3.FEJEZET

Az éjszakámat álmatlanul hánykódva töltöttem el a lakásomban. Másnap reggel pedig olyan fáradtnak éreztem magam, mint aki hetek óta nem aludt 5 óránál többet. Kisomfordálva a konyhámba két kávéadagot összeöntve készítettem el az energia bombámat, hogy nyitva tudjam tartani a szemem a nap hátralevő igen hosszú részében. Az igazgató azt kérte tőlünk, hogy kezdjünk el gondolkodni az első dalunkon. Ha elég jóra írjuk meg, akkor még a debütáláshoz is felhasználhatjuk, de ha nem sikerül egy valaki más által írt számot kellesz felénekelnünk, ezt az opciót pedig senki sem akarta a csapatban. Ennek a tehernek az oroszlánrésze pedig Jin Soo-nak jutott ki, mivel közülünk ő az, aki korábban is eszkábált dalokat, ebben az esetben nem nagyon tudunk segíteni neki, csak is támogatni tudjuk. Ami számomra meglepő volt, hogy a menedzser maga akart velem négyszemközt beszélni és a nap folyamán meg is keresett, míg az épületben lézengtem. Leültünk az irodájában és feszített figyelemmel vártam, hogy előálljon egy okkal, amiért hivatott. Elmondta nekem a körítést, miszerint úgy sincs jobb dolgom jelenleg, elvállalhatnék egy egyéni munkát, amit nem rég ajánlottak fel a cégnek és engem találtak rá a legalkalmasabbnak. Érdeklődve hallgattam a részleteket, de egy kicsit megijedtem, amikor szóba került a fotózás szó.

- Bizonyára nem ismeretlen neked az EXO énekese D.O Kyung Soo neve. Vele kellene dolgoznod egy nap erejéig egy fotósorozat keretében. A koncepció az ősz és az őszi kollekcióhoz keresett idolokat a Vogue magazin. Rád gondoltunk, de rajtad áll, hogy elfogadod-e az ajánlatot.

- Miféle képekről lenne szó? – érdeklődtem.

- Semmi zavarba ejtőt nem kell csinálnod ettől, nem kell tartanod.

Rábólintottam. Még mondott nekem pár információt a helyszínről valamint megnevezte a napot, amikor ez az egész megrendezésre kerül. Meglepően közeli dátum volt. Aláírtam a kinyomtatott szerződést, majd meghajolva távoztam. Csatlakoztam Dol Mi-hez a büfében és elmeséltem neki miért hivatott a menedzser.

- Nagyon büszke vagyok rád! Azt gondoltam volna, hogy tőből visszautasítod a felkérést. – veregetett vállon a lány, mire én arrébb húzódtam, hogy ne tudjon tovább ütögetni. Belekortyoltam a poharamba, Dol Mi pedig elkezdte rágni a félig otthagyott szendvicsét.

- Miből gondolod, hogy egyből visszautasítom?

- Igaz, most D.O-ról van szó. Csak Kai-t utasítanád vissza. – koppintott a fejére a lány, mintha valami fontos dolgot kevert volna össze. A mondat hatására félrenyeltem a kortyolgatott vizet és kikerekedett szemekkel bámultam a barátnőmre. Valóban azt hallottam, amit mondott?

- Még is miből gondolod ezt? – kérdeztem hisztérikusan. Nem úgy tűnt, mint aki találgat, úgy mondta, hogy a mondat telibe találjon, bele a közepébe.

- Szívem. – tette a kezét a vállamra és lesajnálóan pislogott párat, mintha valami nagyon egyszerű és érthető dolgot kellene elmagyaráznia. – Mindenkit emberszámba veszel Kai-n kívül, ergo nagyon hülyének kell lenni, hogy ne tűnjön ez fel. Főleg a legjobb barátnődnek. Csak azt nem tudom mivel ártott neked szerencsétlen.

- Ne folyj bele olyan dolgokba, amit nem érthetsz meg. – közöltem vele szárazon. Mit tudsz te? Állítólag a legjobb barátnőm vagy, az én pártomon kellene állnod nem pedig Jong In-t szegénykézni. Minden további szó nélkül felálltam, amit a barátnőm furcsa pillantásokkal jutalmazott azonban túlságosan felhúztam magam, hogy érdekeljen. Miért vagyok ilyen ingerlékeny, ha róla van szó? Miért nem tudok egyszerűen közömbösséget érezni iránta? Gyűlölöm, amiért még mindig befolyásolja az életemet.

×

A napokban nem hozta fel a témát Dol Mi amiért hálás voltam. Nem szeretek rossz viszonyban lenni vele, de ha Jong In-ról van szó, nem tudom magamban tartani a véleményem. A táncterembe vonultam, hogy táncoljak egy kicsit, talán az valamiképpen feloldja a feszültséget bennem. De minden átkozott terem, minden átkozott mozdulat rá emlékeztet. Mintha képtelen lennék szabadulni tőle és ez az érzés minduntalan fojtogat. Miután az órára pillantottam egyszer csak bevillant, hogy ma kell mennem a fotózásra, én pedig még mindig az SM tánctermében állok izzadtan. Villám gyorsan kapartam össze a cuccaimat és fogtam egy taxit, hogy minél előbb hazaérhessek. Lezuhanyoztam és felöltöztem egy átlagos öltözetbe, az idő is ott volt, szóval alig lettem kész mikor a menedzser megnyomta a lakáshoz tartozó csengőt, de pont belefértem az időbe hála annak, hogy sminkelnem vagy a hajammal nem kellett foglalkozzak.

A menedzsernek egy ezüstszínű autója állt kint, így ő vitt el engem a fotózás helyszínére. Mivel nem a szabadban tartjuk, hanem a négy fal között ezért egy fotóstúdiónál szálltunk ki. Lenyűgözött az építmény mérete, de kellett is ennyi hely, hiszen sok teret vesz igénybe egy ilyen helyszín felállítása. Nagyon újnak éreztem magam ezért idegességemben az ujjaimat tördelve haladtam szorosan a menedzser széles háta mögött. Hogy őszinte legyek ötletem sincs, mit kellene itt produkálnom. Tudják, hogy kezdő vagyok igaz? Remélem nincsenek nagy elvárások az irányomban. Amint beértünk a dolgok sűrűjébe ki sem láttam a sok sürgölődő stábtagtól. Az én felkészítésemmel megbízottak pedig azonnal megkezdték a munkálatokat. Először a hajamat oldották meg. Levették a parókát majd egy ahhoz hasonlóval tértek vissza. A fodrász még felfogta az eredeti szőke hajamat majd gondosan elhelyezte rajta a műhajat. Ügyelt arra, hogy tökéletesen természetesnek tűnjön. Ezek után egy halvány sminket kaptam és végül csak annyi volt a dolgom, hogy felvegyem a ruhát, amit adtak és a maszkomat. Több furcsa pillantást kapok mindegyes nap az állarc miatt, de már egészen megszoktam. Nagyon tetszettek azok az őszi darabok, amik a kezem ügyébe kerültek szóval jól éreztem magam bennük. Már csak magával a fotózással voltak kisebb nagyobb problémáim.

Az egyik staff-os tag azt mondta, hogy a kezdésig ismerkedjek meg a másik féllel mivel még 10 perc áll rendelkezésemre. Azt is elmondta, hogy ezzel megkönnyítem a dolgom, hiszen könnyebben dolgozol egy olyan személlyel, akit szimpatikusnak vélsz. Ezzel egyet is értettem. Mikor kiléptem az öltözőből meg is láttam az említett személyt, ahogy teljes harci szerelésben várakozik az egyik kanapén.

- Örülök a találkozásnak, Ai vagyok. – mutatkoztam be, mikor a fiú látótávolságába értem ő pedig viszonozta a gesztusomat. Összeszorítottam a remegő kezeimet és próbáltam kevésbé idegesnek tűnni, amikor helyet foglaltam mellette a kanapén.

- Ne izgulj annyira. Majd én segítek neked, hiszen ez az első fotózásod. Csak annyi a dolgod, hogy élvezd egy kicsit. – nyugtatott, majd ujjaival mosolyt varázsolt az arcára, amitől jobb kedvem lett.

- Mire kell számítanom?

- Hát, mivel ez egy címlapfotózás ezért valószínűleg képeken lesz, illusztrálva hogyan kell pózolnunk. Csak azt kellesz tenned, amit látsz. – avatott be. Teljes testével felém fordult és megnyugtatóan mosolygott miközben elsorolta a tudnivalókat. Eddig nem láttam belőle túl sokat, de kedves embernek tűnt. Miután ezeket megtudtam inkább arra koncentráltunk a fennmaradó 5 percben, hogy jobban megismerjük egymást. Ezzel együtt a beszélgetés a díjátadón nyújtott előadásunkra is kitért valamint az EXO munkásságára is, amit az ő szájából érdekesnek találtam. Jong In sosem mesélt nekem a munkájáról, míg együtt voltuk, nem igazán volt beszédtéma így nem is nagyon tudtam semmit arról, amit átélt a fiúkkal. Kyung Soo vicces történeteket is mesélt nekem, amitől sokkal felszabadultabb lettem és egy percre teljesen elfelejtettem, hogy nem sokára ki kell állnom a kamera elé.

Viszont az a pillanat is elérkezett. Ahogy Kyung Soo mondta korábban valóban meg kellett néznünk 3 képet és azt hasonlóan lemintázni. Az elején azonban még csak rutin fotók voltak, csak egymás mellett kellett állnunk és a kamerába néznünk. Nem volt nagy ördöngösség. Aztán a következő szintre léptünk és már meg kellett fognunk egymás kezét. Azt hittem jobban fogok izgulni, de valóban segített az, hogy nem ebben a pillanatban kellett szembesülnöm a fiúval. Sokat segített, hogy előtte beszélgettünk. Egyáltalán nem éreztem cikinek az egészet. Ahogy telt az idő egyre jobban egymáshoz szoktunk, hiszen egész nap tartott a fotózás. Mindketten kezdtünk önmagunk lenni a másik előtt és mindkettőnkből előjött az a gonosz csipkelődő természet, de egyikünk sem sértődött meg egy-egy beszóláson. Úgy éreztem, hogy valóban egy hullámhosszon vagyunk. A végére nagyon elfáradtunk, mielőtt még elhagytuk volna a helyszínt, vagy is én elhagytam volna, mivel Kyung Soo volt olyan kedves és meg várt, míg értem jött a menedzser, addig is egy kicsit tovább beszélgettünk és a búcsú pillanatában végül telefonszámot is cseréltünk.

A Dormban lelkesen meséltem el mindent a napomról a lányoknak, akik olvadozva hallgatták az EXO-s fiúról szóló beszámolómat és végül azt is megemlítettem, hogy meg van a száma. Erre még ők sem számítottak.

Másnap összefutottunk a büfében az SM épületében így közös megegyezés alapján tartottunk egy közös ebédet. Ez alatt a rövid idő alatt nagyon megkedveltem Kyung Soo-t. Sosem gondoltam volna, hogy valaha jóban leszek bármelyik EXO-s taggal is, Kai után. De D.O minden várakozásomat felülmúlta. Kyung Soo az egyik filmjéről beszélt, aminek nemrég ért véget a forgatása és megosztott velem pár vicces sztorit. Mindketten hangosan felnevetünk, amikor valaki megszólította D.O-t. Mikor hátranézek a szemem előtt az egész EXO közelít felém és ebben a társaságban Kai is benne van. Baekhyun hevesen integet, amire D.O csak szemforgatással válaszol. Kezdtem pánikba esni, felálltam az asztaltól és szabadkozások közepette eliszkoltam mielőtt még a többi tag a közelembe ért volna. Még nem állok készen ennyi fiút megismerni. Bőven elég nekem egyelőre egy is. Mivel Chanyeol volt hozzám a legközelebb ezért kénytelen voltam köszönni neki, amit viszonzott is, de leléptem mielőtt még beszélgetés kezdődhetett volna. Próbáltam lecsillapítani a hevesen dobogó szívemet, ez nagyon meleg helyzet volt. Nincs problémám a többi fiúval a bandából, de fogalmam sincs, mire számítsak tőlük. Megvártam, míg elmennek és csak azután kommandóztam ki a helyiségből.

A stúdiószobába igyekeztem, hogy csatlakozzam a lányokhoz, amikor az EXO tagok hangját véltem felismerni a közeledő zajforrásban. Egyre hangosabban hallottam a nevetésüket. Jobbra és ballra tekintgettem Dol Mi pedig pont abban a szent percben sétált elém a folyosón. Mielőtt bármit is mondhatott volna berántottam a jobb oldalamon lévő raktárba és csendre intettem. Kérdő tekintete szinte lyukat vájt a mellkasomba én viszont a kinti zajokat figyeltem.

- Nincs semmi baja veletek, egyszerűen csak félénk és nem ismer titeket ezért rohant el. – magyarázta Kyung Soo. Ezek most rólam beszélnek?

- Hol találkoztál vele, hogy ilyen jóban vagytok? – tette fel a kérdést Baekhyun hangja, magát az arcát csak elképzelni tudtam a csukott ajtó miatt.

- Tegnap együtt voltunk a fotózáson.

- És láttad az arcát? Kíváncsi vagyok, hogy néz ki a maszk nélkül. – szólalt meg most Xiumin, ha jól ismerem a hangját. A csapat zaja viszont már egészen messze hallatszott így kimerészkedtem a folyosóra. Dol Mi pedig végre hangot adhatott a nem értésének.

- Mi a franc folyik itt? Miért is bujkálsz az EXO elöl? A legfontosabb pedig, hogy mióta vagy te az EXO beszédtémája? – csípőre tett kézzel várta a választ, amit én meg is adtam neki. Persze minden olyan fontos információt miszerint régen kapcsolatom volt az egyik taggal nyilván nem említettem meg.

×

Bár tudtam, hogy nagy az esély arra, hogy ismét összefussak Kai-val még is bent maradtam késő estig, hogy zongorázzak, mint azon a napon is, amikor felborította a seprűt és így észrevettem. A D.O-val kötött barátságom örömére most hanyagoltam Kelly Clarkson-t és valami vidámabb dallamot vettem elő. Jó érzés, hogy szereztem egy barátot. Ellenben hamar kifogytam a vidám dallamokból és úgy döntöttem, hogy ideje hazamennem. Mikor a recepció mellett haladtam el, ami ebben az időben természetesen már üres volt, a fülemet megütötte a halk zene. Végül is, ő is meglesett engem a múltkor, miért ne adhatnám neki vissza. – futott át az agyamon a gondolat és a lábam magától útnak indult. Le a hosszú lépcsősoron, ahogy közelebb értem a próbatermekhez egyre hangosabb lett a zene és már kezdtem részleteket kivenni a szövegből. Bekukucskáltam a terembe és láttam, ahogy Jong In táncol. Pont úgy, ahogy az emlékeimben él. Mikor táncol, semmi más nem érdekli, azt sem venné észre, ha most besétálnék, az ajtón annyira elvan a kis világában. Pár percig még figyeltem a kecses mozdulatokat, majd hátat fordítottam a teremnek. Ideje volt, hogy tényleg haza menjek. Pár lépést tettem meg a lépcsők irányába, amikor hatalmas puffanásra lettem figyelmes. Ijedten fordultam vissza az üveghez, hogy megnézzem mi történt. Jong In a földön ült és zihálva vette a levegőt. Egy darabig mozdulatlanul tartotta ugyan azt a pózt, de amikor próbált felállni a jobb lábára eltorzult az arca. Nem kiáltott fel, de látszott rajta, hogy fáj neki. Eltört? Vagy kificamította? Miért próbál még így is táncolni? Pihennie kéne, nem megerőltetni magát. Miután ráeszméltem, hogy tulajdonképpen most azért a fiúért aggódom, aki összetörte a szívemet. Díjat érdemelnék. A legnagyobb bolond címmel. Nem bírtam tovább nézni, ahogy feláll és gyakorol, amíg újból elég rosszul nem lép, hogy a földön kössön ki. Mindig csak a bohókás Jong In-t láttam, aki élvezi a táncot. Sosem gondoltam bele, hogy valójában min megy keresztül, hogy azokat a táncokat ilyen jól előadja. A későesti gyakorlások és most ez is. Mikor újból hallottam, ahogy a földre rogy össze nem bírtam tovább idegekkel és minden gondolkodás nélkül rontottam be a terembe. Olyan zajt csaptam az ajtó kinyitásával, hogy az lett volna a csoda, ha nem néz fel. Nagyon jól tudtam, hogy minden teremben kell lennie elsősegély készletnek ezért bőszen keresgélni kezdtem majd mikor odaértem Kai-hoz leguggoltam, hogy egy szintben legyünk.

- Mutasd. – parancsoltam rá. Nem ellenkezett, még sokkban volt, hogy mit keresek itt. Vagy az sokkolta le, hogy valaki először látta a gyakorlásának szenvedéseit. A bokája kiugrott a helyéről, biztosan maga alá csavarodott a lába, amikor elesett. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, nem súlyos sérülés, magától is rendbe jön, de azért piszkosul fájhat. A dobozból elővettem egy köteg fáslit és elkezdtem mumifikálni a bokáját.

