CÍMLAP FORDÍTÁS FANFICTION NOVELLA

2016. június 23., csütörtök

9.FEJEZET


Egy fel-leemelkedő kemény mellkason ébredtem, a végtagjaim teljesen el voltak gémberedve, csodálkoztam, hogy nem ropognak, ahogy megmozdultam. Teljesen összezavarodtam, hogy mit keresek Jong In mellett. A tény pedig homály volt, hogy én kerültem át a másik ágyra, vagy pedig ő jött át az enyémre. Óvatosan kikeltem az ágyból és magára hagytam az angyalian békés arccal alvó fiút. Ránéztem az órára, ami még korai időpontot mutatott, egy teljes óra állt rendelkezésemre, még a tanítás kezdete előtt. Visszasomfordáltam a másik ágyhoz és ledőltem egy kicsit. Viszont fel kellett állnom és ki kellett mennem az erkélyre, hogy visszahívjam, Ha Na-t, aki vagy négyszer hívott az este folyamán. Pár csörgés után nyögdécselve felvette. Valószínűleg most keltettem fel.
- Miért hívtál? – halkan beszéltem, mert nem akartam felébreszteni a bent durmoló fiút.
- Még kérdezed?! Hol a fészkes fenében vagy? Tudod, hogy mennyit zaklatott tegnap este Yongguk? – hangja pár oktávval feljebb szökött, kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne szakadjon be a dobhártyám.
- Mit mondtál neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Teljesen ki lehet akadva a fiú, este nem gondoltam át ezt az ott alvós dolgot és most ez visszaüt rendesen. Szerintem már össze is csomagolt nekem, hogy gúnyosan közölje, akkor miért nem költözök hozzá. Belegondolni is rossz volt, hogy ez megtörténhet.
- Nyugalom. Falaztam neked, de ezért még nagyon sokkal jössz nekem. – mondta most már higgadtan visszavéve a hangjából.
- Köszönöm! Megmentetted az életem. De mit mondtál neki?
- Azt, hogy nálunk alszol a pótágyon. Ne tudd meg meddig győzködtem, hogy elhiggye. Állandóan bizonyítékot akart, hogy adjam oda neked a telefont. Mikor mondtam, hogy alszol azt akarta, hogy keltselek fel. – szinte éreztem, ahogy mondandója közben bosszúsan ráncolja a szemöldökét. Teljesen kitelik Yongguk-tól ez a fajta viselkedés. – bólogattam tudatalattimban.
- Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. – kértem őszintén bocsánatot. Nagyon jól tudom, hogy Yongguk mennyire is fárasztó tud lenni. Első kézből tapasztalom.
- Ki engesztelhetsz, ha mesélsz, még is miért nem mentél haza éjszaka. – sokkal élénkebben kérdezgetett tovább.
- Nem kell semmi rosszra gondolni. – állítottam le a lány fantáziáját. – Jong In-nél aludtam. De tényleg csak aludtunk. – mentegetőztem.
- Aish, te nő. Kiállom érted a poklot és még csak szaftos részletekkel sem tudsz szolgálni nekem. – panaszkodott.
- Miért foglalkoztat téged egyáltalán az életem? – válaszoltam kérdéssel.
- Mert nekem nincs életem. Valakiét élni kell.
- Mi van Seo Jin-nel? – mikor ráeszméltem, hogy hangosabban kezdtem el beszélni, újból lehalkítottam magam és az ajtó irányába néztem. Ha szerencsém van nem keltettem fel a fiút.
- Mi lenne? Szerintem azt sem tudja, hogy létezem. – hangja csalódott volt, de próbálta elrejteni előlem.
- A barátja vagyok, ezen, simán változtathatunk. – próbáltam lelket önteni belé, de szégyellősen elutasította az ajánlatomat. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen mosolygós és társasági lány könnyebben boldogul a szerelmi ügyekkel, de nála láthatóan nem így volt.
- Most leteszem, majd találkozunk az órán. – köszönt el. Én is benyögtem egy sziát és bontottuk a vonalat. Amikor visszamentem a házba Jong In egy teljesen más pozícióban feküdt, mint ahogy ott hagytam. Egyik kezével a párnát öleli, a takaró félig lecsúszott róla és a lába is lelóg az ágyról. Majdnem elnevetem magam a röhejesen aranyos látványtól, de még mielőtt bekövetkezne a számra tapasztottam a kezemet.
Felhúztam a csípőjén pihenő takarót az izmos vállaira és óvatosan kiszedtem pár tincset, ami a szemébe lógott. Megpillantottam az éjjeli szekrényen lévő telefonját, a kezembe vettem és beállítottam neki egy ébresztő órát, azzal a jegyzettel, hogy ne késsen el. Lajhár lassúsággal csoszogtam a saját faházamhoz és majdhogynem világfájdalmas képpel léptem be az ajtón. A két fiú halkan beszélgetett, de amikor beléptem az ajtón mindketten felém fordultak. Halkan köszöntem és odacsoszogtam az ágyamhoz.
