3.FEJEZET

- Menjünk vissza a táborba. – javasolta. Elszakítottam a tekintetem a tájról és a zöld fák kémlelése helyett egy örvénylő fekete szempárba bámultam. Már ez a harmadik szemkontaktus vele egy napon, sokkal több, mint az előző félévben összesen. Pár pillanatig csendben néztem rá, mire leesett, hogy valójában választ vár tőlem valamilyen formában. Kimérten bólintottam. Még utoljára visszanéztem a többiek hűlt helyére aztán elindultam Jong In után a lejtőn visszafelé.

A hátát bámulva lépkedtem lefelé és közben magát a fiút fixíroztam. Hátát piroskockás ing takarta, nadrágja pedig egy átlagos farmer volt. Tökéletesen festett rajta mindenféle ruha, de ez különösen illett hozzá. Elszakítottam tőle a tekintetemet, mert ki kellett kerülnöm egy nagyobb követ. Gondolataimból felocsúdva néztem újra körbe, ha lehetséges még elveszettebbnek éreztem magam ezen a helyen, mint eddig.

- Te tudod, merre megyünk? – kérdeztem megnyugvást keresve ebben a lehetetlen helyzetben. Hirtelen megfordul, mire megtorpanok majd lépek egy lépést hátra, már szinte benne van az aurámban, így próbálom növelni a távolságot.

- Azt hittem te tudod. – szólal meg végül beletúrva gesztenyebarna hajába. Utánozva tevékenységét én is a hajamba túrok, majd idegesen nézelődni kezdek. De ez a fa is ugyan olyan, mint amit pár perce hagytunk el.

- Aish, ez a nap egyre jobb lesz. – bosszankodtam az orrom alatt. Nem is beszélve, hogy ha megtudják, hogy Kim Jong In-nal tévedtem el az erdőben. Akkor leszek igazán nagy bajban.

- Had nézzem a kezed. – fogja meg a csuklóm majd óvatosan feltűri a pulcsim ujját. Meggondolatlanul a csuklójára teszem a kezem, hogy eltoljam, de végül csak gyorsan visszaejtem magam mellé. Nincs felesleges érintkezés. – ismétlem magamban.

- Lehet, hogy van nálam sebtapasz. – mondja hirtelen, majd kutatni kezd a farmerzsebében. A zsebéből előhalászott egy közepes méretű kör alakú sebtapaszt. Elengedte a kezemet és elkezdte lehúzni két oldalt a védő csíkot, majd a könyökömet maga felé fordítva óvatosan rányomta a bőrömre. Figyelt, hogy a fehér géz pontosan a seben legyen, a koncentrációban pedig beharapta az ajkát. Már többször láttam, hogy ezt csinálja, ha nagyon gondolkodik, vagy ha jól akar valamit csinálni. Elnézek az ajkairól, majd én is kémlelni kezdem Jong In remekművét.

- Köszönöm. – mondtam zavartan. Halványan elmosolyodott, majd távolabb lépett és a tekintetét elkezdte körbejáratni az erdőn.

- Nem lehetünk olyan messze, szerintem, ha elindulunk simán lefelé, ahogy eddig is akkor megtaláljuk a tábort. Végül is egész végig egyenesen jöttünk. – osztotta meg velem kiagyalt tervét. Sután bólintottam, majd elindultunk egymás mellett lépkedve. A gondolataimhoz visszatérve, eszembe jutott, hogy a fiúk biztosan aggódnak értem. Valamint mi lesz, ha visszajutunk a táborba? Jönnek majd a féltékeny pillantások, és a gyilkos tekintetek, hogy nem elég, hogy mellette ülhettem a buszon, de még el is tévedek vele az erdőben. Jobban járnék, ha legurulnék innen, és ha eltörik valamim, akkor kórházba szállítanak, így nem kell találkoznom a többiekkel. Még van időm megcsinálni ezt a tervet. Sokkal előnyösebb, mint szembenézni a többiekkel.

A gondolataimból egy felém nyúló kéz ránt vissza. Egy magasabb kő tetején álldogálok, míg Jong In már az alacsonyabb szinten áll. Erre a helyre emlékszem, Yongguk húzott fel erre a kőre, mert magas volt. De most csak Jong In van itt, hogy segítsen. Lajhárlassúsággal csúsztatom a kis kezeimet az ő nagy mancsaiba, ahogy segít lemászni a kezeink, összesimulnak. Mikor a lábam már a földön van, sem enged el, hanem elkezd húzni tovább folytatva az utunkat. Kelletlenül engedek a gyengéd húzásnak és szorosan követem, tekintetemet a tarkójába fúrva. Kim Jong In mire gondolsz most?

Egy meredekebb részen megragadta a másik szabad kezem is és közel húzott a hátához, így araszoltunk le. Az arcom majdnem érintkezett a színes szövet anyagával, ami szorosan a hátára simult. Megrészegített az édes illat, ami a parfümjéből áradt, veszélyes volt ilyen közel lenni hozzá. Mint amikor egy pék sütit bámulsz a kirakatban, minél közelebb mész annál jobban érzed a belőle áradó illatot és utána egyre jobban akarod majd. Ezért veszélyes közel menni ahhoz, ami már eleve vonzó számodra. Nehezebb ellenállni utána.

Megkönnyebbülten láttam, ahogy visszatértünk a táborba. Ekkor elengedett, én pedig Jong In vállai felett kikukkantva pillantottam meg a sebesen felénk közeledő, Ha Na-t.

- Aigoo Ni Ki! Halálra aggódtam magam, hogy hova tűntél. A barátod állandóan kérdezte, hogy hova mentél én pedig azt hazudtam, hogy azt mondtad visszajössz a táborba, mert elfáradtál. Ne haragudj, de a tanárok az én felelősségemre bízva engedtek el minket és nem akartam bajba kerülni, hogy elvesztettem egy embert. Ne haragudj! Minden rendben? – mentegetőzött.

- Semmi baj. Nem történt semmi, nem fogom elmondani senkinek. Teljesen jól vagyok. – nyugtattam meg a lányt, aki hálálkodni kezdett. Ami azt illeti ezzel rólam is levette a terheket, hogy mi lenne, ha mások együtt látnának Jong In-nal. Illetve, Jong In hova tűnt? – néztem körbe. Mindegy. Mintha meg sem történt volna ez a negyed óra baktattam vissza a szállásra, ahol elég rendesen lehordtak, amiért így eltűntem. Mint, két idegesítő bátyus, úgy pattogtak körülöttem és ellenőrizték nem-e sérültem meg. Természetesen azonnal észrevették a könyököm és újra kezdték a hegyi beszédet, hogy jobban vigyázzak a testi épségemre. Ami azt illeti a testi épségem sosem volt veszélyben, inkább az eszemmel lehettek bajok Jong In közelében. Miután szent volt a béke elmentünk ebédelni. Én voltam az utolsó a sorban, szóval keresni kezdtem a helyet ahova a fiúk leültek. Miután észrevettem Yongguk integető alakját mosolyogva elindultam felé, csak amikor közelebb értem fedeztem fel az asztalnál ülő többi tagot. Az asztalnál Jong In ült még, két másik lánnyal közre zárva, akiket csak látásból ismertem. Seo Jin biztatóan megpaskolta mellette a helyet én pedig kérdés nélkül helyet foglaltam. A fiúk beszélgetni kezdtek én pedig felemeltem a kanalamat, hogy egyek. A szemem sarkából láttam, hogy a két lány, mint aki jól végezte a dolgát feláll és elmegy, de az illető személy, akinek a távozását inkább igényelném még mindig az asztalnál ült és kavargatta a levesét teljesen érdektelenül. Pedig szerintem egyáltalán nem volt borzalmas az ebéd. Ha Na mosolygó feje bukkan fel köreinkben és leül Yongguk és Jong In közé, bár pillantását inkább nekem szegezi. Egy amolyan „Biztos jól vagy?” - nézést, küld felém, mire viszonozva a gesztust bólintok.

- Mióta vagytok ilyen jóban? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Seo Jin, mint aki érzi, hogy valami összeesküvés folyik itt.

- Miket beszélsz, sosem voltunk rosszban. – ütögette meg a lány Seo Jin vállát és segítségkérően felém nézett. A fiú megigazította a farmerkabátja szélét és szólásra nyitotta a száját, aminek szélén bujkáló mosoly elárulta, hogy éppen valami nagyon szellemes dolgot szeretne megosztani velünk.

- Tényleg, Ha Na, Mr. Park megkért minket, hogy rakjuk ki az „Engedély nélkül ne menj az erdőbe táblákat” – mondtam felállva a helyemről, a lány pedig bólogatva szedte a sátorfáját velem egyetemben. A két fiú kábultan bámult utánunk. Seo Jin pedig morcosnak tűnt, hogy nem szólalhatott meg. Még távolról hallottam, ahogy a két fiú az újonnan szerzett barátságomról diskurálnak.

- Szép mentés volt. – lökött oldalba. – Ha még egy szót is szólt volna, biztosan lelövöm.

- Valójában tényleg láttam idefelé Park tanár urat, hogy valakire rá akarta sózni a feladatot, de senki nem volt hajlandó elvállalni. – vallottam be.

- Azt hiszem, akkor köszönjük meg a tanár úrnak és vállaljuk el. – mondta széles mosollyal. Nem tartott sokáig megtalálni Park tanár urat, aki még mindig a feladaton ügyködött, így hatalmas köszönettel fogadta a felajánlkozásunkat. Mindketten elvettünk pár táblát és ellentétes irányban az erdő szélére kezdtük el kihelyezni. A táblák nehezek voltak, valamint a föld is elég kemény ahhoz, hogy megnehezítse a dolgomat.

- Inkább azt kellene ráírni, hogy hülyéknek tilos az erdőbe menni. – pufogtam halkan, ahogy arra gondoltam, hogy ha nem lett volna ott a fiú, akkor még most sem találtam volna vissza. Ki tudja, lehet én lettem volna a következő Hófehérke, aki skizofrén hajlammal beszélget az erdei állatokkal. Utolsó próbálkozásként ütöttem újra a tábla tetejére és azzal a lendülettel el is vesztettem az egyensúlyom a kis dűnén. Összeszorított szemekkel vártam a találkozást a földdel, de végül nem történt meg az ominózus pillanat. Két erős kar tartotta a vállamat ezzel elkerülve az esést. Miután visszanyertem az egyensúlyomat a megmentőm felé fordultam. Hirtelen azért is mérges voltam, hogy ő mentett meg, mintha levegőt nem tudnék venni úgy, hogy ne kelljen segítenie rajtam. Elfordultam tőle, hogy valamelyest megnyugodjak, de végül még is szólásra nyitottam a számat:

- Köszönöm a segítségedet, de legközelebb, ha bármilyen szerencsétlenséget is követek el, ne segíts. Menj tovább, mintha nem láttál volna. Nem tudom feltűnt-e, de én nem vagyok oda érted, mint kb. az egész iskola. És nem is szeretnék középpontba kerülni azért, mert segítesz rajtam. – mondandómat a szemébe nézve hadartam el, ez volt a leghosszabb beszélgetésem vele, és ezek után arra mertem következtetni, hogy az utolsó is. Sokkal nyugodtabb az életem, ha nincs a közelemben. A távoli szemlélgetésem pedig pontosan elég izgalom, amit tudok kezelni.

- Ahogy akarod. – mondta érzelemmentes hangon, majd eleget téve a kérésemnek megfordult és elment. Ha ezt akartam, miért érintett a hangszíne ennyire rosszul? Miért érzek még is bűntudatot, amikor csak elmondtam az álláspontom? Talán csak túl ingerült vagyok, amiért ezen a napon semmi sem alakul úgy, ahogy szeretném.

Leszúrtam a földbe két másik nálam lévő táblát, amikor Ha Na utolért, és szólt, hogy már végzett. Segített nekem is befejezni és folyamatosan szóval tartott. Nyílván érezte a nyomott hangulatot, ami időközben rám telepedett.

- Téged állandóan Yongguk és Seo Jin közelében látni, talán jársz valamelyik testvérrel? – kérdezte, Ha Na. Teljes döbbenettel meredtem rá, egy amolyan „Ezt tényleg megkérdezte?” - nézés társaságában.

- Nem, ők a legjobb barátaim. Sosem tudnék másként tekinteni rájuk. – ráztam meg a fejem, még a gondolatot is elvetve, hogy bármi legyen köztem és a testvérpár között.