- Fel tudsz állni? – kérdeztem, sokkal lágyabb volt a hangom, mint szerettem volna. Sután bólintott. Amikor a fájós lábát is letette a talajra újra megingott, de én elég gyorsan utánakaptam, hogy ne essen el megint.

- Szerencséd, hogy sokáig gyakoroltam ma. Elment az eszed? És mit csinálsz, ha nem vagyok itt? – a hangom számon kérő volt, mintha bármivel is tartozna nekem. Kezdtem egyre jobban összezavarodni. Fogalmam sincs, miért viselkedem így. De azt is tudom, hogy csak úgy nem tudtam volna elsétálni mellette, amikor fájdalmai vannak. Legyen az Jong In, Teréz anya vagy egy ismeretlen.

Jong In lehajtott fejjel állt mellettem még mindig belé voltam karolva, hogy stabilan tartsam. A haja belelógott a szemébe, automatikusan odanyúltam, hogy kisöpörjem onnan. Nehéz ellenállni a régi megszokás hatalmának. – Elvitte a cica a nyelved? Vagy talán nem érted a koreait? – kérdezgettem tovább.

- Ki vagy te, hogy prédikálj nekem? – hangja fölényes volt. Sosem hallottam még így beszélni, az állam a földet súrolta a meglepettségtől. De azt is tudtam, hogy valójában igaza van. Semmi jogom nem volt hozzá, hogy kioktassam. Attól függetlenül nem hagyom szó nélkül.

- Moderáld magad Kim Jong In, mert nem akarlak itt hagyni, de ha így folytatod, akkor megfordulok és elmegyek. – olyan idegenül hangzott a számból a neve, míg régen szinte énekelve ejtettem ki a szótagokat, most szinte köptem a szavakat. Hihetetlen mennyi minden változhat meg egy röpke év alatt.

- Senki sem kért arra, hogy segíts. – vágott vissza és próbált kiszabadulni a tartásomból.

- Az isten szerelmére maradj nyugton. Nem kell, hogy kedvelj. Hogy őszinte legyek, én, nem kedvellek. De akkor sem hagylak itt. Nem megyek el, amikor tudom, hogy segíthetek. Ha a férfiúi büszkeségedet félted, akkor biztosítalak, hogy ami itt történt köztünk marad. És most arra kérlek, hogy fogd be.

Nagyon lassan tudtunk haladni felfelé a lépcsőn. Míg felértünk egy szót sem szóltunk egymáshoz. Jong In is csak annyira támaszkodott rám, amennyire muszáj volt. Hívtam neki egy taxit, de mielőtt még beszállt volna odaköpött egy köszönömöt.

- Ezt meg sem hallottam. Majd akkor mondj ilyet, ha komolyan is gondolod. – e szavakkal búcsúztam tőle és kissé sem diszkréten rácsaptam a taxi ajtaját.

×

Az azt követő napokban nem mentem be a céghez inkább otthon tengettem a napjaimat arra hivatkozva, hogy otthoni környezetben sokkal jobban tudok dalt írni. Kényelmesebb is volt otthon lenni, mivel így nem kellett állandóan viselnem a maszkomat. Valóban dolgoztam egy dalszövegen, de nagyon kezdetleges volt, a szöveg pedig tele ellentmondással. De persze ez nem okozott meglepetést. Nem fog a dalszövegem rendezetten összeállni, ha még a gondolataimat sem tudom összerendezni. Minden egyes nap, mióta láttam Jong In-t megsérülni érte aggódok.  Azon kapom magam, hogy meg akarom tudni jól van-e, hogy eszik rendesen, vagy, hogy pihen eleget. Megőrjítenek ezek a fajta gondolatok és nem tudok megálljt parancsolni nekik. Már az ötödik papír fecnit gyűrtem össze és dobtam el a szobában. Annyi összegyűlt, hogy egy tengert meg tudnék vele tölteni. Dol Mi csörtetett be a szobába és kihajtogatta az egyik papírlapot.

- Ez nem is dalszöveg. – mutatta azt a cetlit, amire a „bunkó paraszt” jelzőt firkantottam.

- Az nem is. Az csak egy felettébb kedves jelző. Elvétve találsz ennél jobbat is. – morogtam frusztráltan. A barátnőm mosollyal válaszolt a szarkasztikus kijelentésemre majd lehuppant mellém az ágyra.

- És kit tisztelsz meg vele?

- Kettőt találhatsz. – replikáztam cseppet sem jókedvűen. A lány csak nevetve megpaskolta a hátamat.

- Akkor jó hír lehet számodra, hogy ma nem jött be az SM-be.

Tudom jól. Még szép hogy nem ment be kificamított bokával. Ha megtette volna én magam siettem volna a céghez, hogy megfojtsam. Inkább visszanyeltem a kikívánkozó szavaimat és firkálni kezdtem az egyik lapra. „Barna szem, elbűvölő mosoly, tökéletes álca.” Dol Mi sokatmondóan pillantott a csúnya kézírással készített szószerkezetekre, nagyon úgy tűnt, hogy elég sok mindent sejt.

Abbahagytam a dalszerkesztéssel járó szenvedéseket és kivonultam a többiekhez vacsorázni. Az asztalnál az SM-nél töltött időnket beszéltük át, hogy mik a hátrányai és előnyei. Átbeszéltük a különszerzett tapasztalatokat és az is szóba került, hogy az igazgató szeretne velünk beszélni. Még csak fél hónapja vagyunk a szórakoztató iparban így nem hiszem, hogy valami kifogása lenne ellenünk. De ezen kívül pedig nem tudtuk elképzelni mit szeretne tőlünk személyesen az igazgató. Másnap, a szombati napon kénytelenek voltunk mindannyian bevonulni az SM Entertainment-hez.

Amit ott hallottam az rendesen megdolgoztatta az agytekervényeimet. Először a fotózásom, most pedig ez. Egyre több akadályba ütközöm, de ezúttal nem vagyok biztos abban, hogy el tudom gördíteni az utamból ezt a hatalmas problémát. A Debüt dalunk előtt azt akarja az igazgató, hogy dolgozzunk egy közös dalon az EXO-val. Ez jót tenne nekünk, mivel így kevesebb reklámmal is felkeltjük az emberek érdeklődését. Csalásnak érezem ezt az egészet, de nem igazán volt választási lehetőségünk. A csapatom többi tagja pedig egyenesen a fiúk karjaiba ájulnának amint lehetséges, egyáltalán nem voltak ellene a dolognak, nem úgy, mint én.  Ami ezek után tetőzte a helyzetet az volt, hogy Kai is színre lépett. És amikor már végleg lehervadt az arcomról a mosoly abban a pillanatban történt, amikor a csapatok szétosztásának eredményét hallgattuk.

- Kai és Ai felelősek a tánc részéért. – ejtette ki a súlyos szavakat a menedzser, aki el lapról olvasta fel a végleges döntéseket. Mindenkinek volt egy adott feladata. A csapat tagjai pedig egy az én lányaimból és egy az ő fiúikból álltak. Egymás mellett nagyon hülyén hangzott a nevünk. Mindenki megtudta ez által, milyen kreatív vagyok. A színpadi nevem a Kai-ból született egy k elhagyásával. De a kreatívnál még jobb tulajdonságom a hatalmas ostobaságom és szerencsétlenségem együttes ütő ereje. Pedig annyira reménykedtem, hogy Kyung Soo-val osztanak egy csoportba. Valamivel kivívhattam az égiek haragját mivel fél hónapja kő keményen szívat. Amint a nevünk elhangzott a tekintettünk összetalálkozott, mindketten kikerekedett szemekkel bámultuk a másikat. De mielőtt még túl feltűnő lett volna az ellenszenvünk egymás iránt, ellenkező irányba néztünk és többet nem is néztem rá. Még bele sem akartam gondolni, hogy kettesben kelljen táncot kitalálnunk egyáltalán azt sem akartam, hogy közünk legyen egymáshoz. De ha valóban meg kell tennünk és már pedig ez a feladatunk, akkor kommunikálnunk kell egymással, de ez a legutóbbi beszélgetésből leszűrve nem lesz éppen kulturált. Hogy dolgozzak egy olyan emberrel, akit szívből gyűlölök?

Ketten maradtunk a táncteremben, többé nem volt hova futnom és elmenekülni sem tudtam. Csak is ő és én maradtunk a teremben és hamarosan be is állt a kínos csend, mivel már nem voltak itt az emberek, hogy fecsegjenek helyettünk.