2.FEJEZET

Olyan tökéletes. Követtem a szememmel minden mozdulatát, ahogy újra és újra elismétli a lépéseket, figyeli magát a tükörben és javítja a mozdulatok tisztaságát. Még egy elnyúlt melegítőben és fehér pólóban is úgy nézett ki, mintha a GRAZIE címlapjából lépett volna ki. Megbabonázva figyeltem könyökömre támaszkodva, csodáltam a nem mindennapi kilátást. Mikor táncol, mindig úgy érzem, hogy valójában nem is ember. Csak is egy angyal lehet. Angyali hanggal és angyali kecsességgel. A tartásában is megmutatkozik, hogy balettot is tanult több más táncstílussal egyetemben. Mintha Jong In megérezte volna magán a tekintetem. Észre sem vettem, hogy megállt a mozdulatsorban és a tükrön keresztül néz rám, mikor találkozott a tekintetünk zavartan elfordítottam a fejem.

- Min agyalsz ennyire? – kérdezte kissé pihegve. A nyaka köré tekerte a törölközőjét majd tett felém pár lépést.

- Csak a szokásoson. – próbáltam hárítani a témát, de Kai nem nagyon szerette a megválaszolatlan kérdéseket. Főleg azokat, amik velem kapcsolatosak. Elmondása szerint lehetetlen megfejteni mire gondolok és ilyenkor az arcomról sem tud leolvasni semmit, egyébként sem túl jó a burkolt jelek és célzások megértésében. Ezt már volt alkalmam megtapasztalni.

- Eun Soo. – mondta ki a nevem, mosolyogva guggolt le elém, kezeit a térdén pihentette és átható tekintettel méregetett.

- Nagyon jól táncolsz, ez minden. Konkrétan arra gondoltam, hogy ezt el tudnám nézni egész nap. Most boldog vagy? – morogtam durcásan. Zavarban éreztem magam, hogy ezt ki kellett mondanom hangosan és éreztem, ahogy az arcom egyre forróbb lesz.

- Nagyon édes vagy, amikor zavarodban próbálsz megkarmolni. – simított végig a hajamon a fiú ezzel is még jobban kihangsúlyozva a mondandója átvitt értelmét.

- Te most úgy kezeltél, mint egy macskát? – kérdeztem hitetlenkedve majd ellöktem a kezét. Ezt egy csöppet lekezelőnek érzem, de az az édes mosoly, ami a szája szélén ékeskedik, megnyugtat arról, hogy valóban semmilyen rossz szándék nem vezérelte.

- Szeretnéd, ha megtanítanálak táncolni? – Jong In megragadta a csuklómat és álló helyzetbe tornázott, tiltakozni sem volt időm, mellém állt és magyarázni kezdett. Lassan és türelmesen elmondta, hogy mikor melyik lábamat emeljem, hogyan alakítsam a kézmozdulataimat és még meg is mutatta nekem, hogyan csináljam. Lassan haladtunk, de nem úgy tűnt, hogy Kai-t zavarná. Mikor már ötödjére próbáltam el a kézmozdulatot sikertelenül Jong In a hátam mögé lépett és körbefonta az ujjait a csuklómon. Az előttünk elterülő tükörben teljes rálátásom volt a fiúra, aki velem párhuzamban csinálja a tánclépést nekem csak annyi volt a dolgom, hogy hagyjam irányítani a karomat.

×

A dal már véget ért, én viszont folytattam a táncot. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy semmit sem érzékeltem magam körül, még az időközben érkező csapattársamra sem reagáltam, pedig egy ideje már szólongathatott. Keserű mosoly, valahogy mindig eszembe jutnak ezek az apró emlékek, amik először melegséggel töltenek el, boldog vagyok, hogy a részese lehettem. Másrészről viszont el akarom felejteni őket, hogy ne tudjam mit veszítettem el, és mi nem az enyém már.

- Még mindig nem akarod elmondani, hogy mi nyomja a pici lelkedet? – kérdezte meg reménykedve Dol Mi, aki a legközelebb ál hozzám az ötfős csapatunkból. Elkezdett bemelegíteni, de azért a szemét rajtam tartotta hátha megtörök.

- Vannak olyan dolgok, amikről nem érdemes beszélni. – replikáztam lemondóan.

- Gondolj kiskutyákra, az majd felvidít. – bolondozott a festett szőke, amit csak egy szemforgatással jutalmaztam. Ha tudná, hogy még a kiskutyákról is ő jut eszembe. – Gondolkoztál már az ajánlaton, amit kaptunk? – terelte a témát más mederbe.

- Hogy az SM Entertainment híres idol csapatot farag belőlünk? Igen, gondolkodtam rajta egy keveset. – bólogattam, próbáltam vissza szellemülni a gyakorláshoz, de egy kérdés csak nem hagyott nyugodni. – A többiek mit gondolnak róla?

- Nagyon izgatottak miatta. Már ott azonnal elfogadták volna a felajánlást, de te vagy a leader. Neked kell döntést hoznod. – rántotta meg a vállát, mintha ez olyan egy egyszerű döntés lenne. Persze, ez egy nagy lehetőség és nem kellene, hogy az egyik ott dolgozó idol miatt ne fogadjam el a szerződést. Még is félek alászignózni a nevem, mert ez azt jelentené, hogy gyakran összefutnék vele. Fájna, ha nem ismerne fel, de az is fájna, hogyha úgy tenne, mintha ismerne.

Hosszasan elgondolkoztam a témán. Végül pedig arra jutottam, hogy nem frontálisan, de apránként fogok szembe nézni vele és az apró lépés kezdete az, hogy ha szerződünk az SM-hez. A lányok boldogok voltak, hogy dűlőre jutottam és hatalmas nagy csoportölelésbe zártak. Ők ünnepeltek, de én nem nagyon voltam képes a leg szívből jövőbb mosolyomat mutatni nekik.

Megkaptuk a legelső menedzserünket, aki részletesen tájékoztatott minket a legégetőbb fontosságú dolgokról. Azzal a feltétellel egyeztünk bele az egészbe, hogy a személyazonosságunk titokban marad. Minden eseményen, próbán vagy fellépésen maszkban mutatkozhatunk és csak is a személyzet tud a valódi kinézetünkről és kilétünkről. Az elején nagyon idegennek éreztem, hogy amíg az SM falain belül voltam a fekete fellépő maszkomat kellett viselnem és a sötét frufrus parókámat, ami elrejtette a hamvas szőke tincseimet. Végül volt időm megszokni. Az EXO két hétig másik városban volt, így esélyem sem volt, hogy összefussak velük a cégnél, ami megnyugtató volt. Azonban nem tudom örökké elódázni a találkozást, egyszer meg kell történnie, és szörnyűbbnél szörnyűbb forgatókönyvek játszódtak le a szemem előtt hogyan sülhet el a legkevésbé sem előnyösen.

Késő este volt, a teremben ahol voltam csak egy lámpát kapcsoltam fel, hogy elég fényt szolgáltasson, de ne vakítson el, ezért félhomályban derengett a stúdió. Azt remélve, hogy már mindenki elment és senki sem hallja a bánatom kifejezését, amit Kelly Clarkson dalába próbáltam belesűríteni. Az angol kiejtésemen még volt mit javítani, de azért szépen ejtettem a szavakat. Ez a dal a kedvencem és ez tükrözi a legjobban az érzéseimet, ezért is szerethettem meg ennyire. Felszántottam az ujjaimmal a zongora billentyűzetét, majd az előjátékot követően belekezdtem a dal éneklésébe is: „Because of you, I never stray too far from the sidewalk, Because of you, I learned to play on the safe side so I don’t get hurt. Because of you, I find it hard to trust not only me, but everyone around me, Because of you. I am afraid.”

A dallam csak úgy sodort magával, a szöveg pedig annyira a szívembe mart, hogy a sírás határán álltam. Mert minden igaz. Minden, amit most egy másik nyelven éneklek egy megtört lány utolsó segélykiáltásai. Le sem tudnám tagadni mennyire megértem ezeknek a soroknak a jelentését. Miatta. Mikor befejeztem a dalt csak magam elé bámultam. A kotta mellé hajított maszkomat fixíroztam, kellett pár perc, hogy felocsúdjak a dal hatalmas ereje miatt, annyi érzelem játszódott le bennem ez alatt, a négy perc alatt. Ami végleg felébresztett a transzszerű állapotból az egy parfis csapódása a földön. Felkaptam a maszkomat majd sebesen takartam el vele az arcom, csak ekkor fordultam hátra, hogy megnézzem a zaj forrását. Ekkor egyenesedett fel a férfi, aki a zajt csapta. A nyitott ajtón keresztül majdnem teljes egészében láttam az alakját, de közelebb is lépett ekkor lépett be a lámpa hatósugarába, ekkor láttam meg az arcát. Még is mit keres ő itt?

- Ne haragudj nem akartalak megzavarni. Általában senki sincs már itt rajtam kívül ilyenkor így meglepődtem, amikor hangokat hallottam. – zavarában a fülét kezdte el piszkálni. Mindig ezt csinálja, amikor ideges. Jó látni, hogy van, ami sosem változik. – Te vagy annak az új bandának a legidősebb tagja, ha jól emlékszem. – ezúttal a nyakát kezdte el dörzsölgetni, lerítt róla, hogy zavarban van. Kevesen tudják róla, de a színpadon kívül valójában egyáltalán nem egy rossz fiús alkat és önbizalma is csak a színpadon mutatkozik meg.

- Igen, örülök a találkozásnak Ai vagyok. – mutatkoztam be egy rövid meghajlás kíséretében szándékosan a színpadi nevemet használva.

- Örülök a találkozásnak, Kim Jong In vagyok. – mutatkozott be ő is illendően formális beszédstílussal. Nem ismert fel, bár a tompa világítás és a maszkom eltakar. Még is, a hangomat sem ismerte fel. Ilyen hamar elfelejtett volna? Neki az az egy év, amíg együtt voltunk semmit sem jelentett? Bizonyára.

- Akkor én megyek is. – gyors léptekben haladtam el mellette, minél távolabb akartam kerülni tőle. A puszta jelenléte fájdalmat okozott, nem bírtam. A folyosó végén azonban utolért.

- Ne kísérjelek el? Késő van…

- Nem szükséges köszönöm. – válaszoltam elutasítóan, rá se néztem csak haladtam előre. Megérezhette a negatív energiáimat felé, mivel ezt követően nem próbálkozott, de az SM bejáratáig némán jött mellettem. Minden energiámat felemésztette az, hogy ne vágjak fájdalmas grimaszt. Még nevetnék is ezen az abszurd helyzeten, ha valaki nekem mesélné, de így megélve elment a kedvem a tréfálkozástól.