17.FEJEZET

Elforgattam a szekrény lakatját, ami egy halk pukkanással jelezte, hogy már ki tudom nyitni az ajtaját. Kivettem belőle pár könyvet, amik a következő órámhoz kellenek, majd visszazártam. Az iskolai folyosó a mai napon is tele volt nyüzsgéssel, élettel. A diákok kiélvezve a szünetet csacsogtak a barátaikkal, míg én magamban a gondolataimba mélyülten közlekedtem az emberek között. Ha Na fürkésző szemei elől is elmenekültem, még mielőtt a közelembe férkőzve beszélgetést kezdeményezhetett volna, mint oly sokszor próbálta ebben a két hétben.

Az erdei iskola véget ért az egy hónap leteltével és minden visszakerült a régi megszokott helyzetébe. Vagy is, kívülről így tűnhet, de valójában minden megváltozott. Bennem mindenképpen.

Másra sem tudtam gondolni, mint Jong In puha ajkaira, hogy azt mondta szeretné, ha a barátnője lennék. A csillagos éjszakánkra, mielőtt még minden elromlott volna.

Másodízben pedig a félre sikerült párkapcsolatomon járt az agyam, amibe Sehun-nal másztunk bele meggondolatlanul. Nem is nevezném párkapcsolatnak, hiszen valójában a legmesszebb állt tőlünk ez a fogalom, hiszen csak barátok voltunk. Az egész csak egy félre sikerült mentési kísérlet mellékterméke.

Két hét telt el, de én az óta sem tudtam feldolgozni az új érzéseimet, gondolataimat, ami egy hónap alatt bámulatos fordulatokat vett. Az, hogy már nem külső szemlélőként vettem részt Kim Jong In életében túl nagy falatnak bizonyult számomra. Hogy megijedtem-e amikor hirtelen töredékeket osztott meg velem a felém irányuló érzéseiről? Igen. Hogy nem csak megijedtem, de el is menekültem előle? Ez is teljesen igaz.  

Az óta szóba sem álltam Ha Na-val sem, aki pedig semmit nem tett ellenem. Egyszerűen csak az új barátságunktól is féltem, most, hogy visszakerültünk a megszokott iskolapadba. Az ismerősökből barátnők lettünk, de nem akartam, hogy ezt mások is megtudják. Meg akartam védeni azt a vörös hajú, szeleburdi, törékeny lányt, aki biztosan nem tudta volna elfogadni, ha miattam felsőbb éves lányok terrorizálják.

Ami azt illeti az életem ezen, része a régi volt. A felettem járó évfolyamon volt egy lány, aki élvezte, ha bármilyen módon keresztbe tehetett nekem. Nem volt semmi komolyabb ügy, elvette a pénzem, a kajámat, kihúzta alólam a széket vagy csak neki lökött a folyosón a szekrényeknek. Elviseltem, mert azt hittem, ha azt mutatom, hogy nem érdekel, keres egy másik áldozatot. Úgy érzem magam, mint egy félre sikerült romantikus dráma főszereplője, aki a tipikus stréber lány, akit zaklatnak az iskolában és a suli legmenőbb gyerekébe szerelmes.

Helyet foglaltam a biológia terem leghátsó padsorában, és ahogy eddig, Sehun most is mellettem ült le, ahogy szokott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem egy kicsit is, mivel a makacsságával elkerülhetetlen volt, hogy ne csikarjon belőlem ki valami beszélgetés csírát. Bármilyen életjelnek örült, még annak is, ha csak lepisszegtem a tanórán.

- Meddig akarod még ezt folytatni? – sóhajtozott mellettem Sehun, miután nem sikerült kommunikációt kierőltetni fáradt valómból.

Szem forgatva ledőltem a padra. Mintha én élvezném. Azért szenvedek, mert fogalmam sincs, most mit kellene kezdenem magammal.

- Jong In, amióta visszajöttünk nagyon rosszkedvű, veled egyetemben. Tényleg nem akarod elárulni mi történt? – puhatolózott tovább a fiú.

- Ez az utolsó előtti nap, mielőtt még visszamegyünk a suliba. – sóhajtozott Jong In, elterülve az ágyon. Elmosolyodtam a lusta fiú ábrázatán, majd én is szomorúan bólintottam. Jó volt itt. Végre tisztázódott a félresikerült összeboronálás Sehun-nal, szóval végre élvezhettem volna Jong In társaságát, de sokkal hamarabb véget ért ez az egy hónap, mint gondoltam. – Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt még visszamegyünk. – térített vissza hangjával Jong In, kíváncsian néztem a szemeibe és vártam, hogy kifejtse az előbbi mondatát.

- Nem. – vágtam rá velősen, majd az asztalra dobva kinyitottam a mai leckénél a tankönyvet. Megráztam a fejem, hátha azzal magamhoz térek, ki akartam zárni Jong In hangját, aki minduntalan emlékeztet a történtekre.

Az óra végét jelentő csengő megszólalására összepakoltam a szétdobált cuccaimat, majd az udvarra siettem, hogy egy távol első padon megehessem az ebédem, ami egy kis müzli szelet volt. Miközben apró falatokat tördelve ettem, a telefonomon olvastam az általam követett könyv fejezeteit. Úgy egy napja találtam rá erre a könyvre, megtetszett a háttér történet, valójában azért kezdtem bele ebbe a nyálas romantikus regénybe, de kellemesen csalódtam. Ami különösen tetszett, hogy a záró fejezetek végén, mindig van egy bölcs idézet, ami az életre vonatkozik. A 12. fejezet végén ez állt:

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy zsarnokságban éljük. Ne azért tedd meg a dolgokat, mert elvárják. Tedd azt, ami jólesik, és ne félj önmagad lenni.”

Irigykedve olvastam a sorokat, a szemem minduntalan vissza-visszagörgetett az idézhetett és egyre többet kezdtem ezekre a mondatokra gondolni. Az járt a fejemben, hogy miért csinálom ezt két hete? Már egy hete kitaláltam, hogy szerelmes vagyok Jong In-be. A kifogások mögé rejtőzöm, hogy nincs meg bennem a kellő spiritusz, hogy a barátnőjévé váljak. Nem vagyok elég belevaló, hogy nem bírnám a népszerűsége miatt. De a népszerűsége nem fog örökké tartani, ahogy a felém irányuló érzelmei sem. Most minden tény új megvilágításba került, és valahogy a felsorakoztatott okaim egyike sem elég meggyőző. Döntöttem.

A lehető legmagabiztosabb léptekkel szeltem át a folyosókat, egészen az étkezőig gyalogoltam, ahol aztán az ajtón besétálva kicsit lassabban közeledtem az áldozatom felé. Ez úttal nem én leszek, aki a rövidebbet húzza. Choi Rim, a zaklatóm, teljes alakjával tárult elém az egyik középponti asztalnál ült, pár diákkal, akiket a barátainak nevez, tőlük egy asztallal arrébb pedig Jong In, Sehun párost is sikerült kiszúrnom, de egyelőre csak is a lányra koncentráltam. Felvettem az egyik asztalon hagyott félig megivott ivóleves poharat, majd magabiztosan elindultam. Most már nem fordulhatok vissza. A poharat a testem mögé rejtettem, hogy ne lássák, ahogy közel értem a társasághoz rám szegeződtek a tekintetek, de nem inogtam meg.

- Nocsak, kit látnak szemeim. Csak nem önként akarod ideadni a pénzedet? – szólalt meg vinnyogó hangján Choi Rim. Féloldalas mosolyra húztam az ajkaimat, majd a mögöttem szorongatott pohár egész tartalmát a hidrogén szőke lány hajára borítottam. Általában nem vagyok agresszív személyiség, de ez hihetetlenül jól esett, erről pedig a mosolyom is árulkodott.

- Mit képelsz te ribanc?! – háborodott fel a ragacsos haját tapogatva.

- Ha én ribanc vagyok, akkor te mi vagy? – kérdeztem vissza önelégülten. – Most lett elegem. Nem fogom tovább tűrni, hogy úgy bánj velem, mint egy kutyával, csak mert nincsenek kis édes koreai vonásaim.

- Neked aztán van bőr a képeden. – fortyogott, kilökte maga alól a széket, hogy a magasságát fitogtassa, de többé nem rémiszt meg.

- Óh, még nem fejeztem be. – ingattam mutató ujjam arca előtt, majd elsétáltam Sehun mellett és megcsókoltam az elképedt Jong In-t. Meglepődött a tettemen, de hamar visszacsókolt. 

16.FEJEZET

- Megőrültél? – kérdeztem visszafojtott hangon. Körbe néztem, nem-e figyelt fel ránk valaki, de úgy tűnt, hogy senkit nem érdekeltünk. Jong In halálos nyugalommal nézett a szemembe és mosolya levakarhatatlan volt. Lehet ivott valamit, amiről nem tudok? Még is csak van pia valahonnan?

- Gyere. – invitált, majd kihúzott a tömegből. A sötétségben botorkáltunk, Jong In határozottnak tűnt én még is nagyon ügyeltem a lépteimre, hogy ne essek el minden kőben, ágban, ami elém kerül.

- Részeg vagy? – kérdeztem teljes komolysággal. – Állj már meg, mindjárt elesek. – motyogtam miközben rángatni kezdtem a karját. Még mindig nem válaszolt, helyette a karjába vett és úgy haladt velem tovább. – Yah! Nem így gondoltam. – a mondandóm végére még is elnevettem magam és szorosan belekapaszkodtam a fiú vállába.

- Teljesen józan vagyok. – válaszolt végül az egyik korábbi kérdésemre. – Szeretnék mutatni valamit. – mondta. Kicsit eltávolodtunk a tábor zajaitól. Később felismertem a legmesszebb lévő faházat, ahol először volt a nagy buli, mikor a tanárok nem voltak jelen. A faház ajtajánál a lábam végre elérte a földet, így már önként mentem be az ajtón a sarkamban Jong In-nel. Innen átvette a vezetést és fellépdelt az emeleti lépcsőkön, töretlen figyelemmel követtem minden mozdulatát és egyre inkább érdekelt mit szeretne nekem megmutatni. A tetőre mentünk, ahonnan a szemem elé tárult a sötét égbolt csillagokkal borítva. Lentről nem is néztem fel, de itt fent olyan volt, mintha egy karnyújtásnyira lennének az égitestek. Mosolyogva fejemet az égnek emelve gyönyörködtem a látványban.

- Szép. – nyögtem ki végül. Elemelve a tekintetem az égről az engem mustráló fiúnak szenteltem a figyelmem. Te is szép vagy. – gondoltam. Jong In csak is a hold világában látszott, ami árnyékot vetett a vonásaira, ezzel kiemelve a szikrázó szemeit. Ahogy őt néztem, az jutott az eszembe, hogy én lehetek részeg. Alkohol nélkül is lehet valaki részeg? Képtelenségnek tűnt még is úgy éreztem. Még is ki ez a fiú? És miért csinálja ezt velem? Az eddig ismert kényelmes életem teljesen felfordult miatta, és ami még aggasztóbb volt, hogy nem igazán zavart.

- Gyere ide. – nyújtotta felém a kezét, elfogadtam az ajánlatot és leültem közvetlen mellé az egyik kint hagyott padra. – Nem fázol? – kérdezte, de mielőtt még válaszolhattam volna magához húzott és megdörzsölte a karom, mintha azzal felmelegíthetne. Végül nem válaszoltam, nem fáztam, de nem húzódtam el tőle, túl kellemes volt a közelében lenni.

- Mond Jong In, te elgondolkodtál azon mit fogsz csinálni ha, leteszed a vizsgáid? – kérdeztem felé fordulva érdeklődő tekintettel. Megleptem a kérdésemmel, látszott rajta. Elgondolkodott majd válaszolt:

- Nem igazán szeretek egy tantárgyat sem. Lehet nevetséges, de nem szeretnék szokásos munkát vállalni majd. – félve fordult felém, meg győződött valamiről és csak azután folytatta. – Szerintem a tánccal fogok foglalkozni.

- Nem is tudtam, hogy táncolsz! – hördültem fel, nem voltam mérges, vagy hasonló csak nagyon meglepett. Ami azt illeti sosem beszélgettünk fontos témákról eddig, pedig a karrierválasztás fontosnak számított, még így is hogy volt pár évünk a tanulmányainkra.

