyan lesz, mint régen. – mosolygott hamiskásan, nem tudom eldönteni ezzel engem, akar nyugtatni vagy magát.

- Melyik régen? Az ismeretlen fiú, vagy pedig a legjobb haver fiú? Nem mindegy. Ha nem tudsz tovább lépni, akkor ne is keress. – mondtam kemény hangon. Annyira nyomott volt a hangulat, nem bírtam tovább. Miért nekem kell rosszul járnom, amiről nem tehetek? Sosem tudattam vele azt, hogy többet szeretnék, mint barátság. Sosem tettem félreérthető dolgokat. Nem értettem, hogy történt ez. És azt sem, hogy miért nekem kell rosszul éreznem magam miatta. Pedig így volt, piszkosul nehezen viseltem, hogy a legjobb barátom elmegy és fél évig nem ír, nem mosolyog rám, nem beszél velem. Egy hülye szerelem érzés miatt, ami jön és megy az életben, de a jó barátokat nem akarom elveszíteni, mint a szerelmet. Jó barátot nem minden nap találok, de helyes pasit minden nap láthatok.

- Adhatok még egy utolsó baráti tanácsot? – szólal meg egy idő után Guk. Oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen, de én nem viszonozom a pillantást, csak bólintok.

- Sosem mondtam neked, de Jong In-t már régebbről ismerem. Együtt jártunk óvodába és a családjaink jó barátok voltak, így sokat játszottunk együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár Jong In a felszín alatt jó ember és nem olyan macsó, menő gyerek, mint mutatja, attól még legyél arra tekintettel, hogy mit szeretnél és ő megadhatja-e neked. Te is tudod, hogy nem mozogtok egy körben.

- Persze, hogy tudom. – sóhajtottam. – De nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom meg. Alakul, ahogy majd alakul. Ha kiderül, hogy nem vagyunk egymásnak valók, akkor is én megpróbáltam.

- Akkor sok sikert. – a hangja kedves volt, mint régi barát szólt hozzám hosszú idő óta először. Yongguk jó ember, és most áldását adta rám.

Végül megérkeztünk a táborba, lemostuk magunkról a sarat és koszt, majd bedobtuk a ruhákat a mosó gépbe. Csak most vettem észre, hogy Guk és Jin valóban összepakoltak. Már csak az én cuccaim voltak szétpakolva és két bőrönd állt a sarokban magányosan. A gyomrom összezsugorodott, ahogy néztem az üres szobát, amit holnaptól már csak én fogok birtokolni.

- Minden hónap végén küldök majd neked egy „x”-et, hogy tudd, jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. – szólalt meg Guk visszatérve a fürdőből. Rámosolyogtam és bólintottam.

- Srácok! – robbant be Seo Jin a szobába. A komor hangulattól sem zavartatta magát és mesélni kezdte a túra részleteit, amit kihagytunk. Igazi felüdülés volt őt hallgatni, egy vidám és életteli hangot. Nagyon fog hiányozni ő is. Ez a srác volt az első barátom és neki köszönhettem egy másikat is. Remélem, túljutunk ezen a mélyponton és folytatódik a hármas barátságunk.

- Nagy buli lesz, sajnos pia nélkül mivel itt vannak a tanárok, de azért jó móka lesz. Remélem nem akartatok korán lefeküdni. – vigyorgott Jin. – Ne csináld már haver, az utolsó napunk a mai itt! Kérlek hyung! – rángatta a testvére vállát a fiú és kiskutya szemekkel ostromolta a kedvetlen alanyt. Végül beadta a derekát és mind a hárman elindultunk a lányok háza felé. Elég nagy tömeg gyűlt össze a ház előtt és hangos zene mellett táncoltak jó páran, és néhányan alkoholmentes sört szürcsöltek. Csak egy kinti lámpa világított, szóval majdnem teljesen sötét volt, csak foltokat lehetett látni a tömegből. Odacsoszogtam a táncolók széléhez, egyszer csak valaki megragadta a csuklómat és berántott a tömegbe. Nekiütköztem pár embernek, de mintha meg sem érezték volna tovább táncoltak, nagyon meleg volt, megszédültem a hirtelen levegőváltozástól és meg is ijedtem, hiszen nem láttam az arcát annak, aki berántott ide.

- Csak én vagyok, nyugodj meg. – hajolt oda a fülemhez a fiú és ismerős illata azonnal megcsapta az orromat. Jong In kezdett kirajzolódni abban a gyenge fényben, ami uralta a teret. Átkarolt és toporgott a pár négyzet centis helyen. Valami táncféleséget próbált produkálni, de nem volt elég helyünk a sok ember között. Hozzá bújtam és hagytam, hogy ringasson. Egy pillanatra teljesen elfelejtkeztem a romokban heverő barátságomról, a bűntudatomról, az aggodalmamról. Csak ő volt és én. 

14.FEJEZET

- Nem kell mondanod semmit, ki tudom találni mi történt. – szólalt meg Yongguk fanyar hangon. A szavak a torkomon akadtak, meg akartam szólalni, magyarázkodni akartam neki, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudtam volna olyan dolgot mondani, ami neki megnyugtató vagy elfogadható lett volna.

- Meg kell ezt beszélnünk. – erősködtem. A többiek megtorpantak, amikor utolértek minket, mi pedig csendbe burkolództunk, intettem nekik, hogy menjenek tovább. A fiúk minket bámultak, Ha Na volt, aki megragadta mindkettő karját és mozgásra bírta őket. Ha Na nagyon jó barátnak bizonyult, hiszen mindig segített nekem és nem kérdezősködött azonnal. Önmagamban hatalmas köszönetet mondtam neki és visszafordultam a fiúhoz. Megvártuk, ahogy az összes diák elhalad mellettünk, csak akkor szólaltam meg újra.

- Elég régóta jó barátok vagyunk, még ha nem is a legelejétől kezdve. – kezdtem bele, a fiú pedig vérszegényen bólintott. – Nagyon sablonosnak hangozhat, de mi nem illünk össze Guk. Én nagyon szeretlek, de nem úgy, ahogy te szeretnéd.

Végig a szemébe néztem és őszintén bevallottam az érzéseimet. Bűntudatom volt, hogy nem tudok neki többet adni, pedig ő igazán megérdemelte a boldogságot. Jó ember volt és mindig vidám, az a fiú, aki most előttem volt, nem ismertem fel. Nem ilyennek ismertem meg. Sokkal jobban hasonlított ahhoz a fiúhoz, akivel az elején találkoztam.

Nagyon bizonytalanul léptem át az új iskola küszöbét, nehezen találtam meg az előkészítőre használt termet és elhaladva a nevetgélő potenciális osztálytársak mellett helyet foglaltam a legmesszebb lévő sarokba. Az előkészítő felénél kezdtem bekapcsolódni, szóval nem volt senki, akivel beszélgethettem volna. Ők már majdnem mind ismerték egymást máshonnan, vagy pedig innen szereztek barátokat, míg én egyedül voltam.

Az óra véget ért én pedig hazamentem. Másnap ugyan úgy helyet foglaltam a sarokba, mintha valami rosszat csináltam volna, pedig erről szó sem volt. Sosem zavartam az órát, mindig is szerény és önbizalom hiányos voltam, szóval mi sem állt tőlem távolabb.

Egy kedves kinézetű srác leült mellém és köszöntött, rá se mertem nézni, csak halkan elmorogtam egy sziát, nagyon szánalmasnak éreztem magam.

A fiú minden áron beszélgetni akart velem. Seo Jin, aki nagyon szimpatikusnak tűnt, karamell barna haja volt és fekete gomb szeme. Ahogy több órán keresztül mellém ült és próbált szóra bírni egyre komfortosabban éreztem magam. Jó barátok lettünk mire az előkészítő a végéhez ért. Nagyon örültem, amikor felvettek, annak pedig még inkább, hogy az egyetlen barátommal egy osztályba kerültem.

A nyáron is találkoztunk egyszer a sulit megelőző napon, akkor beszélt nekem a testvéréről, aki szintén az osztálytársunk lesz. Azt gondoltam, hogy a testvéréhez hasonlóan barátságos személyiség lesz, de az ábrázata egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A flegmaköszönésen kívül nem beszéltünk, de aztán az egyik órán megváltozott a helyzet.

Irodalom órán ültetés rend szerint kellett mellette ülnöm, aminek egyikünk sem örült, de végül hamar el tudtuk viselni a másikat. Mindketten érdeklődtünk az irodalom iránt ez pedig kicsit megrendítette a róla kialakított rossz képet.

Az egyik irodalom óra előtt nagyon ideges voltam, otthon hagytam a könyvemet és a tanár nagyon allergiás volt, ha valaki nem hozott felszerelést. Úgy állt a dolog, hogy dicséretet kapok a félévi bizonyítványomban, de csak akkor volt lehetséges, ha nem felejtkezem meg olyan dologról, mint a felszerelés hiánytalansága. Bár még csak három hete jártunk iskolába, a félév messze volt, de tudtam, hogy ha egyszer rajtakap a tanár, akkor már teljesen elfelejthetem a dolgot. Lehet, hogy strébernek tűnök, de a szüleim történelem tanárok voltak és irodalomra is szakosodtak, nem akartam csalódást okozni. Még ha csak egy idióta dicséretről is volt szó. A tanár belépett én pedig lemondóan sóhajtottam és letettem a táskámat a földre, amiben annyira kutattam ez idáig.

Yongguk kinyitotta középen a könyvet, hogy én is rálássak, az óra elkezdődött, de a tanár hamar kiszúrta, hogy egy könyvet nézünk.

- A két legjobb tanulóm a csoportban. Meg vagyok lepve. Kinek nincs könyve? – tette fel a kérdést, amitől a legjobban tartottam. Lendítettem a kezem, hogy jelentkezzek, de a meglepetéstől megálltam a mozdulatban.

- Nekem nincs, tanár úr. – szólalt meg Yongguk kimérten és tisztelettel. Nem értettem a fiú tettét, egészen eddig egy kedves szava nem volt hozzám és jelét sem mutatta, hogy akár egy kicsit is foglalkozna velem. Most pedig értem elúszott a dicsérete. A tanár kérdőre vonta, mire ő csak megrántotta lazán a vállát és válaszolta, hogy elfelejtette.

Az incidens után kezdet javulni a kapcsolatunk. És utána elválaszthatatlan barátok lettünk mi hárman.

Fanyar mosoly kúszott az ajkaimra. A hármas barátságunk kezdett széthullni, sőt már akkor darabokban volt, amikor Yongguk bevallotta, hogy szerelmes belém.

- Visszamegyek a suliba. – jelentette ki. Felrévedtem a kábulatból és ráemeltem a tekintetem. A fiú szemeiben elhatározás csillogott. Majd meg szakadt a szívem, ahogy Yongguk-ot néztem. Annyira elveszettnek tűnt. Lehet, hogy nem tartozik a legjobb ötleteim közé, de szorosan megöleltem. Lehet, hogy ezzel csak ártok neki és nem segítek, de még is úgy érzem, hogy meg kell tennem. Először csak ált, mint egy fabábú, majd visszaölelt.

- Nem akarom tartani veled a kapcsolatot. Ha túlteszem magam a dolgokon, akkor talán majd újra barátok lehetünk. – eltolt magától, a szemembe nézett és a lehető legbölcsebb ötletét osztotta meg velem, ebben a pillanatban hatalmasat nőtt a szememben a tinédzser fiú, aki majdnem olyan éretten kezelte a helyzetet, mint egy felnőtt. Sőt, ha nem jobban.

- Rendben. – bólintottam.

- Kérhetek még tőled utoljára valamit? – kérdezte félénken, biccentettem, hogy nyugodtan mondja.

- Ezen a napon, tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna. Töltsünk el egy napot haverokként, mint régen.

Beleegyezésem jeléül megöleltem újból a fiút, aki már sokkal fesztelenebbül karolt át, mint az előbb. Hiányzott az a Yongguk, aki a barátom volt, és a búcsú előtt, ha eltöltünk egy békés napot egymás társaságában, úgy gondolom mindketten le tudjuk zárni egy időre a barátságunkat.

13.FEJEZET

Levegő hiányában megszakítottuk a csókot, de nem húzódott el teljesen, feje centikre volt az enyémtől. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, a gondolkodásom pedig csigalassúságúvá vált. Egészen idáig élénken élt bennem a vita, vagy, hogy mit szerettem volna mondani még a fiúnak, de egyetlen tettével elérte, hogy semmire se emlékezzek. Kihasználva, hogy mindketten elmerültünk a gondolatainkban kimásztam a fiú alól és az ágy mellett pár méterre meredtem magam elé.

- Aish, teljesen elfelejtettem mit akartam. – morogtam, miközben beletúrtam szőke fürtjeimbe. És miért lett hirtelen olyan meleg a szobában?

Jong In felült az ágyon és kuncogni kezdett. Zavarba jöttem, ahogy véletlenül kimondtam ezt hangosan. Arcomat a tenyerembe temettem és azt kívántam most azonnal nyeljen el a föld, vagy hirtelen váljak láthatatlanná.

Észre sem vettem, mikor állt fel az ágyról a fiú, egyszer csak karok húztak magukhoz és szoros ölelésbe zártak. Jong In és köztem a karjaim útban álltak, de amikor és is viszonoztam az ölelést, már teljesen a testének tudott préselni. Csendben álltunk legalább 5 percig és hallgattuk az egyenletes lélegzetvételeinket. Egyikünk sem tudta, mit kellene most mondani a másiknak.

- Ne haragudj tovább Sehun-ra. Ő csak jót akart. – szólaltam meg végül a barátja védelmére kelve. Sóhajtott egyet, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Magyarázd el, miért lenne ez jó nekem? – hangjában eltökéltség volt, végre túltette magát a duzzogó kisfiún és tiszta fejjel kész volt meghallgatni a valóságot. Megkönnyebbültem, de a dolog nehéz része még csak most következett.

- Figyelj, én szeretnélek jobban megismerni. De a lányok, akik körül vesznek, maguknak akarnak, és én nem vagyok kész arra, hogy szembe szálljak velük. – utolsó mondatomhoz érve elszégyelltem magam, de ez volt az igazság. Jong In népszerű fiú volt, nem is lehet ezért hibáztatni, benne van a génjeiben. Én pedig nem tudok azonnal megváltozni, szeretem a kényelmes életet ahol minden egyszerű, de Jong In minden volt, csak nem egyszerű.

- Sehun ezt megértette és bevette azt a hirtelen ötletet, ha a barátnőjének titulál, akkor nem kell bujkálnunk, vagy attól félnem, hogy a lányok ferde szemekkel vizslatnak. – folytattam a monológot. Megálltam és vártam, amíg a fiú mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, hogy hisz nekem, ami jól esett. Jól láthatóan őrlődött magában, szomorúnak láttam és egy kicsit dühösnek is, de egyáltalán nem az irányomba szólt. Sokkal inkább a körülötte legyeskedőkre neheztelhetett. Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak tőle, de ha arra jutna, hogy nem éri meg neki ez a kapcsolat, akkor nekem mindenképpen el kell fogadnom a döntést.

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad mellettem. Sajnálom, ha önző vagyok, de akármilyen kellemetlen arra kérlek, hogy tarts ki. Igyekezni fogok, hogy ne zavarjanak minket.

Szemei bűntudattól csillogtak, de én meg könnyebbülten elmosolyodtam. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen fiú figyelmét, valószínűleg előző életemben megmentettem az országot, vagy mi.

- Felejtsük el ezt az egészet. Már belefájdult a fejem a sok idegességbe és aggodalomba. – mormoltam apró hamis mosolyra húzva ajkaim. Ez a mosoly egyáltalán nem jókedvről árulkodott, inkább az volt nevetséges amilyen helyzetbe keveredtünk.

- Mielőtt még elfelejtenénk, ki kéne, találni mi legyen akkor Sehun-nal. Ha kiderül, hogy blöfföltetek abból baj lesz.

Most először vélek végre valamilyen gondoskodó érzelmet Sehun felé a mai napon, Jong In-től, aminek hihetetlenül örülök. Az a tény viszont tényleg elszomorító, hogy valahogy el kell simítani az ügyet. Így nem maradhat.

- Azt beszéltük, hogy azonnal nem „szakíthatunk” mert túl feltűnő lenne, szóval pár hétig eljátsszuk a szerelmespárt és utána rendezünk egy szakítós jelenetet. – avattam be a tervbe. Kelletlenül bólintott, nem volt odáig az ötlettől, de beleegyezett.

- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte félénket a fiú nagyokat pislogva felém.

- Legyen. – bólintottam. Elfeküdtünk az ágyon, Jong In magunkra húzta a takarót és közelebb araszolt hozzám. Mosolyogva bámultunk egymás szemébe hosszú percekig, mintha csak versenyeztünk volna, ki tudja tovább nézni a másikat.

- Miért lóg mindig a hajad a szemedbe? – kérdeztem nevetve, majd kisöpörtem a fekete tincseket.

- A hajam is motivál, hogy hozzám érj. Biztosan tetszel neki. – flörtölt viccesen a fiú, az arcomat elöltötte a forróság, de a sötétben nem látszott a pillanatnyi zavarom. Összeszedtem magam és válaszoltam.

- Akkor azt hiszem, összejövök a hajaddal, nagyon szép pár lennénk nem? – viccelődtem, mint aki nem értette az enyhe célzást.

- Fejezd be, féltékeny leszek. – villantott hatalmas mosolyt a fiú, ujjaival közrefogta az egyik szőke tincsemet és játszani kezdett vele.

- A hajadra? – kérdeztem értetlenül, mire egy frappáns válasz érkezett:

- Azt hiszem én is összejövök a hajaddal. Pont összeillünk. – mondta.

Nevetve elfordultam a másik irányba és jobban magamra húztam a paplant. Jong In továbbra is a hajammal játszott, amikor elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy az arcomat csiklandozza valami. Mikor a szemem hozzászokott az ablakon beáramló fényhez láttam meg, pár sötét tincset a látómezőmben, a fiú a nyakamba szuszogott, a haja pedig az arcomba lóg több irányból is. Hátamra fordulva keltem fel a fiú pedig oldalt fordulva simult hozzám. Próbáltam arrébb csúszni, hogy növeljem a távolságot, de Jong In csak még erősebben húzott magához.

- Csak még öt percet. – morogta a nyakba álmos hangon.

- Egy perccel sem több. – replikáztam, a fiú pedig csak hümmögött. Ezek szerint csak nekem volt nagyon szokatlan ez a felállás. Fogalmam sincs, most hogyan állunk egymással. Az egy dolog, hogy már nem hagyjuk figyelmen kívül a másikat, de a viselkedése nagyon közvetlen. A tábor elején még teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem kedvelem a fiút, de már igen is kedvelem. Azt pedig, hogy milyen értelemben, még nem tudom.

Úgy éreztem, hogy letelt az öt perc, így a fiú morgása ellenére is kimásztam a melegséget árasztó paplan alól. A fürdőben megfésülködtem és megmostam az arcomat. Félénken sétáltam vissza a még mindig lustálkodó fiúhoz.

- Tudnál adni egy pulcsit? – kérdeztem feszengve. Nem igazán szerettem volna, még visszamenni a faházba, de ha ugyanabban a ruhában jelenek meg az emberek előtt, azok elkezdenek kombinálni és még mélyebbre jutunk a hazugságokban. Egy fekete pulcsit kaptam, ami nagyobb volt, mint számítottam rá. Az egész pólómat eltakarta szóval a célnak megfelelt.

A Jong In-nal töltött éjszakám alatt nem gondoltam a tegnapi incidensre amit Yongguk-kal zavartunk le, de ahogy feljött a reggel és egyre közeledett az idő, amikor is szembe kell néznem vele, a beszélgetésünk minden részlete csak úgy záporozott a fejemben és a mondatai nagy súllyal nehezedtek rám. Nem akartam elveszíteni egy ilyen értékes barátot, de Yongguk nem úgy tűnt, mint aki megelégedne a baráti státusszal továbbra is, hiszen akkor nem vallotta volna be az érzéseit. Jong In-nal alakult valami, amit nem akartam elrontani, még ha az eszem azt is súgná, hogy Yongguk sokkal nyugalmasabb és biztosabb választás lenne. Valamint tartoztam annyival neki, hogy nem bolondítom, amikor más téren nem érdeklődöm iránta, csak is baráti szeretetről tudnék beszélni, akármennyire próbálkoznék.

Rosszkedvűen ballagtam Jong In mellett az osztályterem felé. A fiú értetlenül ált a viselkedésem előtt, de biztosítottam, hogy most nem vele kapcsolatosak az aggodalmaim. Tanácsra volt szükségem, de nem Jong In-tól. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek elmondani a mellettem sétáló fiúnak a tegnap esti vallomás sztoriját. Ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék ebben a kérdésben.

A tanárok összehívták az egész évfolyamot és meglepve a diákokat egy egész napos erdei túrára invitált minket. Ennek fejében hatalmas reggelit kaptunk és útra valót, ha megéheznénk. Valahogy megint abba a furcsa társaságba kerültem bele, mint tegnap. A táborból megindulva haladtunk felfelé az emelkedőkön a fák között szlalomozva. A négyes fogat újra összeállt, Ha Na, én, Sehun és legjobb barátja alakítottuk a csoportot. Sehun és Jong In újból kijöttek egymással, de mind kettejüknél láttam azért még egy kis neheztelést. Bár a nézeteltérés rendezve lett, elfelejtve nem. Ennek ellenére nem volt kínos a társasággal sétálni, kezdtem megszokni az új környezetet és az újonnan szerzett barátaimat is.

A szemem előtt Yongguk alakja rajzolódott ki, aki egyedül sétált pár méterrel előttünk. Meg sem közelítette önmagát, nagyon nyúzottnak tűnt és rosszkedvűnek. Rosszul éreztem magam, amiért én váltottam ki belőle mindezt. A lelkiismeretemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy valaki másnak adok esélyt arra, hogy együtt legyen ezzel a fiúval, akivel majd boldogabb lesz, mint velem lehetett volna. Ám ez sovány vigasz volt.

Erőt vettem magamon és elindultam felé, hogy tisztázzam a dolgokat egyszer és mindörökké. Dobogó szívvel és kifacsart lelkiismerettel bámultam azokba a fekete szemekbe. Ezzel elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam.

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta. 

10.FEJEZET

Oda-vissza kapkodtam a fejem az asztal társasága és a hívatlan vendégek között. Nem tudtam mitévő legyek, mert ha elárulom, hogy valójából szó sincs erről, akkor Sehun jönne ki belőle rosszul, de Jong In érzelemmentes arckifejezését bámulva a bűntudatom hatalmas méreteket öltött. Újabb kérdések záporoztak a megdöbbent és szüntelenül mérges lányoktól, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőlük, majdhogynem Sehun mögé rejtőzve. Valószínűleg ő is megunta a dolgot, mert velem együtt felállt és kiviharzott az ebédlőből maga után húzva. Az egyik faház mögé húzódtunk, hogy senki se lásson minket. Egy darabig csak csendben álltunk egymás mellett, mindketten próbáltuk megemészteni a dolgokat. Hatalmas teherként nehezedett a vállunkra a felelősség, talán Sehun-t még jobban nyomasztotta, hiszen az ő hibájából keletkezett ez a probléma.

- Most mi lesz? – szólaltam meg elsőként a fiúra szegezve a pillantásomat. Félve nézett rám, de mikor látta, hogy nem vagyok dühös már magabiztosabban méregetett. Semmit sem oldanék meg azzal, ha most leszedném a fejét, hogy mit képzelt. Sokkal ésszerűbb, ha azon kezdünk el mihamarabb gondolkodni, hogyan másszunk ki ebből a felettébb kínos helyzetből.

- Én csak arra gondoltam, hogy így majd békén hagynak titeket és nyugodtan barátkozhattok. Nem gondoltam bele teljesen, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Nagyon sajnálom.

- Én, megértem. Azt hiszem. Nem is haragszom, mivel tudom, hogy jót akartál. Végül is egyébként se jöhettünk volna ki jól ebből a beszélgetésből, ha azt mondom, hogy nem, akkor sem hagytak volna békén, de legalább így most Jong In-t és engem is békén hagynak, viszonylag. Legalább Jong In jól járt. – motyogtam gondolataimban összerakva a fonalat, de csak is Jong In arckifejezésére tudtam gondolni.

- És mi lenne, ha nyilvánosan szakítanánk? – vetette fel az ötletet.

- De azonnal nem lehet, az túlságosan feltűnő lenne. – mondtam, a szám rágcsálását abba hagyva. – Csak később kivitelezhető, addig is el kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk, vagy mi.

- Jong In-nak nem fog tetszeni. – húzta el a száját Sehun. – Ha most azonnal bejelentenénk, hogy vicceltünk, még akkor se biztos, hogy hamar megbocsátana. - rázta a fejét a mondandója végén, mintha teljesen abszurd lenne az ötlet.

