5.FEJEZET
- Hát, érezd magad
otthon. – nyitotta ki Jeong Guk előttem a lakás ajtaját visszafogottan. Halkan
elmormoltam egy köszönömöt, majd magammal vonszoltam a cuccaim egy részét a
másik felét Jeong Guk hozta be nekem.
- Remélem nem
gondoltad, hogy nekem adod az ágyat, mert nem egyezek bele. – szólaltam meg. –
Enyém a kanapé.
- Udvariatlanság
lenne, ha nem hagynám, hogy tiéd legyen az ágy. – vitatkozott. Meg sem
hallottam az előbbi mondatát inkább belestem a szobák mögé. Az egyik szoba a
hálószoba a másik pedig a fürdőszoba volt. A nappali, ebédlő és konyha
egybenyílik. A hálószobában csak egy éjjeli szekrény és egy széles ágy volt, a
szemközti falon pedig a szekrények sorakoztak. Nem volt tele mindenfélével,
mint Jae háza, sokkal inkább csak annyi volt, ami a minimumnak számít.
- Akkor én, most itt
hagylak, be kell érnem a munkahelyemre. – nézett be a szobába Jeong Guk.
- Rendben van. Én
nappalos vagyok, szóval majd reggel találkozunk, ha akkor még itt leszek. –
habogtam. Már azt hittem, hogy elment, még visszanézett és pár percig
gondolkodott, de végül megszólalt: - Ne felejtsd el bezárni az ajtót. A pulton
hagytam a kulcsaid.
- Oké.
Miután elment fel alá
járkáltam. Olyan szokatlan volt ez a lakás. Ha belegondolok, még csak most
járok itt másodjára. A hajfestés óta nem jártam erre. Végül elkezdtem kipakolni
a holmijaimat a tusfürdőmet a fürdőbe a samponommal együtt, az egyik üres
szekrénybe pedig bepakoltam a magammal hozott kávékészítményeket.
Kíváncsiságból benéztem a hűtőbe és ugyan azok a viszonyok fogadtak akár csak
otthon. Vagy nincs a hűtőben semmi vagy a fele már rég meg romlott. Az elején
nem tudtam, hogy nyissam-e ki a fiókokat, hátha találok helyet a ruháimnak, de
végül szétnéztem. Az ajtó felöli szekrény teljesen üres volt. Nem tudom, hogy Jeong
Guk szabadította fel nekem a szekrényt, vagy eleve nem volt használva, de
elkezdtem a ruháimat is elrendezni. A fele polcos volt és volt egy ív amire
fogassal tehettem pulóvereket vagy kabátokat. Az utolsó ruhadarab, amit azóta
is őrizgettem, letettem az ágy szélére összehajtva, hogy majd megtalálja
reggel. Úgy döntöttem, hogy hamarabb megyek el, mintsem ő haza ér. Nem tudom,
hogy mindig kínos lesz-e, vagy csak az elején, de úgy érzem, hogy
kényelmetlenül érinti az, hogy beköltöztem.
Nehezebben aludtam el,
mint szoktam és a szokásosnál is hamarabb keltem fel. Mivel nem tudtam mit
kezdjek a plusz időmmel ezért lefőztem két adag kávét, az egyiket bögrébe
töltöttem és megittam a másik adagot pedig termoszba töltöttem, hogy meleg
maradjon Jeong Guk számára, ha hazaér. A nappaliban találtam párat azokból a
cetlikből, amiket a munkahelyén használ és írtam neki egy üzenetet.
Kicsit rendet raktam
és bevetettem az ágyat. Lefelé levittem a szemetet, ami nagy részben abból
állt, amit, korán reggel kiselejteztem a hűtőből és képzeletben felírtam, hogy
a műszakom után el kellene mennem bevásárolni.
- Hmm, férfi illatod
van. – szagolt bele a levegőbe Sol Hye, úgy nézett ki, mint aki nem hisz az
orrának.
- Akkor nem csak én
érzem. – suttogtam, de Sol Hye meghallotta.
- Mesélj csak. –
parancsolt rám.
- Nem az, amire te
gondolsz. Ami azt illeti a szabadnapom igen eseménydúsan telt. Kilakoltattak,
így most az egyik barátomnál lakom.
- Kilakoltattak? De
miért? – kérdezte meglepődötten.
- Én sem tudom
pontosan. De lejárt a bérleti szerződésem, és elméletileg a tulajdonos talált
egy jobb ügyfelet, így meg sem tudtam újítani.
- Ez borzalmas. –
ölelt meg Sol és együtt érzően paskolta a hátamat.
- De most lássunk
munkához. – tereltem a témát. – Tiéd a vízi hulla. – szögeztem le elsőként.
- Jó, mert most rossz
passzban vagy. – bólogatott.
- Hé! Egyébként is te
lennél a soros! – kiáltottam a lány után, de ő csak haladt tovább a folyosón
ügyet sem vetve rám. Én is elindultam a bonctermek felé, hogy hozzákezdjek
valamelyik testhez, a főnököm hirtelen jelenik meg a folyosón valamelyik ajtó
túloldaláról és lendülettel kezd el maga után húzni az alkaromnál fogva.
- Szükségem van
minden korboncnokra most. – jelentette ki erélyes hangján. Csak bólintani
tudtam mielőtt tovább nem állt. Mindenkit behívattunk az előtérbe, csak ott
fértünk el mind kényelmesen. Meglepően nyugtáztam, hogy a kezdő dolgozóink is
mind itt vannak. Mi az az eset, ami ennyi patológust kíván meg?
- Ha még nem láttátok
a hírekben, akkor most elmondom. Egy busznak hajtott egy veszélyes hulladékot
szállító kamion. Nagyon sok halottunk van így minden emberemre szükségem van.
Minden ma nem dolgozó patológust behívattam. Arra kérlek, hogy kettesével
üljetek be az egyik kocsiba és siessetek a helyszínre.
Sol Hye és én értünk
ki a leghamarabb a helyszínre. Felmutattuk az igazolványainkat, így a kint álló
rendőrök beengedtek minket a káosz kellős közepébe. Már sikerült eloltaniuk a
tüzet, oldalt egy sátorba bújtatva fektették le a hallottakat a kíváncsi szemek
elől. Nekünk kellett ellenőrizni az esetleges életjeleket majd mi biztosítottuk
a szállítást. A rendőrök végezték az oroszlánrészt, ami a testek
személyazonosságának kiderítése volt. Az orvosok az élőkkel foglalkoztak. A
nagy káoszban, mintha Jeong Guk-ot is felismertem volna, de alig láttam egy
pillanatra az arcát. Mivel tele lett a kocsink, visszaindultunk a Patológiai
Intézetbe. Miután minden test beérkezett hozzánk, csak akkor kezdődött nálunk a
munka. Elsőként az azonosítás tartott sok ideig, a főnök el volt havazva a
családtagok értesítésével, mi pedig a megfelelő címkézéssel és konzerválással
voltunk elfoglalva. Az égési sérültek a legnehezebb esetek, nem nagyon tudunk
velük kezdeni sok mindent és a családtagoknak is az a legnehezebb, hogy a
legtöbbjük a felismerhetetlenségig égett. Nekem az volt a feladatom, hogy
minden testnek ellenőrizzem a tüdejét és, hogy megállapítsam a tűz volt-e a
halál oka. Hajnali háromig folyamatosan talpon voltam. Négy órát tudtam aludni
az irodában az íróasztalnak dőlve, mielőtt még egy végső ellenőrzést követően
végre hazaengedtek.
Miután leszállok a
buszról, még 15 percet kell sétálnom, hogy elérjek Jeong Guk lakásáig. A friss
levegő jót tett, sokkal éberebbnek éreztem magam tőle.
Próbáltam hangtalanul
becsukni magam után az ajtót és minél kevesebb nesszel mozogni, bizonyára a
lakótársam is nehéz napon volt túl. Mivel nem láttam a kanapén ezért
benyitottam a hálószobába. Összegömbölyödve aludt az ágy szélénél, a haja
teljesen az arcába lógott a paplan pedig félig lecsúszott róla. Mikor mellé
értem pont fordult egyet, de az ágy rossz irányába, még időben megtartottam a
fejét, hogy ne essen le, óvatosan visszaengedtem a párnára, de úgy tűnt, hogy
ébredezik. A sejtésem be is bizonyosodott, amikor lassan kinyitotta a szemeit.
- Jól vagy? –
kérdeztem.
- Jól. És te? –
kérdezte rekedt hangon. Felült az ágyon és pislogott párat. – Mikor jöttél
haza?
- Az előbb. –
válaszoltam. – Megint megnőtt a hajad. – állapítottam meg, miközben a füle mögé
próbáltam tűrni pár tincset. – Éhes vagy? – kérdeztem hirtelen felindulásból.
- Kicsit. –
gondolkodott el, ami azt illeti nem volt meggyőző, de ennyi is elég volt. Kisomfordáltam
a konyhába és benéztem a hűtőbe. A francba. Úgy volt, hogy a műszakom végén
elmegyek bevásárolni, de végül nem csak nappali műszak lett belőle és teljesen
kiment a fejemből.
- El kell mennem a
boltba. – jegyeztem meg, mikor hallottam a fiú, közeledő lépteit.
- Átöltözök. –
bólintott, majd visszavonult a szobájába. Gyorsan magára kapott egy fekete
pulóvert és egy farmert, a haját pedig megfésülte, de ennél több változást nem
észleltem. Beültünk a kocsijába és csak a legközelebbi szupermarket
parkolójában állította le a motort.
- Te is ott voltál a
helyszínen? – kérdezte meg Jeong Guk néhány perc néma csend után. A zöldséges
pultnak dőlve fürkésztem a kínálatot, fel sem néztem a zöldségekből mikor
válaszoltam.
- Persze, minden
munkatársam kint volt. – bólintottam. A komor és fáradt hangulat ránk
telepedett, nem is igazán beszélgettünk később, ahogy haladtunk a bolt tömött
sorai között.
Mivel mindent összeszedtünk,
amire szükségem lehetett, már csak a hosszú sort kellett kivárnunk a kasszánál.
Jeong Guk felpakolt mindent a futó szalagra, majd előkotorta a zsebéből a
pénztárcáját. Ahogy őt figyeltem felmerült bennem egy kérdés. A saját
fizetésemből kiindulva az övé sem ölthet hatalmas méreteket, még is egy szebb
lakásban él és drágábbnak tűnő ruhái is vannak. Udvariatlanság lenne
megkérdezni, hogy a szülei tehetősek-e, valamint nem is tartozik rám, de
szerintem ez lehet a helyzet.
Gyorsan észbe kaptam
és elkezdtem szatyrokba pakolni a vásárolt cikkeket, miután Guk fizetett,
elvett tőlem pár szatyrot, hogy segítsen. Egész úton azon gondolkodtam, hogy
mennyi mindent nem tudok Jeong Guk-ról, annak ellenére, hogy már 2 éve ismerem.
Az egy dolog, hogy Young Jae gyerekkori barátja, de az én barátom is. És
valószínűleg ő sem tudhat rólam sok mindent, ennek ellenére soha nem is
kérdezősködött, de azonnal befogadott mikor bajba kerültem.
- Köszönöm. – nyögtem
ki a kocsiút alatt, mivel szólt a rádió azt hittem nem hallotta meg, de aztán
rám nézett összezavarodott tekintetével. – Remélem jobban meg tudjuk ismerni
egymást ezúttal. – fejtettem ki a gondolatfoszlányom egy részletét. Látszott,
hogy nem nagyon érti, honnan jött ez hirtelen, de szerényen bólintott.
Visszaértünk Jeong
Guk lakásához, ahol Young Jae már ránk várt.
- Mi tartott ennyi
ideig? – toporzékolt.
- Valami történt? –
kérdezte Jeong Guk, valóban kicsit feszültnek tűnt önmagához képest.
- Un Byeol, emlékszel
még Se Byun-ra?
Megfagytam egy
pillanatra, a levegőben megálltam a szatyrok emelésével.
- Remélem, nem azt
akarod mondani, hogy a városban van? – reménykedtem.
- Miről van szó?
Beavatnátok engem is? – nézett ránk felváltja Jeong Guk zavartan.
- Se Byun az egyik
volt barátnőm. – mondta a tényt.
- És engem utál. –
folytattam szem forgatva.
- Ami azt illeti,
van, amit nem mondtam el neked Guk. Mikor még az orvosira jártam volt egy
barátnőm. Miután szakítottam Se Byun-nal, együtt voltunk egy rövid ideig Un
Byeol-lal.
Jeong Guk pislogott
párat, mint aki nem hiszi el, amit hallott. Nem tudom eldönteni, hogy milyen
érzések suhantak át az arcán, mert sosem voltam jó abban, hogy leolvassam az
érzéseit, mindenesetre a megdöbbenés tisztán kivehető volt.
- Nem kell komoly
dologra gondolni, csak fél évig voltunk együtt, rájöttünk, hogy sokkal jobban
érezzük magunkat barátként és így alakult. – vontam vállat, mintha nem lenne
nagydolog. Persze ez nem teljesen volt őszinte, valamilyen szinten a közös
emlékeink befolyásolják a barátságunkat, de mindketten vagyunk elég érettek
hozzá, hogy kezelni tudjuk a személyes érzéseinket. Nem jelenti azt, hogy szakítottunk,
és már nem szeretem, egyszerűen csak nem szerelemből, hanem barátságból.
- Tudtam, hogy közel
álltok egymáshoz, de erre nem gondoltam volna. – vallotta be a fiú, kicsit
csalódottan.
- A múlt már elmúlt.
– erősítette meg Jae és kivett a kezemből pár szatyrot. Jeong Guk, ugyan abban
a helyzetben állt és meredt maga elé, mondani akartam neki valamit, de amint
kinyitottam a szám vissza is csuktam.
- Menjünk be. –
mondtam és a kezébe adtam pár szatyrot. A hangomra visszatért a valóságba, még
mindig a gondolataiba révedt, de már megmozdult. Jae már egy ideje az ajtó
előtt várt, hogy beengedjék.
Lepakoltunk a
konyhapulton és elkezdtem elpakolni az ebédhez nem szükséges árukat. Jae látta
a fiú töretlen zavartságát, ezért elkezdett szabadkozni, hogy nem akarta
eltitkolni ezt előle, csak nem akarta, hogy másképpen nézzen ránk. A Jeong fiú
hitegette a barátját, hogy nem haragszik, csak meglepte a dolog, de nekem
valami nagyon sántít ebben a vallomásban, látszik, hogy zavarja valami. Fél
füllel hallgatóztam, ahogy beszélgetnek, de úgy tettem, mint aki teljes
figyelmével dolgozik az ebéden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése