ALWAYS BUSY WITH YOU (2019)

9.FEJEZET

A tekintetem továbbra is ködös volt, bármennyire is próbáltam nyitva tartani a szemem több lapos pislogás kellett, mire teljesen kitisztult a környezetem ismerősen ismeretlen sziluettje, nem teljesen voltam képes elhagyni az álom mélyre nyúló meleg ölelését, de ahogy a nap erős fényével áthatolt a függöny résein kezdtem nagyobb figyelmet szentelni a körülöttem lévő dolgoknak. A takaró súlyosan nehezedett rám egy bizonyos ponton alig pár centivel a csípőm felett, szememmel követtem egy kart ami ujjakban végződött. A vastag anyag összegyűrődött a szorítása alatt, majd ellazult, ahogy kicsit közelebb húzódott a meleget árasztó test és nem sokra rá éreztem ahogy a lehelete csiklandozza a tarkómat. Jeong Guk? Meg kellett győződnöm, hogy nem csak képzelődöm amilyen óvatosan csak tudtam, hogy ne keltsem fel az alvó fiút megfordultam az ölelésében, de bár ne tettem volna. Az arca vészesen közel helyezkedett el az enyémhez, a haja kócosan takarta be a fél arcát, alsó ajka pedig kissé lebiggyedve egyre ellenállhatatlanabbá tette a álomvilágban fogvatartott rendőrt. Eszembe jutottak a rémálmai, de ahogy a békés arcát néztem némán elvetettem magamban az ötletet. Még sosem láttam ilyen nyugodtan és gondtalanul aludni valakit. Szinte irigylem, tudni akarom miről szólnak az álmai amikben ilyen biztonságban érzi magát. Az időérzékem elveszett, ahogy mozdulatlanul néztem az eddig érzett álmosság távoli emléknek tűnt, éberebb vagyok, mint valaha meglepetten, a szemem hatalmasra nyílt mikor az arca kezdett egyre közelebb és közelebb érni, majd végül egy lomha mozdulattal inkább a nyakamba temette az arcát a haja csiklandozta az államat a levegővételeit pedig éreztem a kulcscsontomon. A gyomromban érzett kellemes bizsergés idegennek hatott, mintha nem is én lennék, mintha ezek az érzések nem is az enyémek lennének. A sok, figyelmen kívül hagyott jel szinte egyszerre tudatosul bennem.

Nem sokáig veszhettem el a kusza gondolataim tengerében, mivel Jeong Guk egyre gyakrabban kezdett el mocorogni, biztosra vettem, hogy hamarosan felkel, csak még nem érez rá elég erőt. Valahonnan mélyről feltörő bátorságot megragadva öleltem magamhoz a fejét és ujjaimat fésűként használva elkezdtem megigazítani a rakoncátlan tincseket, párszor végig fésültem a haját, a megszokott csendben Guk sóhaja váratlanul ért, megálltam félúton a cselekvésben, mikor lenéztem az arcára, ami már többé nem a nyakamba temetve pihent egy barna szempárral szembesültem. Némán néztünk egymásra, amíg teljesen ki nem pattant Guk szeme, beharapta az ajkát és az arca enyhén piros színekben pompázott, mint aki részeg vagy lázas, de tudom, hogy egyik sem lehet az elpirulásának az oka.

- Jó reggelt. – szólaltam meg elsőként, sikerként könyveltem el, hogy nem tört meg a hangom és nem is hallatszottam rekedtnek.

- Jó reggelt. – viszonozta a szája széle mosolyra görbült majd félénken ismét a nyakamba temette az arcát, alig hallottam a szavait, ahogy szorosan magához ölelt és a hajam elnyelte a szavainak visszhangját.

Nem nagyon tudom mit kellene most tennem, még mindig kétségeim vannak. Egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy a tegnapi napot nem csak álmodtam, de azzal, hogy mellette ébredtem bíztatónak érzem és a gondolataim nem vezetnek félre, másrészt hallani akarom újra, hogy azt mondja kedvel, de nem akarom még jobban zavarba hozni.

- Engedj el, reggelit kell készítenem. – szavaimat nyomatékosítva végigsimítottam Guk hátán, jelezve, hogy engedjen a szorításából, de csak még közelebb húzott, a torkából egy kelletlen morgás tört fel, ami a reggeli rekedt hangjával egy gyilkos párosítás, nem mintha eddig olyan jól ellenálltam volna neki. A tegnapeste képeivel az elmémben pedig nem nehéz megállapítanom, hogy borzalmas vagyok saját magam önmegtartóztatásában. De lehet, hogy ez egyszer kétszer egészen kifizetődő.

- Még egy kicsit. – suttogta, alig bírtam ellenállni a csábításnak, de elég volt ránéztem az órára és már is képes voltam kitörni az ölelésből, a lendülettől majdnem még az ágyról is leestem.

- Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig aludtunk. – adok hangot a döbbenetemnek, kikerekedett szemekkel bámulok az órára ami vészesen közeleg a tizenegy órához. A telefonomat felvéve az éjjeliszekrényről több olvasatlan üzenettel találom magam szembe, de egyelőre nem nyitom meg őket.

- Pihenj még egy kicsit, szólok ha kész vagyok a kajával. – mikor próbálta felemelni a fejét a párnáról a mozdulatot megakadályozva visszanyomtam, Guk megjutalmazott egy szúrós tekintettel, de nem próbálta meg eltolni a kezem, hagyta, hogy végig simítsak a haján, miután sikeresen meggátoltam abban, hogy felkeljen.

- Kegyetlenül fáj a fejem. – panaszkodott, arcát még jobban beletemette a párnába, így nem láttam a szenvedő arckifejezését, de még így sem tudtam visszatartani az önelégült mosolyom.

- Ilyen ez a másnaposság. – gúnyolódtam, de tompán nekem is fájt a fejem, ezt viszont eszem ágában sem volt, hogy beismerjem. Túlságosan élvezem a nyomozó szivatását a korai órákban. Kitudja mikor lesz legközelebb lehetőségünk ilyen felhőtlenül beszélgetni, ha visszaérünk Szöulba, akkor mindketten nagyon elfoglaltak leszünk és Guk ügye is éppen most kezdett beindulni. Az utolsó nyom, amit találtam a szórakozóhely, érzem, hogy egy kritikus tényezője az ügynek.

- Mi a baj? – nézett rám aggódóan az álmos képű fiú, mosolyogva megráztam a fejem. Igaz is, most még nem kellene ezzel foglalkoznom, ezen ráérek hazaúton is agyalni.

- Kaphatok egy ölelést? – hirtelen felindulásból kérdeztem rá, valójában nem tudom, hogy szükséges volt-e. Guk tágra nyílt szemekkel nézett rám, pislogott párat majd sután bólintott, de biztosított arról, hogy komolyan gondolja, mert kitárta felém a karjait rám várva. Ahogy körbezárt karjaival átjárt a melegség és megcsapott a parfümjének ismerős illata. Még mindig nem tudom mit érzek, de egy valamit tudok. Azt, hogy Jeon Jeong Guk nem közömbös számomra.

- Most már elengedhetsz. Tényleg reggeliznünk kéne. – épp végszóra még a hasam is morogni kezdett, zavaromban azt sem tudtam hova nézzek, csak akkor néztem fel, mikor Guk öblös nevetése a szokásosnál hangosabban törte meg a csendes teret.

Bekapcsoltam a rádiót háttérzajként, és neki láttam a tojások feltörésének, nem maradt sok időnk így nem próbáltam meg bonyolultabb reggeli után kutatni, csak annyira kell a reggeli, hogy ne haljunk éhen úton hazafelé. Guk-nak esti műszakja van, nekem pedig a délutáni műszak hamarabb kezdődik.

- Ne tűnj olyan lenyűgözöttnek, nem mintha most csinálnék először reggelit. – összeszűkített szemekkel nézek a fiúra, mikor csillogó szemekkel leül az asztalhoz, rám emeli a tekintetét, amit eddig az elé rakott tálra szegezett és szokatlanul vidám mosollyal figyelt engem, gyanús, ezt a tekintetet eddig még talán nem is láttam, nem mintha ellenvetésem lenne, valójában elég aranyos.

- Lehet, de ez az első alkalom, hogy a barátnőm csinálja. – a szavai mantraként ismétlődnek a fejemben, nem gondoltam volna, hogy ilyen nyíltan fog beszélni.

- Ami azt illeti nem kérdezted meg, de figyelembe véve, hogy eddig sem tetted meg az első lépéseket, hagyom, hogy kihagyd a nagy kérdést és csak beleegyezek. – nem tudtam visszatartani a mosolyom, elsőre ugyan gúnyosnak hangozhatott, de tudom, hogy rájött ez csak a védekező mechanizmusom és valójában nagyon boldog vagyok. Mindkettőnknek gyakorolnia kéne, hogyan fejezzük ki az érzéseinket nyíltan, de a mi munkákkal veszélyes és nehéz komoly kapcsolatot kiépíteni, bár nagyon remélem, hogy ez most ránk nem lesz igaz. És ha nem is lesz kikövezve az utunk, de szeretném, ha legalább végig tudnánk csinálni együtt a nehézségek ellenére is.

ALWAYS BUSY WITH YOU (2018)

8.FEJEZET

- Mi az már megint? Olyan .. zavartnak tűnsz. – Sol Hye kereste a megfelelő szavakat, hogy lefesse az állapotom. Letettem a kezemben forgatott tollat és nyújtózkodtam hátha akkor kicsit ellazítom az izmaimat.

- Szabadságot vettem ki a következő 2 napra. – említettem meg az összekuszálódott gondolatmenetem egyik hirtelen elkapott szálát. A barátnőm továbbra is engem vizslatott, még mindig nem értette miért vagyok frusztrált.

- Az jó. És mi a probléma? – kérdezett rá, mikor tudatosult benne, hogy nem fogok további magyarázatokba bonyolódni feltett kérdés nélkül.

- Jeong Guk és én együtt fogunk szilveszterezni, vagy valami ilyesmi. – motyogtam az orrom alatt, azonban ez kizárt dolognak számított, hogy nem érte el a barátnőm fülét, és nem is tévedtem. Valóban meghallotta, tisztán és érthetően.

- Oh. – fagyott le hirtelen. – Csak ti ketten?

- Azt hiszem. – válaszoltam bizonytalanul, nem rémlik, hogy említést tett volna másokról is. Jae sem említette, hogy őt is invitálta a szülővárosába. Bár, hogy ha jobban belegondolok nem is kell a meghívása, hiszen ők ketten gyerekkori barátok. Biztosan Young Jae is hazautazik az ünnepekre. De ez még mindig nem elég jó ok, hogy ne legyek ideges amiért Jeong Guk-kal kettesben leszünk egy házban távol a városunktól még hozzá egy ilyen nagy ünnepen.

- Ezért vagy olyan ideges? Mert kettesben lesztek? – érdeklődött Hye. Bingó! Bólintottam.

- Kedveled őt? – kicsit hátrahőköltem a nyílt kérdéstől, nem számítottam ilyen irányított kérdésre, még tőle sem. Kellemetlenül érzem magam. Az zavar leginkább, hogy nem tudom rá a választ. Persze, nőből vagyok és ő elég helyes férfi. Ezt én sem tagadom, de ha csak ennyi lenne, akkor nem érezném magam ennyire kínosan. A kinézet az egy dolog, de a belső. Hogyan nyilatkozhatnék erről, mikor még csak most kezdjük megismerni egymást?

- A hallgatás beleegyezés, Byeol. – sürgetett.

- Nem tudok igent mondani, de a nemet sem tudom ilyen egyszerűen rá vágni. Értesz? – frusztráltan túrtam a hajamba és kiengedtem egy fáradt sóhajt. Ha tovább gondolkodom azzal csak a fejfájásom fog rosszabbodni. Ha eljön az ideje, akkor tudni fogom, mit érzek. Már azért hülyének érzem magam, hogy eleve játszadozom a gondolattal, hogy ő és én. Hogy köztünk lehet bármi is. Tény. Jeong Guk nagyon helyes és a személyisége is eléggé jó. A probléma itt nem ő, hanem sokkal inkább én. Nem véletlenül nincs barátom, egyrészt, mert általában ijesztőnek találják a pasik a foglalkozásom, más részt, ha a munkámmal nem ijesztem el őket, akkor a személyiségem megteszi helyettem ezt. Nehéz olyan embert találni, aki képes elfogadni és kordában tartani a személyiségem. Jeong Guk hogyan kedvelhetne valakit, mint én? Teljesen elment az eszem. Vagy az övé.

Jeong Guk írt egy üzenetet, amiben az állt, hogy kint fog várni rám, amikor végzek a műszakommal. Magamra erőszakoltam a vastag kabátomat és pár tartozékomat az asztalról belesöpörtem a táskámba indulás előtt.

Lehet csak én éreztem kínosnak a hangulatot és számára csak egy újabb megszokott csend telepedett közénk a fűtött térben. A barátnőmmel folytatott késő éjszakai beszélgetés még mindig visszhangzott a fejemben. Nekidöntöttem a homlokom a hideg ablaküvegnek, hogy kicsit lenyugtassam magam és kényszerítsem a fogaskerekeket a megállásra. Persze ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Mikor végre visszatértem a kábulatból, hogy tanulmányozzam Guk vonásait meg is érkeztünk a célállomáshoz.

- Minden rendben? – kérdezte a mellettem ülő, mikor látta, hogy nem mozdulok. Észbe kaptam és kicsatoltam a biztonsági övem. Mindketten szedtük a lábainkat, hogy minél hamarabb a meleg lakásban találhassuk magunkat, a levegő extrém csökkenéseket produkál, az utóbbi pár éjszaka mínuszokba fordult át.

- Holnap reggel indulnunk kellene, hogy időben odaérjünk. Ez megfelel neked? – kérdezte udvariasan, lesütötte a szemét, ahogy várta a választ. Kicsit megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ideges. Lehet, hogy neki is ugyan azok a gondolatok fordultak meg a fejében? Jeong Guk mindig is rejtély volt számomra, bármennyire is próbáltam megfejteni a kifejezéseit, mindig is a sötétben tapogatóztam.

Az esti rutin közben, sőt még az elalvásom pillanatában is ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg el nem csendesedett minden. Beleburkolóztam a meleg paplanba és beletemettem az arcom a puha párnába.

Korán keltem, hogy reggelit készítsek, mielőtt elindulnánk. Épp lefőtt a kávé, mikor Jeong Guk álmos ábrázta feltűnt a konyhában. Ledobta magát az egyik székre és a szája elé tette a kezét annak érdekében, hogy elnyomjon egy kikívánkozó ásítást.

- Jó reggelt. – köszönt, kicsit rekedt hangon, majdhogy nem suttogásként préselődött ki a köszöntés az ajkai között. Viszonoztam a szavait meleg mosollyal fűszerezve, együtt érzően hümmögtem, teljesen meg tudom érteni az állapotát, hiszen én sem vagyok egy korán kelő típus. Ha nem iszom meg a reggeli kávémat, hozzám se lehet szólni egész nap, ami ironikus, mivel pont ezért kell korábban felkelnem, hogy elkészítsem.

- Éhes vagy? – tettem fel a költői kérdést, a szeme felcsillant az étel említésére. Kicsit éberebbnek tűnt pár perc néma csend után, minden további szó nélkül nekiláttunk a reggeli elfogyasztásának. Elé toltam a bögrébe kitöltött kávét cserébe pedig már a jól megismert hálás hümmögésekkel jutalmazott, amit hamarosan felváltott a fiú halk szürcsölése.

Jeong Guk bosszankodva zárta be maga mögött az ajtót, míg én az útra elkészített szendvicseket csomagoltam a csendéletünket lefestő reggeli után. Jeong Guk kiment, hogy behozzon valamit a kocsiból. Az arca kipirosodott a hidegnek köszönhetően, ledobta a kanapéra a lerángatott kabátját mikor visszaért a rövid útjáról.

- Elfagyott a kocsinak az egyik szelepe. Azt hiszem. fel kell hívnom Young Jae-t. – avatott be a fiú a fejleményekbe. Rövid beszélgetésnek voltam fültanúja ezek után. Jeong Guk nem volt beszédes, a másik vonalban lévő fél hangját pedig nem voltam képes kivenni tisztán.

- Szóval? – érdeklődtem. Lehet, még sem megyünk sehova. Ránéztem a szendvicsekre majd vissza a lakótársra.

- Kénytelenek leszünk Jae-vel menni. De azt mondta van egy feltétele. – a mondatok közt drámai hatásszünet növelte a feszültséget. Előre érzem, hogy ami most fog következni a legkevésbé sem fog tetszeni.

×

- Ne legyél ilyen nyuszi! Igyál. Vagy inkább levennéd a pólód? – győzködtem a fiút, aki bizonytalanul bámult a kezében tartott alkoholos italra. Az ismeretlen lány a köreinkben helyeslően hümmögött, ahogy látszólag elképzelte a rendőrt póló nélkül. Szinte vetkőztette Guk-ot a tekintetével. Még is ki ez a lány? Lakótársam hezitálva, de meghúzta az üveget. Ahogy egyre több alkohol került a szervezetembe én is egyre felszabadultabb lettem. Nem azért jöttem el idáig, Sol Hye buli ötlete elől menekülve, hogy egy másik buliban találjam magam, még is itt vagyok. Jelenleg pedig a ködös elmém nem is engedi, hogy érdekeljen ez a tény. Elértem a határaimat. A fejem zúgott, a hangos zenétől és már véresre haraptam a szám, annyi hímnemű egyedet kellett lekoptatnom ezen a fiatal éjszakán. Volt, aki elsőre is megértette nem vágyom egyéjszakás kalandra, és volt, akinél több eszközt kellett bevetnem ugyanazon cél érdekében. Azonban a kérők is elfogytak egy idő után.

Épp időben érkeztem, hogy elrántsam Jeong Guk személyét egy lánytól, akinek láthatóan nem tetszett, hogy elhúztam a majdnem elcsattanó csóktól. Egész éjszaka a fiú nyomában van, az elején próbálta Guk gátlásosan visszautasítani, ízlelgetve a szavakat, hogyan ne bántsa meg a láthatóan érdeklődő másik nemet, azonban idővel és pár feles után már elfelejtett ellenkezni.

Jae pont feltűnt a látókörömben, így Guk-ot ingujjánál fogva vonszoltam magam után. Alig bírt állni a lábán, így eszébe sem volt ellenkezni. Épp csak annyira funkcionált, mint amennyire feltétlenül szükséges volt.

- Hazamegyünk! – kiabáltam, próbáltam a hangommal elérni Jae fülét, hogy értse a beszédet a hangos zene ellenére is. Meg kellett ismételnem még egyszer a mondatot, ezúttal viszont közelebb hajoltam hozzá. – Elmegyünk, túl sok az alkohol. Guk-ot majdnem elcsábították, nekem, pedig ha még egyszer el kell ismételnem a ’nem akarok lefeküdni veled’ mondatot sikítani fogok. Nem nekünk való ez a szórakozás. – magyaráztam.

- Az miért baj? Hagynod kéne, hogy szerezzen valakit. Rád is rád férne egy kis móka. – rázta a fejét. Látszott rajta, hogy az alkohol befolyásolja az ítélő képességét.

- Én nem ilyen szórakozásra vágyom, Jae. És szerintem Guk sem.

Jae nem is nagyon tudta követni többé a beszélgetés menetét, hümmögött egyetértésének jeléül és már el is ment egy lány társaságában.

Egyikünk sem volt stabil, ahogy próbáltunk a kijárat felé araszolni. Ahogy kiértünk a hideg levegőre kicsit kitisztult a fejem. Kihorgásztam a telefonom a zsebemből és tárcsáztam az egyik taxi társaság telefonszámát, közben erősen zsonglőrködtem az egyensúlyommal, hogy ne essünk el Guk bizonytalan léptei miatt. A taxi hamar megérkezett, vagy csak annyira részeg vagyok, hogy többé nincs időérzékem, bemondtam a címet a mellettem ülő részeg fiú feje a vállamra esett, ahogy elszenderedett az út alatt.

- Jeong Guk, ébresztő. Megérkeztünk. – ráztam a vállát annak érdekében, hogy felébresszem. Egymást támogatva jutottunk el a házig, majd a konyháig. Mindkettőnknek töltöttem egy nagy adag pohár vizet és kényszerítettem magunkat, hogy megigyuk. Pár óra lézengés és céltalan ülés után kezdtem úgy érezni, hogy teljesen irányításom alatt tartom a testem. Többé nem éreztem magam részegnek, és ahogy láttam Guk is kezdett kijózanodni.

- Gyere, elviszlek az ágyig. – tudattam vele a tervem és átkaroltam, hogy ezzel is támogassam. Könnyebben ment, mint gondoltam. A lendület, amivel rádőlt az ágyra magával rántott engem is. A mellkasára támaszkodtam mindkét kezemmel, ahogy felemeltem a fejem az ajkaink súrolták egymást. Guk szeme csukva volt, a tenyerem alatt éreztem a gyorsan lüktető szívverését. Lehet, hogy az ital utóhatása, de a gondolataim veszélyes vizekre eveztek. Elgondolkodtam milyen lenne megcsókolni. Alig pár millimétert kell előrehajolnom és megízlelhetném. A rózsaszín ajkai enyhén elváltak egymástól és kipréselt magából egy szakadozott sóhajt.

- Nonna. – a státusz valahogy máshogy hangzott ezúttal, valami volt a hangjában, amit eddig nem fedeztem fel korábban. Árnyalatnyi vágy.

Próbáltam elcsendesíteni a hangokat a fejemben, minden önuralmamra szükségem volt, hogy cselekedjek, és kicsit távolabb kerüljek az alattam fekvő fiútól. Próbáltam lemászni róla, de ahogy áthelyeztem volna a súlyomat egy hirtelen mozdulattal megváltozott a helyzetünk. Jeong Guk felém tornyosuló alakja megdöbbentett. Az erőviszonyok sosem voltak egyenlőek, azonban sosem használta ki a fölényét. Ezért nem is tudtam, hogy ilyesmire is képes.

- Részeg vagy. – mondtam, figyelmeztetve, mielőtt még valami olyat tenne, amit megbán később. Annak ellenére, hogy bennem már rég eldőlt mit szeretnék, nem jelenti azt, hogy megengedhetem magamnak ezt a felelőtlenséget. Nem lenne fer ha kettőnk helyett döntenék.

- Nyílván. Mivel józanul sosem lenne elég bátorságom. – felelt. A közelsége nehezebbé tette a józan gondolkodást számomra, próbáltam elemezni és felfogni a szavainak jelentését. Megtámaszkodott a fejem mellett a testsúlyát a könyökére helyezte másik kezével pedig végigsimított a hajam vonalán, majd a keze megállapodott az arcom jobb féltekén. Mutató ujjával körberajzolta az arccsontom vonalát, majd az orromét. Nem voltam magamnál mikor hagytam, hogy hangosan felsóhajtsak az érintés okozta kellemes bizsergéstől. Mindennél jobban akartam azt a csókot.

Felindulásból változtattam a helyzeten és én támaszkodtam meg a fiú felett, ahogyan kezdetben voltunk. Átvetettem a lábamat a csípőjének oldalán és miután elhelyezkedtem visszadőltem, hogy ismét közel hozzam egymáshoz az arcunkat. Egymás tekintetébe révedtünk egy darabig, becsuktam a szemem, ahogy egy apró puszit hintettem a fiú homlokára. Adtam egy csókot a nyakának egyik pontjára, ami találkozik a váll vonalával, ezzel egy újabb sóhajt kényszerítve ki belőle.

- Mond el, mit szeretnél. Mit tegyek? – engem is meglepett a határozott és játékos hanglejtésem, ahogy a fiú füléhez hajoltam. Nem tettem semmi mást, csak vártam a válaszra közben pedig az arcát tanulmányoztam. Miután tudatosult benne, hogy rá várok a szeme felnyitódott. Bár ne tette volna, azt a tekintetet nem lehet figyelmen kívül hagyni.

- Nonna, kérlek. – lehelte a szavakat, ujjaival beletúrt a hajamba és fülem mögé tűrt pár tincset. Szemeivel követte a kezének mozdulatait, majd ismét rám nézett. – Nem hiszem, hogy képes vagyok arra, hogy tovább várjak. – a hangja ezúttal nem halkult el félúton, türelmetlennek hangzott. A nyakamra simította mindkét kezét és lehúzott magához egy csókra. Majd kettőre. A hajam fátyolként hullott az arcunkba függönyt képezve köztünk és a külvilág között. Az elején csak az ajkunk ért össze, majd egyre türelmetlenebbek lettünk. Rabul ejtette az alsó ajkamat és enyhén megharapta a duzzadt bőrt, többször is elismételte ezt a cselekedetet mielőtt még a nyelvét is bevonta volna a műveletbe. Szaporán és egyeletlenül vettük a levegőt a csók hol megszakadt, hol folytatódott. Másodpercek, percek teltek el. Minden egyes elmélyült mozdulattal egyre közelebb éreztem magam a szakadék széléhez. Mintha már csak ez a pillanat tartana vissza a mélységtől, az elválasztó vonal, mielőtt lezuhannék. Mintha ezer háborút vívnék egyszerre, még is nyugalmat érzek, beteljesülést, boldogságot.

- Jeong Guk. – szólítom meg bizonytalanul az alattam pihegő fiút. Végleg elválva egymástól kiráz a hideg, a forró levegő hirtelen jéghideggé változott. A növelt távolsággal a pillanat intenzitása megcsappant a valóság kezdte beinni magát a tudatomba. Zavartan ugrottam fel az ágyról, a köztisztviselőnek háttal álltam, nem mertem a szemébe nézni féltem a visszautasítástól.

- Ne haragudj. – tőle két szó elég volt, hogy a hangulatom mérföldeket zuhanjon. Megbánta, tudom. Hiba volt engednem a kísértésnek. Tudtam, hogy ez lesz a vége még sem bírtam megfékezni magam. A szégyennel és az önmarcangolással karöltve indultam meg az ajtó irányába, semmi másra sem vágytam jobban most, minthogy elhagyjam ezt a szobát és azzal együtt az emlékeket.

- Várj. – ragadta meg a csuklómat hátulról megközelítve, az arcát ugyan nem láttam, de hangja nem volt annyira határozott, mint a szorító ujjai.

- Mire? Arra vársz, hogy én is bocsánatot kérjek? – próbáltam nem kiélezetten mutatni a kétségbeesettségemet és a haragomat, de mint már kiderült nem voltam olyan jó az érzelmeim kontrollálásában, ahogyan azt hittem. Ez okozta a problémát elsősorban.

- Nem értelek, mi bajod van hirtelen? – a szorítása enyhült de, érezhető volt a belül felgyülemlett feszültség. Többé már nem dallamosan ejtette a szavakat, elsietett hadarás volt az egész.

- Semmi bajom. – tagadtam annak ellenére, hogy én magam sem hittem volna el ezt fordított esetben. Semmi sem volt rendben.

- Kérlek, mond el mit csináltam rosszul. – könyörgött, szembe fordított magával és megragadta mindkét vállam ezzel megragadta a figyelmemet, minden elővigyázatosság ellenére ránéztem. A csokoládébarna szemek, amik megvilágítást nyertek a fakó lámpa fényétől fogvatartottak, hosszú végtelennek tűnő másodpercekig.

- Ne nézz így rám. – kértem, akaratlanul is az ajkaira tévedt a tekintetem miközben benedvesítette a kiszáradt ajkait, Jeong Guk szokása, mikor elgondolkodik vagy ideges. - Tudatosult.

- Hogyan nézek? – kérdezett vissza.

- Elveszett kiskutya szemekkel. Miért próbálsz meg engem beállítani rossz színben, mikor te voltál az, aki megcsókolt? Ennyire gyűlölöd a gondolatot?

- Semmi ilyesmi nem volt a célom. Igazából nagyon rég óta különleges érzéseim vannak veled kapcsolatban. – mintha nem is figyelte volna, milyen szavakat használ, ami igaz lehet, mivel ugyanannyira meglepte őt a vallomása, mint engem. Sosem érdeklődött irántam nyíltan, ha meg is voltak a jelek én nem láttam őket.

- Tetszett. A csók. – vallottam be habozva. – Én nem bántam meg, és én már nem vagyok részeg. – tettem hozzá gyorsan.

- Én sem vagyok részeg. – rázta meg a fejét, közelebb lépett egyet, alig észrevehető mosoly bukkant fel a szája sarkában, ami hamarosan egy ezer wattos mosollyá nőtte ki magát. Szorosan megölelt miközben a fülembe suttogta:

- Kedvellek, Un Byeol. 

ALWAYS BUSY WITH YOU (2018)

7.FEJEZET

- Olyan elgondolkodott vagy ma, minden rendben? – lökött oldalba Sol Hye. Felocsúdtam és aprót bólintottam.

- Valami nagyon furcsa nekem a tintás gyilkosságokkal kapcsolatban. – motyogtam az orrom alatt, ahogy ismét a kezembe vettem az áldozatok feljegyzéseit.

- Mire gondolsz? – nézett el a vállam fölött Sol Hye, hogy ő is vessen egy pillantást a feljegyzésekre.

- Még én sem tudom. Megvizsgálom még egyszer a testet. Nem tudnád helyettem elvégezni a kiírt boncolást? – fordultam a kérésemmel barátnőm felé.

- Az autóbaleset? – kérdezett vissza, mire megerősítésképpen bólintottam.

Megkerestem a tárolót, amiben a férfi feküdt és kihúztam a tálcát. Mindkét karján elszíneződésekre lettem figyelmes. Mély belső szöveti sérülések lehettek, mivel sokkal később jöttek ki a hullafoltok, mint egyébként szoktak. Egy gondolat ötlött fel a fejemben, megnéztem a többi testet is és náluk semmi védekezésre utaló jelet nem találtam. Valamivel el kellett kábítania az áldozatait, hogy azok ne ellenálljanak, ami igen nehéz feladat, főleg ha fegyverrel céloznak rád. A tetoválás és a lőtt seb valahogy nem kapcsolódik össze számomra, és még ez is. Az első áldozat erősen védekezett, míg a többi nem. Vettem mintát a többi áldozat szemcsarnok vízéből és felküldtem elemzésre. Bár ennyi idő elteltével nem reménykedhetek abban, hogy bármelyik áldozatnál kimutasson valamit.

Az egyik gyakornok megállított a folyosón és mélyen meghajolva üdvözölt és elnézést kért, ha esetleg megzavart. Villantottam egy kedves mosolyt, hogy bíztassam kicsit az esetlen gyakornoklányt.

- Miben segíthetek? – kérdeztem készségesen.

- Ezt az áldozatnál találtam. Leejtettem a telefonját, mikor zacskóztam a bizonyítékokat és ez esett ki a tokból. Tudom, hogy sokkal hamarabb kellett volna odaadnom, de beleejtettem a formalinba és nem akartam bajba kerülni, mert tönkre tettem egy bizonyítékot. – magyarázta a lány bűnbánóan.

- Emlékszel mi volt pontosan ezen a papíron? – kérdeztem, miközben tüzetesebben megnéztem a papírlapot. A formalin majdnem teljesen feláztatta a tinta nagy részét.

- Igen. Onnan ismerem, mert a bátyám gyakran jár szórakozó helyekre. A Galsaeg Gom belépő jegye.

- Nagyon köszönöm, sokat segítettél. – simítottam végig a vállán, majd sietősen végigtrappoltam a folyosón. Útban voltam a rendőrségre, mikor megláttam Hyun Sik alakját kiszállni az egyik járőr kocsiból az utcán.

- Téged kereslek. – rohantam le a fiút, aki meglepődve pislogott felém párat. Elmagyaráztam neki mi történt, hogy talán találtunk egy új nyomot a tintás gyilkoshoz.

- Felettébb különös szerintem, hogy valaki medvetetoválással rendelkező embereket öl és pont találunk az első áldozatánál egy belépőt a barnamedve nevezetű night clubba.

- Felhívtad Jeong Guk-ot? – kérdezett rá, válaszként megráztam a fejem.

- Szerintem nézzük meg, később is ráérünk neki szólni. – vetettem fel ötletként. Kelletlenül, de belement abba, hogy vele tartsak.

- Ne kószálj el és hagyd a beszéd részét rám. Ha Jeong Guk rájön, hogy megengedtem, hogy velem gyere, kitekeri a nyakam. – aggodalmaskodott, mikor már elértünk a szórakozóhelyhez. Kiszálltunk a kocsiból és egy marcona férfi állta el az utunkat a bejáratnál. Hyun Sik felmutatta az igazolványát, így a pasas kelletlenül arrébb állt.

 - Hol találom a tulajdonost? – fordult oda az egyik pultoshoz a nyomozó, sorosan a sarkában loholtam, és mint egy csendes árnyék figyeltem az eseményeket.

- Ki kérdezi? – szólt vissza a férfi csöppet sem barátságos hangon, mire Hyun felmutatta az igazolványát ismételten. Pusmogott valamit az egyik őrrel majd eltűnt egy távolabbi zárt ajtó mögött. Pár perc múlva beinvitáltak minket az egyik szobába, ahol már egy harmincas éveiben járó férfi köszöntött minket. Mindenkétséget kizáróan ő volt a tulajdonos. Helyet foglaltunk az íróasztalával szemben, elsőként megkínált minket alkoholos folyadékkal, amit mi elutasítottunk.

- A hölgy is helyszínelő? Milyen hálátlan feladat egy ilyen gyönyörű ifjú hölgynek. – nézett rám sötét szemeivel a férfi, mire hátrébb húzódtam a székben. Nem tetszett a hangneme, sem a szavai.

- Ismerős magának egy bizonyos barnamedve tetoválás. – tért a lényegre Hyun Sik az asztalra terítve az áldozatok karjáról készült fotókat.

- Én itt csak egy kezet látok. – tolta vissza flegmán a férfi a lapokat.

- És itt? – vett elő egy másik képet, amin a forma volt megtalálható, a rekonstrukcionált verzió.

- Ez a VIP belépőnek az ára. – mutatott a mintára, majd az asztalon összefont kezére támaszkodott.

- Milyen klubnak van belépő gyanánt tetoválása? – tette fel a kérdést a mellettem ülő.

- Ez egy új keletű klub. – vont vállat.

- Szükségünk lenne a VIP tagok listájára. – jelentette ki Hyun Sik, mire a férfi szemöldöke megrándult alig észrevehetően.

- Sajnálom, de nem adhatok át ilyen jellegű információt. – hárított diplomatikusan. – Attól tartok távozniuk kell. – állt fel a székéből.

- Felfogta, hogy emberek haltak meg? – állt fel Hyun Sik is a székből, állta a tulajdonos fagyos tekintetét.

- Nem szeretnék erőszakhoz folyamodni. – jelentette ki a férfi, de a két biztonsági őr elindult felénk a szavai értelmének ellenére. Hyun Sik mellé húzódtam, de nem nézett rám a tulajjal nézett farkas szemet, majd lemondóan felsóhajtott.

- Kitalálunk magunktól is. – mondta, majd hátat fordított a férfinek. Szótlanul követtem a kijáratig, az ott dolgozók pedig egészen addig minket bámultak, míg ki nem léptünk az ajtón. Hyun Sik elgondolkodva meredt maga elé, a kormányt ütötte ritmusosan az ujjbegyeivel és a bejáratra révedt.

- Itt valami nagyon nincs rendben. – szólalt meg végre, mikor beindította a motort.

- Biztosan titkolnak valamit. Szerintem többet tudnak a gyilkosságokról, mint ahogy azt elsőre gondoltuk. – értettem vele egyet.

- Hazaviszlek, későre jár. – váltott témát Hyun Sik, ahogy egyre távolodtunk a klubtól.

- Tudod, hol lakik Jeong Guk? – kérdeztem rá.

- Igen. Miért? – kérdezte különösen nézve rám.

- Lakótársak vagyunk. – tájékoztattam. Ezek szerint nem tudott róla. Azt gondoltam volna, hogy a társával több mindent megoszt, bár még csak nem rég óta dolgoznak együtt ezért még biztosan nincsenek olyan baráti viszonyban, ha jobban belegondolok.

Mikor az apartmanhoz értünk épp akkor érkezett meg Jeong Guk kocsija is, egyszerre szálltunk ki.

- Hát ti? – kérdezte, látszott az arcán mennyire váratlanul érte ez a helyzet. – Nem voltál bent, azt hittem hazamentél. De akkor ezek szerint nem. – ekkor Guk rám nézett és furcsán méregetni kezdett. Nem tudtam hova tegyem a viselkedését.

- Bemehetek? Lenne valami, amit meg kell beszélnünk. – magyarázta a társának Hyun Sik, ettől még inkább nem tudtam eldönteni, hogy mi járhat Jeong Guk fejében. Szó nélkül engedett be minket a lakásba, körbeültük az ebédlőasztalt egy csésze teával, majd Hyun Sik beavatta Guk-ot a mai fejleményekbe. Elmesélte szóról szóra a beszélgetést és azt, hogy milyen tartózkodó lett, mikor a VIP vendéglista szóba került.

- Miért vitted magaddal Un Byeol-t? Tudod, hogy milyen veszélyes a munkánk. – szólalt meg kicsit erélyesebben Jeong Guk, Hyun Sik-ot hibáztatva.

- Azt csinálok, amit akarok, tudtommal nem kell az engedélyed. Azért vitt el, mert megkértem rá. Az, akire mérgesnek kell lenned csak is én vagyok. – válaszoltam ugyan olyan erélyesen. Ki ő, hogy megmondja, mit tehetek és mit nem?

- Nyugodj le Byeol, Jeong Guk csak jót akar neked. – csitítgatott Hyun Sik, a becenév hallatán Guk arca kicsit elkomorodott, de nem szólt egy szót sem. Helyette felállt az asztaltól és bement a szobájába.

Hyun Sik mielőtt még beült volna a kocsijába villantott egy nekem szánt bocsánatkérő mosolyt, mire csak legyintettem egyet. Nincs miért bocsánatot kérnie, mert nem tett semmi rosszat. Megvártam, míg elindul a kocsival és csak utána mentem vissza a házba. Guk még mindig a szobájában lehet, mivel a konyhában nem volt. Elkezdtem előkészíteni a zöldségeket a vacsorához, valami könnyű zöldséglevest akarok főzni, de még nem döntöttem el biztosan, hogy azt fogom elkészíteni.

Egy darabig haboztam, hogy megkérdezem akar-e enni végül viszont bekopogtam. Mikor már azt hittem nem fog válaszolni egy gyenge ’igen’ hagyta el a száját. Az ágyon feküdt elterülve, időközben biztosan átöltözött, mert már nem ugyan az a ruha volt rajta. A farmer helyett egy melegítőben volt és egy egyszerű rövid ujjú fekte pólóban, elmosolyodtam, ahogy megláttam a fehér zoknit a földre dobálva az ágy előtt.

- Nézd..

- Szóval.. – kezdtük el egyszerre egymás szavába vágva. Elnevettem magam, pont mikor felegyenesedett az ágyon. Gesztikulált, hogy kezdjem előbb én.

- Szóval, éhes vagy? Készítettem egy kis zöldség levest. – mutattam hüvelykujjammal a konyha irányába.

- Igen. – bólintott, mindketten leültünk az asztalhoz és csendben enni kezdtünk. A tányér levesem végénél jártam, mikor végül mégis megszólalt.

- Ne haragudj a korábbiért. Igazad van, tényleg nincs jogom ahhoz, hogy megszabjam mit csinálhatsz. De a mi munkánk nagyon veszélyes. Nem szeretném, ha bajod esne. – miközben magyarázott végig a levesbe merített kanállal játszott.

- Nagyon jól tudom milyen veszélyes a munkád Guk. De én találtam a nyomot, ami a klubhoz vezetett és tényleg a végére akarok járni ennek az ügynek annyira, mint te. – osztottam meg vele az én álláspontomat is.

ALWAYS BUSY WITH YOU (2018)

6.FEJEZET

Már egy órája forgolódtam az ágyban, mire végül arra jutottam, hogy kimegyek a konyhába és iszok egy pohár vizet. Még mindig nehezen alszom el ebben a házban. Már felkapcsoltam a villanyt, mire észbe kaptam, hogy Jeong Guk biztosan a kanapén alszik. Letettem a pultra a poharamat és közelebb merészkedtem, hogy megnézzem felkeltettem-e az alvó fiút. Mocorogni láttam, de a szeme csukva volt. A haja izzadtan és kócosan lapult a homlokára a keze pedig görcsösen szorította a lepedőt, amit takarónak használt. Úgy nézett ki, mint akinek rémálma van. Nem tudtam eldönteni, hogy fel kellene ébresztenem, vagy inkább nem. Tanácstalanul álltam felette és néztem, ahogy összerándul. Egyik kezével elengedte a takarót, így a jobb keze lelógott a kanapéról. Vissza akartam helyezni az eredeti pozíciójába, de mikor hozzáértem a tenyeréhez összefűzte az ujjainkat és nem engedett a szorításából. Nem volt más választásom, mint, hogy leüljek a földre és mellette maradjak. Féltem, hogy felébresztem, de megkíséreltem a másik szabad kezemmel felemelni a fejét és felülni a kanapéra, hogy az ölembe hajtsa a fejét, nagyon óvatosan mozgattam így nem ébredt fel. Hogy megnyugtassam elkezdtem simogatni a haját időközönként. Egy fél óra múlva úgy látszott, mintha kisimultak volna a vonásai és sokkal békésebbnek tűnt.

Nagyon későre járhatott, mert mikor becsuktam a szemem, már nem volt erőm újra kinyitni.

Arra keltem fel, hogy Jeong Guk teste mocorogni kezdett mellettem. A kezeink még mindig össze voltak fűzve a fiú mellkasán pihenve. Az elején még nem tűnt fel neki a helyzet, amibe keveredtünk, de amint rendesen nyitva tudta tartani a szemét, villámgyorsan engedte el a kezem és felült nekem hátat fordítva, nem kell semmilyen diploma ahhoz, hogy tudjam, most mennyire kínosan és zavarban érezheti magát. Halvány fogalma sem volt róla, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe. Ahogy végre kiszabadult a kezem kezdett visszaállni a normális vérkeringésem.

- Mióta vannak rémálmaid? – szólaltam meg elsőként. Felálltam a kanapéról és kimentem a konyhába, hogy kávét csináljak. Guk csendesen követett a másik helyiségbe és leült az egyik távolabbi székre. Hol a hajába túrt idegesen, hol pedig a kezét tördelte.

- Mire gondolsz? – kérdezett vissza.

- Jeong Guk. – ejtettem ki a nevét. Végre felnézett így a szemünk egy magasságba került.

- Nem tudom. Rég óta. Amióta áthelyeztek. – habogta. Látszott, hogy nem szívesen beszél erről. Szégyelli magát? Csak mert rémálmai vannak? Ebben nincs semmi kivetni való.

- Még sosem mondtam ezt senkinek, szóval te vagy az első. – kezdtem bele, de ezúttal sokkal bizonytalanabbul. – Mikor elkezdtem dolgozni a hullaházban nekem is rémálmaim voltak, minden éjszaka. Még most is vannak. Nap, mint nap olyan dolgokat látunk, amiket nehéz önmagunkban feldolgozni. Semmivel nem vagy kevesebb, csak mert rosszat álmodsz.

Mire befejeztem a monológom lefőtt a kávé, kiöntöttem két bögrébe, majd az egyiket elé toltam.

- Köszönöm. – jegyezte meg halkan.

- Te .. – kezdett bele, majd hirtelen megállt, végül még is folytatta, most már a szemembe nézve. – Hogy csinálod? Hogy tudsz aludni éjszaka?

- Úgy nézek ki, mint aki jól alszik? – kérdeztem szórakozottan, majdnem fel is nevettem a feltételezésen.

- Azt hittem csak nekem vannak rémálmaim. – mondta, miközben belekortyolt a bögre tartalmába.

- Mi van a társaddal? Vele nem beszéltél erről? – kérdeztem kíváncsian, mire kelletlenül megrázta a fejét.

- Olyan makacs vagy. – végül nem bírtam ki és elkuncogtam magam.

- Terveztél valamit szilveszterre? – váltott témát Guk, miután megköszörülte a torkát.

- A nővéremmel szoktam ünnepelni, de a férjével most külföldön vannak. Sol Hye említette, hogy el akar rángatni egy szórakozó helyre, de biztosan találok valami kifogást. – ecseteltem.

- Én Busan-ba utazom, ha gondolod, velem jöhetnél. – közölte a meghívást, végig a bögréjét fixírozva.

- Nem lenne furcsa a szüleidnek? – gondoltam bele, nem akarok gondot okozni nekik, vagy esetleg félreértésbe keveredni.

- Van ott egy házam, nem kell a szüleimnél laknunk.

Egy részről csábít az ajánlat, mert így többet megtudhatok a fiúról, ha megnézem a szülővárosát, de másrészről nem értem, miért hívott meg. Valamint az, hogy ketten legyünk egy nagy ünnepkor, pedig nagyon személyesnek tűnik.

- Rendben. – egyeztem bele. Nem is tudom, hogy miért, de egyszerűen csak kimondtam a beleegyezésem. Jeong Guk-ot is meglepte, milyen hamar belementem. Lassan de biztosan kezdjük megismerni egymást, nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom, de valamilyen kapcsolat kezd kialakulni közöttünk, ami egyelőre még nincs kifejlődve eléggé, hogy megnevezzem.

Mielőtt még bármelyikünk is megszólalhatott volna, megcsörrent a telefonom. A főnököm hívott, hogy betudnék-e menni dolgozni, mert az egyik korboncnok beteget jelentett. Természetesen azt mondtam, hogy ráérek.

- Be kell menned? – kérdezte megerősítésként Guk.

- Igen. Később ezt még megbeszéljük. – beszéltem, de már felálltam az asztaltól, hogy a mosogatóba állítsam az üres poharakat.

Jeong Guk is felállt, mire értetlenül néztem rá.

- Beviszlek, egyébként is be akartam menni a rendőrségre pár dossziéért. – tudatta velem és már fel is vette a kabátját. Minden fenntartás nélkül elfogadtam az ajánlatot, hiszen be kell vallanom, sokkal kényelmesebb kocsival utazni, mint a tömött buszokon, főleg a reggeli órákban, mikor mindenki munkába igyekszik.

- Mit szoktál látni, amikor rosszat álmodsz? – szólalt meg meglepetésemre Jeong Guk. Nem válaszoltam azonnal, ezért azt hitte, hogy valami olyat kérdezett, amit nem kellett volna, de mielőtt szabadkozhatott volna elkezdtem beszélni.

- Holtakat, nyílván. Néha amikor késő estig bent vagyok, még hallucinálni is szoktam.

- Ezt hogy érted? – nézett rám egy pillanatra, majd vissza az útra.

- Mikor fáradt vagy, van, hogy elfelejtesz dolgokat. Elhelyeztem egy testet az asztalon, majd később egy másikon feküdt. Valójában én tettem át, mikor befejeztem a vizsgálatokat, de elfelejtettem. A munkatársaim kinevettek, amikor kértem, hogy soha többé ne osszanak be éjszakára, mert a holtak maguktól átfekszenek. Akkoriban azt hittem megőrültem.

- Hogyan szoktál hozzá?

- Nem tudom. Egy idő után természetes volt és többé nem foglalkoztam vele. – vontam vállat.

- Nehéz lehet ott dolgozni. – jegyezte meg tiszteletteljes hanglejtéssel.

- Nem nehezebb, mint neked. Ne becsüld le magad. Jó rendőr és jó nyomozó vagy. – bíztattam, de nem csak üres szavakat formáltam, komolyan is gondoltam.

- Köszönöm, hogy elhoztál. – zártam le a beszélgetésünket, ahogy lekanyarodott az intézetünk melletti parkolóba.

- Találkozunk otthon.

ALWAYS BUSY WITH YOU (2018)

5.FEJEZET

- Hát, érezd magad otthon. – nyitotta ki Jeong Guk előttem a lakás ajtaját visszafogottan. Halkan elmormoltam egy köszönömöt, majd magammal vonszoltam a cuccaim egy részét a másik felét Jeong Guk hozta be nekem.

- Remélem nem gondoltad, hogy nekem adod az ágyat, mert nem egyezek bele. – szólaltam meg. – Enyém a kanapé.

- Udvariatlanság lenne, ha nem hagynám, hogy tiéd legyen az ágy. – vitatkozott. Meg sem hallottam az előbbi mondatát inkább belestem a szobák mögé. Az egyik szoba a hálószoba a másik pedig a fürdőszoba volt. A nappali, ebédlő és konyha egybenyílik. A hálószobában csak egy éjjeli szekrény és egy széles ágy volt, a szemközti falon pedig a szekrények sorakoztak. Nem volt tele mindenfélével, mint Jae háza, sokkal inkább csak annyi volt, ami a minimumnak számít.

- Akkor én, most itt hagylak, be kell érnem a munkahelyemre. – nézett be a szobába Jeong Guk.

- Rendben van. Én nappalos vagyok, szóval majd reggel találkozunk, ha akkor még itt leszek. – habogtam. Már azt hittem, hogy elment, még visszanézett és pár percig gondolkodott, de végül megszólalt: - Ne felejtsd el bezárni az ajtót. A pulton hagytam a kulcsaid.

- Oké.

Miután elment fel alá járkáltam. Olyan szokatlan volt ez a lakás. Ha belegondolok, még csak most járok itt másodjára. A hajfestés óta nem jártam erre. Végül elkezdtem kipakolni a holmijaimat a tusfürdőmet a fürdőbe a samponommal együtt, az egyik üres szekrénybe pedig bepakoltam a magammal hozott kávékészítményeket. Kíváncsiságból benéztem a hűtőbe és ugyan azok a viszonyok fogadtak akár csak otthon. Vagy nincs a hűtőben semmi vagy a fele már rég meg romlott. Az elején nem tudtam, hogy nyissam-e ki a fiókokat, hátha találok helyet a ruháimnak, de végül szétnéztem. Az ajtó felöli szekrény teljesen üres volt. Nem tudom, hogy Jeong Guk szabadította fel nekem a szekrényt, vagy eleve nem volt használva, de elkezdtem a ruháimat is elrendezni. A fele polcos volt és volt egy ív amire fogassal tehettem pulóvereket vagy kabátokat. Az utolsó ruhadarab, amit azóta is őrizgettem, letettem az ágy szélére összehajtva, hogy majd megtalálja reggel. Úgy döntöttem, hogy hamarabb megyek el, mintsem ő haza ér. Nem tudom, hogy mindig kínos lesz-e, vagy csak az elején, de úgy érzem, hogy kényelmetlenül érinti az, hogy beköltöztem.

Nehezebben aludtam el, mint szoktam és a szokásosnál is hamarabb keltem fel. Mivel nem tudtam mit kezdjek a plusz időmmel ezért lefőztem két adag kávét, az egyiket bögrébe töltöttem és megittam a másik adagot pedig termoszba töltöttem, hogy meleg maradjon Jeong Guk számára, ha hazaér. A nappaliban találtam párat azokból a cetlikből, amiket a munkahelyén használ és írtam neki egy üzenetet.

Kicsit rendet raktam és bevetettem az ágyat. Lefelé levittem a szemetet, ami nagy részben abból állt, amit, korán reggel kiselejteztem a hűtőből és képzeletben felírtam, hogy a műszakom után el kellene mennem bevásárolni.

- Hmm, férfi illatod van. – szagolt bele a levegőbe Sol Hye, úgy nézett ki, mint aki nem hisz az orrának.

- Akkor nem csak én érzem. – suttogtam, de Sol Hye meghallotta.

- Mesélj csak. – parancsolt rám.

- Nem az, amire te gondolsz. Ami azt illeti a szabadnapom igen eseménydúsan telt. Kilakoltattak, így most az egyik barátomnál lakom.

- Kilakoltattak? De miért? – kérdezte meglepődötten.

- Én sem tudom pontosan. De lejárt a bérleti szerződésem, és elméletileg a tulajdonos talált egy jobb ügyfelet, így meg sem tudtam újítani.

- Ez borzalmas. – ölelt meg Sol és együtt érzően paskolta a hátamat.

- De most lássunk munkához. – tereltem a témát. – Tiéd a vízi hulla. – szögeztem le elsőként.

- Jó, mert most rossz passzban vagy. – bólogatott.

- Hé! Egyébként is te lennél a soros! – kiáltottam a lány után, de ő csak haladt tovább a folyosón ügyet sem vetve rám. Én is elindultam a bonctermek felé, hogy hozzákezdjek valamelyik testhez, a főnököm hirtelen jelenik meg a folyosón valamelyik ajtó túloldaláról és lendülettel kezd el maga után húzni az alkaromnál fogva.

- Szükségem van minden korboncnokra most. – jelentette ki erélyes hangján. Csak bólintani tudtam mielőtt tovább nem állt. Mindenkit behívattunk az előtérbe, csak ott fértünk el mind kényelmesen. Meglepően nyugtáztam, hogy a kezdő dolgozóink is mind itt vannak. Mi az az eset, ami ennyi patológust kíván meg?

- Ha még nem láttátok a hírekben, akkor most elmondom. Egy busznak hajtott egy veszélyes hulladékot szállító kamion. Nagyon sok halottunk van így minden emberemre szükségem van. Minden ma nem dolgozó patológust behívattam. Arra kérlek, hogy kettesével üljetek be az egyik kocsiba és siessetek a helyszínre.

Sol Hye és én értünk ki a leghamarabb a helyszínre. Felmutattuk az igazolványainkat, így a kint álló rendőrök beengedtek minket a káosz kellős közepébe. Már sikerült eloltaniuk a tüzet, oldalt egy sátorba bújtatva fektették le a hallottakat a kíváncsi szemek elől. Nekünk kellett ellenőrizni az esetleges életjeleket majd mi biztosítottuk a szállítást. A rendőrök végezték az oroszlánrészt, ami a testek személyazonosságának kiderítése volt. Az orvosok az élőkkel foglalkoztak. A nagy káoszban, mintha Jeong Guk-ot is felismertem volna, de alig láttam egy pillanatra az arcát. Mivel tele lett a kocsink, visszaindultunk a Patológiai Intézetbe. Miután minden test beérkezett hozzánk, csak akkor kezdődött nálunk a munka. Elsőként az azonosítás tartott sok ideig, a főnök el volt havazva a családtagok értesítésével, mi pedig a megfelelő címkézéssel és konzerválással voltunk elfoglalva. Az égési sérültek a legnehezebb esetek, nem nagyon tudunk velük kezdeni sok mindent és a családtagoknak is az a legnehezebb, hogy a legtöbbjük a felismerhetetlenségig égett. Nekem az volt a feladatom, hogy minden testnek ellenőrizzem a tüdejét és, hogy megállapítsam a tűz volt-e a halál oka. Hajnali háromig folyamatosan talpon voltam. Négy órát tudtam aludni az irodában az íróasztalnak dőlve, mielőtt még egy végső ellenőrzést követően végre hazaengedtek.

Miután leszállok a buszról, még 15 percet kell sétálnom, hogy elérjek Jeong Guk lakásáig. A friss levegő jót tett, sokkal éberebbnek éreztem magam tőle.

Próbáltam hangtalanul becsukni magam után az ajtót és minél kevesebb nesszel mozogni, bizonyára a lakótársam is nehéz napon volt túl. Mivel nem láttam a kanapén ezért benyitottam a hálószobába. Összegömbölyödve aludt az ágy szélénél, a haja teljesen az arcába lógott a paplan pedig félig lecsúszott róla. Mikor mellé értem pont fordult egyet, de az ágy rossz irányába, még időben megtartottam a fejét, hogy ne essen le, óvatosan visszaengedtem a párnára, de úgy tűnt, hogy ébredezik. A sejtésem be is bizonyosodott, amikor lassan kinyitotta a szemeit.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Jól. És te? – kérdezte rekedt hangon. Felült az ágyon és pislogott párat. – Mikor jöttél haza?

- Az előbb. – válaszoltam. – Megint megnőtt a hajad. – állapítottam meg, miközben a füle mögé próbáltam tűrni pár tincset. – Éhes vagy? – kérdeztem hirtelen felindulásból.

- Kicsit. – gondolkodott el, ami azt illeti nem volt meggyőző, de ennyi is elég volt. Kisomfordáltam a konyhába és benéztem a hűtőbe. A francba. Úgy volt, hogy a műszakom végén elmegyek bevásárolni, de végül nem csak nappali műszak lett belőle és teljesen kiment a fejemből.

- El kell mennem a boltba. – jegyeztem meg, mikor hallottam a fiú, közeledő lépteit.

- Átöltözök. – bólintott, majd visszavonult a szobájába. Gyorsan magára kapott egy fekete pulóvert és egy farmert, a haját pedig megfésülte, de ennél több változást nem észleltem. Beültünk a kocsijába és csak a legközelebbi szupermarket parkolójában állította le a motort.

- Te is ott voltál a helyszínen? – kérdezte meg Jeong Guk néhány perc néma csend után. A zöldséges pultnak dőlve fürkésztem a kínálatot, fel sem néztem a zöldségekből mikor válaszoltam.

- Persze, minden munkatársam kint volt. – bólintottam. A komor és fáradt hangulat ránk telepedett, nem is igazán beszélgettünk később, ahogy haladtunk a bolt tömött sorai között.

Mivel mindent összeszedtünk, amire szükségem lehetett, már csak a hosszú sort kellett kivárnunk a kasszánál. Jeong Guk felpakolt mindent a futó szalagra, majd előkotorta a zsebéből a pénztárcáját. Ahogy őt figyeltem felmerült bennem egy kérdés. A saját fizetésemből kiindulva az övé sem ölthet hatalmas méreteket, még is egy szebb lakásban él és drágábbnak tűnő ruhái is vannak. Udvariatlanság lenne megkérdezni, hogy a szülei tehetősek-e, valamint nem is tartozik rám, de szerintem ez lehet a helyzet.

Gyorsan észbe kaptam és elkezdtem szatyrokba pakolni a vásárolt cikkeket, miután Guk fizetett, elvett tőlem pár szatyrot, hogy segítsen. Egész úton azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent nem tudok Jeong Guk-ról, annak ellenére, hogy már 2 éve ismerem. Az egy dolog, hogy Young Jae gyerekkori barátja, de az én barátom is. És valószínűleg ő sem tudhat rólam sok mindent, ennek ellenére soha nem is kérdezősködött, de azonnal befogadott mikor bajba kerültem.

- Köszönöm. – nyögtem ki a kocsiút alatt, mivel szólt a rádió azt hittem nem hallotta meg, de aztán rám nézett összezavarodott tekintetével. – Remélem jobban meg tudjuk ismerni egymást ezúttal. – fejtettem ki a gondolatfoszlányom egy részletét. Látszott, hogy nem nagyon érti, honnan jött ez hirtelen, de szerényen bólintott.

Visszaértünk Jeong Guk lakásához, ahol Young Jae már ránk várt.

- Mi tartott ennyi ideig? – toporzékolt.

- Valami történt? – kérdezte Jeong Guk, valóban kicsit feszültnek tűnt önmagához képest.

- Un Byeol, emlékszel még Se Byun-ra?

Megfagytam egy pillanatra, a levegőben megálltam a szatyrok emelésével.

- Remélem, nem azt akarod mondani, hogy a városban van? – reménykedtem.

- Miről van szó? Beavatnátok engem is? – nézett ránk felváltja Jeong Guk zavartan.

- Se Byun az egyik volt barátnőm. – mondta a tényt.

- És engem utál. – folytattam szem forgatva.

- Ami azt illeti, van, amit nem mondtam el neked Guk. Mikor még az orvosira jártam volt egy barátnőm. Miután szakítottam Se Byun-nal, együtt voltunk egy rövid ideig Un Byeol-lal.

Jeong Guk pislogott párat, mint aki nem hiszi el, amit hallott. Nem tudom eldönteni, hogy milyen érzések suhantak át az arcán, mert sosem voltam jó abban, hogy leolvassam az érzéseit, mindenesetre a megdöbbenés tisztán kivehető volt.

- Nem kell komoly dologra gondolni, csak fél évig voltunk együtt, rájöttünk, hogy sokkal jobban érezzük magunkat barátként és így alakult. – vontam vállat, mintha nem lenne nagydolog. Persze ez nem teljesen volt őszinte, valamilyen szinten a közös emlékeink befolyásolják a barátságunkat, de mindketten vagyunk elég érettek hozzá, hogy kezelni tudjuk a személyes érzéseinket. Nem jelenti azt, hogy szakítottunk, és már nem szeretem, egyszerűen csak nem szerelemből, hanem barátságból.

- Tudtam, hogy közel álltok egymáshoz, de erre nem gondoltam volna. – vallotta be a fiú, kicsit csalódottan.

- A múlt már elmúlt. – erősítette meg Jae és kivett a kezemből pár szatyrot. Jeong Guk, ugyan abban a helyzetben állt és meredt maga elé, mondani akartam neki valamit, de amint kinyitottam a szám vissza is csuktam.

- Menjünk be. – mondtam és a kezébe adtam pár szatyrot. A hangomra visszatért a valóságba, még mindig a gondolataiba révedt, de már megmozdult. Jae már egy ideje az ajtó előtt várt, hogy beengedjék.

Lepakoltunk a konyhapulton és elkezdtem elpakolni az ebédhez nem szükséges árukat. Jae látta a fiú töretlen zavartságát, ezért elkezdett szabadkozni, hogy nem akarta eltitkolni ezt előle, csak nem akarta, hogy másképpen nézzen ránk. A Jeong fiú hitegette a barátját, hogy nem haragszik, csak meglepte a dolog, de nekem valami nagyon sántít ebben a vallomásban, látszik, hogy zavarja valami. Fél füllel hallgatóztam, ahogy beszélgetnek, de úgy tettem, mint aki teljes figyelmével dolgozik az ebéden.