Ott
toporogtam a busz mellett a két fiú barátommal teljesen készen az indulásra. Az
elején meglepődve fedezték fel közeledő alakomat, hiszen eléggé meg voltak
győződve arról, hogy nem fogok eljönni. Ami azt illeti én is így voltam vele. A
tanárok nagy részének azt mondtam az iskolában egy hete, hogy nem valószínű,
hogy feliratom magam a névsorba, de végül is elmondtam anyáéknak a kirándulás
körvonalait, azt remélve, hogy úgy sem engednek el, ennek ellenére
rábólintottak. Tehát most itt állok két megszeppent fiú között, akik azt
találgatják, hogy hallucinálnak-e.
- Sejtettem,
hogy hiányozni fogsz, hogy egy fél hónapig nem látom a fejed, még is ez egy
kicsit túl sok. Lehet, még álmodunk tesó. – röhögött fel Yongguk a testvérének
intézve a szavakat, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. A bátyja jóízűen
vele kacagott, míg én grimaszolva adtam egy taslit a mókamesternek, aki a fájó
ponthoz kapott, de a nevetést még mindig nem függesztette fel.
-
Barmok. – fujtattam. Valójában a jókedvük kicsit oldotta a bennem lévő
feszültséget, így végül én is elmosolyodtam. Azonban a mosolyom alább hagyott,
ahogy megláttam Jong In-t. Kiszállt egy fekete autóból és pár méterre a
társaságunktól neki dőlt a bőröndjének. Seo Jin pont úgy állt, hogy láttam az
alakját, de onnan tökéletesen úgy nézhetett ki, hogy Seo Jin-re fordítok ilyen
nagy figyelmet, de azért óvatos voltam, hogy ha akár egy kicsit is a
látószögébe kerültem a két fiút kezdtem el tanulmányozni, mintha ők lennének a
világ legérdekesebb dolgai. Nem is vettem észre, hogy jár a lábam
idegességemben, csak amikor a két fiú furcsa pillantással kezdett el méregetni.
A fiúk nagyon jól tudták, hogy kényelmetlenül érzem magam Jong In közelében,
valamint azt is, hogy a közömbös érzelmeken kívül kicsit több is van a
háttérben. Én ezt kíváncsiságnak hívom. Késztetés, hogy megismerd az
ismeretlent. Vagy, hogy játssz a tűzzel, még akkor is, ha lerí róla, hogy
veszélyes. Mindig is így gondoltam a kusza érzelmeimre felé.
-
Ne bámuld ennyire, mert még kiesik a szemed. – ugrat Yongguk. Válaszul csak
újra a vállára ütök, majd elszakítom a tekintetemet az irányából. Seo Jin a
segítségemre sietve állja el az látóterembe férkőző fiút és valami szerinte
izgalmas témát kezd el boncolgatni a testvérével. Hátizsákomban kutakodni
kezdek egy üveg víz után, de amikor sikertelenül visszahúzom a kezemet, csak
akkor jövök rá, hogy valójában az innivalót a hűtőben hagytam. Szóltam a két
fiúnak, hogy bemegyek az iskolába venni valami innivalót és rájuk hagytam a
bőröndömet, hogy majd tegyék be a buszba, ha addigra nem érnék vissza.
A
tanítás miatt hosszú sor állt a büfében, így legalább 5 perc kellett mire
megvettem két üveg ásványvizet. Mire visszaértem a többiek már a buszban
várakoztak. A tanár úr, aki két másik tanárnővel felelős a csoportért, a busz
elejében beszélgetett a sofőrrel, de amikor meglátott kedvesen köszöntött.
Irodalmat tanít nekem, így ismert engem névről.
-
Ni Ki, még is eljöttél? – kérdezte költőien. – Eléggé zsúfolt a busz, de nézd,
ott van még egy hely hátul. – mondta, követtem tekintetemmel a tanár úr kezét,
ami pontosan egy üres helyre mutatott, csak váratlan fordulatként Jong In
mellett. Jong In pontosan rám nézett fekete szemeivel, én pedig próbáltam
természetesen kerülni a pillantását, hogy ne keltsek feltűnést. A csoport,
morajló beszélgetésébe, most lányok bosszús sóhajai visszhangoztak, ezzel
kifejezve nem tetszésüket arra az ötletre, hogy bárki nőnemű is üljön az
imádott Jong In mellé. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy tudnám utálni, de
valahogy végül sosem tettem meg csak ezért. Csigalassúsággal somfordáltam hátra
az egyetlen üres helyhez. Az ülések között volt, aki kitette oldalra a lábát,
hát, ha orra esek, de nem voltam ennyire figyelmetlen, hogy esélyt adjak nekik
a bosszú teljesülésére. A két egyetlen barátom hüvelykujjukat magasra mutatva
bíztattak, mire feléjük küldtem egy hálás mosolyt, majd tovább haladtam a sorok
között. Mielőtt még leültem volna a busz elindult én pedig konkrétan rázuhantam
az ülésre és félig a másik ülésen lévő fiúra. Halkan bocsánatot kértem és végre
leültem a kényelmesnek nem mondható ülésemre. Próbáltam nem bosszúsan sóhajtani
egyet, de végül is valahogy kicsúszott, szemem sarkából láttam, ahogy Jong In
rám emeli a tekintetét, de aztán visszavezeti a telefonja képernyőjére. Váltott
egy számot a telefonján és megigazította a fülhallgató két végét. Én csak
behunytam a szemem miközben nekidöntöttem a fejem a hideg ablaküvegnek. Ez nem
az én napom.
Egy
finoman rázogató kéz térített magamhoz. Egy elnyomott ásítást követően
kinyitottam a szemeimet és a két mosolygó fiút pillantottam meg először.
Körbenéztem, de már csak mi hárman tartózkodtunk a buszon. Már meg is érkeztünk
volna?
-
Nagyon fáradt vagy? – kérdezte aggódó hangon Seo Jin.
- Mi
történt? Megérkeztünk? – tereltem a témát. Valójában a hangulatom mínuszban
vánszorgott jelenleg, így nem volt energiám magyarázkodni.
-
Igen, nem rég. Egész végig aludtál. Jong In próbált felébreszteni, de
idejöttünk és mondtuk neki, hogy bízza csak ránk. Végül nem kellett semmihez
folyamodnunk, mert felkeltél magadtól is. – magyarázta Yongguk tágra nyílt
szemeimbe bámulva. Akkor, aki a próbált felébreszteni, az Jong In volt?
A
gondolatra egy kicsit dobbant a szívem, de hamar elhessegettem az egyre jobban
szárnyaló gondolataimat. Bólintottam ezzel lezártnak tekintve a témát. Sosem
beszélünk nyíltan a fiúról, és a fiúk sem feszegetik a téma határait.
Elégedettek azzal, amit megosztottam velük, és ezzel az én helyzetemet is
megkönnyítik, hogy nem ejtenek róla ódákat. Mikor elmondtam nekik, mit gondolok
róla, Yongguk bevallotta, hogy néha látja,
hogy felém néz, amikor nem figyelek oda. Egy hétig haragudtam utána
Yongguk-ra, hiszen én fontos dolgokról beszéltem neki, ő pedig hamis
ábrándokkal hitegetett, mintha egy szerelmes ötéves lennék, akit bíztatni kell.
Azóta csak néha vicces kedvükben hozzák fel a témát, én pedig általában
elterelem a szót, valamilyen őket érintő kínos szituációval. A srácok
veszekedtek egy sort a tanárokkal, hogy a lány-lány, fiú-fiú elv ellenére egy
szobába kerülhessek a két barátommal. Nagy csata árán, de a tanárok végül
vonakodva beleegyeztek, hogy hárman elfoglaljunk egy négyágyas szobát. A
kipakolás mókásan telt emellett a két idióta mellett, így nem csak hamar
végeztünk, de a kedvünk is sokkal jobb lett. Én is felengedtem végre egy kicsit
és önfeledten vihorásztam a kellemes társasággal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése