19.FEJEZET

- Muszáj mindig összezavarnod? – kérdeztem árnyalatnyi kétségbeesésben. Nem tudtam egyik oldalra sem fordulni, teljesen és képletesen ketrecbezárt, hogy ne tudjak többé menekülni.

- Szerintem én világos voltam az elejétől kezdve. Te vagy az, aki variál. – ahogy formálta a szavakat egyre közelebb húzódott, ezzel elérte, hogy teljesen nekidőljek a szekrénysornak.

- Még is mit szeretnél tőlem hallani? – suttogtam. Lesütöttem a szemem, hátha akkor tudok tartani egy minimális távolságot közöttünk.

- Azt hittem sosem kérdezed meg. – fehér fogai kivillantak, ahogy elmosolyodott. – Válaszolj nekem egy nagyon egyszerű kérdésre. De vigyázz a válasszal, mert csak egyszer fogom feltenni.

A torkomban kezdett el dobogni a szívem, ahogy éreztem a hangjából, mennyire komolyan gondolja az előbb elhangzottakat. Tényleg ez az utolsó esélyem. Ha most elutasítom, sosem tudom helyre hozni.

- Kedvelsz engem?

- Néha nagyon gyerekes vagy és folyamatosan zavarba ejtő helyzetbe hozol, nagyon lusta vagy és idegesítő is néha, de igen. Mindezekkel együtt én, kedvellek téged. – vallottam be, nem néztem el, mert tudatni akartam vele, hogy még ha nem is fejeztem ki soha egyértelműen az érzéseimet, nem jelenti azt, hogy ami kettőnk között volt az nem jelentett számomra semmit. Mindig kifogásokat keresek és valakit, akit hibáztathatok, pedig valójában minden az én hibám. Az én hibám, hogy így alakultak a dolgok közöttünk.

- Egy egyszerű igen is elég lett volna. – a mondat kontextusa ellenére nem tűnt mérgesnek, sőt még szélesebb lett a mosolya.

- Akkor most minden rendben van közöttünk? – kérdeztem bizonytalanul.

- Ami azt illeti, semmi sincs rendben. Két hétig folyamatosan levegőnek néztél és most azt gondolod, hogy egy ilyen vallomással mindez semmis lesz?

- Mit akarsz tőlem akkor? – replikáztam. – Mivel tudnálak kiengesztelni? – tettem hozzá végül. Úgy tűnt, hogy a mondatom hatást gyakorolt rá, mivel azonnal rám villantak a szemei.

- Ami azt illeti már ki is találtam. – addig tolt, míg a hátam neki nem ütközött az egyik asztalnak, felültetett így egy szemmagasságba kerültünk. – Egy csók és mindent elfelejtek. Ennyit igazán megtehetsz értem nem igaz? – kérdezte különös hangszínnel fűszerezve. Felemeltem a kezeimet és elhelyeztem őket Jong In mindkét arcféltekén, majd csigalassúsággal kezdtem felé hajolni, ahogy közelebb és közelebb értem a lélegzetem kezdett felgyorsulni. Nem is állt szándékában megkönnyíteni a dolgomat, egy helyben állt és várt. Mikor már az orrunk összeért becsuktam a szemem és végül az ajkaink érintkeztek. Pár tűnő pillanatig mozdulatlanul álltunk épphogy érintkezve. Hüvelykujjammal végigsimítottam a jobb arcféltekén és közelebb hajoltam, hogy az ajkaink jobban összepréselődjenek. Jong In mindkét kezét a térdemen nyugtatta és köröket rajzolt a bőrömbe, miközben lassan kezdte átvenni az irányítást a csókunk felett. Teljesen más volt, mint az eddig váltott csókjaink. Nem volt sürgető, bűnbánó vagy ártatlan. Ráérős és elmélyült volt.

- Itt meg kell állnunk. – suttogta, de olyan közel volt, hogy ahogy beszélt időnként ismét összeérintődtek.

- Miért? – kérdeztem, próbáltam megtalálni a hangom, de suttogásnál nem telt többre.

- Ha ezt folytatjuk, akkor lehet, túl messzire megyek. – válaszolt készségesen.

- Még nem állunk rá készen. – ráztam meg a fejem. – Menjünk inkább, későre jár. – néztem rá a faliórára. Jong In távolabb húzódott, hogy rendezze a vonásait majd bólintott.

- Menjünk. – helyeselt, összekulcsolta az ujjainkat és maga után húzott, egyenesen ki az iskola épületéből. Egymáshoz közel és kézen fogva sétáltunk, de az út nem volt elég hosszú és túl hamar elértük a házunkat.

- Holnap találkozunk.

- Holnap találkozunk. – ismételtem. Lábujjhegyre álltam és átkaroltam, hogy szorosan megölelhessem, Jong In nem hezitált visszaölelni ugyan olyan erővel.

- END -

18.FEJEZET

Dobogó szívvel és felgyorsult lélegezettel foglaltam helyet az alaksori lépcső utolsó fokán, a fejemben még mindig a megtörtént események kavarogtak és kezdett egyre inkább testet ölteni a realista énem, aki ha az ebédlőben is jelen lett volna ez nem történt volna meg. Egyik percről a másikra híres lettem az iskolában és mindenki merész tettemen csámcsog.

- Jól vagy? – kérdezte valaki ismerős tónussal. Elfogadtam a felém nyújtott üdítős dobozt és hevesen bólogattam. Csak akkor vezettem a fiúra a tekintetem, amikor az helyet foglalt mellettem a hideg lépcsőn. Yongguk gondoskodóan meleg tekintette találkozott az én meglepett arcommal. A barátságunk hosszú ideje tartott és fontos szerepet töltött be az életemben. A félhónapos szünet úgy tűnt jót tett neki, ahogy szemügyre vettem kipihentnek tűnt vonásait és sokkal inkább hasonlított arra a Guk-ra, akit én ismerhettem meg-e rövid idő alatt. Csak bámultam rá, nem is tudtam mit mondhatnék neki, kérdezzem meg jól van-e? Vagy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Mit tegyek? Barátom is megérezhette a zavarom, hiszen bíztatóan elmosolyodott és ő kezdeményezett.

- Tudod, hogy te vagy a nap sztárja? – hangja játékosan szólt, de azt az aggódó tónust nem tudta elrejteni. Kínosan elmosolyodtam, majd a tenyerembe temettem az arcomat, hogy ne kelljen látnia a kipirult arcom. Annyira kínos.

- Mi az? Csak nem megbántad? – folytatta.

- Igen is meg nem is. – adtam kétélű választ. – Ami azt illeti jó érzés, hogy végre megmondtam a magamét. – vallottam be hatalmas mosollyal.

- Ügyes voltál. – mosolygott, majd fél karjával az ölelésébe zárt. – Megváltoztál. – mondta.

- Hát itt vagytok! – lép köreinkbe a lépcső tetején álldogáló Seo Jin, majd ő is régi barátként üdvözölve megölel. Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányoltam ezt a két fiút. Valóban színt vittek az életembe, úgy tűnik, a megpróbáltatások után kezd minden jóra fordulni, amiért nagyon hálás vagyok.

A két fiúval az oldalamon ballagok vissza az aktuális terembe, ahol a fizika tanárnő a becsengő után már is ecsetelni kezdi a mai leckét. De félbeszakította a rádióban közleményként felolvasott hír, a portás három nevet említett, akiket várnak az igazgatóiban, köztük engem, Jong In-t valamint a narancsleves bálkirálynőt. Az osztálytársaim szemei rám vetődnek én pedig összehúzva magam kérek elnézést a tanártól, de ő csak int, hogy induljak. Azt hiszem elkiabáltam magam, amikor megjegyeztem, hogy kezdenek sínbe jönni a dolgok. Félve nyitok be az igazgatói irodába, ahol már vár rám a két diák velük szemben pedig a bosszús igazgató képe tárul elém.

- Végre, hogy megjött. – türelmetlenkedett az igazgató úr szigorral a tekintetében, úgy nézett ki, mint aki alig várja, hogy elkezdhesse a megszidást. Nem is kellett sokat várnom, hogy elkezdődjön a show.

- Most nagyot csalódtam benned, Ni Ki. Mindig csak a verseny eredményeid miatt kellett idejönnöd még is mi történt?

Álltam az igazgató úr tekintetét és próbáltam a legbűnbánóbb képemet mutatni, de mikor Choi Rim elkezdte kiforgatni a történteket, mintha tiszta lenne, mint a ma született bárány, úgy éreztem, hogy közbe kell vágjak.

- Bocsánat, hogy közbe szólok igazgató úr. – kezdtem tisztelettudó körítéssel. – De csak annyit tettem, hogy ráborítottam egy kis ivólevet, amit teljes mértékben megérdemelt. – magyaráztam. Az igazgató tágra nyílt szemekkel bámult hirtelen megnyilvánulásom miatt, Jong In ajkai közül pedig egy halk kuncogás szökött ki. Látszott, hogy élvezi a helyzetet, mint külső szemlélő. De valójában mit keres itt? Semmi köze nem volt az esethez, legalább is közvetlenül.

- Kislányom, semmi nem jogosít fel, hogy így bánj az egyik iskolatársaddal. - rázta a fejét a férfi.

- Így van. – helyeselt az áldozatot alakító kétszínű lány. Ha már eddig elmentem, nem hagyom annyiban. A lendület hevében az asztalra tettem a tenyerem és magyarázni kezdtem az igazgató úrnak:

- Nem jogosít fel igazgató úr? Akkor az, rendben van, ha hagyom, hogy elvegye a pénzem, nekilökjön a szekrénynek vagy csak szimplán sértegessen? Ha én ezt kiérdemlem, akkor tényleg nagyon őszintén sajnálom, hogy leöntöttem. – mondtam higgadtan, hol a férfire és hol a terrorizálómra nézve. Az igazgató átgondolta a hallottakat, majd Jong In-hez fordult.

- Fiam te miért vagy itt? – kérdezte.

- Gondolom Choi Rim engem is beárult, amiért kinevettem, és Ni Ki pártjára álltam, engem is meg akar büntetni. – válaszolt lazán a fiú.

Ezek után Jong In-t kiküldte az igazgató, hogy menjen órára, nekünk pedig kiszabta a büntetést miszerint délutánonként a könyvtárban kell segítenünk egy hónapon keresztül folyamatosan.

Nem csináltam semmi égbe kiáltó bűnt, ezért zokon esett a büntetés, hiszen csak kiálltam magam mellett végre valahára. Ez miért érdemel megtorlást?

***

Bosszankodva pakoltam a könyveket ábécé sorrendbe, ahogy a könyvtáros nő utasított, majd elkezdtem a polcokra tenni őket. Ahogy sejtettem őnagysága nem jelent meg a büntetésen, ezzel is nekem akart bosszúságot, hiszen az igazgatóiban nem kapta meg amit akart. Az igazgató jobban hitt egy minta diáknak, mint egy bajkeverőnek, ezért pedig hálás vagyok.

Közelebb toltam a gurulós asztalt, hogy felállhassak rá, mivel a könyvnek a W sorban kellett szerepelnie, az pedig a legfelső polcon volt. Az elején még azon gondolkodtam, hogy idevonszolok egy széket helyette, de végül úgy voltam vele, hogy ha leesek, akkor így jártam. Ez a napom már úgy sem lehet ennél rosszabb. Levettem a magas sarkú cipőmet, hogy megkönnyítsem a dolgom, majd nagyon óvatosan másztam fel az alacsony falapra. Sikeresen a helyére passzíroztam a könyvet, kezdtem azt hinni, hogy a balszerencse végre elkerül, de akkor levertem az alatta lévő polcon lévő lexikont, utána kaptam, ezzel kibillentem az egyensúlyomból és guruló kerek miatt az, amin álltam kicsúszott alólam. Hirtelen két kéz fonódott a derekamra és ölelésbe zárva tartotta meg a súlyomat.

- Hogy mi mindig így találkozunk. – szólalt meg mögöttem Jong In, amint meghallottam a hangját tudtam, hogy csak is ő lehet az.

Mikor a lábam elérte a földet, elhúzódtam tőle, majd a cipőimmel foglalatoskodtam, hogy újra a lábaimra vegyem őket. A hajam függönyként takarta el a zavarba jött arcomat, de hamarosan kénytelen voltam szembenézni a fiúval. Már régen ki találtam mit akarok, még is félek megmondani neki, mert lehet ez idő alatt már meggondolta magát. Rájött, hogy nem én vagyok az, akit keres, hogy nem is szerelmes belém. Hamar meg tud változni az ember véleménye, úgy ahogy az enyém is megváltozott egy nap alatt, mondjuk, ha a folyamatra gondolok, akkor két hét kellett hozzá. Nem is. Már akkor elkezdtem változni, amikor eltévedtünk az erdőben, majd a buli éjszakáján és azután a véleményem egyre jobban más irányokat vett, minden téren.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, majd visszafordultam a könyvekhez, úgy tettem mintha még lehetne igazítani bármelyik köteten is. A fejemben pedig megfogalmazódott a terv, hogy játszom tovább a nehezen kaphatót, akkor kideríthettem, hogy milyen szándékkal jött ide, és nem mellesleg hátha elárulja nekem, hogy mire gondolhat mostanában. Változott-e, ez alatt a két hét alatt.

- Te csókoltál meg, és még tőlem kérdezed, hogy mit keresek itt? – humor erőltetett válaszára, felé fordultam, pont akkor, amikor karjait összefonta a mellkasa előtt, egyenesen engem nézett.

- Azért jöttél, hogy bocsánatot kérjek? – puhatolóztam, majd felvettem egy újabb könyvet, folytatva a pakolást.

- Aish, ezt nem hiszem el. – férfias hangja bosszúsan csengett, kirántotta a kezemből a könyvet, majd eldobta az pedig valahol a földön landolt. Neki préselt a szekrénynek, ujjaival pedig körbe fonta az arcomat és erősen tartotta, hogy ne tudjak elnézni. 

17.FEJEZET

Elforgattam a szekrény lakatját, ami egy halk pukkanással jelezte, hogy már ki tudom nyitni az ajtaját. Kivettem belőle pár könyvet, amik a következő órámhoz kellenek, majd visszazártam. Az iskolai folyosó a mai napon is tele volt nyüzsgéssel, élettel. A diákok kiélvezve a szünetet csacsogtak a barátaikkal, míg én magamban a gondolataimba mélyülten közlekedtem az emberek között. Ha Na fürkésző szemei elől is elmenekültem, még mielőtt a közelembe férkőzve beszélgetést kezdeményezhetett volna, mint oly sokszor próbálta ebben a két hétben.

Az erdei iskola véget ért az egy hónap leteltével és minden visszakerült a régi megszokott helyzetébe. Vagy is, kívülről így tűnhet, de valójában minden megváltozott. Bennem mindenképpen.

Másra sem tudtam gondolni, mint Jong In puha ajkaira, hogy azt mondta szeretné, ha a barátnője lennék. A csillagos éjszakánkra, mielőtt még minden elromlott volna.

Másodízben pedig a félre sikerült párkapcsolatomon járt az agyam, amibe Sehun-nal másztunk bele meggondolatlanul. Nem is nevezném párkapcsolatnak, hiszen valójában a legmesszebb állt tőlünk ez a fogalom, hiszen csak barátok voltunk. Az egész csak egy félre sikerült mentési kísérlet mellékterméke.

Két hét telt el, de én az óta sem tudtam feldolgozni az új érzéseimet, gondolataimat, ami egy hónap alatt bámulatos fordulatokat vett. Az, hogy már nem külső szemlélőként vettem részt Kim Jong In életében túl nagy falatnak bizonyult számomra. Hogy megijedtem-e amikor hirtelen töredékeket osztott meg velem a felém irányuló érzéseiről? Igen. Hogy nem csak megijedtem, de el is menekültem előle? Ez is teljesen igaz.  

Az óta szóba sem álltam Ha Na-val sem, aki pedig semmit nem tett ellenem. Egyszerűen csak az új barátságunktól is féltem, most, hogy visszakerültünk a megszokott iskolapadba. Az ismerősökből barátnők lettünk, de nem akartam, hogy ezt mások is megtudják. Meg akartam védeni azt a vörös hajú, szeleburdi, törékeny lányt, aki biztosan nem tudta volna elfogadni, ha miattam felsőbb éves lányok terrorizálják.

Ami azt illeti az életem ezen, része a régi volt. A felettem járó évfolyamon volt egy lány, aki élvezte, ha bármilyen módon keresztbe tehetett nekem. Nem volt semmi komolyabb ügy, elvette a pénzem, a kajámat, kihúzta alólam a széket vagy csak neki lökött a folyosón a szekrényeknek. Elviseltem, mert azt hittem, ha azt mutatom, hogy nem érdekel, keres egy másik áldozatot. Úgy érzem magam, mint egy félre sikerült romantikus dráma főszereplője, aki a tipikus stréber lány, akit zaklatnak az iskolában és a suli legmenőbb gyerekébe szerelmes.

Helyet foglaltam a biológia terem leghátsó padsorában, és ahogy eddig, Sehun most is mellettem ült le, ahogy szokott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem egy kicsit is, mivel a makacsságával elkerülhetetlen volt, hogy ne csikarjon belőlem ki valami beszélgetés csírát. Bármilyen életjelnek örült, még annak is, ha csak lepisszegtem a tanórán.

- Meddig akarod még ezt folytatni? – sóhajtozott mellettem Sehun, miután nem sikerült kommunikációt kierőltetni fáradt valómból.

Szem forgatva ledőltem a padra. Mintha én élvezném. Azért szenvedek, mert fogalmam sincs, most mit kellene kezdenem magammal.

- Jong In, amióta visszajöttünk nagyon rosszkedvű, veled egyetemben. Tényleg nem akarod elárulni mi történt? – puhatolózott tovább a fiú.

- Ez az utolsó előtti nap, mielőtt még visszamegyünk a suliba. – sóhajtozott Jong In, elterülve az ágyon. Elmosolyodtam a lusta fiú ábrázatán, majd én is szomorúan bólintottam. Jó volt itt. Végre tisztázódott a félresikerült összeboronálás Sehun-nal, szóval végre élvezhettem volna Jong In társaságát, de sokkal hamarabb véget ért ez az egy hónap, mint gondoltam. – Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt még visszamegyünk. – térített vissza hangjával Jong In, kíváncsian néztem a szemeibe és vártam, hogy kifejtse az előbbi mondatát.

- Nem. – vágtam rá velősen, majd az asztalra dobva kinyitottam a mai leckénél a tankönyvet. Megráztam a fejem, hátha azzal magamhoz térek, ki akartam zárni Jong In hangját, aki minduntalan emlékeztet a történtekre.

Az óra végét jelentő csengő megszólalására összepakoltam a szétdobált cuccaimat, majd az udvarra siettem, hogy egy távol első padon megehessem az ebédem, ami egy kis müzli szelet volt. Miközben apró falatokat tördelve ettem, a telefonomon olvastam az általam követett könyv fejezeteit. Úgy egy napja találtam rá erre a könyvre, megtetszett a háttér történet, valójában azért kezdtem bele ebbe a nyálas romantikus regénybe, de kellemesen csalódtam. Ami különösen tetszett, hogy a záró fejezetek végén, mindig van egy bölcs idézet, ami az életre vonatkozik. A 12. fejezet végén ez állt:

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy zsarnokságban éljük. Ne azért tedd meg a dolgokat, mert elvárják. Tedd azt, ami jólesik, és ne félj önmagad lenni.”

Irigykedve olvastam a sorokat, a szemem minduntalan vissza-visszagörgetett az idézhetett és egyre többet kezdtem ezekre a mondatokra gondolni. Az járt a fejemben, hogy miért csinálom ezt két hete? Már egy hete kitaláltam, hogy szerelmes vagyok Jong In-be. A kifogások mögé rejtőzöm, hogy nincs meg bennem a kellő spiritusz, hogy a barátnőjévé váljak. Nem vagyok elég belevaló, hogy nem bírnám a népszerűsége miatt. De a népszerűsége nem fog örökké tartani, ahogy a felém irányuló érzelmei sem. Most minden tény új megvilágításba került, és valahogy a felsorakoztatott okaim egyike sem elég meggyőző. Döntöttem.

A lehető legmagabiztosabb léptekkel szeltem át a folyosókat, egészen az étkezőig gyalogoltam, ahol aztán az ajtón besétálva kicsit lassabban közeledtem az áldozatom felé. Ez úttal nem én leszek, aki a rövidebbet húzza. Choi Rim, a zaklatóm, teljes alakjával tárult elém az egyik középponti asztalnál ült, pár diákkal, akiket a barátainak nevez, tőlük egy asztallal arrébb pedig Jong In, Sehun párost is sikerült kiszúrnom, de egyelőre csak is a lányra koncentráltam. Felvettem az egyik asztalon hagyott félig megivott ivóleves poharat, majd magabiztosan elindultam. Most már nem fordulhatok vissza. A poharat a testem mögé rejtettem, hogy ne lássák, ahogy közel értem a társasághoz rám szegeződtek a tekintetek, de nem inogtam meg.

- Nocsak, kit látnak szemeim. Csak nem önként akarod ideadni a pénzedet? – szólalt meg vinnyogó hangján Choi Rim. Féloldalas mosolyra húztam az ajkaimat, majd a mögöttem szorongatott pohár egész tartalmát a hidrogén szőke lány hajára borítottam. Általában nem vagyok agresszív személyiség, de ez hihetetlenül jól esett, erről pedig a mosolyom is árulkodott.

- Mit képelsz te ribanc?! – háborodott fel a ragacsos haját tapogatva.

- Ha én ribanc vagyok, akkor te mi vagy? – kérdeztem vissza önelégülten. – Most lett elegem. Nem fogom tovább tűrni, hogy úgy bánj velem, mint egy kutyával, csak mert nincsenek kis édes koreai vonásaim.

- Neked aztán van bőr a képeden. – fortyogott, kilökte maga alól a széket, hogy a magasságát fitogtassa, de többé nem rémiszt meg.

- Óh, még nem fejeztem be. – ingattam mutató ujjam arca előtt, majd elsétáltam Sehun mellett és megcsókoltam az elképedt Jong In-t. Meglepődött a tettemen, de hamar visszacsókolt. 

16.FEJEZET

- Megőrültél? – kérdeztem visszafojtott hangon. Körbe néztem, nem-e figyelt fel ránk valaki, de úgy tűnt, hogy senkit nem érdekeltünk. Jong In halálos nyugalommal nézett a szemembe és mosolya levakarhatatlan volt. Lehet ivott valamit, amiről nem tudok? Még is csak van pia valahonnan?

- Gyere. – invitált, majd kihúzott a tömegből. A sötétségben botorkáltunk, Jong In határozottnak tűnt én még is nagyon ügyeltem a lépteimre, hogy ne essek el minden kőben, ágban, ami elém kerül.

- Részeg vagy? – kérdeztem teljes komolysággal. – Állj már meg, mindjárt elesek. – motyogtam miközben rángatni kezdtem a karját. Még mindig nem válaszolt, helyette a karjába vett és úgy haladt velem tovább. – Yah! Nem így gondoltam. – a mondandóm végére még is elnevettem magam és szorosan belekapaszkodtam a fiú vállába.

- Teljesen józan vagyok. – válaszolt végül az egyik korábbi kérdésemre. – Szeretnék mutatni valamit. – mondta. Kicsit eltávolodtunk a tábor zajaitól. Később felismertem a legmesszebb lévő faházat, ahol először volt a nagy buli, mikor a tanárok nem voltak jelen. A faház ajtajánál a lábam végre elérte a földet, így már önként mentem be az ajtón a sarkamban Jong In-nel. Innen átvette a vezetést és fellépdelt az emeleti lépcsőkön, töretlen figyelemmel követtem minden mozdulatát és egyre inkább érdekelt mit szeretne nekem megmutatni. A tetőre mentünk, ahonnan a szemem elé tárult a sötét égbolt csillagokkal borítva. Lentről nem is néztem fel, de itt fent olyan volt, mintha egy karnyújtásnyira lennének az égitestek. Mosolyogva fejemet az égnek emelve gyönyörködtem a látványban.

- Szép. – nyögtem ki végül. Elemelve a tekintetem az égről az engem mustráló fiúnak szenteltem a figyelmem. Te is szép vagy. – gondoltam. Jong In csak is a hold világában látszott, ami árnyékot vetett a vonásaira, ezzel kiemelve a szikrázó szemeit. Ahogy őt néztem, az jutott az eszembe, hogy én lehetek részeg. Alkohol nélkül is lehet valaki részeg? Képtelenségnek tűnt még is úgy éreztem. Még is ki ez a fiú? És miért csinálja ezt velem? Az eddig ismert kényelmes életem teljesen felfordult miatta, és ami még aggasztóbb volt, hogy nem igazán zavart.

- Gyere ide. – nyújtotta felém a kezét, elfogadtam az ajánlatot és leültem közvetlen mellé az egyik kint hagyott padra. – Nem fázol? – kérdezte, de mielőtt még válaszolhattam volna magához húzott és megdörzsölte a karom, mintha azzal felmelegíthetne. Végül nem válaszoltam, nem fáztam, de nem húzódtam el tőle, túl kellemes volt a közelében lenni.

- Mond Jong In, te elgondolkodtál azon mit fogsz csinálni ha, leteszed a vizsgáid? – kérdeztem felé fordulva érdeklődő tekintettel. Megleptem a kérdésemmel, látszott rajta. Elgondolkodott majd válaszolt:

- Nem igazán szeretek egy tantárgyat sem. Lehet nevetséges, de nem szeretnék szokásos munkát vállalni majd. – félve fordult felém, meg győződött valamiről és csak azután folytatta. – Szerintem a tánccal fogok foglalkozni.

- Nem is tudtam, hogy táncolsz! – hördültem fel, nem voltam mérges, vagy hasonló csak nagyon meglepett. Ami azt illeti sosem beszélgettünk fontos témákról eddig, pedig a karrierválasztás fontosnak számított, még így is hogy volt pár évünk a tanulmányainkra.

- Nem igazán büszkélkedtem vele senkinek. Még a szüleim sem tudják. – vallotta be miközben elhúzta a száját. Bizonyára nem örültek volna neki a szülei, ha megtudják, táncos szeretne lenni, valóban nem tartozott a megszokott munkák közé. – Veled mi a helyzet? – kérdezett vissza, de éreztem, hogy még mindig az előző válaszán rágódik.

- Nincs különösebb elképzelésem. A szüleim azt szeretnék, ha asszisztens vagy ilyesmi lennék, de nem igazán lelkesedem érte. – most rajtam volt a sor, hogy elhúzzam a szám.

- Titkárnő kosztüm és szexi szemüveg, nekem tetszik. – viccelődött a fiú, mire játékosan bele bokszoltam a vállába.

- Yah Kim Jong In! – szóltam rá. Nem kellett sok, hogy elpiruljak a pimasz beszólásra.

- Nézd egy hulló csillag! – kiáltott fel hirtelen a fiú mellettem, mire ijedten megugrottam. Jong In nevetve mutatta az irányt, ahova néznem kellett és valóban felfedeztem egy kihunyóban lévő csillagot. A fiú mosolyogva lehunyta a szemét jobb kezével pedig az oldalamba bökött. – Kívánj valamit te lökött. Ilyenkor ez a szokás. – mondta, még mindig csukott szemmel. Úgy tettem, ahogy kérte és lehunytam a szemem. Nem volt bonyolult kívánságom, csak is az, hogy bárcsak ne kellene aggódnom a dolgok miatt és végre boldog lenni. Olyan nagy kívánság lenne, ha önzően boldog szeretnék lenni? Ez mindenkinek kijár nem igaz?

- Kész vagy? – zökkentett ki egy kellemes hang. Kinyitottam a szemem és bólintottam. Meg akartam kérdezni, ő mit kívánt, de ha elmondaná, akkor a babona szerint nem teljesülne. Nem akartam elvenni tőlünk ezt az esélyt.

- Aggódtam érted. – szólalt meg Jong In, most már komolyabb tónust megütve és a mosoly is eltűnt a szája sarkából. Értetlenül néztem rá, de aztán folytatta. – Eltűntél az erdőben és tudom, milyen borzalmasan tájékozódsz.

- Yongguk-kal voltam, nem volt semmi gond. – válaszoltam. – Yongguk holnap hazamegy Seo Jin-nel együtt. – nyögtem ki végül keserű szájízzel. A fiú felkapta a fejét és értetlenül hallgatta, amit mondok.

- Szüneteltetjük a barátságunkat egy időre, bizonyos félreértések miatt. – magyaráztam, mielőtt még a fiú közbe szólhatott volna hozzátettem. – Nem miattad, nem mindig te vagy a világ közepe kis herceg.

- Nem is gondoltam rá. – magyarázkodott, de én csak egy mindent tudok arckifejezéssel fogadtam a mentegetőzést. – Tényleg. Azt akartam mondani, hogy most biztosan szomorú vagy. Ezért is hoztalak ide. Gondterheltnek tűntél. – folytatta lelkes őszinteséggel.

Magam elé képzeltem a menő Jong In-t, akit lányok vesznek körül és mellé összehasonlításként összeraktam a kedves, vicces és gyerekes fiút, akinek én ismertem meg. El sem tudom képzelni, hogy lehet ez a két ember azonos.

- Köszönöm, tényleg jobban érzem magam. – küldtem felé egy magabiztos mosolyt, mire az ő szája is felfelé görbült. 

15.FEJEZET

Kínos csendben kezdtünk el egymás mellett lépkedni ám hamar szemet szúrt mindkettőnknek, hogy a csapatot, amivel idáig eljutottunk elnyelte az erdő. Az ismerős szituációtól kezdtem megint pánikba esni. El sem hiszem, hogy megint eltévedtem az erdőben és megint csak sikerült elmarni magam a csapattól. Idegesen beletúrtam a hajamba és nyakamat nyújtóztattam, hogy hátha meglátok valakit, de semmi eredménye nem volt.

- Most mit csináljunk? – kérdeztem a fiútól. Nagyon reménykedtem, hogy van valami frappáns ötlete. Ha mást nem, akkor elindulunk visszafelé, egyszer már bejött, csak az az aprócska gond támadt, hogy most egyáltalán nem egyenes irányban haladtunk, hanem kitérőket tettünk és minden egyes fa ugyan úgy nézett ki, mint a 110. darab. Yongguk is tanácstalannak tűnt. Mindketten ez idáig el voltunk foglalva a gondolatainkkal és nem igazán figyeltük, hol kanyarodtunk vagy haladtunk el, ez pedig most elég nagy probléma lett. Yongguk elővette a telefonját és tárcsázni kezdett. A beszélgetésből kiderült, hogy az öccsét hívta. Seo Jin pedig szólt a tanárnak, hogy visszamegyünk a táborba. Miután meggyőződtünk arról, hogy tudjuk, merre megyünk Yongguk lerakta a telefont. A társaságra újra csönd telepedett. Lehet még is inkább meg kellett volna kockáztatni a hosszabb utat, hogy megtaláljuk a csapatatot, de kényelmesebbnek tűnt, ha inkább a tábort célozzuk meg, nagyobb volt az esélye, hogy egy fix pontot megtaláljuk, mintha most rohangászni kezdünk a csoport után.

- Azt hiszem, ezen túl nem járok ebbe az erdőbe. Valahogy mindig eltévedek. – morogtam magamnak, de Yongguk magasra emelte a szemöldökeit és rám meresztette a szemeit. Ő nem tudhatott az előző incidensről, hiszen úgy tudta, hogy csak visszafordultam, mert Ha Na ezt mondta neki, eszemben sem volt említeni, hogy Jong In társaságában történt az egész, így csak elmeséltem a velős lényeget.

- Vigyázz! – kiáltottam fel, amikor a fiú figyelmetlenül lelépett egy magasabb kőről, a fiú után kaptam, de megbotlott, így mindketten végighemperegtünk a sárban és a levelekben. Felnevettem a szerencsétlenségünkön. Később a fiú is csatlakozott, valószínűleg ő is nevetségesnek találta a helyzetet, én minden képen.

- Jól vagy? – kérdeztem meg, de még mindig mosolyogtam. Feltápászkodtunk és amennyire tudtuk leporoltuk magukat. Koszosak voltunk és levelek tapadtak a ruháinkhoz. Úgy éreztem magam, mint a mocsári szörny 2016-os verziója.

- Persze. És te?

Bólintottam. A fiú megragadta a térdhajlatomat és a hátára húzott, a hirtelen egyensúly vesztés miatt azonnal a nyakába csimpaszkodtam, Yongguk pedig felegyenesedett velem és elindult valamerre.

- Mondtam, hogy jól vagyok. Nem kell cipelned. – nyugtattam meg, de továbbra sem eresztett. A vállára hajtottam a fejem és próbáltam valami témát keresni köztünk. Valahogy most annyira nehéznek tűnt ez a dolog, olyan érzés mintha év eleje lenne és magyaron megszeppenten Yongguk mellé ültetnek, majdnem ugyan ilyen idegen érzés volt. Mintha visszafele haladnánk és nem előre.

- Mit fogunk mondani Seo Jin-nek? – tettem fel a kérdést. A csendben majdnem kiabálásnak hallatszott.

- Már tudja. – válaszolt tömören. Tud mit? Tudja, hogy szerelmes vagy belém? Tudja, hogy elmész? Mit tud?

- Ezt hogy érted?

- Tudja, hogy elmegyek. Azt mondta, hogy velem jön. Nem akarom, hogy ti rosszban legyetek, így nem tud semmit rólunk, vagy, hogy tetszenél nekem. – magyarázta fanyar hangon.

- Hiányozni fogtok. – suttogtam, de olyan közel volt a feje hozzám, hogy biztosra vettem, hogy hallotta.

- Egyet se félj, jövőre minden olyan lesz, mint régen. – mosolygott hamiskásan, nem tudom eldönteni ezzel engem, akar nyugtatni vagy magát.

- Melyik régen? Az ismeretlen fiú, vagy pedig a legjobb haver fiú? Nem mindegy. Ha nem tudsz tovább lépni, akkor ne is keress. – mondtam kemény hangon. Annyira nyomott volt a hangulat, nem bírtam tovább. Miért nekem kell rosszul járnom, amiről nem tehetek? Sosem tudattam vele azt, hogy többet szeretnék, mint barátság. Sosem tettem félreérthető dolgokat. Nem értettem, hogy történt ez. És azt sem, hogy miért nekem kell rosszul éreznem magam miatta. Pedig így volt, piszkosul nehezen viseltem, hogy a legjobb barátom elmegy és fél évig nem ír, nem mosolyog rám, nem beszél velem. Egy hülye szerelem érzés miatt, ami jön és megy az életben, de a jó barátokat nem akarom elveszíteni, mint a szerelmet. Jó barátot nem minden nap találok, de helyes pasit minden nap láthatok.

- Adhatok még egy utolsó baráti tanácsot? – szólal meg egy idő után Guk. Oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen, de én nem viszonozom a pillantást, csak bólintok.

- Sosem mondtam neked, de Jong In-t már régebbről ismerem. Együtt jártunk óvodába és a családjaink jó barátok voltak, így sokat játszottunk együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár Jong In a felszín alatt jó ember és nem olyan macsó, menő gyerek, mint mutatja, attól még legyél arra tekintettel, hogy mit szeretnél és ő megadhatja-e neked. Te is tudod, hogy nem mozogtok egy körben.

- Persze, hogy tudom. – sóhajtottam. – De nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom meg. Alakul, ahogy majd alakul. Ha kiderül, hogy nem vagyunk egymásnak valók, akkor is én megpróbáltam.

- Akkor sok sikert. – a hangja kedves volt, mint régi barát szólt hozzám hosszú idő óta először. Yongguk jó ember, és most áldását adta rám.

Végül megérkeztünk a táborba, lemostuk magunkról a sarat és koszt, majd bedobtuk a ruhákat a mosó gépbe. Csak most vettem észre, hogy Guk és Jin valóban összepakoltak. Már csak az én cuccaim voltak szétpakolva és két bőrönd állt a sarokban magányosan. A gyomrom összezsugorodott, ahogy néztem az üres szobát, amit holnaptól már csak én fogok birtokolni.

- Minden hónap végén küldök majd neked egy „x”-et, hogy tudd, jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. – szólalt meg Guk visszatérve a fürdőből. Rámosolyogtam és bólintottam.

- Srácok! – robbant be Seo Jin a szobába. A komor hangulattól sem zavartatta magát és mesélni kezdte a túra részleteit, amit kihagytunk. Igazi felüdülés volt őt hallgatni, egy vidám és életteli hangot. Nagyon fog hiányozni ő is. Ez a srác volt az első barátom és neki köszönhettem egy másikat is. Remélem, túljutunk ezen a mélyponton és folytatódik a hármas barátságunk.

- Nagy buli lesz, sajnos pia nélkül mivel itt vannak a tanárok, de azért jó móka lesz. Remélem nem akartatok korán lefeküdni. – vigyorgott Jin. – Ne csináld már haver, az utolsó napunk a mai itt! Kérlek hyung! – rángatta a testvére vállát a fiú és kiskutya szemekkel ostromolta a kedvetlen alanyt. Végül beadta a derekát és mind a hárman elindultunk a lányok háza felé. Elég nagy tömeg gyűlt össze a ház előtt és hangos zene mellett táncoltak jó páran, és néhányan alkoholmentes sört szürcsöltek. Csak egy kinti lámpa világított, szóval majdnem teljesen sötét volt, csak foltokat lehetett látni a tömegből. Odacsoszogtam a táncolók széléhez, egyszer csak valaki megragadta a csuklómat és berántott a tömegbe. Nekiütköztem pár embernek, de mintha meg sem érezték volna tovább táncoltak, nagyon meleg volt, megszédültem a hirtelen levegőváltozástól és meg is ijedtem, hiszen nem láttam az arcát annak, aki berántott ide.

- Csak én vagyok, nyugodj meg. – hajolt oda a fülemhez a fiú és ismerős illata azonnal megcsapta az orromat. Jong In kezdett kirajzolódni abban a gyenge fényben, ami uralta a teret. Átkarolt és toporgott a pár négyzet centis helyen. Valami táncféleséget próbált produkálni, de nem volt elég helyünk a sok ember között. Hozzá bújtam és hagytam, hogy ringasson. Egy pillanatra teljesen elfelejtkeztem a romokban heverő barátságomról, a bűntudatomról, az aggodalmamról. Csak ő volt és én. 

14.FEJEZET

- Nem kell mondanod semmit, ki tudom találni mi történt. – szólalt meg Yongguk fanyar hangon. A szavak a torkomon akadtak, meg akartam szólalni, magyarázkodni akartam neki, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudtam volna olyan dolgot mondani, ami neki megnyugtató vagy elfogadható lett volna.

- Meg kell ezt beszélnünk. – erősködtem. A többiek megtorpantak, amikor utolértek minket, mi pedig csendbe burkolództunk, intettem nekik, hogy menjenek tovább. A fiúk minket bámultak, Ha Na volt, aki megragadta mindkettő karját és mozgásra bírta őket. Ha Na nagyon jó barátnak bizonyult, hiszen mindig segített nekem és nem kérdezősködött azonnal. Önmagamban hatalmas köszönetet mondtam neki és visszafordultam a fiúhoz. Megvártuk, ahogy az összes diák elhalad mellettünk, csak akkor szólaltam meg újra.

- Elég régóta jó barátok vagyunk, még ha nem is a legelejétől kezdve. – kezdtem bele, a fiú pedig vérszegényen bólintott. – Nagyon sablonosnak hangozhat, de mi nem illünk össze Guk. Én nagyon szeretlek, de nem úgy, ahogy te szeretnéd.

Végig a szemébe néztem és őszintén bevallottam az érzéseimet. Bűntudatom volt, hogy nem tudok neki többet adni, pedig ő igazán megérdemelte a boldogságot. Jó ember volt és mindig vidám, az a fiú, aki most előttem volt, nem ismertem fel. Nem ilyennek ismertem meg. Sokkal jobban hasonlított ahhoz a fiúhoz, akivel az elején találkoztam.

Nagyon bizonytalanul léptem át az új iskola küszöbét, nehezen találtam meg az előkészítőre használt termet és elhaladva a nevetgélő potenciális osztálytársak mellett helyet foglaltam a legmesszebb lévő sarokba. Az előkészítő felénél kezdtem bekapcsolódni, szóval nem volt senki, akivel beszélgethettem volna. Ők már majdnem mind ismerték egymást máshonnan, vagy pedig innen szereztek barátokat, míg én egyedül voltam.

Az óra véget ért én pedig hazamentem. Másnap ugyan úgy helyet foglaltam a sarokba, mintha valami rosszat csináltam volna, pedig erről szó sem volt. Sosem zavartam az órát, mindig is szerény és önbizalom hiányos voltam, szóval mi sem állt tőlem távolabb.

Egy kedves kinézetű srác leült mellém és köszöntött, rá se mertem nézni, csak halkan elmorogtam egy sziát, nagyon szánalmasnak éreztem magam.

A fiú minden áron beszélgetni akart velem. Seo Jin, aki nagyon szimpatikusnak tűnt, karamell barna haja volt és fekete gomb szeme. Ahogy több órán keresztül mellém ült és próbált szóra bírni egyre komfortosabban éreztem magam. Jó barátok lettünk mire az előkészítő a végéhez ért. Nagyon örültem, amikor felvettek, annak pedig még inkább, hogy az egyetlen barátommal egy osztályba kerültem.

A nyáron is találkoztunk egyszer a sulit megelőző napon, akkor beszélt nekem a testvéréről, aki szintén az osztálytársunk lesz. Azt gondoltam, hogy a testvéréhez hasonlóan barátságos személyiség lesz, de az ábrázata egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A flegmaköszönésen kívül nem beszéltünk, de aztán az egyik órán megváltozott a helyzet.

Irodalom órán ültetés rend szerint kellett mellette ülnöm, aminek egyikünk sem örült, de végül hamar el tudtuk viselni a másikat. Mindketten érdeklődtünk az irodalom iránt ez pedig kicsit megrendítette a róla kialakított rossz képet.

Az egyik irodalom óra előtt nagyon ideges voltam, otthon hagytam a könyvemet és a tanár nagyon allergiás volt, ha valaki nem hozott felszerelést. Úgy állt a dolog, hogy dicséretet kapok a félévi bizonyítványomban, de csak akkor volt lehetséges, ha nem felejtkezem meg olyan dologról, mint a felszerelés hiánytalansága. Bár még csak három hete jártunk iskolába, a félév messze volt, de tudtam, hogy ha egyszer rajtakap a tanár, akkor már teljesen elfelejthetem a dolgot. Lehet, hogy strébernek tűnök, de a szüleim történelem tanárok voltak és irodalomra is szakosodtak, nem akartam csalódást okozni. Még ha csak egy idióta dicséretről is volt szó. A tanár belépett én pedig lemondóan sóhajtottam és letettem a táskámat a földre, amiben annyira kutattam ez idáig.

Yongguk kinyitotta középen a könyvet, hogy én is rálássak, az óra elkezdődött, de a tanár hamar kiszúrta, hogy egy könyvet nézünk.

- A két legjobb tanulóm a csoportban. Meg vagyok lepve. Kinek nincs könyve? – tette fel a kérdést, amitől a legjobban tartottam. Lendítettem a kezem, hogy jelentkezzek, de a meglepetéstől megálltam a mozdulatban.

- Nekem nincs, tanár úr. – szólalt meg Yongguk kimérten és tisztelettel. Nem értettem a fiú tettét, egészen eddig egy kedves szava nem volt hozzám és jelét sem mutatta, hogy akár egy kicsit is foglalkozna velem. Most pedig értem elúszott a dicsérete. A tanár kérdőre vonta, mire ő csak megrántotta lazán a vállát és válaszolta, hogy elfelejtette.

Az incidens után kezdet javulni a kapcsolatunk. És utána elválaszthatatlan barátok lettünk mi hárman.

Fanyar mosoly kúszott az ajkaimra. A hármas barátságunk kezdett széthullni, sőt már akkor darabokban volt, amikor Yongguk bevallotta, hogy szerelmes belém.

- Visszamegyek a suliba. – jelentette ki. Felrévedtem a kábulatból és ráemeltem a tekintetem. A fiú szemeiben elhatározás csillogott. Majd meg szakadt a szívem, ahogy Yongguk-ot néztem. Annyira elveszettnek tűnt. Lehet, hogy nem tartozik a legjobb ötleteim közé, de szorosan megöleltem. Lehet, hogy ezzel csak ártok neki és nem segítek, de még is úgy érzem, hogy meg kell tennem. Először csak ált, mint egy fabábú, majd visszaölelt.

- Nem akarom tartani veled a kapcsolatot. Ha túlteszem magam a dolgokon, akkor talán majd újra barátok lehetünk. – eltolt magától, a szemembe nézett és a lehető legbölcsebb ötletét osztotta meg velem, ebben a pillanatban hatalmasat nőtt a szememben a tinédzser fiú, aki majdnem olyan éretten kezelte a helyzetet, mint egy felnőtt. Sőt, ha nem jobban.

- Rendben. – bólintottam.

- Kérhetek még tőled utoljára valamit? – kérdezte félénken, biccentettem, hogy nyugodtan mondja.

- Ezen a napon, tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna. Töltsünk el egy napot haverokként, mint régen.

Beleegyezésem jeléül megöleltem újból a fiút, aki már sokkal fesztelenebbül karolt át, mint az előbb. Hiányzott az a Yongguk, aki a barátom volt, és a búcsú előtt, ha eltöltünk egy békés napot egymás társaságában, úgy gondolom mindketten le tudjuk zárni egy időre a barátságunkat.

13.FEJEZET

Levegő hiányában megszakítottuk a csókot, de nem húzódott el teljesen, feje centikre volt az enyémtől. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, a gondolkodásom pedig csigalassúságúvá vált. Egészen idáig élénken élt bennem a vita, vagy, hogy mit szerettem volna mondani még a fiúnak, de egyetlen tettével elérte, hogy semmire se emlékezzek. Kihasználva, hogy mindketten elmerültünk a gondolatainkban kimásztam a fiú alól és az ágy mellett pár méterre meredtem magam elé.

- Aish, teljesen elfelejtettem mit akartam. – morogtam, miközben beletúrtam szőke fürtjeimbe. És miért lett hirtelen olyan meleg a szobában?

Jong In felült az ágyon és kuncogni kezdett. Zavarba jöttem, ahogy véletlenül kimondtam ezt hangosan. Arcomat a tenyerembe temettem és azt kívántam most azonnal nyeljen el a föld, vagy hirtelen váljak láthatatlanná.

