17.FEJEZET

Elforgattam a szekrény lakatját, ami egy halk pukkanással jelezte, hogy már ki tudom nyitni az ajtaját. Kivettem belőle pár könyvet, amik a következő órámhoz kellenek, majd visszazártam. Az iskolai folyosó a mai napon is tele volt nyüzsgéssel, élettel. A diákok kiélvezve a szünetet csacsogtak a barátaikkal, míg én magamban a gondolataimba mélyülten közlekedtem az emberek között. Ha Na fürkésző szemei elől is elmenekültem, még mielőtt a közelembe férkőzve beszélgetést kezdeményezhetett volna, mint oly sokszor próbálta ebben a két hétben.

Az erdei iskola véget ért az egy hónap leteltével és minden visszakerült a régi megszokott helyzetébe. Vagy is, kívülről így tűnhet, de valójában minden megváltozott. Bennem mindenképpen.

Másra sem tudtam gondolni, mint Jong In puha ajkaira, hogy azt mondta szeretné, ha a barátnője lennék. A csillagos éjszakánkra, mielőtt még minden elromlott volna.

Másodízben pedig a félre sikerült párkapcsolatomon járt az agyam, amibe Sehun-nal másztunk bele meggondolatlanul. Nem is nevezném párkapcsolatnak, hiszen valójában a legmesszebb állt tőlünk ez a fogalom, hiszen csak barátok voltunk. Az egész csak egy félre sikerült mentési kísérlet mellékterméke.

Két hét telt el, de én az óta sem tudtam feldolgozni az új érzéseimet, gondolataimat, ami egy hónap alatt bámulatos fordulatokat vett. Az, hogy már nem külső szemlélőként vettem részt Kim Jong In életében túl nagy falatnak bizonyult számomra. Hogy megijedtem-e amikor hirtelen töredékeket osztott meg velem a felém irányuló érzéseiről? Igen. Hogy nem csak megijedtem, de el is menekültem előle? Ez is teljesen igaz.  

Az óta szóba sem álltam Ha Na-val sem, aki pedig semmit nem tett ellenem. Egyszerűen csak az új barátságunktól is féltem, most, hogy visszakerültünk a megszokott iskolapadba. Az ismerősökből barátnők lettünk, de nem akartam, hogy ezt mások is megtudják. Meg akartam védeni azt a vörös hajú, szeleburdi, törékeny lányt, aki biztosan nem tudta volna elfogadni, ha miattam felsőbb éves lányok terrorizálják.

Ami azt illeti az életem ezen, része a régi volt. A felettem járó évfolyamon volt egy lány, aki élvezte, ha bármilyen módon keresztbe tehetett nekem. Nem volt semmi komolyabb ügy, elvette a pénzem, a kajámat, kihúzta alólam a széket vagy csak neki lökött a folyosón a szekrényeknek. Elviseltem, mert azt hittem, ha azt mutatom, hogy nem érdekel, keres egy másik áldozatot. Úgy érzem magam, mint egy félre sikerült romantikus dráma főszereplője, aki a tipikus stréber lány, akit zaklatnak az iskolában és a suli legmenőbb gyerekébe szerelmes.

Helyet foglaltam a biológia terem leghátsó padsorában, és ahogy eddig, Sehun most is mellettem ült le, ahogy szokott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem egy kicsit is, mivel a makacsságával elkerülhetetlen volt, hogy ne csikarjon belőlem ki valami beszélgetés csírát. Bármilyen életjelnek örült, még annak is, ha csak lepisszegtem a tanórán.

- Meddig akarod még ezt folytatni? – sóhajtozott mellettem Sehun, miután nem sikerült kommunikációt kierőltetni fáradt valómból.

Szem forgatva ledőltem a padra. Mintha én élvezném. Azért szenvedek, mert fogalmam sincs, most mit kellene kezdenem magammal.

- Jong In, amióta visszajöttünk nagyon rosszkedvű, veled egyetemben. Tényleg nem akarod elárulni mi történt? – puhatolózott tovább a fiú.

- Ez az utolsó előtti nap, mielőtt még visszamegyünk a suliba. – sóhajtozott Jong In, elterülve az ágyon. Elmosolyodtam a lusta fiú ábrázatán, majd én is szomorúan bólintottam. Jó volt itt. Végre tisztázódott a félresikerült összeboronálás Sehun-nal, szóval végre élvezhettem volna Jong In társaságát, de sokkal hamarabb véget ért ez az egy hónap, mint gondoltam. – Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt még visszamegyünk. – térített vissza hangjával Jong In, kíváncsian néztem a szemeibe és vártam, hogy kifejtse az előbbi mondatát.

- Nem. – vágtam rá velősen, majd az asztalra dobva kinyitottam a mai leckénél a tankönyvet. Megráztam a fejem, hátha azzal magamhoz térek, ki akartam zárni Jong In hangját, aki minduntalan emlékeztet a történtekre.

Az óra végét jelentő csengő megszólalására összepakoltam a szétdobált cuccaimat, majd az udvarra siettem, hogy egy távol első padon megehessem az ebédem, ami egy kis müzli szelet volt. Miközben apró falatokat tördelve ettem, a telefonomon olvastam az általam követett könyv fejezeteit. Úgy egy napja találtam rá erre a könyvre, megtetszett a háttér történet, valójában azért kezdtem bele ebbe a nyálas romantikus regénybe, de kellemesen csalódtam. Ami különösen tetszett, hogy a záró fejezetek végén, mindig van egy bölcs idézet, ami az életre vonatkozik. A 12. fejezet végén ez állt:

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy zsarnokságban éljük. Ne azért tedd meg a dolgokat, mert elvárják. Tedd azt, ami jólesik, és ne félj önmagad lenni.”

Irigykedve olvastam a sorokat, a szemem minduntalan vissza-visszagörgetett az idézhetett és egyre többet kezdtem ezekre a mondatokra gondolni. Az járt a fejemben, hogy miért csinálom ezt két hete? Már egy hete kitaláltam, hogy szerelmes vagyok Jong In-be. A kifogások mögé rejtőzöm, hogy nincs meg bennem a kellő spiritusz, hogy a barátnőjévé váljak. Nem vagyok elég belevaló, hogy nem bírnám a népszerűsége miatt. De a népszerűsége nem fog örökké tartani, ahogy a felém irányuló érzelmei sem. Most minden tény új megvilágításba került, és valahogy a felsorakoztatott okaim egyike sem elég meggyőző. Döntöttem.

A lehető legmagabiztosabb léptekkel szeltem át a folyosókat, egészen az étkezőig gyalogoltam, ahol aztán az ajtón besétálva kicsit lassabban közeledtem az áldozatom felé. Ez úttal nem én leszek, aki a rövidebbet húzza. Choi Rim, a zaklatóm, teljes alakjával tárult elém az egyik középponti asztalnál ült, pár diákkal, akiket a barátainak nevez, tőlük egy asztallal arrébb pedig Jong In, Sehun párost is sikerült kiszúrnom, de egyelőre csak is a lányra koncentráltam. Felvettem az egyik asztalon hagyott félig megivott ivóleves poharat, majd magabiztosan elindultam. Most már nem fordulhatok vissza. A poharat a testem mögé rejtettem, hogy ne lássák, ahogy közel értem a társasághoz rám szegeződtek a tekintetek, de nem inogtam meg.

- Nocsak, kit látnak szemeim. Csak nem önként akarod ideadni a pénzedet? – szólalt meg vinnyogó hangján Choi Rim. Féloldalas mosolyra húztam az ajkaimat, majd a mögöttem szorongatott pohár egész tartalmát a hidrogén szőke lány hajára borítottam. Általában nem vagyok agresszív személyiség, de ez hihetetlenül jól esett, erről pedig a mosolyom is árulkodott.

- Mit képelsz te ribanc?! – háborodott fel a ragacsos haját tapogatva.

- Ha én ribanc vagyok, akkor te mi vagy? – kérdeztem vissza önelégülten. – Most lett elegem. Nem fogom tovább tűrni, hogy úgy bánj velem, mint egy kutyával, csak mert nincsenek kis édes koreai vonásaim.

- Neked aztán van bőr a képeden. – fortyogott, kilökte maga alól a széket, hogy a magasságát fitogtassa, de többé nem rémiszt meg.

- Óh, még nem fejeztem be. – ingattam mutató ujjam arca előtt, majd elsétáltam Sehun mellett és megcsókoltam az elképedt Jong In-t. Meglepődött a tettemen, de hamar visszacsókolt. 

10.FEJEZET

Oda-vissza kapkodtam a fejem az asztal társasága és a hívatlan vendégek között. Nem tudtam mitévő legyek, mert ha elárulom, hogy valójából szó sincs erről, akkor Sehun jönne ki belőle rosszul, de Jong In érzelemmentes arckifejezését bámulva a bűntudatom hatalmas méreteket öltött. Újabb kérdések záporoztak a megdöbbent és szüntelenül mérges lányoktól, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőlük, majdhogynem Sehun mögé rejtőzve. Valószínűleg ő is megunta a dolgot, mert velem együtt felállt és kiviharzott az ebédlőből maga után húzva. Az egyik faház mögé húzódtunk, hogy senki se lásson minket. Egy darabig csak csendben álltunk egymás mellett, mindketten próbáltuk megemészteni a dolgokat. Hatalmas teherként nehezedett a vállunkra a felelősség, talán Sehun-t még jobban nyomasztotta, hiszen az ő hibájából keletkezett ez a probléma.

- Most mi lesz? – szólaltam meg elsőként a fiúra szegezve a pillantásomat. Félve nézett rám, de mikor látta, hogy nem vagyok dühös már magabiztosabban méregetett. Semmit sem oldanék meg azzal, ha most leszedném a fejét, hogy mit képzelt. Sokkal ésszerűbb, ha azon kezdünk el mihamarabb gondolkodni, hogyan másszunk ki ebből a felettébb kínos helyzetből.

- Én csak arra gondoltam, hogy így majd békén hagynak titeket és nyugodtan barátkozhattok. Nem gondoltam bele teljesen, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Nagyon sajnálom.

- Én, megértem. Azt hiszem. Nem is haragszom, mivel tudom, hogy jót akartál. Végül is egyébként se jöhettünk volna ki jól ebből a beszélgetésből, ha azt mondom, hogy nem, akkor sem hagytak volna békén, de legalább így most Jong In-t és engem is békén hagynak, viszonylag. Legalább Jong In jól járt. – motyogtam gondolataimban összerakva a fonalat, de csak is Jong In arckifejezésére tudtam gondolni.

- És mi lenne, ha nyilvánosan szakítanánk? – vetette fel az ötletet.

- De azonnal nem lehet, az túlságosan feltűnő lenne. – mondtam, a szám rágcsálását abba hagyva. – Csak később kivitelezhető, addig is el kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk, vagy mi.

- Jong In-nak nem fog tetszeni. – húzta el a száját Sehun. – Ha most azonnal bejelentenénk, hogy vicceltünk, még akkor se biztos, hogy hamar megbocsátana. - rázta a fejét a mondandója végén, mintha teljesen abszurd lenne az ötlet.

- Legjobb barátok vagytok, biztosan nem vette be ezt a hülyeséget. – folytattam az eszmecserét. Bár a tekintete nem erről árulkodott, hogy felismerte volna a kamuzást. Teljesen felesleges ezen gondolkodom, ha valóban járnék Sehun-nal akkor sem kellene kiakadnia, hiszen köztünk nincs semmi. Az már teljesen egyéni dolgom, hogy Sehun-nal nem valószínű, hogy járnánk, mivel minden figyelmemet Jong In figyelése kötötte le, így esélyem se volt nézelődni a másik nem után.

- Szerintem, ha elmondjuk neki, hogy miért mondtad, akkor egy rossz szava se lehet, maximum annyi, hogy miért nem avattuk be. – vállrántással lezártnak is tekintettem a témát. De belül még mindig ezen aggódtam, csak nem akartam, hogy Sehun tovább agyaljon, mert már így is majdnem falfehérré vált. Most biztos önmagában szitkozódik, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta saját magát.

Az első óráról sikeresen elkéstünk, és az, hogy Sehun-nal egyszerre érkeztem meg, még inkább táplálta a pletykákat, amik már így is túlnőttek rajtunk. Próbáltam beszélni Jong In-nel, de mindig elintézte, hogy ne legyen egyedül, valamint Sehun se járt sikerrel, neki pedig megtagadta a megmagyarázás lehetőségét és elküldte. Nekem pedig csak szimplán kihasználta azt, hogy nem megyek oda hozzá, ha olyan társaságban van, akiket egyébként sem kedvelek és ők sem szívlelnek engem. Ez azért szíven ütött. Nem gondoltam soha egy percig se, hogy meg kellene utálnom Jong In-t, de most erős késztetést éreztem rá, hogy igen is a makacssága elég ok arra, hogy soha többé ne akarjak vele beszélni. A rossz tulajdonságok egyike, amit nagyon nem bírok, ha valaki a saját kis elképzelését azonnal elkönyvelte, hogy az úgy volt, és már semmit és senkit nem hallgat meg a témával kapcsolatban, mert az illető biztosan hazudna neki, ha nem az a történet következne, amit ő fejben összerakott. A makacsság legirritálóbb formája, ami csak létezhet. Hiszen a makacsság lehet jó is, de ez minden értelemben a negatív része. Egyre csak a gondolataimban szidtam a fiút, már azt kezdtem érezni, hogy az agytekervényeim nem bírják tovább a nyomást és egyéb szitokszó sem maradt, ami a szótáramban létezik. A végére már különböző nyelveken is elhangzott ugyan az a szó.

- Jól vagy? – kérdezte félve Sehun. Tenyerét a homlokomra simította, kellemesen hűvös volt, így nem ellenkeztem. Már egyébként is egy párnak vagyunk titulálva, akkor pedig ez semmi.

- Majd szétrobban az agyam, annyira felidegesítettem magam. – nyögtem ki végül. Kinyitottam a szemem és tekintetem találkozott Sehun fekete íriszeivel, ami csillogott az aggodalomtól. Intéztem felé egy kisebb mosolyt megnyugtatásként, biztosan emészti magát eléggé, nem kell, hogy még a lelkiismeretére játsszak.

- Jong In totális idióta, amiért nem hallgat meg téged.

Halkan felnevettem a szörnyű felvidítási módszeren, de azért jól esett a gesztus. Elvettem a kezét a homlokomról, majd az ölelésembe vontam a fiút. Kellemes illata megnyugtatott egy kicsit. Szorosabban öleltem, amit viszonzott, a fejemet pedig a nyakába temettem, mint egy szeretethiányos kiscica. Mikor felemeltem a fejem Jong In-nal összeakadt a tekintetünk, de elfordítottam, mielőtt ő tette volna meg és folytattam Sehun ölelését. Majd ha lehiggad, akkor úgy is meghallgatja az igazságot. Addig pedig, higgyen, amit akar. Az idegesség beszélt belőlem, még is kicsit jobban éreztem magam, ahogy elképzeltem a fiút, aki most szúrós szemekkel méreget.

Megveregettem Sehun hátát, ahogy megszólalt a csengő, így kibontakoztunk egymás öleléséből. Leült a mellettem lévő székre és kezdetét vette a földrajz óra. Ez egy olyan tantárgy volt, amiből nagyon rossz voltam, szóval rengeteg odafigyeléssel és gyakorlással sikerült mindig is fent tartani az ötös szintet, aminek egyébként mindig az alsóhatárát súroltam, de a tanár látta az igyekezetemet szóval minden alkalommal megadta a jó jegyet. Ami nagyon zavart az, hogy Sehun nagyon jó volt ebből a tantárgyból minden tanulás nélkül, így segítséget kértem tőle órán, hogy magyarázzon nekem pár dolgot. A fiú pedig nagyon élvezte a helyzetet, hogy végre ő okíthat valamiből.

Viccekbe bújtatva magyarázta el az anyag bonyolultabb részeit, ami tényleg segített abban, hogy hamar felfogjam. Együtt kuncogni kezdtünk néha, ami a tanárnőnek annyira nem tetszett. Próbáltam is leállítani Sehun-t, de tovább folytatta a viccelődést.

- Nem ismerek rád, Ni Ki, a következő órán kérem tartózkodj Oh Sehun-tól. Remélem, legközelebb nem látlak titeket egymás mellett ülni. – mondta a tanár kettőnkre felváltva nézve, mi pedig komoly arccal próbáltuk végighallgatni a tanárnő szavait.

A következő órán újra úrrá lett rajtam a pánikszerű hangulat. Yongguk-kal és Seo Jin-nel a közös testnevelés óra gondolata rémisztett meg. Valószínűleg a fiúk is hallották a híreket, miszerint lett egy pasim. Miután átöltöztem azonnal megkerestem a két fiút, akik szerencsére meghallgatták a magyarázatomat.

- Akkor miért nem mondjátok el, hogy nem igaz? – kérdezte Yongguk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ránézek egy amolyan, „ez komoly kérdés volt?” fejjel, és magyarázni kezdtem, hogy ez nem olyan egyszerű. Ha elmondjuk, akkor Sehun bűnbakká válik, amit nem szerettem volna. Nem mellesleg, hogy a többség kitalálta volna, hogy én vettem rá a fiút, hogy ezt mondja, ami pedig nekem nem lett volna előnyös. Még tesi közben is a fiúk ötleteléseit hallgattam, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább ők hajlandóak hinni nekem és biztatni, ami nem mondható el egyesekről. 

8.FEJEZET

- Sajnálom, de erre az órára kénytelenek lesztek más párt keresni. – mondtam, engem is meglepő magabiztossággal.

A lányok nagyon ellenségesen néztek rám, majdhogynem félnem kellett nehogy valamelyik, úgy gondolja, hogy ő nem szeretne mégis más párt találni. Végül megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy a tanár kimondta a végszót. Jong In-nel leültünk az egyik asztalhoz.

- Köszönöm. - suttogta, hogy csak én halljam meg, a körülöttünk lévők pedig ne. Aprót biccentettem, még mindig zavarban voltam, ahogy eljátszottam a kemény csajt pár perccel ezelőtt.

- Jól van, úgy látom, mindenkinek van párja. – nézett végig a társaságon a tanár. – Az alapanyagok előttetek vannak, ezt az előző csoport gyűjtötte össze szóval nem kell ezzel bajlódnotok. Csak arra koncentráljatok, hogy egy jó madáretetőt készítsetek. Jó munkát! – amint befejezte a Park tanár úr a beszédet, halk beszélgetés lepte el a termet. Magam elé csúsztattam egy nagyobb fadarabot és kezembe vettem a kézi fűrészt is, készen arra, hogy megalkossam a madáretető alapzatát.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Jong In, aggódó tekintettel vizslatva a kezemben lévő éles tárgyat.

- Nem vagyok olyan szerencsétlen, mint látszik. – emeltem felé mutatóujjamat, egyenesen kikértem magamnak a kételkedését.

- Hagy segítsek legalább. – mondta, majd megragadta a fűrész másik végét. Először be pozicionáltuk a helyét, majd felém kezdtem húzni, majd cseréltünk és a fiú felé mozdult a fűrész. Végül 5 perc kemény munka árán elvágtuk a fa kellő részét és lefektettük az asztal közepére. Még vágtunk kisebb darabokat, ami a ház oldalaként fog funkcionálni, azután már végleg letettük a vágó szerszámot.

- Látod, nem lett semmi bajunk. – mosolyogtam a fiú felé „én meg mondtam” pillantást küldve. Ő is csak mosolyogva megforgatta a szemét, majd hozzákezdtünk a ragasztáshoz. Én nyomtam a ragasztó csíkot, ő pedig oda helyezte a fadarabot.

- Ez nem egyenes. – figyelmeztettem, majd a helyére csúsztattam a fát. Zavartan kaptam el a kezem Jong In kezéről.

- Bocsánat. – motyogtam. Ingatta a fejét, biztosítva arról, hogy nincs baj. Csendesen folytattuk a munkát, de később már sokkal, fesztelenebb hangulattal tudtunk barkácsolni tovább.

- Nagyobb kell, szerinted, hogy fér be ide egy madár is? – néztem felváltva a fiúra, majd az ajtónak titulált lyukra.

- Megoldja. – mondta összehúzott szemöldökkel az ajtót bámulva, mintha csak attól, hogy nézi majd nagyobb lesz.

Nevetve megráztam a fejem, majd vágtam egy nagyobb nyílást, így végül felkerült a szemben lévő oldal is egy nagyobb méretű ajtóval. Odavittük a tanárhoz, aki meg dicsérte a munkánkat és elengedett minket 15 perccel hamarabb. Fogalmam sem volt, mit kezdjek a hirtelen rám szakadt szabadidővel. Ez volt az utolsó óra, így nem is volt más dolgom.

- Mit csináljunk? – kérdeztem a mellettem sétáló fiútól. Láthatóan elgondolkodott, de nem úgy tűnt, mintha bármi értelmes is az eszébe jutott volna.

- Elmehetünk a faházamba beszélgetni. – mondta pár perc gondolkodás után. – Úgy értem, tényleg csak beszélgetni akarok, nem tervezek semmit. – kezdett el mentegetőzni, mire elnevettem magam. Amíg nem mondta eszembe nem jutott volna ezt gondolni.

- Értem én, benne vagyok. – bólintottam.

Elbaktattunk a házáig, ahol aztán elnyúltam az ágyon. Jong In törökülésben mellém telepedett, majd megigazította a haját, ami ismét a szemébe hullott.

- Hogy-hogy saját faházad van? – kérdeztem meg az első dolgot, ami már nagyon fúrta az oldalamat a buli estéje óta.

- Zsúfoltak a szobák a fiúknál és pont elférnek, hogy a két testvér ugye veled lakik, így én kaptam egy sajátot. – rántotta meg a vállát könnyelműen.

- Értem, szóval ezért. – bólogattam. – De nem rossz egyedül itt? – néztem körbe a szobában. Most már én is feltornáztam magam ülési helyzetbe.

- Legalább tudok aludni. Sehun kegyetlenül horkol. – mondta egy kis fintorral az arcán, amitől kuncognom kellett.

- Yongguk is szokott, amikor zenét hallgatok este még azon át is hallom. – ráztam meg a fejem rosszallásomat kifejezve.

- Képzeld el ha Sehun-nal egy szobába kerülne, megindulna a földrengés. – humorizált, mindketten nevetni kezdtünk és visszadőltünk az ágyra.

- Hah, nem akarok vissza menni a házba. – sóhajtottam pár perc múlva. – Yongguk mostanában nagyon hamar mérges lesz, és mindig csak veszekszünk. – panaszkodtam.

- Féltékeny, hogy a kis antiszoc Ni Ki másokkal is barátkozni merészel. – gúnyolódott, és megpróbálta utánozni a szobatársam mély hangját, eléggé kevés sikerrel, de engem megmosolyogtatott.

- Várj, te most le antiszocialistáztál? – kérdeztem vissza.

- De hiszen az vagy. Fél éve ülök melletted angolon és még sosem láttam, hogy beszéltél volna valakihez a két fiún kívül. De látom a fejlődést, Ha Na-val úgy látom, jól kijössz, meg Sehun-nal is. – mikor Sehun-t említette, mintha egy kis neheztelés lett volna a hangjában.

- Te sem vagy éppen olyan nagymenő dzsigoló, mint az iskolában tűntél. – vágtam vissza. – Egész kedves vagy. – helyesbítettem, majd mutatóujjammal megböktem a homlokát.

- Szerinted milyen vagyok? – kérdezte komoly arccal. A szemembe nézett közben, míg én gondolkodni kezdtem.

- Fogalmam sincs, csak azt látom, amit mutatni akarsz. – kezemmel oldalra túrtam a hajam, hogy én is akadálymentesen tudjak nézni a fiú fekete szemeibe.

Jong In csábosan elmosolyodott. Már jócskán benne jártunk a délutánban és a nap kezdett lemenni, de én még mindig itt fekszem Jong In ágyán és beszélgetek vele.

- Itt maradhatnék éjszakára? Nem akarok most Yongguk-kal veszekedni és biztos kezdené, amint belépek az ajtón. – forgattam meg a szemeimet.

- Maradhatsz, ha megígéred, hogy nem horkolsz. – vette viccesre a figurát, az előbbi beszélgetésünkre utalva. Nevetve megütöttem a mellkasát és rosszallóan ránéztem. 

Átmásztam a másik ágyra és ruhástól beletemettem magam a paplanba. Még beszélgettünk egy kicsit, de mindketten fáradtak voltunk már.

- Add a kisujjad. – szólal meg egy idő után Jong In. Értetlenül oldalra fordítom a fejemet és kérdőn nézek a fiúra, aki látszólag nem viccnek szánta az előbbi kijelentését. Keze kint lógott az ágy szélén, félénken, de engedelmesen ugyan úgy kinyújtottam a kezemet, hogy lelógjon az ágyról, Jong In pedig összefonta a kisujjainkat. 

6.FEJEZET

Az ebédlőben majdhogynem holt csend volt, mindenkit annyira lefárasztott a takarítás, valamint a kijózanodás folyamata. Mindenki frissen mosott, vagy parfüm illatot árasztott, így a pia szagon kívül minden más megérezhető volt. Szinte már fullasztóan. El is ment az étvágyam, így inkább csak kapargattam az ételt. A tanárok kapkodták a fejüket a diákok között, hogy mi történt itt, amíg nem voltak, de mindenhol falakba ütköztek még a személyzetnél is. Egy jól összetartó kijózanodó közösséget alkottunk jelenleg, akik jól szórakoztak tegnap.

Miután befejeztem az ebédet, amiből, igazából csak pár kanállal ettem bevonultam a szobámba, hogy felhívjam a szüleimet. Nem akartam a sötét szobában telefonálni, így felkaptam az ágyról a mobilt és sétálgatni kezdtem a tábor körül. Elmeséltem anyának a dolgokat, amik érdekelhették, küldtem neki képeket a táborról is. Mindent elmeséltem kivéve a bulit, valamint a szerencsétlenségemet, hogy első nap eltévedtem az erdőben. Annak a hírnek, hogy szereztem egy lány barátot, pedig kimondottan örült. Jó volt hallani a hangját, ennek ellenére hamar bontottuk a vonalat.

Zsebre tettem a telefonom és csatlakoztam a fiúkhoz a kosárpályán. Az elején győzködtem őket, hogy csak szurkoló leszek, de végül én is beszálltam a játékba. Yongguk hátulról átölelve próbálta meg elszedni a labdát, Seo Jin pedig nevetve integetett, hogy dobjam oda. Átpasszoltam a labdát, ekkor Yongguk elengedett és a testvére felé vette az irányt, amikor pedig már odaért, Seo Jin idepasszolta nekem vissza, én pedig második próbálkozásra, miután Seo Jin felemelt a palánkhoz, sikeresen bedobtam a kosarat a palánkba. Lepacsiztam a fiúkkal és nevetve karoltam át őket. Tudtam, hogy teljesen szabálytalanul játszunk, és valójában hagynak nyerni én még is annyira örültem neki, amikor sikerült. És néha még ők is meglepődtek, amikor volt egy két profi pillanatom. Sötétedésig játszottunk, utána ledőltünk a faházban, majd egyenként zuhanyozni indultunk. Én azonnal át is öltöztem pizsamába, hogy azzal a lendülettel már aludhassak is.

A másnap reggel szokásosan indult. 8 órakor reggelizni indultunk, követve a tömeget. De csendesen ebédelő diákok helyett, panaszos diákok ültek a székükön toporzékolva valamilyen technikai eszközzel a kezükben. Oda mentünk a fiúkkal Ha Na-hoz, aki szintén a telefonját szorongatta és ide-oda mozgatta a levegőben.

- Mi történik itt? – kérdezte a barna hajú lánytól Seo Jin.

- Nincs térerő reggel óta. És Wifi sincs. – folytatta. Abba hagyta a képernyő nézegetését és felénk fordult. A két fiú leellenőrizte a hallottakat és meggyőződtek arról, hogy igaz, amiről beszélt. Nem volt térerő, sem internetkapcsolat. A tanárok csitítgatták a panaszos diákokat, de eltartott egy darabig, amíg csendet nem teremtettek a helyiségben.

- A tanárokkal arra gondoltunk, hogy elmegyünk a busszal a legközelebbi városba és szólunk a szolgáltatóknak. És hogy nektek is legyen, belőle hasznotok elmegyünk vásárolgatni is, szóval kaptok szabad órákat a városnézésre. Olyan lesz akár egy osztálykirándulás. – mesélte az ötletet Min tanárnő.

A tanárnő tudja, mitől döglik a légy. –gondoltam. A társaság egyből a kirándulást kezdte el tárgyalni, hogy mit fognak enni, inni, vagy vásárolni. Ha Na is eléggé fellelkesült, még a két fiú is, akik általánosságban nem szeretnek vásárolgatni. Én vagyok az egyetlen, aki nem esik hasra az ötlettől?

Most majdnem elsőként futottam fel a buszra és leültem az utolsósorban lévő székre. Így ha még is Jong In mellé kerülnék, az már nem az én hibámból történne. Ha Na le szeretett volna ülni mellém, de az egyik lány lehúzta a mellette lévő székre. Bocsánatkérően felém nézett, mire én csak legyintettem egyet, hogy nem gond. Nem először ülök egyedül a buszon. Általában a két fiú egyébként is egymás mellé szokott ülni, így én mindig automatikusan egyedül. Az elején voltak veszekedések, hogy ki üljön mellém, és én úgy oldottam meg, hogy egyik mellé sem ültem le és hagytam, hogy egymást boldogítsák. Azóta így megy a dolog és fiúk is beletörődtek egy ideje. Fülhallgatóval a fülemben nyomtam neki a fejem az üvegnek és hagytam, hogy lecsukódjon a szemem. Egy kicsit elbóbiskoltam. Fáradtnak éreztem magam, de nem aludtam el. Éreztem, ahogy mellettem besüpped az ülés, és hamarosan a busz is elindult. A kellemesen ismerős illat bekúszott az orromba és egyre jobban éreztem, hogy elálmosodom. Felhúztam a székre a lábaimat és oldalra dőlve, valaki vállára hajtottam a fejem. Fél óráig, félálomban hol ébren, hol pedig alva dülöngéltem a váll és az üveg között. Mikor végre átment rajtam az álmosság felemeltem a fejem valaki válláról, és oldalra néztem, hogy meglássam a tulajdonosát.

- Azt hittem végig fogod aludni az utat. – mosolygott rám Sehun, teljes valójában. Pislogtam párat, majd lassan kezdtem felfogni, hogy aki mellém ült, az valójában Sehun volt. Egy kicsit csalódott voltam, hogyan is gondolhattam, hogy önszántából mellém ülne. A gondolataimban forgó személy egyedül foglalt el két ülést. Valószínűleg ezért jött mellém száműzetésbe Sehun.

- Még visszaaludhatok. – mondtam kedvetlenül.

- A-a. Most én jövök. – forgolódott, majd a vállamra hajtotta a fejét, teljesen kényelmesen elfeküdve. Kezeit még az ölembe is kinyújtóztatta. Selymes haja hozzá lapult a nyakamhoz, a hajvégei pedig csiklandozták a tarkómat. Egészen aranyos képet mutatott az álmos Sehun. – Mit csinálsz? – kérdezte, mikor fejemet ráhajtottam a vállamon fekvő fejére.

- Fáj a nyakam. – mondtam. Sehun elmosolyodott, de szemét továbbra is csukva tartotta. Nem aludtam vissza, de továbbra is pihentettem a szemem. Sehun az út alatt kellemes alvó társ volt. Nem gondoltam volna, hogy a közelsége ilyen megnyugtató lehet számomra.

A diákok már megkezdték a leszállást a kisbuszról, csak én és Sehun ültünk még a helyünkön. A nyakamban egy kisebb görcs futott végig, ahogy egyenesbe fordítottam, felemelve Sehun még mindig alvó buksijáról.

- Sehun. – szólítottam meg, majd megráztam finoman a vállát. – Sehun, kelj már fel végre. – motyogtam indulatosabban. Azon gondolkodtam, hogy mindjárt felpofozom, amikor hirtelen megteszi valaki más. Összerezzenek a csattanástól és Jong In alakjára bámulok ijedten.  – Normális vagy? – kérdeztem megrökönyödötten, majd Sehun arcélére simítottam a kezem pontosan a pofon helyére. A fiú időközben felkelt, megmozgatta a nyakát, valószínűleg neki is elgémberedett, mint nekem.

- Fáj az arcod? – kérdeztem tőle, a kézfejemet az egyre pirosodó pontra nyomva. Megrázta a fejét és féloldalasan elmosolyodott. Én is kikászálódtam a helyemről és leszálltam a buszról otthagyva a két fiút. Elmeséltem Ha Na-nak halkan a történteket, aki szint úgy csodálkozva hallgatta a történetem. Még ha a legjobb barátodat ébresztgeted, akkor sem vágod pofon. Főleg, hogy helye is maradjon. Szerintem túl messzire ment. Megijedtem, hiszen még sosem láttam ezelőtt Jong In-t megütni bárit is.

A továbbiakban nem tudtam, Ha Na lelkesedésére koncentrálni, a szememmel mindig az előttem haladó két fiút néztem, akik csendben ballagtak egymás mellett. Jong In nem tűnt jó kedvűnek és ezt Sehun is észrevette, mert ha jól hallottam épp azt próbálta kiszedni belőle miért is haragszik most rá.

- Ne bámuld már őket, majd kiesik a szemed. – figyelmeztetett kuncogva a lány.

- Én nem is. – tiltakoztam. Hogy eltereljem a figyelmemet, be húztam Ha Na-t egy ruha boltba. Elkezdtem nézelődni és a végére már el is felejtettem Jong In-t és barátját. Aki most jelenleg kellemes csalódásként él a fejemben. Ha Na-val vitatkoztam egy sort, hogy nem akartam végül megvenni azt a két pulcsit, amit kinéztem magamnak. Mert mind szép és jó, de nem tartottam jó ötletnek már az első héten elkölteni a pénzt, amit a szüleim majdnem egy fél hónapra adtak. Igaz, hogy kajára nagyon nem kell költenem, mert az benne van az eredeti költségekben, még is pénzkidobásnak éreztem a ruhavásárlást, mikor volt elég. Végül közösbe megvettük, feleztük az árat és megbeszéltük, hogy így mindketten hordjuk majd. Ezzel megoldottuk a problémát és végre nekiállhattunk valami kajáldát keresni. A délután nagyon szórakoztató volt, és sajnos hamar véget ért. Miután a tanárok elintézték a telefonhívásokat és ők is vásárolgattak egy kicsit, visszamentünk a buszhoz, ahonnan már visszatartottunk a táborba. Végül, Ha Na mellém tudott ülni, két lánnyal beszélgetett akik előttünk ültek, én meg csak hallgattam ahogy ötletelnek mivel kéne elütni a délután hátra levő részét és a későestét. Az egész bagázs fellelkesült, ahogy a tanárok rábólintottak a tábortűz ötletére.

Mikor visszaértünk a táborba, bár nem volt térerő sem wifi, mindenki élettel volt teli. A fiúk elkezdték rakni a tüzet, a lányok pedig a pillecukorról és a kóláról gondoskodtak. A szeleburdi lány is eltűnt a szervezőkkel együtt, én pedig a faházba mentem, hogy átöltözzek. A kabátot felakasztottam az arra kijelölt helyre, majd kivettem az egyik pulcsit a zacskóból és rádobtam az ágyra. A bordó kötött pulóvert vettem fel, a zöldet pedig visszatettem a szatyorba azzal a szándékkal, hogy majd odaadom Ha Na-nak. Gyors kontyba összefogtam a hajam a fejem tetejére és ezzel le is tudtam a készülődést, mielőtt még kiléptem az ajtón lekapcsoltam a villanyt és a lányokhoz mentem, hátha akad valamilyen munka számomra is. Nem vettem vissza a kabátot ezért egy kicsit fáztam, de már túl lusta voltam, hogy visszamenjek érte. Annyiban hagytam, hogy majd a tűznél úgy sem fogok fázni.

Mind körülültük a tűzrakást, amíg egy fiú műanyag poharakban osztogatta a kólát. Mielőtt még megkóstoltam volna beleszagoltam az italba, ami meg volt tűzdelve egy kis alkohollal is. Az illata nem volt taszító, ezért belekortyoltam. Később rájöttem, hogy a folyadék, amit iszok boros kóla. Még is mennyi piát hoztak ezek magukkal, hogy még azután, a buli után is vannak tartalékok? Az eszem megáll. Az elején csendesen sztorizgattak a többiek én pedig csak bénán körbebambultam. Az jutott eszembe, mintha valami hiányozna. Mikor újra körbenéztem rájöttem, hogy az évfolyam közepe, Kim Jong In, nem tisztel meg minket a jelenlétével. Az is megfordult a fejemben, hogy talán már részeg.

A társaság őrült hangos karaokéba kezdett, amit az elején viccesnek találtam, de később egyre zavaróbb volt a sok hamis hang, így inkább ott hagytam őket. Egyébként sem kavartam nagy port ott, valószínűleg az sem tűnt fel senkinek, hogy leléptem. Talán csak annyira, hogy felszabadult egy ülőhely.  Kicsit messzebb sétálva a faházak árnyékában megláttam, ahogy valaki az egyik ház teraszán cigarettázik. Nem olyan volt, mint a rendes cigi, sokkal inkább olyan mentolos illata volt, egyáltalán nem taszító. Hamarosan a személy is észrevette, hogy őt bámulom én pedig zavaromban elindultam az ellenkező irányba. Szememmel a legközelebbi fát kerestem ahova elbújhatok.

- Ni Ki? – szólított a nevemen egy ismerős hang. Csigalassúsággal fordultam a hang irányába, a hold sugara pontosan kivilágította Kim Jong In kellemes vonásait. Mélyen ülő fekete szemeivel engem nézett, majd szívott egyet a cigiből.

- Kim Jong In? – kérdeztem rá én is. Bár rég tudtam erre a helyes választ. Csak nem tudtam mi mást reagálhatnék.

- Kérsz? – nézett rám kérdőn, majd felém nyújtotta hosszú karját, kezében az elektromos cigarettával. Közelebb araszoltam hozzá és felmentem a házhoz tartozó teraszra. Megtámaszkodtam a fiú mellett a korlátban, majd óvatosan kivettem a kezéből a tárgyat. Teljesen profin használtam az eszközt és képzeletben vállon veregettem magam, amiért nem kezdtem el köhögni. Visszaadtam a fiúnak, aki nem sokkal később megint beleszívott. Némán próbáltam magamban összerakni a képet, hogy miért cigizek Kim Jong In oldalán. Egyáltalán mi vitt rá, hogy igent mondjak az ajánlatra? A hegyi levegő biztos elvette az eszem. Már a saját gondolataimat sem hallottam az egyre kalapáló szívverésemtől. A fiú egyik lábáról áthelyezte a súlyát a másikra, ekkor a vállunk lazán összeért, engem pedig kirázott a hideg.

- Fázol? – kérdezte felém pillantva. Egy kis gondolkodási idő után nemlegesen megráztam a fejem, rendeztem a vonásaim és kémlelni kezdtem a tájat.

- Miért nem vagy a tűznél? – bukott ki belőlem a kérdés. Sután oldalra pillantottam, de a fiút valami nagyon lekötötte a távolban.

- Nem vagyok olyan hangulatban, hogy jó pofizzak a csodálóimnak. Inkább vagyok annak a lánynak társaságában, aki nem kedvel. – hangja érzelemmentesen csengett, nem tudtam mire véljem a mondandóját.

- Ugyan, mindenki odáig van érted. – mondtam unalmas hangsúllyal, ez egy olyan tény volt, amit én is nagyon jól tudtam.

- Egy valaki nem. – szólalt meg, ekkor rám nézett, de vissza is vezette a tekintetét a hegyek vonulataihoz. Te csak azt hiszed.

Lépteket hallottunk meg a távolból kiszűrődni. Park tanár úr hangja csendesebb éneklést kért a diákoktól, amíg beszélt, hallottuk, ahogy egyre csak a faház felé közeledik, ahol pedig mi voltunk. A mellettem álló fiú gyorsan kapcsolt és elrejtette a készüléket a zsebében, csuklómat megragadva behúzott a fal takarásába. Mutató ujját a szája elé helyezte ezzel néma csendre intve. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, és nem csak a lebukás veszélye késztette a szívemet ilyen nagy munkára, hanem maga a fiú közelsége. Észrevettem, hogy akárhányszor közelebbi kapcsolatba kerülök vele, valahogy mindig meghülyül a szervezetem és egyáltalán nem tetszett az a gondolat, hogy valamit nem tudok kontrollálni. A szívverés, pedig ilyen dolog volt.

Vánszorogtak a percek, amíg a tanár úr végre elhagyta a lakrész ezen, szakaszát. Mikor végre hallótávolságon kívülre esett kiengedtem a bent tartott levegőt és egy kicsit én is lenyugodtam. Aztán a pulzusom megint az egekbe szökött, ahogy belenéztem az előttem tornyosuló fiú, csillogó szempárjába. Ahogy láttam ő is megkönnyebbült, ahogy elmúlt a veszélyhelyzet.

- Ez közel volt. – suttogtam. Ennél nagyobb hangerőre nem is volt szükség, hiszen így is eléggé a személyes teremben helyezkedett el, hogy még a légzésemet is hallhatta, és érezhette, ahogy kifújom a forró levegőt, de az éppen most a tüdőmben rekedt.

- Mitől vagy ilyen zaklatott? – kérdezte, de látszólag jól mulatott a saját kérdésén. Az arcát önelégült mosoly csúfította el. Nem lehet. Észrevette volna, mennyire ideges vagyok? Olyan közel van, biztos hallja a zakatoló szívem. Aish, ez annyira kínos.

- Most már kiléphetnél a személyes teremből. – mondtam normál hangerőn, magamat is meglepve, azt hittem remegni fog a hangom, vagy egyáltalán nem jön ki rajta semmi.

Hm, nekem tetszik így. – motyogta. Bosszúságomra még közelebb araszolt, ezzel arra kényszerítve, hogy teljesen neki simuljak a falnak.

- Most már tényleg … - kezdtem bele a mondandómba fejemet kicsit előrébb döntve, de a mondat közepén elakadtam a szavakkal, ahogy ráeszméltem csak pár centi választott el Jong In íves, rózsaszín ajkaitól. Hirtelen húztam vissza a fejem, amit egy puffanás kísért, mivel sikeresen bevertem a fejem. A helyzetet teljesen kiélvező fiú jóízűen nevetni kezdett a szerencsétlenségemen, nekem pedig már teljesen pírban ázott fejem még fájni is kezdett és tompán lüktetni az elszenvedett ütéstől.

- Yah, ez a te hibád. – morogtam bosszúsan. Jong In végre abbahagyta a nevetést, de lehet sokkal jobb választás lett volna a nevető fiú, mint egy némán bámuló.

- Mivel engesztelhetnélek ki? – kérdezte csábos egyre halkuló hanglejtéssel. Ajkai vészesen közeledtek az én ijedt arcomhoz, már épp megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy életem első csókját itt kellesz átélnem Kim Jong In-nal, de meglepetésemre, a nyakamra tapasztotta nedves ajkait. Megvárta hogyan reagálok és mikor rájött, hogy nem ellenkezem haladni kezdett fel a nyakam vonalánál ajkait végighúzva a bőrömön, majd ugyanazt a vonalat később puszikkal hintette be. Kezét a tarkómra kulcsolta, bebiztosítva, hogy egy óvatlan mozdulatommal ne fejeljem le megint a falat, másik kezével pedig arrébb túrta az útban lévő hajam. Az egész testemben éreztem, ahogy száguldozik a vér és eddig nem létező izgalom járt át. Szemem automatikusan csukódott le, hogy csak az érzésre tudjak koncentrálni. Szemem azonban kipattant, ahogy ajkait rányomta az enyémekre. A fiú rövidnek mondható szempillája csikizte az orromat, de egyáltalán nem éreztem késztetést a mosolygásra. Nem mozdult meg, csak éppen találkoztak az ajkaink. Elszakadt tőlem, már azt hittem, hogy távolodni fog, ahogy szétváltak ajkaink, de e helyett, mutatóujjával gyengéden szétfeszítette őket. A felső részt közrefogta sajátjával és kezdetét vette a valódi csók. Nem tudtam mit csinálok, csak önmagától mozdultak meg az ajkaim ezzel akaratlanul elmélyítve a csókunkat. 

5. FEJEZET

Reggel 9-kor végleg kipattantak a szemeim és már csak forgolódtam az ágyban. Pár percet azzal töltöttem, hogy kiszámoljam hány órát is aludtam és az eredmény elég siralmasan kis számot mutatott. Ha azt nézem, hogy 4-kor feküdtem le, és felkeltem 6-kor és a mostani 9 óra, tehát összesen 5 kerek órát aludtam. Kikecmeregtem az ágyból és magammal tiszta ruhát cipelve vonultam be a fürdőszobába, természetesen mindennek neki menve, amikor most csendesen lopakodnom kellene. Az volt a szerencsém, hogy ez a két fiú olyan egy hétalvó, hogy egy hadsereggel sem tudnám őket felébreszteni. Lezuhanyoztam majd átvettem a tiszta ruhákat, a tegnapikat pedig betettem a szennyes tartóba. A pizsamámat a tetejére raktam mivel az nem volt koszos és hozzákezdtem a hajam megszárításának. Mikor kijöttem a fürdőből már a fiúk is ébredeztek. Öntöttem nekik egy pohár vizet, amivel lenyelhették a gyógyszert, mind a kettő hálásan elfogadta a gesztust.

- Mi történt tegnap? – kérdezte Yongguk a halántékát masszírozva, utánozva a másik fiú mozdulatait.

- Addig teljesen tiszta, hogy elmentem So Mi-val táncolni, te pedig talán Kim Ren-nel vedelted a sört. Utána teljesen homályos az egész. – magyarázta Seo Jin világfájdalmas képpel.

- Én teljesen el tudom képzelni, hogy ez történt. – nevettem fel a két holtkóros mellé letelepedve.

- Sziasztok! – robbant be, Ha Na, fene nagy lelkesedéssel. A fiúk egyből a fülükre kapták a kezüket a hangzavartól, amin még jobban kacagni kezdtem.

- Elmeséljem mit csináltatok tegnap? – kérdezte jó ízűen. A fiúk kelletlenül bólintottak, Ha Na pedig zsarolósan összecsapta a kezét és mesélni kezdett.

- Seo Jin, te hatalmas parti arc voltál! A konyhában volt egy tál gyümölcs és te pedig verted az asztalhoz az ananászt azt kiabálva, hogy „Tudom, hogy bent vagy spongya bob, gyere ki” – mesélte erősen gesztikulálva a lány, majd meg fulladva a röhögéstől, amibe én is becsatlakoztam. – Yongguk, te pedig addig vedelted a sört az egyik haveroddal, hogy végül az asztalon táncoltatok azt énekelve, hogy „I am sexy, and you know it” és aztán levettétek a pólót is. – ennél a mondatnál már szinte sipítozott a nevetéstől. A fiúk próbáltak rosszallóan ránk nézni, de végül ők sem bírták ki nevetés nélkül. Az egész faházat a mi hahotázásunk töltötte be, már fájt a hasam, de nem bírtam abba hagyni. Miután lecsillapodtak a kedélyek a mellettem fetrengő lány felém fordult.

- Arról is pletykálnak, hogy láttak téged Jong In-nal távozni a buliból. – mondta, összeszűkített szemekkel rám nézve, a két fiú száját pedig majdnem egyszerre hagyta el a kis szócska „Mi van?”.

- Nem az, amire gondoltok. – néztem végig a társaságon, kezeimet védekező pózba állítva. – Próbáltam átverekedni magam a táncparketten, de meglöktek és véletlenül az ingére borítottam az egész italomat. Ekkor egy nagyon részeg csávó táncolni akart velem és Jong In segített, hogy megmeneküljek tőle, szóval ő is részeg volt ezért elkísértem a faházáig, hogy rendbe tegye magát én pedig hazajöttem lefeküdni hajnali 4-kor. Ti pedig 6-kor trappoltatok be, mint egy elefánt. – néztem a fiúkra szúrós szemekkel. Miután előadtam a történteket egy kis ferdítéssel és dolgok eltitkolásával már megenyhültebb tekintetek vettek körül. A mosdós jelenetről nem kell tudniuk a többieknek, gondolom.

- Miért pont Jong In? Miért nem kerestél meg minket? – kérdezte azért szemrehányóan Yongguk.

- Ha meg is kerestelek volna, akkor is csak azt értem volna el, hogy énekelsz, miközben a pulton táncolsz. Biztos hasznodat vettem volna. – mondtam szarkasztikusan. Seo Jin igazat adva nekem a pártomra állt, és lenyugtatta a testvérét. Még neki áll, feljebb aki hulla részegre itta magát, míg én teljesen józan voltam egész végig. – zsörtölődtem magamban.

- Tényleg a tanárok mikor jönnek? – tértem vissza a valóságba. Az óra 10 órát ütött, szóval, ha igaz, amit tegnap mondtak és a délutáni órákban jönnek, még így is szűkös, hogy mindenki kijózanodik akkorra.

- Ó igen, jó, hogy szólsz. Most mindenkit összetrombitálunk, hogy elkezdjük a nagytakarítást mire az illetékesek megjönnek. A fiúk már lekenyerezték a konyhásokat, hogy ne szóljanak az esti kis buliról és a takarítóktól még felszerelést is kaptunk.

Mind a négyen kisomfordáltunk a faházból és odamentünk ahova éppen kellettünk. A fiúkat hamar elrabolták, hogy segítsenek elvinni az összeszedett szemetet. Ha Na-val pedig sepregetni kezdtük a földön hegyekben álló műanyag poharakat. Mintha tornádó pusztított volna olyan hatalmas volt a fejetlenség.

- Szóval, mesélj nekem. Hogy álltok most Jong In-nel? – suttogta közelebb hajolva, mire én szem forgatva arrébb tessékeltem az aurámból.

- Mondtam, hogy sehogy sem állunk. Hányszor mondjam még meg, hogy nem kedvelem. Ó, igen, és nem mellesleg kösz, hogy „megvédtél” az üveges játékban. – hánytam a szemére, azt a ’ kellemes ’ emléket.

- Miről beszélsz? – vágott értetlen fejet.

- „Kivel csókolóznál Seo Jin-nel, vagy Jong In-nel.” – ismételtem el nyávogós hangon a tegnap kimondott szavait.

- Úristen! Ilyet mondtam? Ne haragudj. – nézett rám bűnbánóan.

- Seo Jin-t mondtam, így végül nem volt olyan nagydolog belőle. – legyintettem, de még mindig nem volt szent a béke.

- Komolyan?

- Ő a barátom szóval nem érti félre, ha pedig a másikat mondtam volna, akkor pedig most meg kellene küzdenem a nőnemű egyedek harciasságával. Egyébként pedig Ryan Gosling-ot mondanám. Helyes színész. – bólogattam magamnak.

Ha Na kuncogni kezdett, de egyáltalán nem azért mondtam, hogy nevetésre késztessem. Inkább terelni akartam ezt a felettébb kínos témát. Még sosem beszéltem ennyit Kim Jong In-ről azelőtt, hogy bekerültem volna ebbe a táborba. Azóta valahogy üldöz a szerencsétlenség vele kapcsolatban.

Ha Na vicces sztorikat osztott meg a továbbiakban az estéről, amin néha elmosolyodtam, de tartottam magam ahhoz, hogy nem bocsájtok meg neki ilyen hamar. Az emeletről lépteket hallottunk szóval odakaptuk mindketten a fejünket. Sehun jelent meg, mellette legjobb barátjával Kim Jong In-nel, a kezükben kukás zsákok voltak, gondolom ők is a szemetet vitték ki. Mikor Jong In csatlakozott Sehun társaságához elkaptam a fejem, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy figyelem.

- Ni Ki! – hallottam meg, hogy valaki a nevemet kiabálja. Nyakamat behúzva csukott szemmel imádkoztam, hogy nem nekem szólnak, de ekkor újra hallottam a nevem és most már sokkal közelebbről. Aish, ennyit arról, hogy észrevétlen maradok. A hang irányába fordultam, a szemem sarkából pedig láttam, hogy a két fiú is engem bámult mostanra.

- Igen? – szólaltam meg.

- Yongguk küldi neked, hogy vedd fel. – nyomott a kezembe a lány egy cipzáras pulcsit. Aigoo, én megölöm! – fortyogtam. Kedvesen mosolyogva elvettem a lánytól, majd visszamentem, Ha Na mellé. A fiúk már lejöttek a lépcsőről és vészesen közeledtek az irányunkba.

- Yongguk minek küldött neked egy pulcsit? – meredt rám a lány.

- Aish, mert nincs jobb dolga. – motyogtam indulatosan. Újra sepregetni kezdtem, de a szívem már a torkomban dobogott, amikor a két fiú pár méterre járt csak tőlünk.

- Szia, Ni Ki. – köszönt Sehun. Felé kaptam a tekintetem, meglepetten bámultam ét csoki sötét szemeibe. Elmotyogtam valami köszönésféleséget, amíg a fiú közelebb jött, Jong In megkérdezte Ha Na-tól, hogy segíthet-e de ő udvariasan visszautasította a gesztust.

- Ha majd elkezdődnek az órák remélem, megint egymást boldogíthatjuk biológián. – kacsintott Sehun.

- Túl feltűnő lenne, ha elülnél és romlanának a jegyeid nem igaz? – szóltam vissza csípősen, még magamat is meglepve a dologgal. Alapvetően Sehun-nal nem voltak problémáim, a lustaságán kívül, hiszen tőlem sosem akart semmit. És nem is tett soha semmi olyat, amitől kínosan éreztem volna magam. Sőt egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy együtt viccelődtünk a tanárnő új frizuráján.

- Ezt az oltást majd süsd el, Dong Woo-nál is. Biztosan tetszene neki. – mosolygott, egyáltalán nem hatotta meg a beszólásom. Egyedül csak a másik két ember a közelünkben lepődött meg rajtam. De nálam nem hiszem, hogy jobban. Kellemetlenül belecsaptam Sehun kitárt tenyerébe, mire a mosolya még szélesebb lett.

- Inkább menj innen, különben sosem végzünk. – mondtam és tolni kezdtem az ajtó irányába. Kifelé menet ugratni kezdte a komoly tekintető Jong In-t, egészen addig követtem őket a szememmel, amíg át nem lépték a küszöböt akkor bosszús sóhajjal kezdtem neki újra a munkának.

- Ez mi volt? – kérdezte, Ha Na.

- Sehun mellett ültem biológián. Nem azért mert szerettem volna, hanem mert későn esett be az ajtón és már csak mellém tudott ülni. De ő jól járt, mert a dolgozatoknál hatalmas előny voltam. – ráztam meg a fejem tovább bosszankodva.

- Ezt tudtam. Még mindig az osztálytársad vagyok, te nő. Az előbbi eszmecserétekre értettem. Nem tűnt, úgy hogy jóban lennétek. Igazából a közeledben a két fiún kívül senkit nem látni. De most már lehet, meggondolom, mit hiszek. Tele vagy meglepetésekkel.

- Ő mindenkivel így viselkedik. – bizonygattam. Bár Sehun nagyon is a menők közé tartozott, mindig is közvetlen volt a többiekkel, ezáltal velem is.

- Tudom, én inkább rajtad lepődtem meg.

- Azon a részen én is. – legyintettem, mintha nem lenne olyan nagydolog. Szerintem mondjuk nem is volt az. 

4.FEJEZET

A délután további részét olvasással töltöttem a szobámban, ami kész rémálom volt. Nem tudtam koncentrálni, így oldalakat huszadszor kellett elolvasnom, hogy felfogjam mi történt. Most valahogy az Útvesztő kiegészítő kötete sem tudta lekötni a figyelmemet és egyre inkább csak az órát néztem. Hamarosan a két fiú is felbukkant, akik feltűnés nélkül próbálták a piát a pulcsijuk alá rejteni és közben árgus szemekkel figyelték a tekintetem, hogy ne bukjanak le, én pedig úgy tettem, mintha még mindig a könyvet olvasnám. Hirtelen rájuk emeltem a tekintetem Yongguk pedig hirtelen gyorsasággal csukta be a bőröndöt, csak sajnos Seo Jin keze még mindig a bőröndben markolta a piát. Seo Jin ütögetni kezdte a testvérét és nem túl szívélyes szavakat mormogott neki. Próbáltam komoly arccal rájuk nézni, de a kuncogást egyre nehezebb volt visszatartani. Ez a két szerencsétlen akkor sem tudott volna átverni, ha nem tudok az összejövetelről.

- Nyugodtan pakolászhattok. Tudok a tanárok nélküli buliról. – ráztam meg a fejem rosszallóan.

- Aish, pedig mondtuk Ha Na-nak, hogy ne említse. – suttogta Yongguk a testvérének. Szemöldökeim az egekbe szöktek és szúrós szemekkel bámultam a két csirkefogóra.

- Elengedtelek volna titeket. És ti pedig ismeritek annyira a szüleimet, hogy úgy sem mennék el. Ez most fájt, fiúk. – mondtam csöppet sem leplezve a csalódottságomat. A fiúk bocsánatkérően az ölelésükbe vontak, de most ellöktem őket magamtól és karba tett kézzel vártam valami új békítő ajánlatot. Ezek után még az is megfordult a fejemben, hogy csak azért is el kellene mennem.

- Igazad van, ne haragudj, hogy nem mondtuk el. Csak nem akartuk, hogy azt érezd, ki hagyunk valamiből, így azt akartuk, hogy ne is tudj róla. – magyarázkodott Yongguk lesütött szemekkel.