- Áh, értem. Ne haragudj, csak nekem már rég óta tetszik Seo Jin. – vallotta be, az arca pedig enyhe piről árulkodott. Meglepődötten vizslattam a lányt, mivel erre nem számítottam. Nem azért, mert Seo Jin nem lenne helyes, hanem, mert úgy tudtam, hogy ez a lány is Kim Jong In-t kedveli.

- És mi van Jong In-nel? Úgy gondoltam neked is a szíved csücske. – mondtam kissé több éllel a hangomban. Akár úgy is hangozhatott, mint egy féltékeny barátnő, de én tudtam, hogy majdnem én állok ettől a fogalomtól a legtávolabb az évfolyamon, főleg a legutolsó beszédemmel akár örökre is eláshatnám magam.

- Persze helyes meg minden, de én mindig is a jó fiúkra buktam. – mondta. – Kérlek, ne mond el ezt másnak, mivel ez titok. Te vagy az első, aki tudja, hogy tetszik nekem. – tette mutató ujját a szája elé, ezzel is rám kötve, hogy tartsam titokban.

- Miért pont nekem mondod el? – néztem rá értetlen szemekkel.

- Mert, úgy gondolom, hogy megbízhatok benned. Én is megtartom a titkod, hogy Jong In-nal jöttél vissza a táborba…

Mielőtt még befejezhette volna a mondatot, a tenyeremet a szájára tapasztottam, és körbe pillantottam van-e valaki a közelben. Mikor meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep elengedtem a lányt. – És amikor kerestelek is láttam, ahogy Kim Jong In elég dühösen megy vissza a tábor felé. Akkor gondoltam, hogy erre leszel és tényleg megtaláltalak. – mosolygott bájosan. – Mi is van köztetek? Eddig azt gondoltam, hogy te vagy az utolsó, akinek tetszene ez a fiú. A többiekkel ellentétben nem úgy tűnt mintha érted .. kedvelnéd.

- Hogy mi van köztünk? Kizárólag csak is levegő. – tiltakoztam. – Nem is kedvelem, csak .. érdekesnek találom, de ez nem jelenti azt, hogy kedvelem őt. Erről többet nem is szeretnék beszélni.

A tábor körüli ösvényen sétálgattunk, közben pedig a lány állandó kérdésekkel tartott fel, mint például, hogy mi a kedvenc színem, vagy állatom. Ilyen kis apróságokkal zaklatott, amire elsőnek furcsállva válaszoltam, de végül engedve a jó kedvének már szervesen részt vettem a beszélgetésben. Furcsa volt hosszú idő óta egy lány társaságát élvezni, mivel elég régóta csak a két fiú töltötte ki a barátaim körét, most mintha szélesedett volna egy kicsit a látóköröm. Teljesen máshogy lehet beszélni egy lánnyal, mint egy fiúval.

- Eredetileg úgy volt, hogy nem szólok, de meggondoltam magam. Szóval a többiek este azt tervezik, hogy bulizunk egyet. Lesz pia, zene meg minden. Ha szeretnél, gyere el, én biztos ott leszek. – kacsintott a lány.

- Mi lesz a tanárokkal? – kérdeztem aggódó tekintettel. Nem hinném, hogy beleegyezett bármelyik tanár is dologba.

- A fiúk hallgatóztak és azt mondták a tanárok, hogy este nem lesznek itt, mert visszautaznak az iskolába és csak holnap délután jönnek vissza. Ezen a héten hozzák ide a szükséges tanfelszerelést, és kell egy értekezlet is. Titokban akarják tartani, hogy azt higgyük, tanári felügyelet alatt vagyunk, és úgy sem merünk tenni semmit akkor.

- Szóval ezért akarta annyira lepasszolni a táblákat Kim tanár úr. – bólintottam, most már mindent értve. De akkor is furcsa, hogy a tanárok itt hagynak minket egy egész éjszakára. – Köszönöm, hogy elmondtad, de nem valószínű, hogy ott leszek. Ha elkapnak minket, akkor lehet az egész erdei iskolának vége. Valamint a szüleim teljesen kiakadnának. – ráztam a fejem. Még csak bele sem akarok gondolni milyen fejmosást kapnék otthon.