1. Egybe kötött búcsú koncert

Sziasztok! Szeretném bemutatni nektek a Sugar free első fejezetét, ami egy Suga Fanfiction-t foglal magába. Ahogy a Blog címe is taglalja (Korean boys fanfiction) szeretnék több idolról is történetet publikálni. A jelenleg futó Away from you című történetem mellett szeretném ezt is elkezdeni, de mindenképpen a már futó történetem élvezi a nagyobb odafigyelésem, szóval ezeknek a részei lassabban fognak jönni. Jó olvasást kívánok, remélem elnyeri a tetszéseteket!

1. Egybe kötött búcsú koncert

Az öltözőben ültünk a három lánnyal a tükrös asztalok előtt, akik már szinte a testvéreimnek számítottak, csendben hagytuk, hogy a sminkért felelős lányok elvégezzék rajtunk az utolsó simításokat. Nem szokványos koncert volt, ezért a hangulat sem volt tele izgatottsággal, inkább szomorúan bámultunk magunk elé. Ahogyan itt ültünk tudatosult bennünk, hogy valóban itt állunk, az utolsó búcsú koncertre készülünk és egy évig nem ragadunk újra mikrofont. Mindenki várta a megérdemelt pihenését, de valahogy engem nehezebben érintett a hosszú szünet gondolata, mint elsőre hittem. Valójában nekem nem lett volna ellenemre, hogyha még is tovább folytatnánk. Már szinte láttam a szemeim előtt, ahogy újra belecsöppenek a régi unalmas életembe, visszaköltözöm Európába és csak lustálkodok, néha találkozok a családommal és a barátaimmal, talán újra elkezdek tanulni és leteszem az állatorvosi mesterképzést, amiről régen mindig is álmodtam. Akármennyire is nehéz és fárasztó munkának tartottam, hogy idol vagyok, nagyon szeretem azt csinálni, amihez valóban értek. Rámosolyogtam az engem sminkelő lányra, aki tudatta velem, hogy készen vagyok. Szemeimet a többieken járattam, ahogy a fodrász, kezelésbe vette vörös tincseimet.

Hyo Ji a bandánk maknae tagja, éppen a barátjával váltott SMS üzeneteket, míg a fodrász begöndörítette vállig érő sötét fekete fürtjeit. Füstös smink emelte ki apró szemeit és vörös rúzs telt ajkait, manóhoz hasonló arcán furcsa hatást keltett ez a sötét koncepció, de elragadó látványt nyújtott.

Mellette Ro foglalt helyet, a csapat legalacsonyabb tagja, neki már világosabb színvilágot adtak, a hosszú szőkére festett haja pedig csak kivasalva hullott vállaira, nem volt értelme többet foglalkozni vele, hiszen az elengedhetetlen kelléke a sapka már most ott volt a rapper lány feje búbján. Mikor észrevette a tekintetem felém fordulva kacsintott egyet, majd visszanézett a tükörbe, hogy tovább tanulmányozhassa kinézetét.

Az utolsó tag Min Ah közvetlen mellettem ült és a sminkessel beszélgetett arról, hogyan fogja tölteni a hirtelen felszabadult idejét. Azt hiszem ő az, akit a leginkább megviselt a híressé válás. Arcát a rózsaszín színek kombinációja fedte, ajkait pedig egy lila árnyalatú rúzs emelte ki még inkább. Hosszú göndör fekete haja volt, amit a fodrász csak egy kicsit elrendezett, hogy esztétikusabb legyen és lefújta lakkal.

Miközben a lábamat lóbáltam felborítottam a szék alá helyezett magas sarkú cipőt, amit a fellépésen kellesz viselnem. Belebújtattam a lábaimat és felálltam, hogy felvehessem a fellépő ruhámat, amit a stylist gondosan kikészített nekem, sajnos viszont hamar mennie kellett, hiszen ma ünneplik a kisfia születésnapját és arról nem szívesen maradt volna le. Még sok idő állt rendelkezésünkre, mivel előttünk lesz még egy fellépés. Ők is most tartják a búcsú koncertet, így a Big Hit Entertainment úgy döntött, hogy egyszerre zavarjuk le egy hatalmas stadionban, ezzel is spóroltak. Természetesen a bevételen nem kellett aggódniuk, hiszen két híres banda utolsó koncertjére sokan szeretnének eljutni, hogy még utoljára lássák kedvencüket. Persze a búcsú nem örökre szólt, de sosem lehet tudni, mi lesz egy év múlva. Mi sem és a rajongók sem tudhatták, ezért volt fontos, hogy még is pontot tegyünk az íre.

A lányokkal arra jutottunk, hogy megnézzük a BTS fiúkat, hiszen ahogyan mi, ők sem fognak aktívkodni egy teljes éven keresztül. Egy számunkra fenntartott helyen nézhettük végig, ahol remek rálátással figyelhettük őket, valamint a rajongóikat, akik már a fiúk feltűnése előtt hatalmasat sikítottak. Dallamos számaik voltak, így mi is élveztük a koncertjüket a lányokkal hol jobbra, balra dülöngélve, vagy pedig ha tudtuk a szöveget még tátogtunk is. A végén, amikor a búcsúzás következett, nem igazán tudták mit mondjanak, így inkább csak a rajongókat próbálták felvidítani, de az ő szemükben is csillogtak a könnyek, a rajongók pedig egyenesen bőgtek. Mi apró mosollyal figyeltük az eseményeket, ha akartunk volna se sírhattunk, mert a sminket már nem lett volna, aki visszavarázsolja ránk a staff nagy része, pedig már elment, amikor befejeződött az előkészület.  Mielőtt még a fiúk lejöttek volna a színpadról mi visszamentünk a színfalak mögé, hogy készen álljunk a saját koncertünkre.

- Lányok, ide is elérkeztünk. – kezdtem bele beszédembe Leader-ként. – Egy ideig ez lesz az utolsó koncertünk, szóval mutassuk meg, hogy mennyire szeretjük a rajongóinkat és egymást. Eldobni a szomorú arcokat, csak is mosolygós lányokat szeretnék látni. – biztattam őket, én is felhúztam magamra az önfeledten és boldogan mosolygó lányt, hiszen nagyon hálás voltam mindenért, és azt akartam, hogy a rajongók is a mosolygós Blue Shy-ra emlékezzenek, a lány bandára, akiket idáig támogattak. Bár én nem voltam koreai származású, csak itt telepedtem le, még is közel érzem magamhoz és szinte már szülőhazámként gondolok rá. Mindenképpen egy csodálatos fejezet zárul le ma az életemben és büszkén mondhatom, hogy egyetlen percét sem bántam meg. A kemény gyakorlást, a sok énekórát és tánccal eltöltött időt újra megcsinálnám.

Egy gyors meghajlásra volt időnk a BTS fiúkhoz fordulva, akik épp most jöttek le a színpadról. Ők is udvariasan meghajoltak előttünk, de nem volt időnk beszélgetésbe bonyolódni, hiszen mi következtünk. Az összevágott rövidfilm véget ért, amiben az együtt eltöltött idő volt dokumentálva, vicces jelenetek, koncert felvételek pár perces bevágásai. A hatalmas képernyőn a bandánk neve rajzolódott ki ég kék betűszínnel írva és felcsendült az első szám intro-ja. A közönség erős sikításban és üvöltözésben tört ki, izgatottan kántálni kezdték a nevünket csak arra várva, hogy végre megjelenjünk és elkezdődjön a show.

Egy kisegítő felerősítette a fejünkhöz a mikrofont és bebiztosította, hogy tánc közben ne essen le. Egymás kezét szorongatva léptünk a hatalmas színpadra, ami most csak a miénk volt. A mosolyunk szélesedett, ahogy figyeltük a rajongók mozzanatait és reakciót, elolvastunk pár táblát, de nem volt sok időnk nézelődni, hiszen az első dal elkezdődött. The Way I Love You című dalunkkal kezdtünk, ez volt a debütáló dalunk, és így régen csendült fel egy koncerten, ezért a rajongók nagy örömmel fogadták. Mikor Hyo Ji elkezdte a dalszövegét, a rajongók is vele együtt énekelték, nem volt tiszta, de láttam az éneklő lány szemében, hogy mennyire örül annak, hogy még most is szeretik ezt a dalt és tudják a szövegét. A refrént már közösen kezdtük el és éneklés közben haladtunk a színpad szélei felé, hogy közelebb legyünk a közönséghez. Sokan kinyújtották a kezüket és pedig mosolyogva megszorítottam pár kezet, de ügyelve arra, hogy senki se tudjon lerántani. A dal végéhez közeledve visszaálltunk a helyünkre és integettünk párat a két szám közötti szünetben. A következő szám sokkal gyorsabb ütemű volt Like A Monster névre keresztelt címadó dalunkkal folytattuk és a már jól begyakorolt koreográfiát kezdtük el táncolni. Ahogy a számok egymás után következtek a hangulat is egyre jobb volt. Nagyon melegem lett, éreztem, ahogy az izzadság végig folyik rajtam, a sok reflektorfény erős hőtermelését még egy radiátor is megirigyelte volna. A kimerítő tánc sem volt éppen pihentető, ennek ellenére a legjobb formámat hoztam és végig mosolyogtam, puszikat dobáltam és szívecskéket mutattam, amikor csak alkalmam nyílt rá.

