ALWAYS BUSY WITH YOU (2018)

6.FEJEZET

Már egy órája forgolódtam az ágyban, mire végül arra jutottam, hogy kimegyek a konyhába és iszok egy pohár vizet. Még mindig nehezen alszom el ebben a házban. Már felkapcsoltam a villanyt, mire észbe kaptam, hogy Jeong Guk biztosan a kanapén alszik. Letettem a pultra a poharamat és közelebb merészkedtem, hogy megnézzem felkeltettem-e az alvó fiút. Mocorogni láttam, de a szeme csukva volt. A haja izzadtan és kócosan lapult a homlokára a keze pedig görcsösen szorította a lepedőt, amit takarónak használt. Úgy nézett ki, mint akinek rémálma van. Nem tudtam eldönteni, hogy fel kellene ébresztenem, vagy inkább nem. Tanácstalanul álltam felette és néztem, ahogy összerándul. Egyik kezével elengedte a takarót, így a jobb keze lelógott a kanapéról. Vissza akartam helyezni az eredeti pozíciójába, de mikor hozzáértem a tenyeréhez összefűzte az ujjainkat és nem engedett a szorításából. Nem volt más választásom, mint, hogy leüljek a földre és mellette maradjak. Féltem, hogy felébresztem, de megkíséreltem a másik szabad kezemmel felemelni a fejét és felülni a kanapéra, hogy az ölembe hajtsa a fejét, nagyon óvatosan mozgattam így nem ébredt fel. Hogy megnyugtassam elkezdtem simogatni a haját időközönként. Egy fél óra múlva úgy látszott, mintha kisimultak volna a vonásai és sokkal békésebbnek tűnt.

Nagyon későre járhatott, mert mikor becsuktam a szemem, már nem volt erőm újra kinyitni.

Arra keltem fel, hogy Jeong Guk teste mocorogni kezdett mellettem. A kezeink még mindig össze voltak fűzve a fiú mellkasán pihenve. Az elején még nem tűnt fel neki a helyzet, amibe keveredtünk, de amint rendesen nyitva tudta tartani a szemét, villámgyorsan engedte el a kezem és felült nekem hátat fordítva, nem kell semmilyen diploma ahhoz, hogy tudjam, most mennyire kínosan és zavarban érezheti magát. Halvány fogalma sem volt róla, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe. Ahogy végre kiszabadult a kezem kezdett visszaállni a normális vérkeringésem.

- Mióta vannak rémálmaid? – szólaltam meg elsőként. Felálltam a kanapéról és kimentem a konyhába, hogy kávét csináljak. Guk csendesen követett a másik helyiségbe és leült az egyik távolabbi székre. Hol a hajába túrt idegesen, hol pedig a kezét tördelte.

- Mire gondolsz? – kérdezett vissza.

- Jeong Guk. – ejtettem ki a nevét. Végre felnézett így a szemünk egy magasságba került.

- Nem tudom. Rég óta. Amióta áthelyeztek. – habogta. Látszott, hogy nem szívesen beszél erről. Szégyelli magát? Csak mert rémálmai vannak? Ebben nincs semmi kivetni való.

- Még sosem mondtam ezt senkinek, szóval te vagy az első. – kezdtem bele, de ezúttal sokkal bizonytalanabbul. – Mikor elkezdtem dolgozni a hullaházban nekem is rémálmaim voltak, minden éjszaka. Még most is vannak. Nap, mint nap olyan dolgokat látunk, amiket nehéz önmagunkban feldolgozni. Semmivel nem vagy kevesebb, csak mert rosszat álmodsz.

Mire befejeztem a monológom lefőtt a kávé, kiöntöttem két bögrébe, majd az egyiket elé toltam.

- Köszönöm. – jegyezte meg halkan.

- Te .. – kezdett bele, majd hirtelen megállt, végül még is folytatta, most már a szemembe nézve. – Hogy csinálod? Hogy tudsz aludni éjszaka?

- Úgy nézek ki, mint aki jól alszik? – kérdeztem szórakozottan, majdnem fel is nevettem a feltételezésen.

- Azt hittem csak nekem vannak rémálmaim. – mondta, miközben belekortyolt a bögre tartalmába.

