2017. május 14., vasárnap

7.Fejezet

 7.Fejezet
Gyenge karjaimmal nehezen sikerült felállítanom, többször is majdnem elestünk, de végül sikerült felkerülni a kanapéra. Jong In feje a vállamra dőlt és éreztem, hogy minden levegővételével csiklandozza a nyakam.
- Kire emlékeztetlek? – kérdeztem kótyagosan. A fejem zúgott és nehezen jutott el az agyamig az információ. Idő kellett, míg értelmeztem a kérdéseket és válaszokat, de ahogy láttam Jong In is hasonlóképpen öntudatlan volt. Erre a beszélgetésre lehet holnap nem is fogunk emlékezni.
- Egy lányra, akit szerettem.
- És már nem szereted? – féltem feltenni a kérdést. Nem szabadna, hogy érdekeljen, de nem tehetek róla. A részeg ember mindig igazat mond.
- Én szeretem őt, ő nem szeret engem. Elhagyott már egy éve.
- Biztos oka volt rá. – védtem meg önmagamat. A szívem hevesen kalapált, Jong In még szeret engem. És én elhagytam. De újra elhagynám. Kai nem változik meg, még most is ugyan olyan. Még ugyan az az ok is meg van, amiért elhagytam. Én is szeretem őt. De ez nem elég. Már egy ideje nem elég.
- Miért hagyott el? Egy éve folyamatosan ezt kérdezem magamtól. Annyira szerettem őt, nem értem.
- Biztosan veszekedtetek. – rántottam meg a vállamat. Így igaz, a szakításunk előtti hónapban minden nap csak veszekedtünk. Nem volt szívem akkor még, hogy elbúcsúzzak tőle, próbáltam rávezetni a probléma forrására, de lehetetlen volt.
- Sokat. Késő estig dolgoztam minden nap és mikor hazamentem mindig veszekedtünk. Nem tehetek róla, hogy ilyen a munkám. – hangja egyszerre volt vádló és szomorú.
- Tudod, miért nem kedvellek? – álltam fel hirtelen a kanapéról, de megszédültem és visszaestem egyenesen az eldőlt fiúra. – Azért mert te vagy Kim Jong In.
- Mert híres vagyok? Féltékeny vagy? – homlokráncolva nézett rám, még mindig nem érti. De hogyan is várhatnám el tőle, hogy részegen megértse, amikor józanul sem ment neki.
- Kai aki a színpadon táncol és énekel, az, aki szívét beleadja abba, amit szeret. Azt a fiút kedvelem. Te viszont Kim Jong In vagy, aki csak önmagára gondol senki másra. – olyan rég óta nehezednek ezek a szavak a vállamra, hirtelen megkönnyebbültem, hogy útjára engedtem ilyen hosszú idő után.
- És az a baj, hogy most, ha ezt el is mondtam neked semmin sem változtat.
×
Egy egyenletesen fel lemozgó mellkason ébredtem, próbáltam felemelni a fejem, de az alkohol utáni macskajaj aligha engedte ezt. Hosszú percekig csak feküdtem, ismerős érzés kerített hatalmába, olyan nosztalgikusnak éreztem. Aztán hirtelen felismertem az illatot, ami az alattam fekvő mellkasból áradt. Kim Jong In édes illatát. Amikor felegyenesedtem a kanapéról elkapott a hányinger. Lassan sétáltam ki a konyhába és ittam egy pohár vizet, ami kicsit enyhített a rosszul létemen. Visszamentem Jong In-hoz, hogy felkeltsem. Gyengéden rázogattam a vállát és szólítgattam, de nem használt. Visszamentem a konyhába és bekaptam egy hányinger elleni tablettát, úgy döntöttem hagyom még aludni a fiút a nappaliban. Tegnap jobban át kellett volna ezt gondolni, de arra az eshetőségre nem is gondoltam, hogy nem egyedül leszek részeg. Ma reggel indulunk haza, ez egy jó dolog, mert így nem kell másnaposan fellépnünk, és rossz dolog, mert nem biztos, hogy jót fog tenni a gyomrunknak a busz rázkódása. A kanapé előtti asztalra kikészítettem neki egy pohár vizet és egy gyógyszert, hogy ha felébred én pedig elkezdtem a hálószobában összepakolni a bőröndömet. Nem tartott sokáig mivel csak a legszükségesebb dolgokat vettem ki belőle.
- Felébredtél? – néztem farkasszemet a fiúval, aki épp a víz utolsó kortyait nyeli le. Kótyagosan bólintott. – Jobb lenne, ha visszamennél, a szobádba mielőtt a többiek keresni kezdenek. – javasoltam.
Ismét bólintott. Furcsán viselkedett, ami feltűnt, de nem tettem szóvá, hagytam, hogy csendben elhagyja a szobát.
A haza úton egész végig csendben volt és magába roskadva gondolkodott valamin. Látszott rajta, hogy nagyon foglalkoztatja valami. Talán emlékszik arra, amit tegnap mondtam? Áh, nem hiszem, elég sokat ittunk még nekem is vannak homályos részletek.
Az utazás végeztél mindenki haza mehetett és kaptunk ajándékba két szabad napot, hogy kipihenjük a mozgalmas hetünket.
Már mindenki hazament, én is így akartam tenni, de ekkor Jong In megállított. Pár percig meredten bámult rám.
- Vedd le a maszkod. – mondta. - Nem veszed le?! – bábuként tűrtem, ahogy erős kezeivel megmarkolja a vállam. Összehúztam magam a dühös megszólításra, nem akartam hinni a szememnek. Hogy az a szelíden mosolygó fiú ugyan az a személy, aki most szikrát szór a szemeivel. Arcán át suhannak az érzelmek, megbántottság, csalódottság és düh. Az utálat központja pedig én vagyok. Az ujjai elfehéredtek annyira ragaszkodtak a pulóverem anyagához, arcával a nyakhajlatomba hajol. Hallom a légzését és érzem a meleg párát, amit kilélegzik, nem is emlékszem mikor volt utoljára hozzám ilyen közel.
- Jong In. – szólítottam a nevén, időm sem volt lecsukni a szemem olyan hirtelen csókolt meg. A sokkból felocsúdva próbáltam ellökni magamtól, de Jong In továbbra is a számra tapasztotta az övét. Végül abbahagytam a kapálózást, ekkor a fiú engedett a szorításából, de nem eresztett. Remegő kezeimmel a hajába túrtam és közelebb vontam magamhoz.  Mindkettőnkből hangos sóhaj szökött ki egymás közelségétől, az énekes pedig kihasználta a helyzetet és elmélyítette a csókot.
Fel sem fogtam mi történt, egyszer csak Jong In eltávolodott. Zavarodott tekintetemet rajta tartottam.
- Valami nem hagy nyugodni. Miért csinálod ezt velem? Már megint ugyan az az érzés. – Kai beletúr sűrű hajába és frusztráltan hagy ott egyedül a gondolataimmal.
Otthon nem jött álom a szememre még mindig éreztem Jong In ajkait az enyémeken, az a furcsa és ismerős érzés egyszerre kerít, hatalmába a szívem ritmusa nem akar csendesedni pedig már több mint egy órája történt az eset. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek egyet sétálni, hátha az kiüríti a fejem.
Fejemet lehajtva lépkedtem az aszfaltozott utcán, mellettem kígyózó kocsik sora haladt el, sóhajtottam egyet, aminek a hidegben látható jele lett. A telefonom csörgésére felriadtam a révedésből megpillantottam a kijelzőn Jong In nevét, hezitáltam, hogy felvegyem-e, de végül kíváncsian emeltem a fülemhez a készüléket. Mit akarhat még?
- Hol vagy? – kérdezte a fiú egyből a tárgyra térve. A hangjában volt valami furcsa. Egész nap furcsa dolgokat művel, fogalmam sincs mi ütött belé.
- Hazafelé tartok, miért? – válaszoltam, lassan sétáltam tovább, az ajkamba haraptam és idegesen vártam a választ. Miért hívott fel ilyen késő éjszaka?
- Beszélnem kell veled. – jelentette ki határozottan a fiú, mire ledermedtem. Talán még sosem hallottam ilyen határozottnak, mint most. Nem láttam az arcát, de eltudtam, képzelni azt a komoly tekintetet, amivel most engem nézne.
- Fáradt vagyok, hosszú napom volt. Nem lehetne inkább holnap? – próbálkoztam reménykedve.
- Már késő.
- Miért? – szólaltam meg értetlenül, ekkor pedig újra megszólalt:
- Fordulj meg.
Mindenféle gondolkodás nélkül fordítottam hátra a tekintetem, mikor a tekintetünk találkozott épp akkor engedte le a kezét, amiben a telefont tartotta. Kétségbeesetten fordultam vissza, látta az arcomat. Mit tegyek? Látott, tudja, ki vagyok. Most már biztosan tudja, hogy én vagyok az. Majd belefulladok az aggodalomba. Nem tudom mitévő legyek. Hirtelen két kéz karolt át hátulról, Jong In ezüstös fürtjei a nyakamat csiklandozzák, a leheletét látom magam mellet, ahogy ködként bukfencezik a levegőben.
- Mit csinálsz? – ocsúdok fel, el akarom tolni magamtól, de ő csak még szorosabban karolt át. – Összekeversz valakivel. - próbálkoztam a jól begyakorolt mondattal. Ez csak egy álom. Hamarosan felébredek és rájövök ez az egész nem történt meg velem.
- Eun Soo. – mondta ki a nevem halkan, nem is kellett hangosabbnak lennie, hogy meghalljam, mert szinte a fülembe suttogta.
- Jong In. – a testem automatikusan reagált rá, olyan furcsa volt kimondani a nevét, úgy igazából. – Mióta tudod? – kérdeztem halkan, hogy őszinte legyek abban reménykedtem, hogy nem hallja meg, de nem így történt.
- Amikor lerészegedtünk a maszkod félrecsúszott alvás közben. Felismertelek.
Akkor ezért volt olyan furcsa egész nap. Hát ez volt az oka. Nem értem, akkor miért nem árulta ez rögtön tudja, kivagyok? Miért pont most?
- Dühös voltam rád. Az elejétől fogva titkoltad előttem. Aztán pedig azon járt az agyam, hogy miért nem árultad el. Eszembe jutott, hogy az elejétől kezdve távolság tartó vagy velem, csak akkor kezdtél kicsit emberszámba venni, amikor kollégák lettünk. Aztán pedig az jutott eszembe, hogy egy éve nem láttalak és hiányoztál.
- Mire akarsz ezzel célozni? Kezdjük újra? Vagy legyünk barátok? Nem gondolod, hogy ha ezt akartam volna, akkor már az első nap megmondom, ki vagyok? – kiszakítottam magam a fiú öleléséből és távolságot tartva szembe fordultam vele. Félve néztem a szemeibe, az suhant át az agyamon, hogy ha meglátom, a tekintetét elbizonytalanodom. Szerencsére nem volt eléggé kivilágítva az utca, hogy az arca minden rezdülését észrevehessem.
- Kérlek hallgass meg! – közeledett, de nem engedtem magamhoz ismét közel, hátráltam, ahogy próbált előre lépni. Hangja azonban megdobbantotta a szívemet, olyan megtörten hangzott. Ha ezt egy éve azon a napon bevetette volna, talán másképpen alakultak volna a dolgok.
- Nem akarok tőled hallani semmit. – vágtam hozzá olyan hideg hangon, amennyire csak tudtam. Nehezemre esett megfordulni és elsétálni, de megtettem.
Fáradt voltam, az elemeim teljesen lemerültek egy ilyen kimerítő nap után. Amint lefeküdtem a kanapéra el is aludtam. Nyúzottan keltem fel másnap, korán kipattantak a szemeim. Sétálva tettem meg az utat az SM Entertainment-hez még sok időm volt addig, amíg a menedzser értem jött volna, ezért is döntöttem a séta mellett. Nem bírtam egy helyben ülni és várni, a tegnap este óta. Minden izmom megfeszült, még a kedvenc dalaim sem tudták elfedtetni velem Jong In hangját, arcát, vagy az ölelését. Még mindig érzem a meleg leheletét a tarkómon.
Úgy gondoltam, hogy a táncteremben majd lenyugszom. Sorra táncoltam ez az összes koreográfiát, amit valaha ismertem, az időérzékem teljesen elveszett nem tudnám megmondani mióta, táncolok, de elég sok ideje. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöznek a testem pedig teljesen kimelegedett az állandó mozgástól. A levegőt is szaporán vettem. Az egyik mozdulatnál megcsúsztam a talajon és pofára estem. A hajguminak is csak ennyi kellett, hogy végleg lecsússzon az intenzív gyakorlás miatt már csak a hajvégeimet tartotta össze. A vörös tincsek eltakarták az arcomat és rátapadtak a vállamra. Üvölteni lett volna kedvem, de visszafogtam magam. Helyette csak belerúgtam az első tárgyba, ami elém került.
A próbaterem ajtaja kitárult és Jong In lépett be rajta. Amint rájöttem, hogy ő az lesütöttem a szemeimet és elkezdtem összeszedni a cuccaimat.
- Táncolj velem. – szólalt meg. De én nemlegesen megráztam a fejem.
- Dolgom van. – csúszott ki a számon a kifogás.
A falnak lapulva közelítettem meg az ajtót, Jong In a jobb karjával elzárta előlem a menekülési utat, majd mikor ki akartam hátrálni a mási kezét is a falnak támasztotta. A vállam felett helyezkedett el mindkét tenyere teljesen közre fogva az alakomat.
- Csak egy percet adj.
Nehézkesen bólintottam, vártam, hogy hátrébb lépjen, de ez nem történt meg.
- Meghallgatlak, de először lépj ki az aurámból.
Elgondolkodott. Mi jár a fejében? Azt hiszi, hogy így akarok elszökni? Hogy amint elenged, kirohanok a szobából? Végül is nem rossz gondolat. És nem is áll messze tőlem.
- Megígérem, hogy meghallgatlak. De csak ha távolabb mész. Már csak fél perced maradt. – karba tett kézzel vártam, hogy Jong In cselekedjen, próbáltam magabiztosságot erőltetni magamra. Végül megtette, amit kértem, lassan lecsúsztam a földre és törökülésben a hátamat a falnak döntve vártam, hogy megszólaljon. Mikor megkönnyebbült, hogy nem menekülök el elhelyezkedett előttem. Pár néma percig csak engem nézett, már azon voltam, hogy tényleg kisétálok azon az ajtón, de ekkor.
- Miért szakítottál velem?
- Ezt komolyan kérdezted? – az állam a földet súrolta. Nem tudom, hogy dühös legyek, elkeseredett vagy mérhetetlenül csalódott. Ezzel betelt a pohár, ha már nyíltan rákérdezett, akkor nincs mit tenni. – Tudod, hogy a szakításunk előtti hetekben folyton veszekedtünk. Mikor megkérdeztem mi bajod, hárítottad. Mikor szembesítettelek, hogy hazudsz dühös lettél rám. Hogy tudnék egy olyan fiút szeretni, aki nem értékeli önmagát? Ha te nem szereted önmagad, én sem tudlak.
Láthatóan elgondolkodott azon, amit mondtam. Számomra olyan egyértelműen látszott ez, nem értem, hogy eddig ő hogyan nem vette észre. Vagy csak nem akarta észrevenni? Ebben az egy hónapban, mióta szerződtem az SM-hez megismertem Kai-nak azt az oldalát, amiről nekem sosem beszélt. Az elején azt hittem, hogy azért csinálja, mert csak velem akar foglalkozni, de később rájöttem, hogy a sztár életéről nem tud beszélni.
- Mit tennél, ha azt mondanám, neked megváltozom? – hirtelen felemelte a fejét és csillogó szemeivel áthatóan nézett. A szemei csillogtak akár a remény utolsó sugarai. Még is mit akar kihozni ebből a borzalmas beszélgetéséből?
- Hogy változnál meg? Min akarsz változtatni? Miért változnál meg? – tettem fel a kérdéseket egymás után, ezzel nyilvánvalóan összezavartam őt. Sejtettem mire akar kilyukadni, de valahogy nem ébredt fel bennem a remény. Az ember nem tud megváltozni egy perc alatt, abban sem vagyok biztos, hogy Jong In meg tud változni valaha is.
- Nem fogok többé elzárkózni. El akarom mondani neked, amikor szomorú vagyok, amikor boldog vagyok. Beszélgetni akarok veled random dolgokról, majd komoly dolgokról, mindenről. Az az egy év ráébresztett arra mi hiányzott leginkább a kapcsolatunkból. – kezeivel megragadta az arcomat, azt hittem hirtelen, hogy meg akar csókolni, de nem tette. Nem is lett volna helyén való.
- Mi hiányzott? – kérdeztem rá végül.
- Igazad van. Sosem becsültem magam, mindig a hibáimat vettem észre és erre összpontosítottam. De te, mindig azt érezteted velem, hogy tökéletes vagyok. Amikor kitaláltuk a közös táncot a dalhoz. Állandóan azon járt az agyam, hogy hol rontottam el, de te akaratlanul is mindig megdicsértél. Engem néztél, amikor te sokkal jobb táncos vagy nálam. Akkor kerített hatalmába az az ismerős érzés, amit csak akkor éreztem, amikor veled vagyok. És ez nagyon hiányzott.
- Erről beszélek. A színpadon olyan magabiztos tudsz lenni. Miért nem bízol sosem eléggé önmagadban? Az régen rossz, ha valaki egyből azt feltételezi magáról, hogy ő a hibás, ő rontott el mindent. – annyira elragadott az indulat, hogy valójában fel sem fogtam a mondandójának burkolt jelenségét. Egyszerűen mindig feldühít, hogy nem értékeli magát jobban. - Felteszek egy kérdést. – mondtam kifújva a bent tartott levegőt. Adok neki egy esélyt. – Ha jól válaszolsz a kérdésre, akkor teljesítem egy kívánságod. – a legőszintébb arckifejezésemmel néztem rá. Bólintott.
- Ha visszapörgethetnéd az időt, arra az időre, amikor találkoztunk. És ha már akkor tudod, hogy szét fogunk menni és ezzel fájdalmat okozol nekem. Nem jöttél volna belém azzal a kávéval?
Míg gondolkodott engem fürkészett a szemeivel, hátha abból megtudja, milyen fajta válaszra számítok. Még bennem sem fogalmazódott meg valójában, de amint meghallom tudni fogom, hogy azt akartam-e hallani vagy sem.
- Ha lenne egy lehetőségem, hogy újracsináljak mindent. Akkor biztosan neked mentem volna azzal a kávéval újból és annyiszor amennyiszer kell, hogy észrevegyél. Remélem, ezt a választ várod. Most az egyszer önző akarok lenni, nem akarom, hogy más nevetessen meg, hogy valaki más öleljen. Én akarok lenni az a valaki.
Megnyaltam az ajkaimat, majd elmosolyodtam. – Helyes válasz.
Erre Kai is megkönnyebbülten elmosolyodott. Hiszek neki. Elhiszem, hogy meg tud változni, hogy végre jobban fogja értékelni magát. Hiszen már is elindult ezen az úton. – Állj fel. – húztam magam után, majd mikor mindketten felegyenesedtünk a táncterem belsejébe sétáltam. – Azt mondtad táncoljunk együtt. Vagy már nem akarod? – kérdeztem vissza, Jong In tekintete ellágyult és eltűnt róla teljesen a zavarodottság. A zene elindult, mi pedig táncoltunk. Nem is tudom mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak. A szemeim előtt csillagok táncoltak, a fellegekben járok. A dal véget ért, majd elkezdődött az EXO-val közreműködött számunk. Egyáltalán nem volt kínos vele táncolnom ez alkalommal. Teljes összhangban voltunk. Mindketten belefeledteztünk a táncba, ezért is nem vettük észre, amikor az EXO többi tagja belépett a terembe. Nem volt rajtam a maszkom, de többé nem is éreztem úgy, hogy el kellene takarnom az arcomat előlük.
- Milyen szép arcod van. – hüledezett Xiumin. Eszembe is jutott, hogy ő volt az, aki a kinézetem felől érdeklődött D.O-nál mikor elbújtam a szertárban. Meglepődtem amikor Jong In hátulról átölelt.
- Szép igaz? – helyeselt a fiú mögöttem, nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, most mosolyog, mint a tejbe tök.  
- Mintha levegőváltozást éreznék közöttetek? – járatta a tekintetét köztem és Kai között Sehun. A fiú nem igazán ragadt le azon, hogy most először láthatta az arcomat.
- Elég bonyolult helyzet, majd talán egyszer elmesélem. – magyarázta Jong In.

VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése