19.FEJEZET

- Muszáj mindig összezavarnod? – kérdeztem árnyalatnyi kétségbeesésben. Nem tudtam egyik oldalra sem fordulni, teljesen és képletesen ketrecbezárt, hogy ne tudjak többé menekülni.

- Szerintem én világos voltam az elejétől kezdve. Te vagy az, aki variál. – ahogy formálta a szavakat egyre közelebb húzódott, ezzel elérte, hogy teljesen nekidőljek a szekrénysornak.

- Még is mit szeretnél tőlem hallani? – suttogtam. Lesütöttem a szemem, hátha akkor tudok tartani egy minimális távolságot közöttünk.

- Azt hittem sosem kérdezed meg. – fehér fogai kivillantak, ahogy elmosolyodott. – Válaszolj nekem egy nagyon egyszerű kérdésre. De vigyázz a válasszal, mert csak egyszer fogom feltenni.

A torkomban kezdett el dobogni a szívem, ahogy éreztem a hangjából, mennyire komolyan gondolja az előbb elhangzottakat. Tényleg ez az utolsó esélyem. Ha most elutasítom, sosem tudom helyre hozni.

- Kedvelsz engem?

- Néha nagyon gyerekes vagy és folyamatosan zavarba ejtő helyzetbe hozol, nagyon lusta vagy és idegesítő is néha, de igen. Mindezekkel együtt én, kedvellek téged. – vallottam be, nem néztem el, mert tudatni akartam vele, hogy még ha nem is fejeztem ki soha egyértelműen az érzéseimet, nem jelenti azt, hogy ami kettőnk között volt az nem jelentett számomra semmit. Mindig kifogásokat keresek és valakit, akit hibáztathatok, pedig valójában minden az én hibám. Az én hibám, hogy így alakultak a dolgok közöttünk.

- Egy egyszerű igen is elég lett volna. – a mondat kontextusa ellenére nem tűnt mérgesnek, sőt még szélesebb lett a mosolya.

- Akkor most minden rendben van közöttünk? – kérdeztem bizonytalanul.

- Ami azt illeti, semmi sincs rendben. Két hétig folyamatosan levegőnek néztél és most azt gondolod, hogy egy ilyen vallomással mindez semmis lesz?

- Mit akarsz tőlem akkor? – replikáztam. – Mivel tudnálak kiengesztelni? – tettem hozzá végül. Úgy tűnt, hogy a mondatom hatást gyakorolt rá, mivel azonnal rám villantak a szemei.

- Ami azt illeti már ki is találtam. – addig tolt, míg a hátam neki nem ütközött az egyik asztalnak, felültetett így egy szemmagasságba kerültünk. – Egy csók és mindent elfelejtek. Ennyit igazán megtehetsz értem nem igaz? – kérdezte különös hangszínnel fűszerezve. Felemeltem a kezeimet és elhelyeztem őket Jong In mindkét arcféltekén, majd csigalassúsággal kezdtem felé hajolni, ahogy közelebb és közelebb értem a lélegzetem kezdett felgyorsulni. Nem is állt szándékában megkönnyíteni a dolgomat, egy helyben állt és várt. Mikor már az orrunk összeért becsuktam a szemem és végül az ajkaink érintkeztek. Pár tűnő pillanatig mozdulatlanul álltunk épphogy érintkezve. Hüvelykujjammal végigsimítottam a jobb arcféltekén és közelebb hajoltam, hogy az ajkaink jobban összepréselődjenek. Jong In mindkét kezét a térdemen nyugtatta és köröket rajzolt a bőrömbe, miközben lassan kezdte átvenni az irányítást a csókunk felett. Teljesen más volt, mint az eddig váltott csókjaink. Nem volt sürgető, bűnbánó vagy ártatlan. Ráérős és elmélyült volt.

- Itt meg kell állnunk. – suttogta, de olyan közel volt, hogy ahogy beszélt időnként ismét összeérintődtek.

- Miért? – kérdeztem, próbáltam megtalálni a hangom, de suttogásnál nem telt többre.

- Ha ezt folytatjuk, akkor lehet, túl messzire megyek. – válaszolt készségesen.

- Még nem állunk rá készen. – ráztam meg a fejem. – Menjünk inkább, későre jár. – néztem rá a faliórára. Jong In távolabb húzódott, hogy rendezze a vonásait majd bólintott.

- Menjünk. – helyeselt, összekulcsolta az ujjainkat és maga után húzott, egyenesen ki az iskola épületéből. Egymáshoz közel és kézen fogva sétáltunk, de az út nem volt elég hosszú és túl hamar elértük a házunkat.

- Holnap találkozunk.

- Holnap találkozunk. – ismételtem. Lábujjhegyre álltam és átkaroltam, hogy szorosan megölelhessem, Jong In nem hezitált visszaölelni ugyan olyan erővel.

- END -