17.FEJEZET

Elforgattam a szekrény lakatját, ami egy halk pukkanással jelezte, hogy már ki tudom nyitni az ajtaját. Kivettem belőle pár könyvet, amik a következő órámhoz kellenek, majd visszazártam. Az iskolai folyosó a mai napon is tele volt nyüzsgéssel, élettel. A diákok kiélvezve a szünetet csacsogtak a barátaikkal, míg én magamban a gondolataimba mélyülten közlekedtem az emberek között. Ha Na fürkésző szemei elől is elmenekültem, még mielőtt a közelembe férkőzve beszélgetést kezdeményezhetett volna, mint oly sokszor próbálta ebben a két hétben.

Az erdei iskola véget ért az egy hónap leteltével és minden visszakerült a régi megszokott helyzetébe. Vagy is, kívülről így tűnhet, de valójában minden megváltozott. Bennem mindenképpen.

Másra sem tudtam gondolni, mint Jong In puha ajkaira, hogy azt mondta szeretné, ha a barátnője lennék. A csillagos éjszakánkra, mielőtt még minden elromlott volna.

Másodízben pedig a félre sikerült párkapcsolatomon járt az agyam, amibe Sehun-nal másztunk bele meggondolatlanul. Nem is nevezném párkapcsolatnak, hiszen valójában a legmesszebb állt tőlünk ez a fogalom, hiszen csak barátok voltunk. Az egész csak egy félre sikerült mentési kísérlet mellékterméke.

Két hét telt el, de én az óta sem tudtam feldolgozni az új érzéseimet, gondolataimat, ami egy hónap alatt bámulatos fordulatokat vett. Az, hogy már nem külső szemlélőként vettem részt Kim Jong In életében túl nagy falatnak bizonyult számomra. Hogy megijedtem-e amikor hirtelen töredékeket osztott meg velem a felém irányuló érzéseiről? Igen. Hogy nem csak megijedtem, de el is menekültem előle? Ez is teljesen igaz.  

Az óta szóba sem álltam Ha Na-val sem, aki pedig semmit nem tett ellenem. Egyszerűen csak az új barátságunktól is féltem, most, hogy visszakerültünk a megszokott iskolapadba. Az ismerősökből barátnők lettünk, de nem akartam, hogy ezt mások is megtudják. Meg akartam védeni azt a vörös hajú, szeleburdi, törékeny lányt, aki biztosan nem tudta volna elfogadni, ha miattam felsőbb éves lányok terrorizálják.

Ami azt illeti az életem ezen, része a régi volt. A felettem járó évfolyamon volt egy lány, aki élvezte, ha bármilyen módon keresztbe tehetett nekem. Nem volt semmi komolyabb ügy, elvette a pénzem, a kajámat, kihúzta alólam a széket vagy csak neki lökött a folyosón a szekrényeknek. Elviseltem, mert azt hittem, ha azt mutatom, hogy nem érdekel, keres egy másik áldozatot. Úgy érzem magam, mint egy félre sikerült romantikus dráma főszereplője, aki a tipikus stréber lány, akit zaklatnak az iskolában és a suli legmenőbb gyerekébe szerelmes.

Helyet foglaltam a biológia terem leghátsó padsorában, és ahogy eddig, Sehun most is mellettem ült le, ahogy szokott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem egy kicsit is, mivel a makacsságával elkerülhetetlen volt, hogy ne csikarjon belőlem ki valami beszélgetés csírát. Bármilyen életjelnek örült, még annak is, ha csak lepisszegtem a tanórán.

- Meddig akarod még ezt folytatni? – sóhajtozott mellettem Sehun, miután nem sikerült kommunikációt kierőltetni fáradt valómból.

Szem forgatva ledőltem a padra. Mintha én élvezném. Azért szenvedek, mert fogalmam sincs, most mit kellene kezdenem magammal.

- Jong In, amióta visszajöttünk nagyon rosszkedvű, veled egyetemben. Tényleg nem akarod elárulni mi történt? – puhatolózott tovább a fiú.

- Ez az utolsó előtti nap, mielőtt még visszamegyünk a suliba. – sóhajtozott Jong In, elterülve az ágyon. Elmosolyodtam a lusta fiú ábrázatán, majd én is szomorúan bólintottam. Jó volt itt. Végre tisztázódott a félresikerült összeboronálás Sehun-nal, szóval végre élvezhettem volna Jong In társaságát, de sokkal hamarabb véget ért ez az egy hónap, mint gondoltam. – Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt még visszamegyünk. – térített vissza hangjával Jong In, kíváncsian néztem a szemeibe és vártam, hogy kifejtse az előbbi mondatát.

- Nem. – vágtam rá velősen, majd az asztalra dobva kinyitottam a mai leckénél a tankönyvet. Megráztam a fejem, hátha azzal magamhoz térek, ki akartam zárni Jong In hangját, aki minduntalan emlékeztet a történtekre.

Az óra végét jelentő csengő megszólalására összepakoltam a szétdobált cuccaimat, majd az udvarra siettem, hogy egy távol első padon megehessem az ebédem, ami egy kis müzli szelet volt. Miközben apró falatokat tördelve ettem, a telefonomon olvastam az általam követett könyv fejezeteit. Úgy egy napja találtam rá erre a könyvre, megtetszett a háttér történet, valójában azért kezdtem bele ebbe a nyálas romantikus regénybe, de kellemesen csalódtam. Ami különösen tetszett, hogy a záró fejezetek végén, mindig van egy bölcs idézet, ami az életre vonatkozik. A 12. fejezet végén ez állt:

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy zsarnokságban éljük. Ne azért tedd meg a dolgokat, mert elvárják. Tedd azt, ami jólesik, és ne félj önmagad lenni.”

Irigykedve olvastam a sorokat, a szemem minduntalan vissza-visszagörgetett az idézhetett és egyre többet kezdtem ezekre a mondatokra gondolni. Az járt a fejemben, hogy miért csinálom ezt két hete? Már egy hete kitaláltam, hogy szerelmes vagyok Jong In-be. A kifogások mögé rejtőzöm, hogy nincs meg bennem a kellő spiritusz, hogy a barátnőjévé váljak. Nem vagyok elég belevaló, hogy nem bírnám a népszerűsége miatt. De a népszerűsége nem fog örökké tartani, ahogy a felém irányuló érzelmei sem. Most minden tény új megvilágításba került, és valahogy a felsorakoztatott okaim egyike sem elég meggyőző. Döntöttem.

A lehető legmagabiztosabb léptekkel szeltem át a folyosókat, egészen az étkezőig gyalogoltam, ahol aztán az ajtón besétálva kicsit lassabban közeledtem az áldozatom felé. Ez úttal nem én leszek, aki a rövidebbet húzza. Choi Rim, a zaklatóm, teljes alakjával tárult elém az egyik középponti asztalnál ült, pár diákkal, akiket a barátainak nevez, tőlük egy asztallal arrébb pedig Jong In, Sehun párost is sikerült kiszúrnom, de egyelőre csak is a lányra koncentráltam. Felvettem az egyik asztalon hagyott félig megivott ivóleves poharat, majd magabiztosan elindultam. Most már nem fordulhatok vissza. A poharat a testem mögé rejtettem, hogy ne lássák, ahogy közel értem a társasághoz rám szegeződtek a tekintetek, de nem inogtam meg.

- Nocsak, kit látnak szemeim. Csak nem önként akarod ideadni a pénzedet? – szólalt meg vinnyogó hangján Choi Rim. Féloldalas mosolyra húztam az ajkaimat, majd a mögöttem szorongatott pohár egész tartalmát a hidrogén szőke lány hajára borítottam. Általában nem vagyok agresszív személyiség, de ez hihetetlenül jól esett, erről pedig a mosolyom is árulkodott.

- Mit képelsz te ribanc?! – háborodott fel a ragacsos haját tapogatva.

- Ha én ribanc vagyok, akkor te mi vagy? – kérdeztem vissza önelégülten. – Most lett elegem. Nem fogom tovább tűrni, hogy úgy bánj velem, mint egy kutyával, csak mert nincsenek kis édes koreai vonásaim.

- Neked aztán van bőr a képeden. – fortyogott, kilökte maga alól a széket, hogy a magasságát fitogtassa, de többé nem rémiszt meg.

- Óh, még nem fejeztem be. – ingattam mutató ujjam arca előtt, majd elsétáltam Sehun mellett és megcsókoltam az elképedt Jong In-t. Meglepődött a tettemen, de hamar visszacsókolt.