- Milyen volt a csajos este? – kérdezte Seo Jin. Tömören válaszoltam egy „jó” szócskával, majd kikutattam a mai ruhámat.
- A testvérem szeretne mondani valamit. – mondta erélyesen Seo Jin, majd megbökte a testvérét. Kimásztam a fürdőből frissen és átöltözve, majd helyet foglaltam az ágyam végében. Csendesen vártam mi fog most következni.
- Figyelj, Ni Ki, bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon gyerekes vagyok mostanában, de próbálok majd erre figyelni. Szóval kérlek, ne menekülj előlem. – kínosan a hajába túrt és dörzsölni kezdte a tarkóját, rám nézve a válaszomat várta. Elmosolyodtam és odacsoszogva megöleltem a fiút.
- Semmi gond. – mondtam.
- Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Seo Jin, majd vasszorításába fogott engem és a testvérét. A maradék levegőt is kiszorította a tüdőmből, de éreztem ebben a hatalmas ölelésben a szeretetet. Úgy éreztem magam, mintha a testvérük lennék. Örültem, hogy kibékültünk, de a légkör most sem volt olyan, mint régen. Valami nagyon zavarta Yongguk-ot mostanság, de én nem tudtam, hogy mi az, és ha megkérdezném, valószínűleg nem válaszolna rá.
Családias hangulatban mentünk az ebédlőbe, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A két fiút elhívta az asztalához pár fiú, akikkel a napokban barátkoztak össze. Bocsánatkérően pislogtak felém én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs ezzel semmi baj.
Végül egy asztalhoz kerültem egy igen különös társasággal. A kör alakú asztalt négyen foglaltuk el. Jobb oldalról haladva én, Sehun, Ha Na és Jong In. Mindenki az evéssel volt elfoglalva, de egészen nyitottan cseverésztünk is az asztalnál. Nem ismertük nagyon egymást, hiszen nem voltunk összeszokott társaság, de sok közös témát tudtunk találni. Ha Na egyik viccén nevetett a társaságunk, amikor egy csapat lány közelítette meg az asztalunkat. Az elszánt tekintetekből láttam, hogy nem számíthatok sok jóra. Sokukat felismertem a tegnapi technika óráról, szóval körvonalasan fogalmazódott bennem, hogy mire számítsak a tegnapi magán akcióm után. Kortyoltam egy pohár vizet, amikor az egyik lány feltette az igazán kínos kérdését:
- Jong In és te egy pár vagytok?
Ivás közben hirtelen akartam levegőt venni, így az lett a következménye, hogy hevesen köhögni kezdtem. Valamit mondanom kellett, de a nemen kívül más nem jutott eszembe és valószínűleg nekik nem lenne kielégítő válasz, sem pedig meggyőző.
Majdhogynem az egész ebédlő a kis jelenetünket nézte, ami egyre kínosabb és kínosabb lett, ahogy csendbe burkolóztunk. Jong In szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Sehun megelőzte.
- Teljesen kizárt, mivel Ni Ki az én barátnőm. – mondta teljes nyugodtsággal a mellettem ülő Sehun, mondandója után pedig átdobta karját a vállamon és kicsit maga felé húzott. Az egész évfolyam bamba szemekkel bámult minket, az arcukról pedig leolvasható volt mennyire nem számítottak erre a fordulatra. De a legmeglepettebb mind közül, azt mondanám én voltam. 

4 megjegyzés:

  1. Te cuncibogyócukorborsóvirágszálam hogy hagyhattad itt abba? Nagyon nagyon jó lett *.* Szóval siess vagy ne akard tudni mit teszek veled. TUDOM HOL LAKSZ.... xD
    Dana <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Tényleg tetszik? Juj, ennek nagyon örülök. Hát tudod, hogy mindig a legjobb résznél kell abbahagyni.
      Majd ha egy őrült nő csenget, akkor tudom, hogy te leszel az :P
      xx ölel, puszil Helena Z. B.

      Törlés
    2. Persze, hogy tetszik. Amúgy tudod nem csengetek hanem benézek az ablakon.(A szépségünkre.....xD)
      Dana <3

      Törlés
    3. Ne xD Most röhöghetek fél óráig, ahogy a beszélgetés részletei visszatérnek. Ez a sztori korhatáros, hogy mered ide leírni :D xD
      xx Hel

      Törlés