- Legjobb barátok vagytok, biztosan nem vette be ezt a hülyeséget. – folytattam az eszmecserét. Bár a tekintete nem erről árulkodott, hogy felismerte volna a kamuzást. Teljesen felesleges ezen gondolkodom, ha valóban járnék Sehun-nal akkor sem kellene kiakadnia, hiszen köztünk nincs semmi. Az már teljesen egyéni dolgom, hogy Sehun-nal nem valószínű, hogy járnánk, mivel minden figyelmemet Jong In figyelése kötötte le, így esélyem se volt nézelődni a másik nem után.

- Szerintem, ha elmondjuk neki, hogy miért mondtad, akkor egy rossz szava se lehet, maximum annyi, hogy miért nem avattuk be. – vállrántással lezártnak is tekintettem a témát. De belül még mindig ezen aggódtam, csak nem akartam, hogy Sehun tovább agyaljon, mert már így is majdnem falfehérré vált. Most biztos önmagában szitkozódik, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta saját magát.

Az első óráról sikeresen elkéstünk, és az, hogy Sehun-nal egyszerre érkeztem meg, még inkább táplálta a pletykákat, amik már így is túlnőttek rajtunk. Próbáltam beszélni Jong In-nel, de mindig elintézte, hogy ne legyen egyedül, valamint Sehun se járt sikerrel, neki pedig megtagadta a megmagyarázás lehetőségét és elküldte. Nekem pedig csak szimplán kihasználta azt, hogy nem megyek oda hozzá, ha olyan társaságban van, akiket egyébként sem kedvelek és ők sem szívlelnek engem. Ez azért szíven ütött. Nem gondoltam soha egy percig se, hogy meg kellene utálnom Jong In-t, de most erős késztetést éreztem rá, hogy igen is a makacssága elég ok arra, hogy soha többé ne akarjak vele beszélni. A rossz tulajdonságok egyike, amit nagyon nem bírok, ha valaki a saját kis elképzelését azonnal elkönyvelte, hogy az úgy volt, és már semmit és senkit nem hallgat meg a témával kapcsolatban, mert az illető biztosan hazudna neki, ha nem az a történet következne, amit ő fejben összerakott. A makacsság legirritálóbb formája, ami csak létezhet. Hiszen a makacsság lehet jó is, de ez minden értelemben a negatív része. Egyre csak a gondolataimban szidtam a fiút, már azt kezdtem érezni, hogy az agytekervényeim nem bírják tovább a nyomást és egyéb szitokszó sem maradt, ami a szótáramban létezik. A végére már különböző nyelveken is elhangzott ugyan az a szó.

- Jól vagy? – kérdezte félve Sehun. Tenyerét a homlokomra simította, kellemesen hűvös volt, így nem ellenkeztem. Már egyébként is egy párnak vagyunk titulálva, akkor pedig ez semmi.

- Majd szétrobban az agyam, annyira felidegesítettem magam. – nyögtem ki végül. Kinyitottam a szemem és tekintetem találkozott Sehun fekete íriszeivel, ami csillogott az aggodalomtól. Intéztem felé egy kisebb mosolyt megnyugtatásként, biztosan emészti magát eléggé, nem kell, hogy még a lelkiismeretére játsszak.

- Jong In totális idióta, amiért nem hallgat meg téged.

Halkan felnevettem a szörnyű felvidítási módszeren, de azért jól esett a gesztus. Elvettem a kezét a homlokomról, majd az ölelésembe vontam a fiút. Kellemes illata megnyugtatott egy kicsit. Szorosabban öleltem, amit viszonzott, a fejemet pedig a nyakába temettem, mint egy szeretethiányos kiscica. Mikor felemeltem a fejem Jong In-nal összeakadt a tekintetünk, de elfordítottam, mielőtt ő tette volna meg és folytattam Sehun ölelését. Majd ha lehiggad, akkor úgy is meghallgatja az igazságot. Addig pedig, higgyen, amit akar. Az idegesség beszélt belőlem, még is kicsit jobban éreztem magam, ahogy elképzeltem a fiút, aki most szúrós szemekkel méreget.

Megveregettem Sehun hátát, ahogy megszólalt a csengő, így kibontakoztunk egymás öleléséből. Leült a mellettem lévő székre és kezdetét vette a földrajz óra. Ez egy olyan tantárgy volt, amiből nagyon rossz voltam, szóval rengeteg odafigyeléssel és gyakorlással sikerült mindig is fent tartani az ötös szintet, aminek egyébként mindig az alsóhatárát súroltam, de a tanár látta az igyekezetemet szóval minden alkalommal megadta a jó jegyet. Ami nagyon zavart az, hogy Sehun nagyon jó volt ebből a tantárgyból minden tanulás nélkül, így segítséget kértem tőle órán, hogy magyarázzon nekem pár dolgot. A fiú pedig nagyon élvezte a helyzetet, hogy végre ő okíthat valamiből.

Viccekbe bújtatva magyarázta el az anyag bonyolultabb részeit, ami tényleg segített abban, hogy hamar felfogjam. Együtt kuncogni kezdtünk néha, ami a tanárnőnek annyira nem tetszett. Próbáltam is leállítani Sehun-t, de tovább folytatta a viccelődést.

- Nem ismerek rád, Ni Ki, a következő órán kérem tartózkodj Oh Sehun-tól. Remélem, legközelebb nem látlak titeket egymás mellett ülni. – mondta a tanár kettőnkre felváltva nézve, mi pedig komoly arccal próbáltuk végighallgatni a tanárnő szavait.

A következő órán újra úrrá lett rajtam a pánikszerű hangulat. Yongguk-kal és Seo Jin-nel a közös testnevelés óra gondolata rémisztett meg. Valószínűleg a fiúk is hallották a híreket, miszerint lett egy pasim. Miután átöltöztem azonnal megkerestem a két fiút, akik szerencsére meghallgatták a magyarázatomat.

- Akkor miért nem mondjátok el, hogy nem igaz? – kérdezte Yongguk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ránézek egy amolyan, „ez komoly kérdés volt?” fejjel, és magyarázni kezdtem, hogy ez nem olyan egyszerű. Ha elmondjuk, akkor Sehun bűnbakká válik, amit nem szerettem volna. Nem mellesleg, hogy a többség kitalálta volna, hogy én vettem rá a fiút, hogy ezt mondja, ami pedig nekem nem lett volna előnyös. Még tesi közben is a fiúk ötleteléseit hallgattam, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább ők hajlandóak hinni nekem és biztatni, ami nem mondható el egyesekről. 

9.FEJEZET

Egy fel-leemelkedő kemény mellkason ébredtem, a végtagjaim teljesen el voltak gémberedve, csodálkoztam, hogy nem ropognak, ahogy megmozdultam. Teljesen összezavarodtam, hogy mit keresek Jong In mellett. A tény pedig homály volt, hogy én kerültem át a másik ágyra, vagy pedig ő jött át az enyémre. Óvatosan kikeltem az ágyból és magára hagytam az angyalian békés arccal alvó fiút. Ránéztem az órára, ami még korai időpontot mutatott, egy teljes óra állt rendelkezésemre, még a tanítás kezdete előtt. Visszasomfordáltam a másik ágyhoz és ledőltem egy kicsit. Viszont fel kellett állnom és ki kellett mennem az erkélyre, hogy visszahívjam, Ha Na-t, aki vagy négyszer hívott az este folyamán. Pár csörgés után nyögdécselve felvette. Valószínűleg most keltettem fel.

- Miért hívtál? – halkan beszéltem, mert nem akartam felébreszteni a bent durmoló fiút.

- Még kérdezed?! Hol a fészkes fenében vagy? Tudod, hogy mennyit zaklatott tegnap este Yongguk? – hangja pár oktávval feljebb szökött, kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne szakadjon be a dobhártyám.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Teljesen ki lehet akadva a fiú, este nem gondoltam át ezt az ott alvós dolgot és most ez visszaüt rendesen. Szerintem már össze is csomagolt nekem, hogy gúnyosan közölje, akkor miért nem költözök hozzá. Belegondolni is rossz volt, hogy ez megtörténhet.

- Nyugalom. Falaztam neked, de ezért még nagyon sokkal jössz nekem. – mondta most már higgadtan visszavéve a hangjából.

- Köszönöm! Megmentetted az életem. De mit mondtál neki?

- Azt, hogy nálunk alszol a pótágyon. Ne tudd meg meddig győzködtem, hogy elhiggye. Állandóan bizonyítékot akart, hogy adjam oda neked a telefont. Mikor mondtam, hogy alszol azt akarta, hogy keltselek fel. – szinte éreztem, ahogy mondandója közben bosszúsan ráncolja a szemöldökét. Teljesen kitelik Yongguk-tól ez a fajta viselkedés. – bólogattam tudatalattimban.

- Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. – kértem őszintén bocsánatot. Nagyon jól tudom, hogy Yongguk mennyire is fárasztó tud lenni. Első kézből tapasztalom.

- Ki engesztelhetsz, ha mesélsz, még is miért nem mentél haza éjszaka. – sokkal élénkebben kérdezgetett tovább.

- Nem kell semmi rosszra gondolni. – állítottam le a lány fantáziáját. – Jong In-nél aludtam. De tényleg csak aludtunk. – mentegetőztem.

- Aish, te nő. Kiállom érted a poklot és még csak szaftos részletekkel sem tudsz szolgálni nekem. – panaszkodott.

- Miért foglalkoztat téged egyáltalán az életem? – válaszoltam kérdéssel.

- Mert nekem nincs életem. Valakiét élni kell.

- Mi van Seo Jin-nel? – mikor ráeszméltem, hogy hangosabban kezdtem el beszélni, újból lehalkítottam magam és az ajtó irányába néztem. Ha szerencsém van nem keltettem fel a fiút.

- Mi lenne? Szerintem azt sem tudja, hogy létezem. – hangja csalódott volt, de próbálta elrejteni előlem.

- A barátja vagyok, ezen, simán változtathatunk. – próbáltam lelket önteni belé, de szégyellősen elutasította az ajánlatomat. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen mosolygós és társasági lány könnyebben boldogul a szerelmi ügyekkel, de nála láthatóan nem így volt.

- Most leteszem, majd találkozunk az órán. – köszönt el. Én is benyögtem egy sziát és bontottuk a vonalat. Amikor visszamentem a házba Jong In egy teljesen más pozícióban feküdt, mint ahogy ott hagytam. Egyik kezével a párnát öleli, a takaró félig lecsúszott róla és a lába is lelóg az ágyról. Majdnem elnevetem magam a röhejesen aranyos látványtól, de még mielőtt bekövetkezne a számra tapasztottam a kezemet.

Felhúztam a csípőjén pihenő takarót az izmos vállaira és óvatosan kiszedtem pár tincset, ami a szemébe lógott. Megpillantottam az éjjeli szekrényen lévő telefonját, a kezembe vettem és beállítottam neki egy ébresztő órát, azzal a jegyzettel, hogy ne késsen el. Lajhár lassúsággal csoszogtam a saját faházamhoz és majdhogynem világfájdalmas képpel léptem be az ajtón. A két fiú halkan beszélgetett, de amikor beléptem az ajtón mindketten felém fordultak. Halkan köszöntem és odacsoszogtam az ágyamhoz.

- Milyen volt a csajos este? – kérdezte Seo Jin. Tömören válaszoltam egy „jó” szócskával, majd kikutattam a mai ruhámat.

- A testvérem szeretne mondani valamit. – mondta erélyesen Seo Jin, majd megbökte a testvérét. Kimásztam a fürdőből frissen és átöltözve, majd helyet foglaltam az ágyam végében. Csendesen vártam mi fog most következni.

- Figyelj, Ni Ki, bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon gyerekes vagyok mostanában, de próbálok majd erre figyelni. Szóval kérlek, ne menekülj előlem. – kínosan a hajába túrt és dörzsölni kezdte a tarkóját, rám nézve a válaszomat várta. Elmosolyodtam és odacsoszogva megöleltem a fiút.

- Semmi gond. – mondtam.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Seo Jin, majd vasszorításába fogott engem és a testvérét. A maradék levegőt is kiszorította a tüdőmből, de éreztem ebben a hatalmas ölelésben a szeretetet. Úgy éreztem magam, mintha a testvérük lennék. Örültem, hogy kibékültünk, de a légkör most sem volt olyan, mint régen. Valami nagyon zavarta Yongguk-ot mostanság, de én nem tudtam, hogy mi az, és ha megkérdezném, valószínűleg nem válaszolna rá.

Családias hangulatban mentünk az ebédlőbe, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A két fiút elhívta az asztalához pár fiú, akikkel a napokban barátkoztak össze. Bocsánatkérően pislogtak felém én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs ezzel semmi baj.

Végül egy asztalhoz kerültem egy igen különös társasággal. A kör alakú asztalt négyen foglaltuk el. Jobb oldalról haladva én, Sehun, Ha Na és Jong In. Mindenki az evéssel volt elfoglalva, de egészen nyitottan cseverésztünk is az asztalnál. Nem ismertük nagyon egymást, hiszen nem voltunk összeszokott társaság, de sok közös témát tudtunk találni. Ha Na egyik viccén nevetett a társaságunk, amikor egy csapat lány közelítette meg az asztalunkat. Az elszánt tekintetekből láttam, hogy nem számíthatok sok jóra. Sokukat felismertem a tegnapi technika óráról, szóval körvonalasan fogalmazódott bennem, hogy mire számítsak a tegnapi magán akcióm után. Kortyoltam egy pohár vizet, amikor az egyik lány feltette az igazán kínos kérdését:

- Jong In és te egy pár vagytok?

Ivás közben hirtelen akartam levegőt venni, így az lett a következménye, hogy hevesen köhögni kezdtem. Valamit mondanom kellett, de a nemen kívül más nem jutott eszembe és valószínűleg nekik nem lenne kielégítő válasz, sem pedig meggyőző.

Majdhogynem az egész ebédlő a kis jelenetünket nézte, ami egyre kínosabb és kínosabb lett, ahogy csendbe burkolóztunk. Jong In szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Sehun megelőzte.

- Teljesen kizárt, mivel Ni Ki az én barátnőm. – mondta teljes nyugodtsággal a mellettem ülő Sehun, mondandója után pedig átdobta karját a vállamon és kicsit maga felé húzott. Az egész évfolyam bamba szemekkel bámult minket, az arcukról pedig leolvasható volt mennyire nem számítottak erre a fordulatra. De a legmeglepettebb mind közül, azt mondanám én voltam. 

5. FEJEZET

Reggel 9-kor végleg kipattantak a szemeim és már csak forgolódtam az ágyban. Pár percet azzal töltöttem, hogy kiszámoljam hány órát is aludtam és az eredmény elég siralmasan kis számot mutatott. Ha azt nézem, hogy 4-kor feküdtem le, és felkeltem 6-kor és a mostani 9 óra, tehát összesen 5 kerek órát aludtam. Kikecmeregtem az ágyból és magammal tiszta ruhát cipelve vonultam be a fürdőszobába, természetesen mindennek neki menve, amikor most csendesen lopakodnom kellene. Az volt a szerencsém, hogy ez a két fiú olyan egy hétalvó, hogy egy hadsereggel sem tudnám őket felébreszteni. Lezuhanyoztam majd átvettem a tiszta ruhákat, a tegnapikat pedig betettem a szennyes tartóba. A pizsamámat a tetejére raktam mivel az nem volt koszos és hozzákezdtem a hajam megszárításának. Mikor kijöttem a fürdőből már a fiúk is ébredeztek. Öntöttem nekik egy pohár vizet, amivel lenyelhették a gyógyszert, mind a kettő hálásan elfogadta a gesztust.

- Mi történt tegnap? – kérdezte Yongguk a halántékát masszírozva, utánozva a másik fiú mozdulatait.

- Addig teljesen tiszta, hogy elmentem So Mi-val táncolni, te pedig talán Kim Ren-nel vedelted a sört. Utána teljesen homályos az egész. – magyarázta Seo Jin világfájdalmas képpel.

- Én teljesen el tudom képzelni, hogy ez történt. – nevettem fel a két holtkóros mellé letelepedve.

- Sziasztok! – robbant be, Ha Na, fene nagy lelkesedéssel. A fiúk egyből a fülükre kapták a kezüket a hangzavartól, amin még jobban kacagni kezdtem.

- Elmeséljem mit csináltatok tegnap? – kérdezte jó ízűen. A fiúk kelletlenül bólintottak, Ha Na pedig zsarolósan összecsapta a kezét és mesélni kezdett.

- Seo Jin, te hatalmas parti arc voltál! A konyhában volt egy tál gyümölcs és te pedig verted az asztalhoz az ananászt azt kiabálva, hogy „Tudom, hogy bent vagy spongya bob, gyere ki” – mesélte erősen gesztikulálva a lány, majd meg fulladva a röhögéstől, amibe én is becsatlakoztam. – Yongguk, te pedig addig vedelted a sört az egyik haveroddal, hogy végül az asztalon táncoltatok azt énekelve, hogy „I am sexy, and you know it” és aztán levettétek a pólót is. – ennél a mondatnál már szinte sipítozott a nevetéstől. A fiúk próbáltak rosszallóan ránk nézni, de végül ők sem bírták ki nevetés nélkül. Az egész faházat a mi hahotázásunk töltötte be, már fájt a hasam, de nem bírtam abba hagyni. Miután lecsillapodtak a kedélyek a mellettem fetrengő lány felém fordult.

- Arról is pletykálnak, hogy láttak téged Jong In-nal távozni a buliból. – mondta, összeszűkített szemekkel rám nézve, a két fiú száját pedig majdnem egyszerre hagyta el a kis szócska „Mi van?”.

- Nem az, amire gondoltok. – néztem végig a társaságon, kezeimet védekező pózba állítva. – Próbáltam átverekedni magam a táncparketten, de meglöktek és véletlenül az ingére borítottam az egész italomat. Ekkor egy nagyon részeg csávó táncolni akart velem és Jong In segített, hogy megmeneküljek tőle, szóval ő is részeg volt ezért elkísértem a faházáig, hogy rendbe tegye magát én pedig hazajöttem lefeküdni hajnali 4-kor. Ti pedig 6-kor trappoltatok be, mint egy elefánt. – néztem a fiúkra szúrós szemekkel. Miután előadtam a történteket egy kis ferdítéssel és dolgok eltitkolásával már megenyhültebb tekintetek vettek körül. A mosdós jelenetről nem kell tudniuk a többieknek, gondolom.

- Miért pont Jong In? Miért nem kerestél meg minket? – kérdezte azért szemrehányóan Yongguk.

- Ha meg is kerestelek volna, akkor is csak azt értem volna el, hogy énekelsz, miközben a pulton táncolsz. Biztos hasznodat vettem volna. – mondtam szarkasztikusan. Seo Jin igazat adva nekem a pártomra állt, és lenyugtatta a testvérét. Még neki áll, feljebb aki hulla részegre itta magát, míg én teljesen józan voltam egész végig. – zsörtölődtem magamban.

- Tényleg a tanárok mikor jönnek? – tértem vissza a valóságba. Az óra 10 órát ütött, szóval, ha igaz, amit tegnap mondtak és a délutáni órákban jönnek, még így is szűkös, hogy mindenki kijózanodik akkorra.

- Ó igen, jó, hogy szólsz. Most mindenkit összetrombitálunk, hogy elkezdjük a nagytakarítást mire az illetékesek megjönnek. A fiúk már lekenyerezték a konyhásokat, hogy ne szóljanak az esti kis buliról és a takarítóktól még felszerelést is kaptunk.

Mind a négyen kisomfordáltunk a faházból és odamentünk ahova éppen kellettünk. A fiúkat hamar elrabolták, hogy segítsenek elvinni az összeszedett szemetet. Ha Na-val pedig sepregetni kezdtük a földön hegyekben álló műanyag poharakat. Mintha tornádó pusztított volna olyan hatalmas volt a fejetlenség.

- Szóval, mesélj nekem. Hogy álltok most Jong In-nel? – suttogta közelebb hajolva, mire én szem forgatva arrébb tessékeltem az aurámból.

- Mondtam, hogy sehogy sem állunk. Hányszor mondjam még meg, hogy nem kedvelem. Ó, igen, és nem mellesleg kösz, hogy „megvédtél” az üveges játékban. – hánytam a szemére, azt a ’ kellemes ’ emléket.

- Miről beszélsz? – vágott értetlen fejet.

- „Kivel csókolóznál Seo Jin-nel, vagy Jong In-nel.” – ismételtem el nyávogós hangon a tegnap kimondott szavait.

- Úristen! Ilyet mondtam? Ne haragudj. – nézett rám bűnbánóan.

- Seo Jin-t mondtam, így végül nem volt olyan nagydolog belőle. – legyintettem, de még mindig nem volt szent a béke.

- Komolyan?

- Ő a barátom szóval nem érti félre, ha pedig a másikat mondtam volna, akkor pedig most meg kellene küzdenem a nőnemű egyedek harciasságával. Egyébként pedig Ryan Gosling-ot mondanám. Helyes színész. – bólogattam magamnak.

Ha Na kuncogni kezdett, de egyáltalán nem azért mondtam, hogy nevetésre késztessem. Inkább terelni akartam ezt a felettébb kínos témát. Még sosem beszéltem ennyit Kim Jong In-ről azelőtt, hogy bekerültem volna ebbe a táborba. Azóta valahogy üldöz a szerencsétlenség vele kapcsolatban.

Ha Na vicces sztorikat osztott meg a továbbiakban az estéről, amin néha elmosolyodtam, de tartottam magam ahhoz, hogy nem bocsájtok meg neki ilyen hamar. Az emeletről lépteket hallottunk szóval odakaptuk mindketten a fejünket. Sehun jelent meg, mellette legjobb barátjával Kim Jong In-nel, a kezükben kukás zsákok voltak, gondolom ők is a szemetet vitték ki. Mikor Jong In csatlakozott Sehun társaságához elkaptam a fejem, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy figyelem.

- Ni Ki! – hallottam meg, hogy valaki a nevemet kiabálja. Nyakamat behúzva csukott szemmel imádkoztam, hogy nem nekem szólnak, de ekkor újra hallottam a nevem és most már sokkal közelebbről. Aish, ennyit arról, hogy észrevétlen maradok. A hang irányába fordultam, a szemem sarkából pedig láttam, hogy a két fiú is engem bámult mostanra.

- Igen? – szólaltam meg.

- Yongguk küldi neked, hogy vedd fel. – nyomott a kezembe a lány egy cipzáras pulcsit. Aigoo, én megölöm! – fortyogtam. Kedvesen mosolyogva elvettem a lánytól, majd visszamentem, Ha Na mellé. A fiúk már lejöttek a lépcsőről és vészesen közeledtek az irányunkba.

- Yongguk minek küldött neked egy pulcsit? – meredt rám a lány.

- Aish, mert nincs jobb dolga. – motyogtam indulatosan. Újra sepregetni kezdtem, de a szívem már a torkomban dobogott, amikor a két fiú pár méterre járt csak tőlünk.

- Szia, Ni Ki. – köszönt Sehun. Felé kaptam a tekintetem, meglepetten bámultam ét csoki sötét szemeibe. Elmotyogtam valami köszönésféleséget, amíg a fiú közelebb jött, Jong In megkérdezte Ha Na-tól, hogy segíthet-e de ő udvariasan visszautasította a gesztust.

- Ha majd elkezdődnek az órák remélem, megint egymást boldogíthatjuk biológián. – kacsintott Sehun.

- Túl feltűnő lenne, ha elülnél és romlanának a jegyeid nem igaz? – szóltam vissza csípősen, még magamat is meglepve a dologgal. Alapvetően Sehun-nal nem voltak problémáim, a lustaságán kívül, hiszen tőlem sosem akart semmit. És nem is tett soha semmi olyat, amitől kínosan éreztem volna magam. Sőt egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy együtt viccelődtünk a tanárnő új frizuráján.

- Ezt az oltást majd süsd el, Dong Woo-nál is. Biztosan tetszene neki. – mosolygott, egyáltalán nem hatotta meg a beszólásom. Egyedül csak a másik két ember a közelünkben lepődött meg rajtam. De nálam nem hiszem, hogy jobban. Kellemetlenül belecsaptam Sehun kitárt tenyerébe, mire a mosolya még szélesebb lett.

- Inkább menj innen, különben sosem végzünk. – mondtam és tolni kezdtem az ajtó irányába. Kifelé menet ugratni kezdte a komoly tekintető Jong In-t, egészen addig követtem őket a szememmel, amíg át nem lépték a küszöböt akkor bosszús sóhajjal kezdtem neki újra a munkának.

- Ez mi volt? – kérdezte, Ha Na.

- Sehun mellett ültem biológián. Nem azért mert szerettem volna, hanem mert későn esett be az ajtón és már csak mellém tudott ülni. De ő jól járt, mert a dolgozatoknál hatalmas előny voltam. – ráztam meg a fejem tovább bosszankodva.

- Ezt tudtam. Még mindig az osztálytársad vagyok, te nő. Az előbbi eszmecserétekre értettem. Nem tűnt, úgy hogy jóban lennétek. Igazából a közeledben a két fiún kívül senkit nem látni. De most már lehet, meggondolom, mit hiszek. Tele vagy meglepetésekkel.

- Ő mindenkivel így viselkedik. – bizonygattam. Bár Sehun nagyon is a menők közé tartozott, mindig is közvetlen volt a többiekkel, ezáltal velem is.

- Tudom, én inkább rajtad lepődtem meg.

- Azon a részen én is. – legyintettem, mintha nem lenne olyan nagydolog. Szerintem mondjuk nem is volt az. 

3.FEJEZET

- Menjünk vissza a táborba. – javasolta. Elszakítottam a tekintetem a tájról és a zöld fák kémlelése helyett egy örvénylő fekete szempárba bámultam. Már ez a harmadik szemkontaktus vele egy napon, sokkal több, mint az előző félévben összesen. Pár pillanatig csendben néztem rá, mire leesett, hogy valójában választ vár tőlem valamilyen formában. Kimérten bólintottam. Még utoljára visszanéztem a többiek hűlt helyére aztán elindultam Jong In után a lejtőn visszafelé.

A hátát bámulva lépkedtem lefelé és közben magát a fiút fixíroztam. Hátát piroskockás ing takarta, nadrágja pedig egy átlagos farmer volt. Tökéletesen festett rajta mindenféle ruha, de ez különösen illett hozzá. Elszakítottam tőle a tekintetemet, mert ki kellett kerülnöm egy nagyobb követ. Gondolataimból felocsúdva néztem újra körbe, ha lehetséges még elveszettebbnek éreztem magam ezen a helyen, mint eddig.

- Te tudod, merre megyünk? – kérdeztem megnyugvást keresve ebben a lehetetlen helyzetben. Hirtelen megfordul, mire megtorpanok majd lépek egy lépést hátra, már szinte benne van az aurámban, így próbálom növelni a távolságot.

- Azt hittem te tudod. – szólal meg végül beletúrva gesztenyebarna hajába. Utánozva tevékenységét én is a hajamba túrok, majd idegesen nézelődni kezdek. De ez a fa is ugyan olyan, mint amit pár perce hagytunk el.

- Aish, ez a nap egyre jobb lesz. – bosszankodtam az orrom alatt. Nem is beszélve, hogy ha megtudják, hogy Kim Jong In-nal tévedtem el az erdőben. Akkor leszek igazán nagy bajban.

- Had nézzem a kezed. – fogja meg a csuklóm majd óvatosan feltűri a pulcsim ujját. Meggondolatlanul a csuklójára teszem a kezem, hogy eltoljam, de végül csak gyorsan visszaejtem magam mellé. Nincs felesleges érintkezés. – ismétlem magamban.

- Lehet, hogy van nálam sebtapasz. – mondja hirtelen, majd kutatni kezd a farmerzsebében. A zsebéből előhalászott egy közepes méretű kör alakú sebtapaszt. Elengedte a kezemet és elkezdte lehúzni két oldalt a védő csíkot, majd a könyökömet maga felé fordítva óvatosan rányomta a bőrömre. Figyelt, hogy a fehér géz pontosan a seben legyen, a koncentrációban pedig beharapta az ajkát. Már többször láttam, hogy ezt csinálja, ha nagyon gondolkodik, vagy ha jól akar valamit csinálni. Elnézek az ajkairól, majd én is kémlelni kezdem Jong In remekművét.

- Köszönöm. – mondtam zavartan. Halványan elmosolyodott, majd távolabb lépett és a tekintetét elkezdte körbejáratni az erdőn.

- Nem lehetünk olyan messze, szerintem, ha elindulunk simán lefelé, ahogy eddig is akkor megtaláljuk a tábort. Végül is egész végig egyenesen jöttünk. – osztotta meg velem kiagyalt tervét. Sután bólintottam, majd elindultunk egymás mellett lépkedve. A gondolataimhoz visszatérve, eszembe jutott, hogy a fiúk biztosan aggódnak értem. Valamint mi lesz, ha visszajutunk a táborba? Jönnek majd a féltékeny pillantások, és a gyilkos tekintetek, hogy nem elég, hogy mellette ülhettem a buszon, de még el is tévedek vele az erdőben. Jobban járnék, ha legurulnék innen, és ha eltörik valamim, akkor kórházba szállítanak, így nem kell találkoznom a többiekkel. Még van időm megcsinálni ezt a tervet. Sokkal előnyösebb, mint szembenézni a többiekkel.

A gondolataimból egy felém nyúló kéz ránt vissza. Egy magasabb kő tetején álldogálok, míg Jong In már az alacsonyabb szinten áll. Erre a helyre emlékszem, Yongguk húzott fel erre a kőre, mert magas volt. De most csak Jong In van itt, hogy segítsen. Lajhárlassúsággal csúsztatom a kis kezeimet az ő nagy mancsaiba, ahogy segít lemászni a kezeink, összesimulnak. Mikor a lábam már a földön van, sem enged el, hanem elkezd húzni tovább folytatva az utunkat. Kelletlenül engedek a gyengéd húzásnak és szorosan követem, tekintetemet a tarkójába fúrva. Kim Jong In mire gondolsz most?

Egy meredekebb részen megragadta a másik szabad kezem is és közel húzott a hátához, így araszoltunk le. Az arcom majdnem érintkezett a színes szövet anyagával, ami szorosan a hátára simult. Megrészegített az édes illat, ami a parfümjéből áradt, veszélyes volt ilyen közel lenni hozzá. Mint amikor egy pék sütit bámulsz a kirakatban, minél közelebb mész annál jobban érzed a belőle áradó illatot és utána egyre jobban akarod majd. Ezért veszélyes közel menni ahhoz, ami már eleve vonzó számodra. Nehezebb ellenállni utána.

Megkönnyebbülten láttam, ahogy visszatértünk a táborba. Ekkor elengedett, én pedig Jong In vállai felett kikukkantva pillantottam meg a sebesen felénk közeledő, Ha Na-t.

- Aigoo Ni Ki! Halálra aggódtam magam, hogy hova tűntél. A barátod állandóan kérdezte, hogy hova mentél én pedig azt hazudtam, hogy azt mondtad visszajössz a táborba, mert elfáradtál. Ne haragudj, de a tanárok az én felelősségemre bízva engedtek el minket és nem akartam bajba kerülni, hogy elvesztettem egy embert. Ne haragudj! Minden rendben? – mentegetőzött.

- Semmi baj. Nem történt semmi, nem fogom elmondani senkinek. Teljesen jól vagyok. – nyugtattam meg a lányt, aki hálálkodni kezdett. Ami azt illeti ezzel rólam is levette a terheket, hogy mi lenne, ha mások együtt látnának Jong In-nal. Illetve, Jong In hova tűnt? – néztem körbe. Mindegy. Mintha meg sem történt volna ez a negyed óra baktattam vissza a szállásra, ahol elég rendesen lehordtak, amiért így eltűntem. Mint, két idegesítő bátyus, úgy pattogtak körülöttem és ellenőrizték nem-e sérültem meg. Természetesen azonnal észrevették a könyököm és újra kezdték a hegyi beszédet, hogy jobban vigyázzak a testi épségemre. Ami azt illeti a testi épségem sosem volt veszélyben, inkább az eszemmel lehettek bajok Jong In közelében. Miután szent volt a béke elmentünk ebédelni. Én voltam az utolsó a sorban, szóval keresni kezdtem a helyet ahova a fiúk leültek. Miután észrevettem Yongguk integető alakját mosolyogva elindultam felé, csak amikor közelebb értem fedeztem fel az asztalnál ülő többi tagot. Az asztalnál Jong In ült még, két másik lánnyal közre zárva, akiket csak látásból ismertem. Seo Jin biztatóan megpaskolta mellette a helyet én pedig kérdés nélkül helyet foglaltam. A fiúk beszélgetni kezdtek én pedig felemeltem a kanalamat, hogy egyek. A szemem sarkából láttam, hogy a két lány, mint aki jól végezte a dolgát feláll és elmegy, de az illető személy, akinek a távozását inkább igényelném még mindig az asztalnál ült és kavargatta a levesét teljesen érdektelenül. Pedig szerintem egyáltalán nem volt borzalmas az ebéd. Ha Na mosolygó feje bukkan fel köreinkben és leül Yongguk és Jong In közé, bár pillantását inkább nekem szegezi. Egy amolyan „Biztos jól vagy?” - nézést, küld felém, mire viszonozva a gesztust bólintok.

- Mióta vagytok ilyen jóban? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Seo Jin, mint aki érzi, hogy valami összeesküvés folyik itt.

- Miket beszélsz, sosem voltunk rosszban. – ütögette meg a lány Seo Jin vállát és segítségkérően felém nézett. A fiú megigazította a farmerkabátja szélét és szólásra nyitotta a száját, aminek szélén bujkáló mosoly elárulta, hogy éppen valami nagyon szellemes dolgot szeretne megosztani velünk.

- Tényleg, Ha Na, Mr. Park megkért minket, hogy rakjuk ki az „Engedély nélkül ne menj az erdőbe táblákat” – mondtam felállva a helyemről, a lány pedig bólogatva szedte a sátorfáját velem egyetemben. A két fiú kábultan bámult utánunk. Seo Jin pedig morcosnak tűnt, hogy nem szólalhatott meg. Még távolról hallottam, ahogy a két fiú az újonnan szerzett barátságomról diskurálnak.

- Szép mentés volt. – lökött oldalba. – Ha még egy szót is szólt volna, biztosan lelövöm.

- Valójában tényleg láttam idefelé Park tanár urat, hogy valakire rá akarta sózni a feladatot, de senki nem volt hajlandó elvállalni. – vallottam be.

- Azt hiszem, akkor köszönjük meg a tanár úrnak és vállaljuk el. – mondta széles mosollyal. Nem tartott sokáig megtalálni Park tanár urat, aki még mindig a feladaton ügyködött, így hatalmas köszönettel fogadta a felajánlkozásunkat. Mindketten elvettünk pár táblát és ellentétes irányban az erdő szélére kezdtük el kihelyezni. A táblák nehezek voltak, valamint a föld is elég kemény ahhoz, hogy megnehezítse a dolgomat.

- Inkább azt kellene ráírni, hogy hülyéknek tilos az erdőbe menni. – pufogtam halkan, ahogy arra gondoltam, hogy ha nem lett volna ott a fiú, akkor még most sem találtam volna vissza. Ki tudja, lehet én lettem volna a következő Hófehérke, aki skizofrén hajlammal beszélget az erdei állatokkal. Utolsó próbálkozásként ütöttem újra a tábla tetejére és azzal a lendülettel el is vesztettem az egyensúlyom a kis dűnén. Összeszorított szemekkel vártam a találkozást a földdel, de végül nem történt meg az ominózus pillanat. Két erős kar tartotta a vállamat ezzel elkerülve az esést. Miután visszanyertem az egyensúlyomat a megmentőm felé fordultam. Hirtelen azért is mérges voltam, hogy ő mentett meg, mintha levegőt nem tudnék venni úgy, hogy ne kelljen segítenie rajtam. Elfordultam tőle, hogy valamelyest megnyugodjak, de végül még is szólásra nyitottam a számat:

- Köszönöm a segítségedet, de legközelebb, ha bármilyen szerencsétlenséget is követek el, ne segíts. Menj tovább, mintha nem láttál volna. Nem tudom feltűnt-e, de én nem vagyok oda érted, mint kb. az egész iskola. És nem is szeretnék középpontba kerülni azért, mert segítesz rajtam. – mondandómat a szemébe nézve hadartam el, ez volt a leghosszabb beszélgetésem vele, és ezek után arra mertem következtetni, hogy az utolsó is. Sokkal nyugodtabb az életem, ha nincs a közelemben. A távoli szemlélgetésem pedig pontosan elég izgalom, amit tudok kezelni.

- Ahogy akarod. – mondta érzelemmentes hangon, majd eleget téve a kérésemnek megfordult és elment. Ha ezt akartam, miért érintett a hangszíne ennyire rosszul? Miért érzek még is bűntudatot, amikor csak elmondtam az álláspontom? Talán csak túl ingerült vagyok, amiért ezen a napon semmi sem alakul úgy, ahogy szeretném.

Leszúrtam a földbe két másik nálam lévő táblát, amikor Ha Na utolért, és szólt, hogy már végzett. Segített nekem is befejezni és folyamatosan szóval tartott. Nyílván érezte a nyomott hangulatot, ami időközben rám telepedett.

- Téged állandóan Yongguk és Seo Jin közelében látni, talán jársz valamelyik testvérrel? – kérdezte, Ha Na. Teljes döbbenettel meredtem rá, egy amolyan „Ezt tényleg megkérdezte?” - nézés társaságában.

- Nem, ők a legjobb barátaim. Sosem tudnék másként tekinteni rájuk. – ráztam meg a fejem, még a gondolatot is elvetve, hogy bármi legyen köztem és a testvérpár között.

- Áh, értem. Ne haragudj, csak nekem már rég óta tetszik Seo Jin. – vallotta be, az arca pedig enyhe piről árulkodott. Meglepődötten vizslattam a lányt, mivel erre nem számítottam. Nem azért, mert Seo Jin nem lenne helyes, hanem, mert úgy tudtam, hogy ez a lány is Kim Jong In-t kedveli.

- És mi van Jong In-nel? Úgy gondoltam neked is a szíved csücske. – mondtam kissé több éllel a hangomban. Akár úgy is hangozhatott, mint egy féltékeny barátnő, de én tudtam, hogy majdnem én állok ettől a fogalomtól a legtávolabb az évfolyamon, főleg a legutolsó beszédemmel akár örökre is eláshatnám magam.

- Persze helyes meg minden, de én mindig is a jó fiúkra buktam. – mondta. – Kérlek, ne mond el ezt másnak, mivel ez titok. Te vagy az első, aki tudja, hogy tetszik nekem. – tette mutató ujját a szája elé, ezzel is rám kötve, hogy tartsam titokban.

- Miért pont nekem mondod el? – néztem rá értetlen szemekkel.

- Mert, úgy gondolom, hogy megbízhatok benned. Én is megtartom a titkod, hogy Jong In-nal jöttél vissza a táborba…

Mielőtt még befejezhette volna a mondatot, a tenyeremet a szájára tapasztottam, és körbe pillantottam van-e valaki a közelben. Mikor meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep elengedtem a lányt. – És amikor kerestelek is láttam, ahogy Kim Jong In elég dühösen megy vissza a tábor felé. Akkor gondoltam, hogy erre leszel és tényleg megtaláltalak. – mosolygott bájosan. – Mi is van köztetek? Eddig azt gondoltam, hogy te vagy az utolsó, akinek tetszene ez a fiú. A többiekkel ellentétben nem úgy tűnt mintha érted .. kedvelnéd.

- Hogy mi van köztünk? Kizárólag csak is levegő. – tiltakoztam. – Nem is kedvelem, csak .. érdekesnek találom, de ez nem jelenti azt, hogy kedvelem őt. Erről többet nem is szeretnék beszélni.

A tábor körüli ösvényen sétálgattunk, közben pedig a lány állandó kérdésekkel tartott fel, mint például, hogy mi a kedvenc színem, vagy állatom. Ilyen kis apróságokkal zaklatott, amire elsőnek furcsállva válaszoltam, de végül engedve a jó kedvének már szervesen részt vettem a beszélgetésben. Furcsa volt hosszú idő óta egy lány társaságát élvezni, mivel elég régóta csak a két fiú töltötte ki a barátaim körét, most mintha szélesedett volna egy kicsit a látóköröm. Teljesen máshogy lehet beszélni egy lánnyal, mint egy fiúval.

- Eredetileg úgy volt, hogy nem szólok, de meggondoltam magam. Szóval a többiek este azt tervezik, hogy bulizunk egyet. Lesz pia, zene meg minden. Ha szeretnél, gyere el, én biztos ott leszek. – kacsintott a lány.

- Mi lesz a tanárokkal? – kérdeztem aggódó tekintettel. Nem hinném, hogy beleegyezett bármelyik tanár is dologba.

- A fiúk hallgatóztak és azt mondták a tanárok, hogy este nem lesznek itt, mert visszautaznak az iskolába és csak holnap délután jönnek vissza. Ezen a héten hozzák ide a szükséges tanfelszerelést, és kell egy értekezlet is. Titokban akarják tartani, hogy azt higgyük, tanári felügyelet alatt vagyunk, és úgy sem merünk tenni semmit akkor.

- Szóval ezért akarta annyira lepasszolni a táblákat Kim tanár úr. – bólintottam, most már mindent értve. De akkor is furcsa, hogy a tanárok itt hagynak minket egy egész éjszakára. – Köszönöm, hogy elmondtad, de nem valószínű, hogy ott leszek. Ha elkapnak minket, akkor lehet az egész erdei iskolának vége. Valamint a szüleim teljesen kiakadnának. – ráztam a fejem. Még csak bele sem akarok gondolni milyen fejmosást kapnék otthon.