- Mi van a társaddal? Vele nem beszéltél erről? – kérdeztem kíváncsian, mire kelletlenül megrázta a fejét.

- Olyan makacs vagy. – végül nem bírtam ki és elkuncogtam magam.

- Terveztél valamit szilveszterre? – váltott témát Guk, miután megköszörülte a torkát.

- A nővéremmel szoktam ünnepelni, de a férjével most külföldön vannak. Sol Hye említette, hogy el akar rángatni egy szórakozó helyre, de biztosan találok valami kifogást. – ecseteltem.

- Én Busan-ba utazom, ha gondolod, velem jöhetnél. – közölte a meghívást, végig a bögréjét fixírozva.

- Nem lenne furcsa a szüleidnek? – gondoltam bele, nem akarok gondot okozni nekik, vagy esetleg félreértésbe keveredni.

- Van ott egy házam, nem kell a szüleimnél laknunk.

Egy részről csábít az ajánlat, mert így többet megtudhatok a fiúról, ha megnézem a szülővárosát, de másrészről nem értem, miért hívott meg. Valamint az, hogy ketten legyünk egy nagy ünnepkor, pedig nagyon személyesnek tűnik.

- Rendben. – egyeztem bele. Nem is tudom, hogy miért, de egyszerűen csak kimondtam a beleegyezésem. Jeong Guk-ot is meglepte, milyen hamar belementem. Lassan de biztosan kezdjük megismerni egymást, nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom, de valamilyen kapcsolat kezd kialakulni közöttünk, ami egyelőre még nincs kifejlődve eléggé, hogy megnevezzem.

Mielőtt még bármelyikünk is megszólalhatott volna, megcsörrent a telefonom. A főnököm hívott, hogy betudnék-e menni dolgozni, mert az egyik korboncnok beteget jelentett. Természetesen azt mondtam, hogy ráérek.

- Be kell menned? – kérdezte megerősítésként Guk.

- Igen. Később ezt még megbeszéljük. – beszéltem, de már felálltam az asztaltól, hogy a mosogatóba állítsam az üres poharakat.

Jeong Guk is felállt, mire értetlenül néztem rá.

- Beviszlek, egyébként is be akartam menni a rendőrségre pár dossziéért. – tudatta velem és már fel is vette a kabátját. Minden fenntartás nélkül elfogadtam az ajánlatot, hiszen be kell vallanom, sokkal kényelmesebb kocsival utazni, mint a tömött buszokon, főleg a reggeli órákban, mikor mindenki munkába igyekszik.

- Mit szoktál látni, amikor rosszat álmodsz? – szólalt meg meglepetésemre Jeong Guk. Nem válaszoltam azonnal, ezért azt hitte, hogy valami olyat kérdezett, amit nem kellett volna, de mielőtt szabadkozhatott volna elkezdtem beszélni.

- Holtakat, nyílván. Néha amikor késő estig bent vagyok, még hallucinálni is szoktam.

- Ezt hogy érted? – nézett rám egy pillanatra, majd vissza az útra.

- Mikor fáradt vagy, van, hogy elfelejtesz dolgokat. Elhelyeztem egy testet az asztalon, majd később egy másikon feküdt. Valójában én tettem át, mikor befejeztem a vizsgálatokat, de elfelejtettem. A munkatársaim kinevettek, amikor kértem, hogy soha többé ne osszanak be éjszakára, mert a holtak maguktól átfekszenek. Akkoriban azt hittem megőrültem.

- Hogyan szoktál hozzá?

- Nem tudom. Egy idő után természetes volt és többé nem foglalkoztam vele. – vontam vállat.

- Nehéz lehet ott dolgozni. – jegyezte meg tiszteletteljes hanglejtéssel.

- Nem nehezebb, mint neked. Ne becsüld le magad. Jó rendőr és jó nyomozó vagy. – bíztattam, de nem csak üres szavakat formáltam, komolyan is gondoltam.

- Köszönöm, hogy elhoztál. – zártam le a beszélgetésünket, ahogy lekanyarodott az intézetünk melletti parkolóba.

- Találkozunk otthon.