Észre sem vettem, mikor állt fel az ágyról a fiú, egyszer csak karok húztak magukhoz és szoros ölelésbe zártak. Jong In és köztem a karjaim útban álltak, de amikor és is viszonoztam az ölelést, már teljesen a testének tudott préselni. Csendben álltunk legalább 5 percig és hallgattuk az egyenletes lélegzetvételeinket. Egyikünk sem tudta, mit kellene most mondani a másiknak.

- Ne haragudj tovább Sehun-ra. Ő csak jót akart. – szólaltam meg végül a barátja védelmére kelve. Sóhajtott egyet, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Magyarázd el, miért lenne ez jó nekem? – hangjában eltökéltség volt, végre túltette magát a duzzogó kisfiún és tiszta fejjel kész volt meghallgatni a valóságot. Megkönnyebbültem, de a dolog nehéz része még csak most következett.

- Figyelj, én szeretnélek jobban megismerni. De a lányok, akik körül vesznek, maguknak akarnak, és én nem vagyok kész arra, hogy szembe szálljak velük. – utolsó mondatomhoz érve elszégyelltem magam, de ez volt az igazság. Jong In népszerű fiú volt, nem is lehet ezért hibáztatni, benne van a génjeiben. Én pedig nem tudok azonnal megváltozni, szeretem a kényelmes életet ahol minden egyszerű, de Jong In minden volt, csak nem egyszerű.

- Sehun ezt megértette és bevette azt a hirtelen ötletet, ha a barátnőjének titulál, akkor nem kell bujkálnunk, vagy attól félnem, hogy a lányok ferde szemekkel vizslatnak. – folytattam a monológot. Megálltam és vártam, amíg a fiú mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, hogy hisz nekem, ami jól esett. Jól láthatóan őrlődött magában, szomorúnak láttam és egy kicsit dühösnek is, de egyáltalán nem az irányomba szólt. Sokkal inkább a körülötte legyeskedőkre neheztelhetett. Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak tőle, de ha arra jutna, hogy nem éri meg neki ez a kapcsolat, akkor nekem mindenképpen el kell fogadnom a döntést.

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad mellettem. Sajnálom, ha önző vagyok, de akármilyen kellemetlen arra kérlek, hogy tarts ki. Igyekezni fogok, hogy ne zavarjanak minket.

Szemei bűntudattól csillogtak, de én meg könnyebbülten elmosolyodtam. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen fiú figyelmét, valószínűleg előző életemben megmentettem az országot, vagy mi.

- Felejtsük el ezt az egészet. Már belefájdult a fejem a sok idegességbe és aggodalomba. – mormoltam apró hamis mosolyra húzva ajkaim. Ez a mosoly egyáltalán nem jókedvről árulkodott, inkább az volt nevetséges amilyen helyzetbe keveredtünk.

- Mielőtt még elfelejtenénk, ki kéne, találni mi legyen akkor Sehun-nal. Ha kiderül, hogy blöfföltetek abból baj lesz.

Most először vélek végre valamilyen gondoskodó érzelmet Sehun felé a mai napon, Jong In-től, aminek hihetetlenül örülök. Az a tény viszont tényleg elszomorító, hogy valahogy el kell simítani az ügyet. Így nem maradhat.

- Azt beszéltük, hogy azonnal nem „szakíthatunk” mert túl feltűnő lenne, szóval pár hétig eljátsszuk a szerelmespárt és utána rendezünk egy szakítós jelenetet. – avattam be a tervbe. Kelletlenül bólintott, nem volt odáig az ötlettől, de beleegyezett.

- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte félénket a fiú nagyokat pislogva felém.

- Legyen. – bólintottam. Elfeküdtünk az ágyon, Jong In magunkra húzta a takarót és közelebb araszolt hozzám. Mosolyogva bámultunk egymás szemébe hosszú percekig, mintha csak versenyeztünk volna, ki tudja tovább nézni a másikat.

- Miért lóg mindig a hajad a szemedbe? – kérdeztem nevetve, majd kisöpörtem a fekete tincseket.

- A hajam is motivál, hogy hozzám érj. Biztosan tetszel neki. – flörtölt viccesen a fiú, az arcomat elöltötte a forróság, de a sötétben nem látszott a pillanatnyi zavarom. Összeszedtem magam és válaszoltam.

- Akkor azt hiszem, összejövök a hajaddal, nagyon szép pár lennénk nem? – viccelődtem, mint aki nem értette az enyhe célzást.

- Fejezd be, féltékeny leszek. – villantott hatalmas mosolyt a fiú, ujjaival közrefogta az egyik szőke tincsemet és játszani kezdett vele.

- A hajadra? – kérdeztem értetlenül, mire egy frappáns válasz érkezett:

- Azt hiszem én is összejövök a hajaddal. Pont összeillünk. – mondta.

Nevetve elfordultam a másik irányba és jobban magamra húztam a paplant. Jong In továbbra is a hajammal játszott, amikor elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy az arcomat csiklandozza valami. Mikor a szemem hozzászokott az ablakon beáramló fényhez láttam meg, pár sötét tincset a látómezőmben, a fiú a nyakamba szuszogott, a haja pedig az arcomba lóg több irányból is. Hátamra fordulva keltem fel a fiú pedig oldalt fordulva simult hozzám. Próbáltam arrébb csúszni, hogy növeljem a távolságot, de Jong In csak még erősebben húzott magához.

- Csak még öt percet. – morogta a nyakba álmos hangon.

- Egy perccel sem több. – replikáztam, a fiú pedig csak hümmögött. Ezek szerint csak nekem volt nagyon szokatlan ez a felállás. Fogalmam sincs, most hogyan állunk egymással. Az egy dolog, hogy már nem hagyjuk figyelmen kívül a másikat, de a viselkedése nagyon közvetlen. A tábor elején még teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem kedvelem a fiút, de már igen is kedvelem. Azt pedig, hogy milyen értelemben, még nem tudom.

Úgy éreztem, hogy letelt az öt perc, így a fiú morgása ellenére is kimásztam a melegséget árasztó paplan alól. A fürdőben megfésülködtem és megmostam az arcomat. Félénken sétáltam vissza a még mindig lustálkodó fiúhoz.

- Tudnál adni egy pulcsit? – kérdeztem feszengve. Nem igazán szerettem volna, még visszamenni a faházba, de ha ugyanabban a ruhában jelenek meg az emberek előtt, azok elkezdenek kombinálni és még mélyebbre jutunk a hazugságokban. Egy fekete pulcsit kaptam, ami nagyobb volt, mint számítottam rá. Az egész pólómat eltakarta szóval a célnak megfelelt.

A Jong In-nal töltött éjszakám alatt nem gondoltam a tegnapi incidensre amit Yongguk-kal zavartunk le, de ahogy feljött a reggel és egyre közeledett az idő, amikor is szembe kell néznem vele, a beszélgetésünk minden részlete csak úgy záporozott a fejemben és a mondatai nagy súllyal nehezedtek rám. Nem akartam elveszíteni egy ilyen értékes barátot, de Yongguk nem úgy tűnt, mint aki megelégedne a baráti státusszal továbbra is, hiszen akkor nem vallotta volna be az érzéseit. Jong In-nal alakult valami, amit nem akartam elrontani, még ha az eszem azt is súgná, hogy Yongguk sokkal nyugalmasabb és biztosabb választás lenne. Valamint tartoztam annyival neki, hogy nem bolondítom, amikor más téren nem érdeklődöm iránta, csak is baráti szeretetről tudnék beszélni, akármennyire próbálkoznék.

Rosszkedvűen ballagtam Jong In mellett az osztályterem felé. A fiú értetlenül ált a viselkedésem előtt, de biztosítottam, hogy most nem vele kapcsolatosak az aggodalmaim. Tanácsra volt szükségem, de nem Jong In-tól. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek elmondani a mellettem sétáló fiúnak a tegnap esti vallomás sztoriját. Ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék ebben a kérdésben.

A tanárok összehívták az egész évfolyamot és meglepve a diákokat egy egész napos erdei túrára invitált minket. Ennek fejében hatalmas reggelit kaptunk és útra valót, ha megéheznénk. Valahogy megint abba a furcsa társaságba kerültem bele, mint tegnap. A táborból megindulva haladtunk felfelé az emelkedőkön a fák között szlalomozva. A négyes fogat újra összeállt, Ha Na, én, Sehun és legjobb barátja alakítottuk a csoportot. Sehun és Jong In újból kijöttek egymással, de mind kettejüknél láttam azért még egy kis neheztelést. Bár a nézeteltérés rendezve lett, elfelejtve nem. Ennek ellenére nem volt kínos a társasággal sétálni, kezdtem megszokni az új környezetet és az újonnan szerzett barátaimat is.

A szemem előtt Yongguk alakja rajzolódott ki, aki egyedül sétált pár méterrel előttünk. Meg sem közelítette önmagát, nagyon nyúzottnak tűnt és rosszkedvűnek. Rosszul éreztem magam, amiért én váltottam ki belőle mindezt. A lelkiismeretemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy valaki másnak adok esélyt arra, hogy együtt legyen ezzel a fiúval, akivel majd boldogabb lesz, mint velem lehetett volna. Ám ez sovány vigasz volt.

Erőt vettem magamon és elindultam felé, hogy tisztázzam a dolgokat egyszer és mindörökké. Dobogó szívvel és kifacsart lelkiismerettel bámultam azokba a fekete szemekbe. Ezzel elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam.

12. FEJEZET

Kim Jong In szemszöge:

Épp letettem az eddig olvasott könyvet az asztalra, amikor hallottam, hogy valaki benyit a szobába. Kíváncsian szegeztem az ajtóhoz a pillantásom, ekkor szembe találtam magam egy szőke lánnyal, aki olyan óvatosan lépett be, mintha legalább az oroszlánbarlangba érkezett volna meg. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte és innen is hallottam, ahogy kulcs zörög a zárban. Ni Ki villám sebességgel fordult meg és rángatni kezdte a kilincset, de az cseppet sem mozdult.

- Nyisd ki! – kiabálta a lány és tenyerével ráütött a fa ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőzött. Rám sem nézett, csak akkor, amikor én is odasétáltam az ajtóhoz és ellenőriztem, hogy az ajtó valóban be van-e zárva. Egyszerre engedtük ki egy fáradt sóhajt, mire mindketten egymás szemébe bámultunk halálos szinkronban, de nem voltunk olyan helyzetben, hogy élvezzem azoknak a szemeknek a pillantását, így elkaptam a fejem. Idegesen szorította a füléhez a telefont és beletúrt a hajába, kérdés sem volt kit tárcsázott.

- Nem! – vágta rá azonnal. Még mindig az ajtóval próbálkoztam, de sejtettem, hogy nem fog kinyílni varázsütésre. Valahol lennie kell egy pótkulcsnak, de őszintén megmondva fogalmam sem volt hol keressem.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – felkaptam a fejem a vékony hisztérikus hangra, ami a telefonból jött, elég hangos volt, hogy én is halljam. A lány eltartotta a fülétől a telefont, majd amikor a vonal másik végén lévő Ha Na rendes hangnemre váltott újra csevegni kezdett vele cseppet sem türelmesen. Eddig is tudtam, hogy nem szereti a váratlan helyzeteket. Ha nem lettem volna mérges rá, akkor még fel is nevettem volna a hihetetlenül akaratos lányon, akinek mindene volt az irányításmániája.

Volt időm megfigyelni, elég szembetűnő volt, amikor a teremben kikapta a négyesre sikerült angol dolgozatot és láttam, ahogy önmagában hatalmas hisztit csapott, még jobban megerőltette magát és csak azért is kitűnően megtanulta a következő anyagot. Ni Ki olyan ember volt, aki utálta az olyan dolgokat amiket nem irányíthatott, vagy pedig nem úgy alakult, ahogy eltervezte. A visszaemlékezésből visszatérve csoszogtam oda az ágyhoz és magamra húztam a takarót. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát, ahogy a szőkeség kérte és már alvást akartam imitálni, amikor beszélni kezdett.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – vágtam a lányhoz félbeszakítva a monológja előtt és átfordultam a hátamra, szememet a plafonra szegeztem, hallottam, ahogy a lány fájdalmasan felsóhajt, már azt hittem, hogy feladja. Kicsit elszomorodtam, hogy ilyen hamar képes voltam lerázni, eddig pedig olyan lázasan szerette volna elmondani mi történt közte és Sehun között. Ahogy a két nevet egymás mellett említettem, majdhogy nem elkapott a hányinger. Ni Ki szép volt, a maga különleges európai vonásaival, szép kékeszöld szeme, pisze orra és vékony keskeny ajkai vannak, akár egy angyalnak, nem volt meglepő, hogy a legjobb barátomnak is szemet szúrt. Tudtam, hogy a lány mennyire is esztétikus. De az, hogy Sehun ilyen szinten hátba támadott volt a legrosszabb érzés, csak is azért, mert sejthette, hogy érdekel a lány, amióta csak mellé kerültem az első angol órán. Az elején azt gondoltam azért, mert máshogy nézett ki, mint a többi nőnemű egyed, de ahogy kezdtem megismerni, annál jobban megtetszett az a konzervatív személyiség, amit eddig csak az iskolapadból figyelhettem.

A hideg megcsapott, ahogy lehúzták rólam a takarót. Hirtelen már csak annyit észleltem, hogy a dühös tekintetű nő ráül a csípőmre és a fejem mellé szegezi a csuklóimat.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – hangja kimért volt és magabiztos. A hosszú haja csiklandozta az arcomat, kellemes illatot árasztott magából. A felbátorodott lány elérte, hogy már én is cselekedjek, ezzel lerombolva a magának tudott előnyét.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogtam, és könnyeden változtattam a helyzeten, ez már nyilvánvalóan nem tetszett a lánynak, hogy újból ő került a rosszabb pozícióba. Hevesen magyarázni kezdett az alattam tekergő lány és mindenféle szavakkal illetett, hogy kompenzálja mennyire nem ura a helyzetnek. A mondat, amire igazán felfigyeltem, amikor elárulta magát.

 – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – utolsó szavainál ráharapott az ajkaira és zavartan visszavett a hangerejéből, most tudatosult benne, hogy valójában elszólta magát.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdeztem fanyar arckifejezéssel. Nem teljesen győzött meg a magyarázatával, de a közelségétől kezdtem elgyengülni. Egyre inkább azon járt az eszem, hogy azokat a csípős mondatokat kiejtő ajkakat elhallgattassam, sajátos módon.

- Hát ő jobb választás volna. – vágott vissza élesen. Fejét felemelte a párnákról, ezzel teljesen megcsapva édes illatával, már nem akartam gondolkodni, csak is cselekedni.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdeztem már szinte a szájába suttogva a szavakat. Nem vártam választ azonnal birtokba vettem azokat az ajkakat, amik még pár pillanattal ezelőtt minden létező dolognak tituláltak. Az elején dühösen tenyereivel a mellkasomat ütötte, de ahogy nem eresztettem el a csókból, egyre gyengült, majd el is maradt az ellenkezés. A lány már nem próbálkozott semmivel, elmélyítettem a csókunkat, testemmel ránehezedtem mire egy halk nyögés szökött ki ajkai közül, ezzel tökéletes lehetőséget adva, hogy a nyelvemmel is felfedezzem a lány száját. Kezeivel hátratúrta a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, és ha még lehetséges volt még közelebb húzott magához. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Több barátnőm is volt már, túl voltam egy-két kapcsolaton, de, hogy valami olyan után vágyódjak ennyire, ami nem is az enyém, új dolog volt. Fogalmam sincs mit művel velem ez a nő, de teljesen elveszi a józan eszem. A hangja, a szemei, az arca, ahogy szája összepréselődik, miközben mosolyog, minden tette annyira vonzóvá teszi számomra.

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta.