13.FEJEZET

Levegő hiányában megszakítottuk a csókot, de nem húzódott el teljesen, feje centikre volt az enyémtől. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, a gondolkodásom pedig csigalassúságúvá vált. Egészen idáig élénken élt bennem a vita, vagy, hogy mit szerettem volna mondani még a fiúnak, de egyetlen tettével elérte, hogy semmire se emlékezzek. Kihasználva, hogy mindketten elmerültünk a gondolatainkban kimásztam a fiú alól és az ágy mellett pár méterre meredtem magam elé.

- Aish, teljesen elfelejtettem mit akartam. – morogtam, miközben beletúrtam szőke fürtjeimbe. És miért lett hirtelen olyan meleg a szobában?

Jong In felült az ágyon és kuncogni kezdett. Zavarba jöttem, ahogy véletlenül kimondtam ezt hangosan. Arcomat a tenyerembe temettem és azt kívántam most azonnal nyeljen el a föld, vagy hirtelen váljak láthatatlanná.

Észre sem vettem, mikor állt fel az ágyról a fiú, egyszer csak karok húztak magukhoz és szoros ölelésbe zártak. Jong In és köztem a karjaim útban álltak, de amikor és is viszonoztam az ölelést, már teljesen a testének tudott préselni. Csendben álltunk legalább 5 percig és hallgattuk az egyenletes lélegzetvételeinket. Egyikünk sem tudta, mit kellene most mondani a másiknak.

- Ne haragudj tovább Sehun-ra. Ő csak jót akart. – szólaltam meg végül a barátja védelmére kelve. Sóhajtott egyet, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Magyarázd el, miért lenne ez jó nekem? – hangjában eltökéltség volt, végre túltette magát a duzzogó kisfiún és tiszta fejjel kész volt meghallgatni a valóságot. Megkönnyebbültem, de a dolog nehéz része még csak most következett.

- Figyelj, én szeretnélek jobban megismerni. De a lányok, akik körül vesznek, maguknak akarnak, és én nem vagyok kész arra, hogy szembe szálljak velük. – utolsó mondatomhoz érve elszégyelltem magam, de ez volt az igazság. Jong In népszerű fiú volt, nem is lehet ezért hibáztatni, benne van a génjeiben. Én pedig nem tudok azonnal megváltozni, szeretem a kényelmes életet ahol minden egyszerű, de Jong In minden volt, csak nem egyszerű.

- Sehun ezt megértette és bevette azt a hirtelen ötletet, ha a barátnőjének titulál, akkor nem kell bujkálnunk, vagy attól félnem, hogy a lányok ferde szemekkel vizslatnak. – folytattam a monológot. Megálltam és vártam, amíg a fiú mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, hogy hisz nekem, ami jól esett. Jól láthatóan őrlődött magában, szomorúnak láttam és egy kicsit dühösnek is, de egyáltalán nem az irányomba szólt. Sokkal inkább a körülötte legyeskedőkre neheztelhetett. Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak tőle, de ha arra jutna, hogy nem éri meg neki ez a kapcsolat, akkor nekem mindenképpen el kell fogadnom a döntést.

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad mellettem. Sajnálom, ha önző vagyok, de akármilyen kellemetlen arra kérlek, hogy tarts ki. Igyekezni fogok, hogy ne zavarjanak minket.

Szemei bűntudattól csillogtak, de én meg könnyebbülten elmosolyodtam. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen fiú figyelmét, valószínűleg előző életemben megmentettem az országot, vagy mi.

- Felejtsük el ezt az egészet. Már belefájdult a fejem a sok idegességbe és aggodalomba. – mormoltam apró hamis mosolyra húzva ajkaim. Ez a mosoly egyáltalán nem jókedvről árulkodott, inkább az volt nevetséges amilyen helyzetbe keveredtünk.

- Mielőtt még elfelejtenénk, ki kéne, találni mi legyen akkor Sehun-nal. Ha kiderül, hogy blöfföltetek abból baj lesz.

Most először vélek végre valamilyen gondoskodó érzelmet Sehun felé a mai napon, Jong In-től, aminek hihetetlenül örülök. Az a tény viszont tényleg elszomorító, hogy valahogy el kell simítani az ügyet. Így nem maradhat.

- Azt beszéltük, hogy azonnal nem „szakíthatunk” mert túl feltűnő lenne, szóval pár hétig eljátsszuk a szerelmespárt és utána rendezünk egy szakítós jelenetet. – avattam be a tervbe. Kelletlenül bólintott, nem volt odáig az ötlettől, de beleegyezett.

- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte félénket a fiú nagyokat pislogva felém.

- Legyen. – bólintottam. Elfeküdtünk az ágyon, Jong In magunkra húzta a takarót és közelebb araszolt hozzám. Mosolyogva bámultunk egymás szemébe hosszú percekig, mintha csak versenyeztünk volna, ki tudja tovább nézni a másikat.

- Miért lóg mindig a hajad a szemedbe? – kérdeztem nevetve, majd kisöpörtem a fekete tincseket.

- A hajam is motivál, hogy hozzám érj. Biztosan tetszel neki. – flörtölt viccesen a fiú, az arcomat elöltötte a forróság, de a sötétben nem látszott a pillanatnyi zavarom. Összeszedtem magam és válaszoltam.

- Akkor azt hiszem, összejövök a hajaddal, nagyon szép pár lennénk nem? – viccelődtem, mint aki nem értette az enyhe célzást.

- Fejezd be, féltékeny leszek. – villantott hatalmas mosolyt a fiú, ujjaival közrefogta az egyik szőke tincsemet és játszani kezdett vele.

- A hajadra? – kérdeztem értetlenül, mire egy frappáns válasz érkezett:

- Azt hiszem én is összejövök a hajaddal. Pont összeillünk. – mondta.

Nevetve elfordultam a másik irányba és jobban magamra húztam a paplant. Jong In továbbra is a hajammal játszott, amikor elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy az arcomat csiklandozza valami. Mikor a szemem hozzászokott az ablakon beáramló fényhez láttam meg, pár sötét tincset a látómezőmben, a fiú a nyakamba szuszogott, a haja pedig az arcomba lóg több irányból is. Hátamra fordulva keltem fel a fiú pedig oldalt fordulva simult hozzám. Próbáltam arrébb csúszni, hogy növeljem a távolságot, de Jong In csak még erősebben húzott magához.

- Csak még öt percet. – morogta a nyakba álmos hangon.

- Egy perccel sem több. – replikáztam, a fiú pedig csak hümmögött. Ezek szerint csak nekem volt nagyon szokatlan ez a felállás. Fogalmam sincs, most hogyan állunk egymással. Az egy dolog, hogy már nem hagyjuk figyelmen kívül a másikat, de a viselkedése nagyon közvetlen. A tábor elején még teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem kedvelem a fiút, de már igen is kedvelem. Azt pedig, hogy milyen értelemben, még nem tudom.

Úgy éreztem, hogy letelt az öt perc, így a fiú morgása ellenére is kimásztam a melegséget árasztó paplan alól. A fürdőben megfésülködtem és megmostam az arcomat. Félénken sétáltam vissza a még mindig lustálkodó fiúhoz.

- Tudnál adni egy pulcsit? – kérdeztem feszengve. Nem igazán szerettem volna, még visszamenni a faházba, de ha ugyanabban a ruhában jelenek meg az emberek előtt, azok elkezdenek kombinálni és még mélyebbre jutunk a hazugságokban. Egy fekete pulcsit kaptam, ami nagyobb volt, mint számítottam rá. Az egész pólómat eltakarta szóval a célnak megfelelt.

A Jong In-nal töltött éjszakám alatt nem gondoltam a tegnapi incidensre amit Yongguk-kal zavartunk le, de ahogy feljött a reggel és egyre közeledett az idő, amikor is szembe kell néznem vele, a beszélgetésünk minden részlete csak úgy záporozott a fejemben és a mondatai nagy súllyal nehezedtek rám. Nem akartam elveszíteni egy ilyen értékes barátot, de Yongguk nem úgy tűnt, mint aki megelégedne a baráti státusszal továbbra is, hiszen akkor nem vallotta volna be az érzéseit. Jong In-nal alakult valami, amit nem akartam elrontani, még ha az eszem azt is súgná, hogy Yongguk sokkal nyugalmasabb és biztosabb választás lenne. Valamint tartoztam annyival neki, hogy nem bolondítom, amikor más téren nem érdeklődöm iránta, csak is baráti szeretetről tudnék beszélni, akármennyire próbálkoznék.

Rosszkedvűen ballagtam Jong In mellett az osztályterem felé. A fiú értetlenül ált a viselkedésem előtt, de biztosítottam, hogy most nem vele kapcsolatosak az aggodalmaim. Tanácsra volt szükségem, de nem Jong In-tól. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek elmondani a mellettem sétáló fiúnak a tegnap esti vallomás sztoriját. Ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék ebben a kérdésben.

A tanárok összehívták az egész évfolyamot és meglepve a diákokat egy egész napos erdei túrára invitált minket. Ennek fejében hatalmas reggelit kaptunk és útra valót, ha megéheznénk. Valahogy megint abba a furcsa társaságba kerültem bele, mint tegnap. A táborból megindulva haladtunk felfelé az emelkedőkön a fák között szlalomozva. A négyes fogat újra összeállt, Ha Na, én, Sehun és legjobb barátja alakítottuk a csoportot. Sehun és Jong In újból kijöttek egymással, de mind kettejüknél láttam azért még egy kis neheztelést. Bár a nézeteltérés rendezve lett, elfelejtve nem. Ennek ellenére nem volt kínos a társasággal sétálni, kezdtem megszokni az új környezetet és az újonnan szerzett barátaimat is.

A szemem előtt Yongguk alakja rajzolódott ki, aki egyedül sétált pár méterrel előttünk. Meg sem közelítette önmagát, nagyon nyúzottnak tűnt és rosszkedvűnek. Rosszul éreztem magam, amiért én váltottam ki belőle mindezt. A lelkiismeretemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy valaki másnak adok esélyt arra, hogy együtt legyen ezzel a fiúval, akivel majd boldogabb lesz, mint velem lehetett volna. Ám ez sovány vigasz volt.

Erőt vettem magamon és elindultam felé, hogy tisztázzam a dolgokat egyszer és mindörökké. Dobogó szívvel és kifacsart lelkiismerettel bámultam azokba a fekete szemekbe. Ezzel elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam.

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta. 

10.FEJEZET

Oda-vissza kapkodtam a fejem az asztal társasága és a hívatlan vendégek között. Nem tudtam mitévő legyek, mert ha elárulom, hogy valójából szó sincs erről, akkor Sehun jönne ki belőle rosszul, de Jong In érzelemmentes arckifejezését bámulva a bűntudatom hatalmas méreteket öltött. Újabb kérdések záporoztak a megdöbbent és szüntelenül mérges lányoktól, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőlük, majdhogynem Sehun mögé rejtőzve. Valószínűleg ő is megunta a dolgot, mert velem együtt felállt és kiviharzott az ebédlőből maga után húzva. Az egyik faház mögé húzódtunk, hogy senki se lásson minket. Egy darabig csak csendben álltunk egymás mellett, mindketten próbáltuk megemészteni a dolgokat. Hatalmas teherként nehezedett a vállunkra a felelősség, talán Sehun-t még jobban nyomasztotta, hiszen az ő hibájából keletkezett ez a probléma.

- Most mi lesz? – szólaltam meg elsőként a fiúra szegezve a pillantásomat. Félve nézett rám, de mikor látta, hogy nem vagyok dühös már magabiztosabban méregetett. Semmit sem oldanék meg azzal, ha most leszedném a fejét, hogy mit képzelt. Sokkal ésszerűbb, ha azon kezdünk el mihamarabb gondolkodni, hogyan másszunk ki ebből a felettébb kínos helyzetből.

- Én csak arra gondoltam, hogy így majd békén hagynak titeket és nyugodtan barátkozhattok. Nem gondoltam bele teljesen, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Nagyon sajnálom.

- Én, megértem. Azt hiszem. Nem is haragszom, mivel tudom, hogy jót akartál. Végül is egyébként se jöhettünk volna ki jól ebből a beszélgetésből, ha azt mondom, hogy nem, akkor sem hagytak volna békén, de legalább így most Jong In-t és engem is békén hagynak, viszonylag. Legalább Jong In jól járt. – motyogtam gondolataimban összerakva a fonalat, de csak is Jong In arckifejezésére tudtam gondolni.

- És mi lenne, ha nyilvánosan szakítanánk? – vetette fel az ötletet.

- De azonnal nem lehet, az túlságosan feltűnő lenne. – mondtam, a szám rágcsálását abba hagyva. – Csak később kivitelezhető, addig is el kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk, vagy mi.

- Jong In-nak nem fog tetszeni. – húzta el a száját Sehun. – Ha most azonnal bejelentenénk, hogy vicceltünk, még akkor se biztos, hogy hamar megbocsátana. - rázta a fejét a mondandója végén, mintha teljesen abszurd lenne az ötlet.

- Legjobb barátok vagytok, biztosan nem vette be ezt a hülyeséget. – folytattam az eszmecserét. Bár a tekintete nem erről árulkodott, hogy felismerte volna a kamuzást. Teljesen felesleges ezen gondolkodom, ha valóban járnék Sehun-nal akkor sem kellene kiakadnia, hiszen köztünk nincs semmi. Az már teljesen egyéni dolgom, hogy Sehun-nal nem valószínű, hogy járnánk, mivel minden figyelmemet Jong In figyelése kötötte le, így esélyem se volt nézelődni a másik nem után.

- Szerintem, ha elmondjuk neki, hogy miért mondtad, akkor egy rossz szava se lehet, maximum annyi, hogy miért nem avattuk be. – vállrántással lezártnak is tekintettem a témát. De belül még mindig ezen aggódtam, csak nem akartam, hogy Sehun tovább agyaljon, mert már így is majdnem falfehérré vált. Most biztos önmagában szitkozódik, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta saját magát.

Az első óráról sikeresen elkéstünk, és az, hogy Sehun-nal egyszerre érkeztem meg, még inkább táplálta a pletykákat, amik már így is túlnőttek rajtunk. Próbáltam beszélni Jong In-nel, de mindig elintézte, hogy ne legyen egyedül, valamint Sehun se járt sikerrel, neki pedig megtagadta a megmagyarázás lehetőségét és elküldte. Nekem pedig csak szimplán kihasználta azt, hogy nem megyek oda hozzá, ha olyan társaságban van, akiket egyébként sem kedvelek és ők sem szívlelnek engem. Ez azért szíven ütött. Nem gondoltam soha egy percig se, hogy meg kellene utálnom Jong In-t, de most erős késztetést éreztem rá, hogy igen is a makacssága elég ok arra, hogy soha többé ne akarjak vele beszélni. A rossz tulajdonságok egyike, amit nagyon nem bírok, ha valaki a saját kis elképzelését azonnal elkönyvelte, hogy az úgy volt, és már semmit és senkit nem hallgat meg a témával kapcsolatban, mert az illető biztosan hazudna neki, ha nem az a történet következne, amit ő fejben összerakott. A makacsság legirritálóbb formája, ami csak létezhet. Hiszen a makacsság lehet jó is, de ez minden értelemben a negatív része. Egyre csak a gondolataimban szidtam a fiút, már azt kezdtem érezni, hogy az agytekervényeim nem bírják tovább a nyomást és egyéb szitokszó sem maradt, ami a szótáramban létezik. A végére már különböző nyelveken is elhangzott ugyan az a szó.

- Jól vagy? – kérdezte félve Sehun. Tenyerét a homlokomra simította, kellemesen hűvös volt, így nem ellenkeztem. Már egyébként is egy párnak vagyunk titulálva, akkor pedig ez semmi.

- Majd szétrobban az agyam, annyira felidegesítettem magam. – nyögtem ki végül. Kinyitottam a szemem és tekintetem találkozott Sehun fekete íriszeivel, ami csillogott az aggodalomtól. Intéztem felé egy kisebb mosolyt megnyugtatásként, biztosan emészti magát eléggé, nem kell, hogy még a lelkiismeretére játsszak.

- Jong In totális idióta, amiért nem hallgat meg téged.

Halkan felnevettem a szörnyű felvidítási módszeren, de azért jól esett a gesztus. Elvettem a kezét a homlokomról, majd az ölelésembe vontam a fiút. Kellemes illata megnyugtatott egy kicsit. Szorosabban öleltem, amit viszonzott, a fejemet pedig a nyakába temettem, mint egy szeretethiányos kiscica. Mikor felemeltem a fejem Jong In-nal összeakadt a tekintetünk, de elfordítottam, mielőtt ő tette volna meg és folytattam Sehun ölelését. Majd ha lehiggad, akkor úgy is meghallgatja az igazságot. Addig pedig, higgyen, amit akar. Az idegesség beszélt belőlem, még is kicsit jobban éreztem magam, ahogy elképzeltem a fiút, aki most szúrós szemekkel méreget.

Megveregettem Sehun hátát, ahogy megszólalt a csengő, így kibontakoztunk egymás öleléséből. Leült a mellettem lévő székre és kezdetét vette a földrajz óra. Ez egy olyan tantárgy volt, amiből nagyon rossz voltam, szóval rengeteg odafigyeléssel és gyakorlással sikerült mindig is fent tartani az ötös szintet, aminek egyébként mindig az alsóhatárát súroltam, de a tanár látta az igyekezetemet szóval minden alkalommal megadta a jó jegyet. Ami nagyon zavart az, hogy Sehun nagyon jó volt ebből a tantárgyból minden tanulás nélkül, így segítséget kértem tőle órán, hogy magyarázzon nekem pár dolgot. A fiú pedig nagyon élvezte a helyzetet, hogy végre ő okíthat valamiből.

Viccekbe bújtatva magyarázta el az anyag bonyolultabb részeit, ami tényleg segített abban, hogy hamar felfogjam. Együtt kuncogni kezdtünk néha, ami a tanárnőnek annyira nem tetszett. Próbáltam is leállítani Sehun-t, de tovább folytatta a viccelődést.

- Nem ismerek rád, Ni Ki, a következő órán kérem tartózkodj Oh Sehun-tól. Remélem, legközelebb nem látlak titeket egymás mellett ülni. – mondta a tanár kettőnkre felváltva nézve, mi pedig komoly arccal próbáltuk végighallgatni a tanárnő szavait.

A következő órán újra úrrá lett rajtam a pánikszerű hangulat. Yongguk-kal és Seo Jin-nel a közös testnevelés óra gondolata rémisztett meg. Valószínűleg a fiúk is hallották a híreket, miszerint lett egy pasim. Miután átöltöztem azonnal megkerestem a két fiút, akik szerencsére meghallgatták a magyarázatomat.

- Akkor miért nem mondjátok el, hogy nem igaz? – kérdezte Yongguk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ránézek egy amolyan, „ez komoly kérdés volt?” fejjel, és magyarázni kezdtem, hogy ez nem olyan egyszerű. Ha elmondjuk, akkor Sehun bűnbakká válik, amit nem szerettem volna. Nem mellesleg, hogy a többség kitalálta volna, hogy én vettem rá a fiút, hogy ezt mondja, ami pedig nekem nem lett volna előnyös. Még tesi közben is a fiúk ötleteléseit hallgattam, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább ők hajlandóak hinni nekem és biztatni, ami nem mondható el egyesekről. 

9.FEJEZET

Egy fel-leemelkedő kemény mellkason ébredtem, a végtagjaim teljesen el voltak gémberedve, csodálkoztam, hogy nem ropognak, ahogy megmozdultam. Teljesen összezavarodtam, hogy mit keresek Jong In mellett. A tény pedig homály volt, hogy én kerültem át a másik ágyra, vagy pedig ő jött át az enyémre. Óvatosan kikeltem az ágyból és magára hagytam az angyalian békés arccal alvó fiút. Ránéztem az órára, ami még korai időpontot mutatott, egy teljes óra állt rendelkezésemre, még a tanítás kezdete előtt. Visszasomfordáltam a másik ágyhoz és ledőltem egy kicsit. Viszont fel kellett állnom és ki kellett mennem az erkélyre, hogy visszahívjam, Ha Na-t, aki vagy négyszer hívott az este folyamán. Pár csörgés után nyögdécselve felvette. Valószínűleg most keltettem fel.

- Miért hívtál? – halkan beszéltem, mert nem akartam felébreszteni a bent durmoló fiút.

- Még kérdezed?! Hol a fészkes fenében vagy? Tudod, hogy mennyit zaklatott tegnap este Yongguk? – hangja pár oktávval feljebb szökött, kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne szakadjon be a dobhártyám.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Teljesen ki lehet akadva a fiú, este nem gondoltam át ezt az ott alvós dolgot és most ez visszaüt rendesen. Szerintem már össze is csomagolt nekem, hogy gúnyosan közölje, akkor miért nem költözök hozzá. Belegondolni is rossz volt, hogy ez megtörténhet.

- Nyugalom. Falaztam neked, de ezért még nagyon sokkal jössz nekem. – mondta most már higgadtan visszavéve a hangjából.

- Köszönöm! Megmentetted az életem. De mit mondtál neki?

- Azt, hogy nálunk alszol a pótágyon. Ne tudd meg meddig győzködtem, hogy elhiggye. Állandóan bizonyítékot akart, hogy adjam oda neked a telefont. Mikor mondtam, hogy alszol azt akarta, hogy keltselek fel. – szinte éreztem, ahogy mondandója közben bosszúsan ráncolja a szemöldökét. Teljesen kitelik Yongguk-tól ez a fajta viselkedés. – bólogattam tudatalattimban.

- Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. – kértem őszintén bocsánatot. Nagyon jól tudom, hogy Yongguk mennyire is fárasztó tud lenni. Első kézből tapasztalom.

- Ki engesztelhetsz, ha mesélsz, még is miért nem mentél haza éjszaka. – sokkal élénkebben kérdezgetett tovább.

- Nem kell semmi rosszra gondolni. – állítottam le a lány fantáziáját. – Jong In-nél aludtam. De tényleg csak aludtunk. – mentegetőztem.

- Aish, te nő. Kiállom érted a poklot és még csak szaftos részletekkel sem tudsz szolgálni nekem. – panaszkodott.

- Miért foglalkoztat téged egyáltalán az életem? – válaszoltam kérdéssel.

- Mert nekem nincs életem. Valakiét élni kell.

- Mi van Seo Jin-nel? – mikor ráeszméltem, hogy hangosabban kezdtem el beszélni, újból lehalkítottam magam és az ajtó irányába néztem. Ha szerencsém van nem keltettem fel a fiút.

- Mi lenne? Szerintem azt sem tudja, hogy létezem. – hangja csalódott volt, de próbálta elrejteni előlem.

- A barátja vagyok, ezen, simán változtathatunk. – próbáltam lelket önteni belé, de szégyellősen elutasította az ajánlatomat. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen mosolygós és társasági lány könnyebben boldogul a szerelmi ügyekkel, de nála láthatóan nem így volt.

- Most leteszem, majd találkozunk az órán. – köszönt el. Én is benyögtem egy sziát és bontottuk a vonalat. Amikor visszamentem a házba Jong In egy teljesen más pozícióban feküdt, mint ahogy ott hagytam. Egyik kezével a párnát öleli, a takaró félig lecsúszott róla és a lába is lelóg az ágyról. Majdnem elnevetem magam a röhejesen aranyos látványtól, de még mielőtt bekövetkezne a számra tapasztottam a kezemet.

Felhúztam a csípőjén pihenő takarót az izmos vállaira és óvatosan kiszedtem pár tincset, ami a szemébe lógott. Megpillantottam az éjjeli szekrényen lévő telefonját, a kezembe vettem és beállítottam neki egy ébresztő órát, azzal a jegyzettel, hogy ne késsen el. Lajhár lassúsággal csoszogtam a saját faházamhoz és majdhogynem világfájdalmas képpel léptem be az ajtón. A két fiú halkan beszélgetett, de amikor beléptem az ajtón mindketten felém fordultak. Halkan köszöntem és odacsoszogtam az ágyamhoz.

- Milyen volt a csajos este? – kérdezte Seo Jin. Tömören válaszoltam egy „jó” szócskával, majd kikutattam a mai ruhámat.

- A testvérem szeretne mondani valamit. – mondta erélyesen Seo Jin, majd megbökte a testvérét. Kimásztam a fürdőből frissen és átöltözve, majd helyet foglaltam az ágyam végében. Csendesen vártam mi fog most következni.

- Figyelj, Ni Ki, bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon gyerekes vagyok mostanában, de próbálok majd erre figyelni. Szóval kérlek, ne menekülj előlem. – kínosan a hajába túrt és dörzsölni kezdte a tarkóját, rám nézve a válaszomat várta. Elmosolyodtam és odacsoszogva megöleltem a fiút.

- Semmi gond. – mondtam.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Seo Jin, majd vasszorításába fogott engem és a testvérét. A maradék levegőt is kiszorította a tüdőmből, de éreztem ebben a hatalmas ölelésben a szeretetet. Úgy éreztem magam, mintha a testvérük lennék. Örültem, hogy kibékültünk, de a légkör most sem volt olyan, mint régen. Valami nagyon zavarta Yongguk-ot mostanság, de én nem tudtam, hogy mi az, és ha megkérdezném, valószínűleg nem válaszolna rá.

Családias hangulatban mentünk az ebédlőbe, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A két fiút elhívta az asztalához pár fiú, akikkel a napokban barátkoztak össze. Bocsánatkérően pislogtak felém én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs ezzel semmi baj.

Végül egy asztalhoz kerültem egy igen különös társasággal. A kör alakú asztalt négyen foglaltuk el. Jobb oldalról haladva én, Sehun, Ha Na és Jong In. Mindenki az evéssel volt elfoglalva, de egészen nyitottan cseverésztünk is az asztalnál. Nem ismertük nagyon egymást, hiszen nem voltunk összeszokott társaság, de sok közös témát tudtunk találni. Ha Na egyik viccén nevetett a társaságunk, amikor egy csapat lány közelítette meg az asztalunkat. Az elszánt tekintetekből láttam, hogy nem számíthatok sok jóra. Sokukat felismertem a tegnapi technika óráról, szóval körvonalasan fogalmazódott bennem, hogy mire számítsak a tegnapi magán akcióm után. Kortyoltam egy pohár vizet, amikor az egyik lány feltette az igazán kínos kérdését:

- Jong In és te egy pár vagytok?

Ivás közben hirtelen akartam levegőt venni, így az lett a következménye, hogy hevesen köhögni kezdtem. Valamit mondanom kellett, de a nemen kívül más nem jutott eszembe és valószínűleg nekik nem lenne kielégítő válasz, sem pedig meggyőző.

Majdhogynem az egész ebédlő a kis jelenetünket nézte, ami egyre kínosabb és kínosabb lett, ahogy csendbe burkolóztunk. Jong In szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Sehun megelőzte.

- Teljesen kizárt, mivel Ni Ki az én barátnőm. – mondta teljes nyugodtsággal a mellettem ülő Sehun, mondandója után pedig átdobta karját a vállamon és kicsit maga felé húzott. Az egész évfolyam bamba szemekkel bámult minket, az arcukról pedig leolvasható volt mennyire nem számítottak erre a fordulatra. De a legmeglepettebb mind közül, azt mondanám én voltam.