- Ha megbocsájtasz nekünk, akkor jöhetsz te is. – kacsintott felém Seo Jin. A testvére egyből ráemelte szikrákat szóró tekintetét, de a fiú ügyet sem vetve rá a válaszomat várta. Yongguk mindig is jobban féltett, míg Seo Jin meg szerette volna nekem mutatni a világot, még akkor, ha tudta megsérülhetek. Ezért volt, hogy ha lelkizni akartam, akkor Yongguk megértésére bíztam magam, de ha valamit meg akartam tenni, akkor biztosan Seo Jin-hez fordultam. Pár percig magamban őrlődtem, de arra jutottam, hogy ha nem most, akkor soha. Így hatalmasat bólintottam és hagytam, hogy Seo Jin az ölelésébe zárjon. Megnyugtatott, hogy jól döntöttem és a testvére duzzogó állapota csak átmeneti. Már csak Seo Jin-nel beszélgettem, aki figyelmeztetett ezeknek a buliknak a veszélyére, és a lelkemre kötötte, hogy ne igyak sokat. Amivel egyet is értettem. Sosem voltam alkoholista hajlamú, tehát nem nehéz feladat számomra megállni egy-két pohár után úgy gondolom. Yongguk nagyon mérgesnek tűnt, hogy belementem a buliba, de én is úgy gondoltam, hogy ha odafigyelek magamra, akkor nem érhet semmi baj. A buli zajai már 10 körül hallhatóak voltak, de én úgy döntöttem, hogy először lezuhanyozom. A fiúk megvártak szóval fél 11 körül indultunk csak el. Nem öltöztem ki, mint a legtöbben, akiket láttam. Egy inget vettem fel egy fekete nadrággal a lábamat pedig az elengedhetetlen tornacipőm ékesítette. A Buli alig félórája vette kezdetét a legnagyobb és legmesszebb lévő faházban, de már láttam részegen táncoló embereket. Mint a hangyaboly úgy nyüzsgött a társaság. Yongguk és Seo Jin közé szorultam, ahogy próbáltuk magunkat átverekedni a táncoló tömegen. Nagyon melegem lett, így kigomboltam a nyakamnál lévő legfelső gombot. Seo Jin a kezembe nyomott egy üvegsört, amibe bele kortyoltam, de az arcomat azonnal fancsali kép torzította el. A sör szörnyen keserű, állapítottam meg. Yongguk felém nyújtott egy bor alapú ízesített italt, amit elvettem a sört pedig az ő kezébe nyomtam. A második ital sokkal jobban ízlett. – Köszönöm! – hajoltam közel a füléhez, hogy meghallja a hangom a zene ellenére. Feszülten bólintott, még mindig nem békült ki a jelenlétemmel teljesen, így inkább nem is próbáltam meg beszélni vele. A hangos zene egyébként is gátolt volna. Megláttam, Ha Na-t távolabb tőlünk üvegezni egy kisebb társasággal, szóval megindultam felé, hogy odaköszönjek.

- Ni Ki! Úgy tudtam nem jössz. – szólított meg meglepetten a lány. Odahúzott maga mellé, hogy jobban halljon, mire engedelmesen elhelyezkedtem a kör szélénél.

- Úgy volt. – bólintottam. Épp mondani akartam, hogy én most távozom is, de a megpörgetett üveg pontosan az én irányomba mutatott. – Én nem játszom. – emeltem fel a kezeimet védekezés gyanánt. Ha Na megrázta a fejét, hogy nem fogadja el a válaszom. – Felelsz vagy mersz. – kérdezte vigyorogva. Próbáltam kitalálni valami kibúvót, de végül sóhajtva válaszoltam: Felelek.

- Kivel csókolóznál először Seo Jin-nel vagy Jong In-nel? – kérdezte. Éreztem, ahogy az arcom egyre pirosabb színt vesz fel a két fiú nevének hallatán. Az említett Jong In a nevét hallva felkapta a fejét, egészen eddig nem is tudtam, hogy ő is a köreinkben van. A többiek egyre hangosabban kántálták, hogy válasszak.

- Ha nem válaszolsz, akkor zálogot kell adnod. Le kell venned a pólód! – kiabálta be az egyik fiú. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam egy hang nélkül. Nem akartam levenni a pólómat ennyi fiú előtt, de válaszolni sem akartam. – Válaszolj, Ni Ki. – noszogatott, Ha Na.

- Seo Jin. – mondtam végül. Ő a legjobb barátom, szóval biztosan nem érti félre gondoltam, így gondolkodás nélkül ejtettem ki a nevét. Arcomat a tenyerembe rejtettem zavaromban, az üveg pedig újra megpördült. Nem mertem senkire sem nézni, azzal az indokkal, hogy hozok magamnak inni váltam ki a társaságból. Seo Jin-t a piás pultnak dőlve találtam meg, odasiettem hozzá, hogy tőlem hallja a hírt és ne mástól kelljen. Ezzel elkerülhetek egy kínos szituációt, mind előtte, mind Yongguk előtt.

Gyorsan elhadartam neki a történteket, csak ekkor tűnt fel, hogy kicsit már ittas volt. Dülöngélve átölelt és motyogva megszólalt, hogy ez nem zavarja. Az erős piaszagtól émelyegni kezdtem, így kitörtem a szorításából és tenyeremet a mellkasára téve visszatoltam a pultnak, hogy valami megtartsa. Nem akartam így több időt tölteni a társaságában, így egy pohár bor felkapása után el is siettem a konyhának kialakított helyiségből. Nem akartam bele inni, mert nem tudtam ki öntötte ki ebbe a pohárba az italt, így csak hordozgattam magammal. Az egyik lány táncolás közben a könyökét a hátamba szúrta ezzel meglökve engem. Az italom tartalma pedig egészében valaki más ingén landolt. Egy másik egyén pedig a szemben állót lökte el, így nekinyomódtam borral áztatott ingéhez. Ezt követően egy mögöttem lévő fiú táncba akart bonyolódni velem, de én inkább még jobban a nedves inghez nyomódtam, hogy elkerüljem az idegen érintést. A részeg fiú személyében felismertem Dong Woo-t, aki szerelmet vallott nekem úgy egy éve. Így még annyira sem akartam táncolni, mint eddig. Mindenki más körülöttünk táncolt, csak én és a fiú, akihez hozzá bújtam állt, mint a cövek. A fekete ing tulajdonosa átkarolt ezzel megvédve Dong Woo közeledésétől és ügyetlenül kiaraszolt velem a táncolók közül. Amikor már több helyünk volt eltávolodtam a megmentőmtől, csak ekkor tudtam felnézni az arcára, a döbbenet pedig elég jól leolvasható volt az arcomról. Jong In kissé fátyolos tekintettel nézett rám, de közel ő tűnt a legjózanabbnak ebben a házban. Én pedig csak egy pohár szeszes italt hörpintettem le, de úgy éreztem ebből is kijózanodtam, ahogy az ismerős fekete szempárba bámultam. Beletúrt a hajába, hogy kiszedje a szemébe lógó tincseket, majd tenyerét a vállamra nyomta, hogy megtartsa az egyensúlyát. Automatikusan a keze után kaptam, hogy én is megkapaszkodjak a hirtelen plusz súlytól. Nem estünk el, még az én gyenge erőmmel is meg tudtam tartani egy fiút. A fiú arcát néztem, majd a válla felett kitekintve a közelben húzódó lépcsőre szegeztem a pillantásomat. Biztosan kell, hogy legyen mosdó az emeleten. – gondoltam. Bizonytalanul Jong In-nel elindultam az emeletre, szerencsére sikeresen megtaláltam a mosdót, ami majdnem az első szoba volt az emeleten. A karamellbarna haj tulajdonosa leült a kád szélére, addig én megmostam hideg vízzel az arcom. Ha eddig nem voltam teljesen éber a jéghideg víz visszatérített a valóságba, hogy nem álmodom. Valóban Jong In-nel vagyok egyedül a mosdóban, egy buli kellős közepén. Keresni kezdtem a szekrényekben valami használható dolgot, végül találtam egy kézfejre húzható mosdószivacsot. Benedvesítettem hideg vízzel és Jong In csukott szemmel pihenő arcához emeltem. A hideg víz váratlanul érte, meg is ragadta a csuklómat, de aztán el is engedte és visszacsukta a szemét. Innentől már óvatosabban érintettem oda a bőréhez. Úgy tudtam, hogy a pia fűt, tehát jó ötletnek láttam ezt a vizes ruhás ötletet, hogy kijózanítsam egy kicsit.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és egy hevesen csókolózó pár bukdácsol be rajta. A szám ó alakot formál, ahogy elém tárul ez a jelenet. Elszakadnak egymástól és megtorpanva veszik észre, hogy nincsenek egyedül.

- Ne haragudjatok, nem tudtuk, hogy ez már foglalt. – szabadkozott a lány, de egész végig csak az elkenődött rúzsfoltját törölgette. Minden más szó nélkül kimentek. Ők is biztosan meg voltak szeppenve, legalább annyira, mint én. Eléjük az a látvány tárult, hogy Jong In terpesztett lábai között állok és törölgetem az arcát egy mosdó szivaccsal. Próbáltam kiverni a fejemből az előbbi jelenetet, és folytatni, amit elkezdtem. Végigtöröltem a homlokát és az arca két oldalát, valamint a nyaka vonalát, már amennyire lehetett. Mozdulataimra elmosolyodott, ahogy a nyaka csikis területét törölgettem. Ebben a pillanatban olyan gyermekinek látszott. Mint egy fáradt kisfiú.

- Segíts eljutni a faházamig, át akarok öltözni. – hangja rekedtes volt, összerezzentem, nem számítottam arra, hogy hallani fogom még beszélni hozzám.

- De én nem tudom, hogy az hol van. – ráztam meg a fejem, bár hiába, mert a szeme még mindig csukva volt.

- Tartozol nekem, amiért segítettem. – mondta el a nyilvánvaló tényeket. Bosszúsan megforgattam a szemeimet, mintha nem tudnám, hogy állandóan megmentett. Mire újra felé néztem éber szemei engem figyeltek. Egy sóhajtást követve bólintottam. Éveknek tűnt, ahogyan kiverekedve magunkat a buli helyszínéről, néhány ember ránk szegezte a pillantását.

Átkaroltam a derekát, hogy biztosabban álljon, ő pedig karját a vállamon pihentette, így ballagtunk csendesen, de biztosan a faházak irányába. Az ajtó előtt megtorpantam, mi van, ha itt vannak a többiek, akik esetleg nem mentek a buliba. Mit szólnak majd, ha meglátnak besétálni a részeg Jong In oldalán?

- Mit ácsorogsz ott? Gyere, nem kell félned egyedül az enyém ez a ház. – mondta, mintha csak hallotta volna a gondolataimat. Megszeppenve álltam Jong In faházának ajtajában. Bizonytalanul leültem az egyik ágyra, majd tekintetemmel körbenéztem. Pont olyan volt, mint a mi házunk, ami nem volt meglepő, hiszen egy modell szerint építették őket. De Jong In miért foglal egy egészet egyedül? Nem hinném, hogy a többi fiú közösítené így ki, bár az sem kizárt, hogy nem tetszik a többieknek a tény, hogy minden lány érte van oda. És a még érdekesebb, hogy elhoztam a faházig, mit keresek még mindig itt? Hallottam, ahogy a fiú megnyitja a fürdőben a csapot, ekkor tényleg tanácstalanná váltam. Várjam meg, amíg végez? Ugyan miért tenném? Biztosan ő is azt gondolja, hogy szépen lelépek magamtól is, de akkor miért hívott be?

Aigoo, ez a fiú most rendesen feladta nekem a leckét. Még mindig jobb, hogy nem vagyok itt, de meg kellett volna várnom. Mintha megvárnám, de elmondaná, hogy azt hitte már rég leléptem. A legjobb opciót választva becsuktam magam után az ajtót és a saját faházamhoz siettem. Felkapcsoltam bent a villanyt, még senki nem volt itt rajtam kívül. Elpakoltam a fiúk ágyairól a felesleges dolgokat, hogy majd egyből álomra tudják hajtani a fejüket a szekrényükre pedig tettem egy szem gyógyszert, majd a reggeli fejfájás csillapítására. Az előkészületek után átöltöztem pizsamába és bedőltem az ágyba. Eszembe jutott, hogy nem kapcsoltam le a villanyt, így tettem egy kis kitérőt, mielőtt visszafeküdtem volna a meleget nyújtó ágyneműbe, ismét. Az óra hajnali 4-et mutatott, átfordultam az ágy másik oldalára és végre lecsuktam a szemem. Felkeltem egyszer, amikor hallottam a zuhanyrózsa hangját, körbenéztem Seo Jin már az ágyában feküdt, szóval Yongguk volt, aki először a zuhanyzást választotta. Ránéztem az órára, ami két órával későbbet mutatott, reggel 6 volt. 

1.FEJEZET

Ott toporogtam a busz mellett a két fiú barátommal teljesen készen az indulásra. Az elején meglepődve fedezték fel közeledő alakomat, hiszen eléggé meg voltak győződve arról, hogy nem fogok eljönni. Ami azt illeti én is így voltam vele. A tanárok nagy részének azt mondtam az iskolában egy hete, hogy nem valószínű, hogy feliratom magam a névsorba, de végül is elmondtam anyáéknak a kirándulás körvonalait, azt remélve, hogy úgy sem engednek el, ennek ellenére rábólintottak. Tehát most itt állok két megszeppent fiú között, akik azt találgatják, hogy hallucinálnak-e.

- Sejtettem, hogy hiányozni fogsz, hogy egy fél hónapig nem látom a fejed, még is ez egy kicsit túl sok. Lehet, még álmodunk tesó. – röhögött fel Yongguk a testvérének intézve a szavakat, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. A bátyja jóízűen vele kacagott, míg én grimaszolva adtam egy taslit a mókamesternek, aki a fájó ponthoz kapott, de a nevetést még mindig nem függesztette fel.

- Barmok. – fujtattam. Valójában a jókedvük kicsit oldotta a bennem lévő feszültséget, így végül én is elmosolyodtam. Azonban a mosolyom alább hagyott, ahogy megláttam Jong In-t. Kiszállt egy fekete autóból és pár méterre a társaságunktól neki dőlt a bőröndjének. Seo Jin pont úgy állt, hogy láttam az alakját, de onnan tökéletesen úgy nézhetett ki, hogy Seo Jin-re fordítok ilyen nagy figyelmet, de azért óvatos voltam, hogy ha akár egy kicsit is a látószögébe kerültem a két fiút kezdtem el tanulmányozni, mintha ők lennének a világ legérdekesebb dolgai. Nem is vettem észre, hogy jár a lábam idegességemben, csak amikor a két fiú furcsa pillantással kezdett el méregetni. A fiúk nagyon jól tudták, hogy kényelmetlenül érzem magam Jong In közelében, valamint azt is, hogy a közömbös érzelmeken kívül kicsit több is van a háttérben. Én ezt kíváncsiságnak hívom. Késztetés, hogy megismerd az ismeretlent. Vagy, hogy játssz a tűzzel, még akkor is, ha lerí róla, hogy veszélyes. Mindig is így gondoltam a kusza érzelmeimre felé.

- Ne bámuld ennyire, mert még kiesik a szemed. – ugrat Yongguk. Válaszul csak újra a vállára ütök, majd elszakítom a tekintetemet az irányából. Seo Jin a segítségemre sietve állja el az látóterembe férkőző fiút és valami szerinte izgalmas témát kezd el boncolgatni a testvérével. Hátizsákomban kutakodni kezdek egy üveg víz után, de amikor sikertelenül visszahúzom a kezemet, csak akkor jövök rá, hogy valójában az innivalót a hűtőben hagytam. Szóltam a két fiúnak, hogy bemegyek az iskolába venni valami innivalót és rájuk hagytam a bőröndömet, hogy majd tegyék be a buszba, ha addigra nem érnék vissza.

A tanítás miatt hosszú sor állt a büfében, így legalább 5 perc kellett mire megvettem két üveg ásványvizet. Mire visszaértem a többiek már a buszban várakoztak. A tanár úr, aki két másik tanárnővel felelős a csoportért, a busz elejében beszélgetett a sofőrrel, de amikor meglátott kedvesen köszöntött. Irodalmat tanít nekem, így ismert engem névről.

- Ni Ki, még is eljöttél? – kérdezte költőien. – Eléggé zsúfolt a busz, de nézd, ott van még egy hely hátul. – mondta, követtem tekintetemmel a tanár úr kezét, ami pontosan egy üres helyre mutatott, csak váratlan fordulatként Jong In mellett. Jong In pontosan rám nézett fekete szemeivel, én pedig próbáltam természetesen kerülni a pillantását, hogy ne keltsek feltűnést. A csoport, morajló beszélgetésébe, most lányok bosszús sóhajai visszhangoztak, ezzel kifejezve nem tetszésüket arra az ötletre, hogy bárki nőnemű is üljön az imádott Jong In mellé. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy tudnám utálni, de valahogy végül sosem tettem meg csak ezért. Csigalassúsággal somfordáltam hátra az egyetlen üres helyhez. Az ülések között volt, aki kitette oldalra a lábát, hát, ha orra esek, de nem voltam ennyire figyelmetlen, hogy esélyt adjak nekik a bosszú teljesülésére. A két egyetlen barátom hüvelykujjukat magasra mutatva bíztattak, mire feléjük küldtem egy hálás mosolyt, majd tovább haladtam a sorok között. Mielőtt még leültem volna a busz elindult én pedig konkrétan rázuhantam az ülésre és félig a másik ülésen lévő fiúra. Halkan bocsánatot kértem és végre leültem a kényelmesnek nem mondható ülésemre. Próbáltam nem bosszúsan sóhajtani egyet, de végül is valahogy kicsúszott, szemem sarkából láttam, ahogy Jong In rám emeli a tekintetét, de aztán visszavezeti a telefonja képernyőjére. Váltott egy számot a telefonján és megigazította a fülhallgató két végét. Én csak behunytam a szemem miközben nekidöntöttem a fejem a hideg ablaküvegnek. Ez nem az én napom.

Egy finoman rázogató kéz térített magamhoz. Egy elnyomott ásítást követően kinyitottam a szemeimet és a két mosolygó fiút pillantottam meg először. Körbenéztem, de már csak mi hárman tartózkodtunk a buszon. Már meg is érkeztünk volna?

- Nagyon fáradt vagy? – kérdezte aggódó hangon Seo Jin.

- Mi történt? Megérkeztünk? – tereltem a témát. Valójában a hangulatom mínuszban vánszorgott jelenleg, így nem volt energiám magyarázkodni.

- Igen, nem rég. Egész végig aludtál. Jong In próbált felébreszteni, de idejöttünk és mondtuk neki, hogy bízza csak ránk. Végül nem kellett semmihez folyamodnunk, mert felkeltél magadtól is. – magyarázta Yongguk tágra nyílt szemeimbe bámulva. Akkor, aki a próbált felébreszteni, az Jong In volt?

A gondolatra egy kicsit dobbant a szívem, de hamar elhessegettem az egyre jobban szárnyaló gondolataimat. Bólintottam ezzel lezártnak tekintve a témát. Sosem beszélünk nyíltan a fiúról, és a fiúk sem feszegetik a téma határait. Elégedettek azzal, amit megosztottam velük, és ezzel az én helyzetemet is megkönnyítik, hogy nem ejtenek róla ódákat. Mikor elmondtam nekik, mit gondolok róla, Yongguk bevallotta, hogy néha látja, hogy felém néz, amikor nem figyelek oda. Egy hétig haragudtam utána Yongguk-ra, hiszen én fontos dolgokról beszéltem neki, ő pedig hamis ábrándokkal hitegetett, mintha egy szerelmes ötéves lennék, akit bíztatni kell. Azóta csak néha vicces kedvükben hozzák fel a témát, én pedig általában elterelem a szót, valamilyen őket érintő kínos szituációval. A srácok veszekedtek egy sort a tanárokkal, hogy a lány-lány, fiú-fiú elv ellenére egy szobába kerülhessek a két barátommal. Nagy csata árán, de a tanárok végül vonakodva beleegyeztek, hogy hárman elfoglaljunk egy négyágyas szobát. A kipakolás mókásan telt emellett a két idióta mellett, így nem csak hamar végeztünk, de a kedvünk is sokkal jobb lett. Én is felengedtem végre egy kicsit és önfeledten vihorásztam a kellemes társasággal.