A koncert felén túl voltunk. Lihegve roskadtunk le a számunkra kikészített székre a három lánnyal és a karfára terített törölközővel itattuk fel az izzadság cseppeket, majd megittunk egy liter vizet fejenként. Három percnél több pihenő időm nem volt, hiszen Min Ah szóló dala a vége felé járt. Lepacsiztam a két tovább ücsörgő lánnyal, majd helyet cseréltem, az eddig kint szorgosan éneklő barátnőmmel. Az én szóló dalom következett, ami egy angol dal volt. Kelly Clarkson - Behind These Hazel Eyes dalát választottam, aminek első akkordjai akkor kezdődtek mikor a színpad közepére pozícionáltam magam. Énekelni kezdtem, néha-néha a szemembe hulló tincseket igazgattam és a közönség között járattam a tekintetem. A BTS tagokat is felfedeztem, hogy ott ülnek, ahol nem régen mi néztük az ő koncertjüket. A dallal párhuzamosan ringatták a fejüket, de nem figyelhettem őket tovább, mivel a refrénnél erősen kellett koncentrálnom, hogy minden hang a helyén legyen. Egy nehéz dal volt a magas és erős hangok miatt, de a hangszínemnek megfelelt.

- Here I am, Once again, I'm torn into pieces, Can't deny it, Can't pretend, Just thought you were the one, Broken up deep inside, But you won't get to see the tears I cry, Behind these hazel eyes. – erőteljesen énekeltem a refrén szövegét, kicsit előredőlve testemmel, hogy jobban kijöjjenek a hangok. Ahogy a második részhez értem újra elhalkítottam a hangom és megütöttem azt a mély hangszínt, amire szükségem volt. Amikor a dal véget ért a rajongók kántálni kezdték a nevemet én pedig majdhogynem derékszögben meghajoltam a közönség előtt. A tekintetem egy magasságba került egy könnyező lány sötét íriszeivel, kedvesen rámosolyogtam, majd odanyújtottam neki az egyik fonott karkötőmet a csuklómról, örömmel kapott utána a többi rajongó pedig sikítozni kezdett körülötte. Mondtam neki, hogy ne sírjon, mire szerényen bólintott. Végszóként integettem párat, majd átadtam a színpadot az utánam következő lánynak.

Két szám erejéig még tudtam pihenni, amíg mindenki szóló dala be nem fejeződött. Újból egyszerre léptünk színpadra és elénekeltük még a megmaradt négy számot, azután már csak a búcsúzkodás volt hátra. Egymást átkaroltuk a lányokkal és a színpad közepére hátráltunk, hogy mindenki jól lásson. A kivetítőn nagyban láthatták, ahogyan hálásan pislogunk a sok emberre, akik ma este körbevesznek minket.

- Elérkeztünk a koncert végéhez. – szólaltam meg enyhén pihegve. – Nagyon köszönjük, hogy itt voltatok velünk, hiszen most egy ideig nem leszünk aktívak. – mondtam szomorkásan, de próbáltam erős maradni, hogy be tudjam fejezni, amit elkezdtem. – Sokat gondolkodtam azon, mit fogok most nektek mondani, de őszintén most semmi nem jut az eszembe. Azon kívül, hogy nagyon köszönök mindent és szeretlek titeket! – meghatódottan vizsgáltam végig a síró közönséget. – Te sírsz? – kérdeztem a mellettem sírdogáló Ro-t, kicsit felnevetve, de már az én szemeim is könnyesek voltak. – Gyertek ide. – mondtam, majd egymásba karolva csendesen szipogtunk. A rajongók hangosan kiabálták, hogy ne sírjunk, mire mi is válaszoltunk, hogy akkor ti se.

- Nagyon hálásak vagyunk ezért a két évért, amit veletek együtt tölthettünk el. Sokat nevettünk és sírtunk.. – Ro időnként megállt, hogy csitítsa a sírását, mosolyt erőltetve magamra fordultam a lány felé és letöröltem a könnyeit.

- Ez nem az a banda végét jelenti, mindenképpen visszajövünk és reméljük, hogy addig is megvártok minket. – vette át a szót legfiatalabb tagunk. Az összefüggéstelen sikítás egyre erősödött, de a koncert végére értünk, így itt kellett hagynunk a közönséget. Pihentünk egy kicsit a színfalak mögött és letörölgettük a könnyeinket. Fáradtan szálltunk be a kocsiba, ami az apartmanunkhoz vitt.