- Nem igazán büszkélkedtem vele senkinek. Még a szüleim sem tudják. – vallotta be miközben elhúzta a száját. Bizonyára nem örültek volna neki a szülei, ha megtudják, táncos szeretne lenni, valóban nem tartozott a megszokott munkák közé. – Veled mi a helyzet? – kérdezett vissza, de éreztem, hogy még mindig az előző válaszán rágódik.

- Nincs különösebb elképzelésem. A szüleim azt szeretnék, ha asszisztens vagy ilyesmi lennék, de nem igazán lelkesedem érte. – most rajtam volt a sor, hogy elhúzzam a szám.

- Titkárnő kosztüm és szexi szemüveg, nekem tetszik. – viccelődött a fiú, mire játékosan bele bokszoltam a vállába.

- Yah Kim Jong In! – szóltam rá. Nem kellett sok, hogy elpiruljak a pimasz beszólásra.

- Nézd egy hulló csillag! – kiáltott fel hirtelen a fiú mellettem, mire ijedten megugrottam. Jong In nevetve mutatta az irányt, ahova néznem kellett és valóban felfedeztem egy kihunyóban lévő csillagot. A fiú mosolyogva lehunyta a szemét jobb kezével pedig az oldalamba bökött. – Kívánj valamit te lökött. Ilyenkor ez a szokás. – mondta, még mindig csukott szemmel. Úgy tettem, ahogy kérte és lehunytam a szemem. Nem volt bonyolult kívánságom, csak is az, hogy bárcsak ne kellene aggódnom a dolgok miatt és végre boldog lenni. Olyan nagy kívánság lenne, ha önzően boldog szeretnék lenni? Ez mindenkinek kijár nem igaz?

- Kész vagy? – zökkentett ki egy kellemes hang. Kinyitottam a szemem és bólintottam. Meg akartam kérdezni, ő mit kívánt, de ha elmondaná, akkor a babona szerint nem teljesülne. Nem akartam elvenni tőlünk ezt az esélyt.

- Aggódtam érted. – szólalt meg Jong In, most már komolyabb tónust megütve és a mosoly is eltűnt a szája sarkából. Értetlenül néztem rá, de aztán folytatta. – Eltűntél az erdőben és tudom, milyen borzalmasan tájékozódsz.

- Yongguk-kal voltam, nem volt semmi gond. – válaszoltam. – Yongguk holnap hazamegy Seo Jin-nel együtt. – nyögtem ki végül keserű szájízzel. A fiú felkapta a fejét és értetlenül hallgatta, amit mondok.

- Szüneteltetjük a barátságunkat egy időre, bizonyos félreértések miatt. – magyaráztam, mielőtt még a fiú közbe szólhatott volna hozzátettem. – Nem miattad, nem mindig te vagy a világ közepe kis herceg.

- Nem is gondoltam rá. – magyarázkodott, de én csak egy mindent tudok arckifejezéssel fogadtam a mentegetőzést. – Tényleg. Azt akartam mondani, hogy most biztosan szomorú vagy. Ezért is hoztalak ide. Gondterheltnek tűntél. – folytatta lelkes őszinteséggel.

Magam elé képzeltem a menő Jong In-t, akit lányok vesznek körül és mellé összehasonlításként összeraktam a kedves, vicces és gyerekes fiút, akinek én ismertem meg. El sem tudom képzelni, hogy lehet ez a két ember azonos.

- Köszönöm, tényleg jobban érzem magam. – küldtem felé egy magabiztos mosolyt, mire az ő szája is felfelé görbült. 

15.FEJEZET

Kínos csendben kezdtünk el egymás mellett lépkedni ám hamar szemet szúrt mindkettőnknek, hogy a csapatot, amivel idáig eljutottunk elnyelte az erdő. Az ismerős szituációtól kezdtem megint pánikba esni. El sem hiszem, hogy megint eltévedtem az erdőben és megint csak sikerült elmarni magam a csapattól. Idegesen beletúrtam a hajamba és nyakamat nyújtóztattam, hogy hátha meglátok valakit, de semmi eredménye nem volt.

- Most mit csináljunk? – kérdeztem a fiútól. Nagyon reménykedtem, hogy van valami frappáns ötlete. Ha mást nem, akkor elindulunk visszafelé, egyszer már bejött, csak az az aprócska gond támadt, hogy most egyáltalán nem egyenes irányban haladtunk, hanem kitérőket tettünk és minden egyes fa ugyan úgy nézett ki, mint a 110. darab. Yongguk is tanácstalannak tűnt. Mindketten ez idáig el voltunk foglalva a gondolatainkkal és nem igazán figyeltük, hol kanyarodtunk vagy haladtunk el, ez pedig most elég nagy probléma lett. Yongguk elővette a telefonját és tárcsázni kezdett. A beszélgetésből kiderült, hogy az öccsét hívta. Seo Jin pedig szólt a tanárnak, hogy visszamegyünk a táborba. Miután meggyőződtünk arról, hogy tudjuk, merre megyünk Yongguk lerakta a telefont. A társaságra újra csönd telepedett. Lehet még is inkább meg kellett volna kockáztatni a hosszabb utat, hogy megtaláljuk a csapatatot, de kényelmesebbnek tűnt, ha inkább a tábort célozzuk meg, nagyobb volt az esélye, hogy egy fix pontot megtaláljuk, mintha most rohangászni kezdünk a csoport után.

- Azt hiszem, ezen túl nem járok ebbe az erdőbe. Valahogy mindig eltévedek. – morogtam magamnak, de Yongguk magasra emelte a szemöldökeit és rám meresztette a szemeit. Ő nem tudhatott az előző incidensről, hiszen úgy tudta, hogy csak visszafordultam, mert Ha Na ezt mondta neki, eszemben sem volt említeni, hogy Jong In társaságában történt az egész, így csak elmeséltem a velős lényeget.

- Vigyázz! – kiáltottam fel, amikor a fiú figyelmetlenül lelépett egy magasabb kőről, a fiú után kaptam, de megbotlott, így mindketten végighemperegtünk a sárban és a levelekben. Felnevettem a szerencsétlenségünkön. Később a fiú is csatlakozott, valószínűleg ő is nevetségesnek találta a helyzetet, én minden képen.

- Jól vagy? – kérdeztem meg, de még mindig mosolyogtam. Feltápászkodtunk és amennyire tudtuk leporoltuk magukat. Koszosak voltunk és levelek tapadtak a ruháinkhoz. Úgy éreztem magam, mint a mocsári szörny 2016-os verziója.

- Persze. És te?

Bólintottam. A fiú megragadta a térdhajlatomat és a hátára húzott, a hirtelen egyensúly vesztés miatt azonnal a nyakába csimpaszkodtam, Yongguk pedig felegyenesedett velem és elindult valamerre.

- Mondtam, hogy jól vagyok. Nem kell cipelned. – nyugtattam meg, de továbbra sem eresztett. A vállára hajtottam a fejem és próbáltam valami témát keresni köztünk. Valahogy most annyira nehéznek tűnt ez a dolog, olyan érzés mintha év eleje lenne és magyaron megszeppenten Yongguk mellé ültetnek, majdnem ugyan ilyen idegen érzés volt. Mintha visszafele haladnánk és nem előre.

- Mit fogunk mondani Seo Jin-nek? – tettem fel a kérdést. A csendben majdnem kiabálásnak hallatszott.

- Már tudja. – válaszolt tömören. Tud mit? Tudja, hogy szerelmes vagy belém? Tudja, hogy elmész? Mit tud?

- Ezt hogy érted?

- Tudja, hogy elmegyek. Azt mondta, hogy velem jön. Nem akarom, hogy ti rosszban legyetek, így nem tud semmit rólunk, vagy, hogy tetszenél nekem. – magyarázta fanyar hangon.

- Hiányozni fogtok. – suttogtam, de olyan közel volt a feje hozzám, hogy biztosra vettem, hogy hallotta.

- Egyet se félj, jövőre minden olyan lesz, mint régen. – mosolygott hamiskásan, nem tudom eldönteni ezzel engem, akar nyugtatni vagy magát.

- Melyik régen? Az ismeretlen fiú, vagy pedig a legjobb haver fiú? Nem mindegy. Ha nem tudsz tovább lépni, akkor ne is keress. – mondtam kemény hangon. Annyira nyomott volt a hangulat, nem bírtam tovább. Miért nekem kell rosszul járnom, amiről nem tehetek? Sosem tudattam vele azt, hogy többet szeretnék, mint barátság. Sosem tettem félreérthető dolgokat. Nem értettem, hogy történt ez. És azt sem, hogy miért nekem kell rosszul éreznem magam miatta. Pedig így volt, piszkosul nehezen viseltem, hogy a legjobb barátom elmegy és fél évig nem ír, nem mosolyog rám, nem beszél velem. Egy hülye szerelem érzés miatt, ami jön és megy az életben, de a jó barátokat nem akarom elveszíteni, mint a szerelmet. Jó barátot nem minden nap találok, de helyes pasit minden nap láthatok.

- Adhatok még egy utolsó baráti tanácsot? – szólal meg egy idő után Guk. Oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen, de én nem viszonozom a pillantást, csak bólintok.

- Sosem mondtam neked, de Jong In-t már régebbről ismerem. Együtt jártunk óvodába és a családjaink jó barátok voltak, így sokat játszottunk együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár Jong In a felszín alatt jó ember és nem olyan macsó, menő gyerek, mint mutatja, attól még legyél arra tekintettel, hogy mit szeretnél és ő megadhatja-e neked. Te is tudod, hogy nem mozogtok egy körben.

- Persze, hogy tudom. – sóhajtottam. – De nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom meg. Alakul, ahogy majd alakul. Ha kiderül, hogy nem vagyunk egymásnak valók, akkor is én megpróbáltam.

- Akkor sok sikert. – a hangja kedves volt, mint régi barát szólt hozzám hosszú idő óta először. Yongguk jó ember, és most áldását adta rám.

Végül megérkeztünk a táborba, lemostuk magunkról a sarat és koszt, majd bedobtuk a ruhákat a mosó gépbe. Csak most vettem észre, hogy Guk és Jin valóban összepakoltak. Már csak az én cuccaim voltak szétpakolva és két bőrönd állt a sarokban magányosan. A gyomrom összezsugorodott, ahogy néztem az üres szobát, amit holnaptól már csak én fogok birtokolni.

- Minden hónap végén küldök majd neked egy „x”-et, hogy tudd, jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. – szólalt meg Guk visszatérve a fürdőből. Rámosolyogtam és bólintottam.

- Srácok! – robbant be Seo Jin a szobába. A komor hangulattól sem zavartatta magát és mesélni kezdte a túra részleteit, amit kihagytunk. Igazi felüdülés volt őt hallgatni, egy vidám és életteli hangot. Nagyon fog hiányozni ő is. Ez a srác volt az első barátom és neki köszönhettem egy másikat is. Remélem, túljutunk ezen a mélyponton és folytatódik a hármas barátságunk.

- Nagy buli lesz, sajnos pia nélkül mivel itt vannak a tanárok, de azért jó móka lesz. Remélem nem akartatok korán lefeküdni. – vigyorgott Jin. – Ne csináld már haver, az utolsó napunk a mai itt! Kérlek hyung! – rángatta a testvére vállát a fiú és kiskutya szemekkel ostromolta a kedvetlen alanyt. Végül beadta a derekát és mind a hárman elindultunk a lányok háza felé. Elég nagy tömeg gyűlt össze a ház előtt és hangos zene mellett táncoltak jó páran, és néhányan alkoholmentes sört szürcsöltek. Csak egy kinti lámpa világított, szóval majdnem teljesen sötét volt, csak foltokat lehetett látni a tömegből. Odacsoszogtam a táncolók széléhez, egyszer csak valaki megragadta a csuklómat és berántott a tömegbe. Nekiütköztem pár embernek, de mintha meg sem érezték volna tovább táncoltak, nagyon meleg volt, megszédültem a hirtelen levegőváltozástól és meg is ijedtem, hiszen nem láttam az arcát annak, aki berántott ide.

- Csak én vagyok, nyugodj meg. – hajolt oda a fülemhez a fiú és ismerős illata azonnal megcsapta az orromat. Jong In kezdett kirajzolódni abban a gyenge fényben, ami uralta a teret. Átkarolt és toporgott a pár négyzet centis helyen. Valami táncféleséget próbált produkálni, de nem volt elég helyünk a sok ember között. Hozzá bújtam és hagytam, hogy ringasson. Egy pillanatra teljesen elfelejtkeztem a romokban heverő barátságomról, a bűntudatomról, az aggodalmamról. Csak ő volt és én. 

14.FEJEZET

- Nem kell mondanod semmit, ki tudom találni mi történt. – szólalt meg Yongguk fanyar hangon. A szavak a torkomon akadtak, meg akartam szólalni, magyarázkodni akartam neki, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudtam volna olyan dolgot mondani, ami neki megnyugtató vagy elfogadható lett volna.

- Meg kell ezt beszélnünk. – erősködtem. A többiek megtorpantak, amikor utolértek minket, mi pedig csendbe burkolództunk, intettem nekik, hogy menjenek tovább. A fiúk minket bámultak, Ha Na volt, aki megragadta mindkettő karját és mozgásra bírta őket. Ha Na nagyon jó barátnak bizonyult, hiszen mindig segített nekem és nem kérdezősködött azonnal. Önmagamban hatalmas köszönetet mondtam neki és visszafordultam a fiúhoz. Megvártuk, ahogy az összes diák elhalad mellettünk, csak akkor szólaltam meg újra.

- Elég régóta jó barátok vagyunk, még ha nem is a legelejétől kezdve. – kezdtem bele, a fiú pedig vérszegényen bólintott. – Nagyon sablonosnak hangozhat, de mi nem illünk össze Guk. Én nagyon szeretlek, de nem úgy, ahogy te szeretnéd.

Végig a szemébe néztem és őszintén bevallottam az érzéseimet. Bűntudatom volt, hogy nem tudok neki többet adni, pedig ő igazán megérdemelte a boldogságot. Jó ember volt és mindig vidám, az a fiú, aki most előttem volt, nem ismertem fel. Nem ilyennek ismertem meg. Sokkal jobban hasonlított ahhoz a fiúhoz, akivel az elején találkoztam.

Nagyon bizonytalanul léptem át az új iskola küszöbét, nehezen találtam meg az előkészítőre használt termet és elhaladva a nevetgélő potenciális osztálytársak mellett helyet foglaltam a legmesszebb lévő sarokba. Az előkészítő felénél kezdtem bekapcsolódni, szóval nem volt senki, akivel beszélgethettem volna. Ők már majdnem mind ismerték egymást máshonnan, vagy pedig innen szereztek barátokat, míg én egyedül voltam.

Az óra véget ért én pedig hazamentem. Másnap ugyan úgy helyet foglaltam a sarokba, mintha valami rosszat csináltam volna, pedig erről szó sem volt. Sosem zavartam az órát, mindig is szerény és önbizalom hiányos voltam, szóval mi sem állt tőlem távolabb.

Egy kedves kinézetű srác leült mellém és köszöntött, rá se mertem nézni, csak halkan elmorogtam egy sziát, nagyon szánalmasnak éreztem magam.

A fiú minden áron beszélgetni akart velem. Seo Jin, aki nagyon szimpatikusnak tűnt, karamell barna haja volt és fekete gomb szeme. Ahogy több órán keresztül mellém ült és próbált szóra bírni egyre komfortosabban éreztem magam. Jó barátok lettünk mire az előkészítő a végéhez ért. Nagyon örültem, amikor felvettek, annak pedig még inkább, hogy az egyetlen barátommal egy osztályba kerültem.

A nyáron is találkoztunk egyszer a sulit megelőző napon, akkor beszélt nekem a testvéréről, aki szintén az osztálytársunk lesz. Azt gondoltam, hogy a testvéréhez hasonlóan barátságos személyiség lesz, de az ábrázata egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A flegmaköszönésen kívül nem beszéltünk, de aztán az egyik órán megváltozott a helyzet.

Irodalom órán ültetés rend szerint kellett mellette ülnöm, aminek egyikünk sem örült, de végül hamar el tudtuk viselni a másikat. Mindketten érdeklődtünk az irodalom iránt ez pedig kicsit megrendítette a róla kialakított rossz képet.

Az egyik irodalom óra előtt nagyon ideges voltam, otthon hagytam a könyvemet és a tanár nagyon allergiás volt, ha valaki nem hozott felszerelést. Úgy állt a dolog, hogy dicséretet kapok a félévi bizonyítványomban, de csak akkor volt lehetséges, ha nem felejtkezem meg olyan dologról, mint a felszerelés hiánytalansága. Bár még csak három hete jártunk iskolába, a félév messze volt, de tudtam, hogy ha egyszer rajtakap a tanár, akkor már teljesen elfelejthetem a dolgot. Lehet, hogy strébernek tűnök, de a szüleim történelem tanárok voltak és irodalomra is szakosodtak, nem akartam csalódást okozni. Még ha csak egy idióta dicséretről is volt szó. A tanár belépett én pedig lemondóan sóhajtottam és letettem a táskámat a földre, amiben annyira kutattam ez idáig.

Yongguk kinyitotta középen a könyvet, hogy én is rálássak, az óra elkezdődött, de a tanár hamar kiszúrta, hogy egy könyvet nézünk.

- A két legjobb tanulóm a csoportban. Meg vagyok lepve. Kinek nincs könyve? – tette fel a kérdést, amitől a legjobban tartottam. Lendítettem a kezem, hogy jelentkezzek, de a meglepetéstől megálltam a mozdulatban.

- Nekem nincs, tanár úr. – szólalt meg Yongguk kimérten és tisztelettel. Nem értettem a fiú tettét, egészen eddig egy kedves szava nem volt hozzám és jelét sem mutatta, hogy akár egy kicsit is foglalkozna velem. Most pedig értem elúszott a dicsérete. A tanár kérdőre vonta, mire ő csak megrántotta lazán a vállát és válaszolta, hogy elfelejtette.

Az incidens után kezdet javulni a kapcsolatunk. És utána elválaszthatatlan barátok lettünk mi hárman.

Fanyar mosoly kúszott az ajkaimra. A hármas barátságunk kezdett széthullni, sőt már akkor darabokban volt, amikor Yongguk bevallotta, hogy szerelmes belém.

- Visszamegyek a suliba. – jelentette ki. Felrévedtem a kábulatból és ráemeltem a tekintetem. A fiú szemeiben elhatározás csillogott. Majd meg szakadt a szívem, ahogy Yongguk-ot néztem. Annyira elveszettnek tűnt. Lehet, hogy nem tartozik a legjobb ötleteim közé, de szorosan megöleltem. Lehet, hogy ezzel csak ártok neki és nem segítek, de még is úgy érzem, hogy meg kell tennem. Először csak ált, mint egy fabábú, majd visszaölelt.

- Nem akarom tartani veled a kapcsolatot. Ha túlteszem magam a dolgokon, akkor talán majd újra barátok lehetünk. – eltolt magától, a szemembe nézett és a lehető legbölcsebb ötletét osztotta meg velem, ebben a pillanatban hatalmasat nőtt a szememben a tinédzser fiú, aki majdnem olyan éretten kezelte a helyzetet, mint egy felnőtt. Sőt, ha nem jobban.

- Rendben. – bólintottam.

- Kérhetek még tőled utoljára valamit? – kérdezte félénken, biccentettem, hogy nyugodtan mondja.

- Ezen a napon, tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna. Töltsünk el egy napot haverokként, mint régen.

Beleegyezésem jeléül megöleltem újból a fiút, aki már sokkal fesztelenebbül karolt át, mint az előbb. Hiányzott az a Yongguk, aki a barátom volt, és a búcsú előtt, ha eltöltünk egy békés napot egymás társaságában, úgy gondolom mindketten le tudjuk zárni egy időre a barátságunkat.

13.FEJEZET

Levegő hiányában megszakítottuk a csókot, de nem húzódott el teljesen, feje centikre volt az enyémtől. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, a gondolkodásom pedig csigalassúságúvá vált. Egészen idáig élénken élt bennem a vita, vagy, hogy mit szerettem volna mondani még a fiúnak, de egyetlen tettével elérte, hogy semmire se emlékezzek. Kihasználva, hogy mindketten elmerültünk a gondolatainkban kimásztam a fiú alól és az ágy mellett pár méterre meredtem magam elé.

- Aish, teljesen elfelejtettem mit akartam. – morogtam, miközben beletúrtam szőke fürtjeimbe. És miért lett hirtelen olyan meleg a szobában?

Jong In felült az ágyon és kuncogni kezdett. Zavarba jöttem, ahogy véletlenül kimondtam ezt hangosan. Arcomat a tenyerembe temettem és azt kívántam most azonnal nyeljen el a föld, vagy hirtelen váljak láthatatlanná.

Észre sem vettem, mikor állt fel az ágyról a fiú, egyszer csak karok húztak magukhoz és szoros ölelésbe zártak. Jong In és köztem a karjaim útban álltak, de amikor és is viszonoztam az ölelést, már teljesen a testének tudott préselni. Csendben álltunk legalább 5 percig és hallgattuk az egyenletes lélegzetvételeinket. Egyikünk sem tudta, mit kellene most mondani a másiknak.

- Ne haragudj tovább Sehun-ra. Ő csak jót akart. – szólaltam meg végül a barátja védelmére kelve. Sóhajtott egyet, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Magyarázd el, miért lenne ez jó nekem? – hangjában eltökéltség volt, végre túltette magát a duzzogó kisfiún és tiszta fejjel kész volt meghallgatni a valóságot. Megkönnyebbültem, de a dolog nehéz része még csak most következett.

- Figyelj, én szeretnélek jobban megismerni. De a lányok, akik körül vesznek, maguknak akarnak, és én nem vagyok kész arra, hogy szembe szálljak velük. – utolsó mondatomhoz érve elszégyelltem magam, de ez volt az igazság. Jong In népszerű fiú volt, nem is lehet ezért hibáztatni, benne van a génjeiben. Én pedig nem tudok azonnal megváltozni, szeretem a kényelmes életet ahol minden egyszerű, de Jong In minden volt, csak nem egyszerű.

- Sehun ezt megértette és bevette azt a hirtelen ötletet, ha a barátnőjének titulál, akkor nem kell bujkálnunk, vagy attól félnem, hogy a lányok ferde szemekkel vizslatnak. – folytattam a monológot. Megálltam és vártam, amíg a fiú mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, hogy hisz nekem, ami jól esett. Jól láthatóan őrlődött magában, szomorúnak láttam és egy kicsit dühösnek is, de egyáltalán nem az irányomba szólt. Sokkal inkább a körülötte legyeskedőkre neheztelhetett. Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak tőle, de ha arra jutna, hogy nem éri meg neki ez a kapcsolat, akkor nekem mindenképpen el kell fogadnom a döntést.

- Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad mellettem. Sajnálom, ha önző vagyok, de akármilyen kellemetlen arra kérlek, hogy tarts ki. Igyekezni fogok, hogy ne zavarjanak minket.

Szemei bűntudattól csillogtak, de én meg könnyebbülten elmosolyodtam. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen fiú figyelmét, valószínűleg előző életemben megmentettem az országot, vagy mi.

- Felejtsük el ezt az egészet. Már belefájdult a fejem a sok idegességbe és aggodalomba. – mormoltam apró hamis mosolyra húzva ajkaim. Ez a mosoly egyáltalán nem jókedvről árulkodott, inkább az volt nevetséges amilyen helyzetbe keveredtünk.

- Mielőtt még elfelejtenénk, ki kéne, találni mi legyen akkor Sehun-nal. Ha kiderül, hogy blöfföltetek abból baj lesz.

Most először vélek végre valamilyen gondoskodó érzelmet Sehun felé a mai napon, Jong In-től, aminek hihetetlenül örülök. Az a tény viszont tényleg elszomorító, hogy valahogy el kell simítani az ügyet. Így nem maradhat.

- Azt beszéltük, hogy azonnal nem „szakíthatunk” mert túl feltűnő lenne, szóval pár hétig eljátsszuk a szerelmespárt és utána rendezünk egy szakítós jelenetet. – avattam be a tervbe. Kelletlenül bólintott, nem volt odáig az ötlettől, de beleegyezett.

- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte félénket a fiú nagyokat pislogva felém.

- Legyen. – bólintottam. Elfeküdtünk az ágyon, Jong In magunkra húzta a takarót és közelebb araszolt hozzám. Mosolyogva bámultunk egymás szemébe hosszú percekig, mintha csak versenyeztünk volna, ki tudja tovább nézni a másikat.

- Miért lóg mindig a hajad a szemedbe? – kérdeztem nevetve, majd kisöpörtem a fekete tincseket.

- A hajam is motivál, hogy hozzám érj. Biztosan tetszel neki. – flörtölt viccesen a fiú, az arcomat elöltötte a forróság, de a sötétben nem látszott a pillanatnyi zavarom. Összeszedtem magam és válaszoltam.

- Akkor azt hiszem, összejövök a hajaddal, nagyon szép pár lennénk nem? – viccelődtem, mint aki nem értette az enyhe célzást.

- Fejezd be, féltékeny leszek. – villantott hatalmas mosolyt a fiú, ujjaival közrefogta az egyik szőke tincsemet és játszani kezdett vele.

- A hajadra? – kérdeztem értetlenül, mire egy frappáns válasz érkezett:

- Azt hiszem én is összejövök a hajaddal. Pont összeillünk. – mondta.

Nevetve elfordultam a másik irányba és jobban magamra húztam a paplant. Jong In továbbra is a hajammal játszott, amikor elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy az arcomat csiklandozza valami. Mikor a szemem hozzászokott az ablakon beáramló fényhez láttam meg, pár sötét tincset a látómezőmben, a fiú a nyakamba szuszogott, a haja pedig az arcomba lóg több irányból is. Hátamra fordulva keltem fel a fiú pedig oldalt fordulva simult hozzám. Próbáltam arrébb csúszni, hogy növeljem a távolságot, de Jong In csak még erősebben húzott magához.

- Csak még öt percet. – morogta a nyakba álmos hangon.

- Egy perccel sem több. – replikáztam, a fiú pedig csak hümmögött. Ezek szerint csak nekem volt nagyon szokatlan ez a felállás. Fogalmam sincs, most hogyan állunk egymással. Az egy dolog, hogy már nem hagyjuk figyelmen kívül a másikat, de a viselkedése nagyon közvetlen. A tábor elején még teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem kedvelem a fiút, de már igen is kedvelem. Azt pedig, hogy milyen értelemben, még nem tudom.

Úgy éreztem, hogy letelt az öt perc, így a fiú morgása ellenére is kimásztam a melegséget árasztó paplan alól. A fürdőben megfésülködtem és megmostam az arcomat. Félénken sétáltam vissza a még mindig lustálkodó fiúhoz.

- Tudnál adni egy pulcsit? – kérdeztem feszengve. Nem igazán szerettem volna, még visszamenni a faházba, de ha ugyanabban a ruhában jelenek meg az emberek előtt, azok elkezdenek kombinálni és még mélyebbre jutunk a hazugságokban. Egy fekete pulcsit kaptam, ami nagyobb volt, mint számítottam rá. Az egész pólómat eltakarta szóval a célnak megfelelt.

A Jong In-nal töltött éjszakám alatt nem gondoltam a tegnapi incidensre amit Yongguk-kal zavartunk le, de ahogy feljött a reggel és egyre közeledett az idő, amikor is szembe kell néznem vele, a beszélgetésünk minden részlete csak úgy záporozott a fejemben és a mondatai nagy súllyal nehezedtek rám. Nem akartam elveszíteni egy ilyen értékes barátot, de Yongguk nem úgy tűnt, mint aki megelégedne a baráti státusszal továbbra is, hiszen akkor nem vallotta volna be az érzéseit. Jong In-nal alakult valami, amit nem akartam elrontani, még ha az eszem azt is súgná, hogy Yongguk sokkal nyugalmasabb és biztosabb választás lenne. Valamint tartoztam annyival neki, hogy nem bolondítom, amikor más téren nem érdeklődöm iránta, csak is baráti szeretetről tudnék beszélni, akármennyire próbálkoznék.

Rosszkedvűen ballagtam Jong In mellett az osztályterem felé. A fiú értetlenül ált a viselkedésem előtt, de biztosítottam, hogy most nem vele kapcsolatosak az aggodalmaim. Tanácsra volt szükségem, de nem Jong In-tól. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek elmondani a mellettem sétáló fiúnak a tegnap esti vallomás sztoriját. Ő lenne az utolsó ember, akihez fordulnék ebben a kérdésben.

A tanárok összehívták az egész évfolyamot és meglepve a diákokat egy egész napos erdei túrára invitált minket. Ennek fejében hatalmas reggelit kaptunk és útra valót, ha megéheznénk. Valahogy megint abba a furcsa társaságba kerültem bele, mint tegnap. A táborból megindulva haladtunk felfelé az emelkedőkön a fák között szlalomozva. A négyes fogat újra összeállt, Ha Na, én, Sehun és legjobb barátja alakítottuk a csoportot. Sehun és Jong In újból kijöttek egymással, de mind kettejüknél láttam azért még egy kis neheztelést. Bár a nézeteltérés rendezve lett, elfelejtve nem. Ennek ellenére nem volt kínos a társasággal sétálni, kezdtem megszokni az új környezetet és az újonnan szerzett barátaimat is.

A szemem előtt Yongguk alakja rajzolódott ki, aki egyedül sétált pár méterrel előttünk. Meg sem közelítette önmagát, nagyon nyúzottnak tűnt és rosszkedvűnek. Rosszul éreztem magam, amiért én váltottam ki belőle mindezt. A lelkiismeretemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy valaki másnak adok esélyt arra, hogy együtt legyen ezzel a fiúval, akivel majd boldogabb lesz, mint velem lehetett volna. Ám ez sovány vigasz volt.

Erőt vettem magamon és elindultam felé, hogy tisztázzam a dolgokat egyszer és mindörökké. Dobogó szívvel és kifacsart lelkiismerettel bámultam azokba a fekete szemekbe. Ezzel elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam.

4. Gang Seo

- És milyen Suga? – férkőzött Hyo Ji a közelembe, későn jöttem rá, hogy az ételemre fáj a foga, csak akkor, amikor már elmajszolta a tőlem lopott mézes gombócot. Kicsit arrébb húztam a tányért és felszúrtam a villámra egy másikat.

- Rendesnek látszik. Nem igazán volt még alkalmunk beszélni, de megtudtam, hogy jobban szereti a teát, mint a kávét.

Miután az utolsó falatokat is eltüntettem a mosogatóba helyeztem a piszkos tálat. Kezet mostam és leültem az asztalhoz, mert biztos voltam benne, hogy még egy darabig kérdezgetni fognak a mai napról.

- Akkor jobb, ha nem szórakozik veled, mert neked már szinte kávé folyik az ereidben. Szegény gyerek. – dramatizálta túl Ro. Nem volt titok, hogy minden napot kávéval indítok, és hogy a mottóm az volt mindig is én+kávé egyenlő forever. Valóban minden italnál jobban szerettem a koffeinnel teli barna löttyöt, de egyáltalán nem bántam, hogy a fiúval nem egyezik, ezen véleményünk.

- És mit szólt az öltözetedhez? – vágott közbe Hyo Ji, aki egy almát fogyasztott éppen.

- Semmit. – húzogattam a vállam. – Ő sem öltözött annyira elegánsan, hogy csövesnek nézzek ki mellette. – biztosítottam a lányt, majd leírtam neki a mai ruházatát. Csak mélyeket hümmögött és megjegyezte mennyire is szexin nézhetett ki. Biztos voltam benne, ha én vettem volna fel ezt a ruhát és nem imádott rappere, akkor nem dicsérné így az összeállítást. Ro-val, mi csak megforgattuk a szemünket és folytattuk a csevejt.

Már kilenckor lefeküdtünk aludni a lányokkal, hiszen korán reggel indul a vonatuk, hogy hazavigye őket. Reggel velük keltem, hogy hatalmas öleléssel elbúcsúzzak tőlük egy időre. Erősködtem, hogy kikísérem őket a vasútállomáshoz, de azt akarták, hogy inkább feküdjek vissza aludni. Arra fogták, hogy ha meglátják, a szomorú kiskutyapofimat berántanak magukkal a vonatba, hogy ne hagyjanak egyedül. Még utoljára szorosan ölelésbe invitáltam a két félkómás lányt, majd útjukra engedtem őket, nem szerettem volna, ha miattam lekésik az indulást. Bár mehettek volna kocsival is, jobban szerettek volna hagyományos úton hazajutni, ahogyan két éve még nagy álmokat kergetve megérkeztek.

Egyedül maradtam a házban, ami hirtelen túl nagynak tűnt egy embernek. Csak az én cuccaim voltak még itt, de azoknak a fele is a bőröndben volt már. Én is pakolni kezdtem, hiszen a hétfői napon beköltözöm a hotelbe, ahol lehetőségem nyílik megismerni az új partnerem. A telefonom társaságában dőltem vissza az ágyba és beállítottam, hogy véletlenszerűen játssza le a zenéimet a lejátszási listából. Visszabóbiskoltam egy kicsit, de miután újra indult az utolsó dal, inkább folytattam a pakolást.

Mindent szépen rendben és kicsire összehajtva rendeztem el a nagy táskában, hogy minden kellően beférjen. Pont annyit pakoltam, ami két hétig elég kell legyen.

Lefolytattam egy hosszú telefonbeszélgetést a szüleimmel, akiknek körvonalasan elmeséltem, miért is nem töltöm a megérdemelt szünetemet otthon. Csalódottnak tűntek, hogy a bandán kívül is kötöttem egy szerződést ezzel ellehetetlenítve attól, hogy gyakran találkozzam vagy beszéljek velük. Kezdetben persze hálás lennék, ha otthon kellene tengetnem a napjaimat, de egy idő után megunnám és visszakívánkoznék ehhez az életformához, amilyen jól ismerem magam, elég hamar bekövetkezne. Így a felett is szemet hunyok, hogy ugyan annyira kevés szabadidőm lesz, mint egészen idáig.

Váltottam pár szót a húgommal is, de letettem magas telefonszámlára hivatkozva, amikor anyuék újból megkaparintották a készüléket.

A nap hátralévő részében csak filmet néztem és bepótoltam a sok lemaradást a kedvenc drámáim részeivel. A szombat gyorsan elrepült, ahogy a vasárnap is. Aznap este kaptam egy üzenetet Suga-tól, amiben azt írta értem jön kocsival, hogy együtt menjünk a szállodába. Megírtam neki a címem, ő pedig írt nekem egy pontos időt, amikorra legyek kész. Mindezt a beszélgetést mosolygós jelekkel megtűzdelve.

Reggel két órával Suga jelenése előtt felkeltem, hogy gyorsan le tudjak fürödni és gondolkodhassak, egy kicsit mit fogok itt hagyni. A szükséges dolgokat pedig csak akkor tudtam bepakolni, amikor megszárítottam a hajam, felöltöztem és minden oda érdemes dolgot beledobáltam a kézitáskámba. Még eltettem a hajkefét, a fogkrémet és fogkefét a bőrönd tejére, amit könnyű szerrel összecipzáraztam, majd körbenéztem az üres házban.  Kikapcsoltam minden elektronikai eszközt, hiszen most két hétig senki sem fogja ide betenni a lábát.  Az pedig nem hiányzik, hogy villanyszámlát csináljon a távollétemben bármi is.

A csengő megszólalt én pedig kibaktattam a bejárati ajtón. Suga kedvesen köszöntött és elvette a bőröndömet, amíg én a ház bezárásával bajlódtam. Egy pasztell kék színű furgonba kellett beszállnom, ami alighanem a fiú saját járműve volt. Nem volt elég csicsás, hogy a cég adja, mert nem sütött róla, hogy drága autó lenne. Tetszett, látszott rajta, hogy foglalkoztak vele, attól függetlenül, hogy nem luxusautó volt. És ezzel Suga is egyre jobb embernek tűnt a szememben, akit látszólag nem vakított el a hírnév, amit a BTS-sel szerzett meg.

- Kávét? – kérdezte a srác és mosolyogva nyújtott felém egy koffeinnel teli poharat. Hatalmas mosollyal az arcomon vettem ki a mancsai közül és belekortyoltam a szerzeménybe.

- Kicsit édes, de köszönöm. – mondtam.

- A keserű kávét szereted? – érdeklődött, majd elindította a kocsi motorját, lefordult a felüljáróról és elindult egyenesen az úti cél felé. A Gang Seo kerületbe.

- Igen. Neked melyik tea a kedvenced? Az erdei gyümölcsös, amit akkor kaptál? – folytattam a társalgást. Örömmel kommunikáltam vele, hiszen igazán megérintett, hogy emlékezett a kávé szeretetemre és még hozott is nekem az útra. Rosszul éreztem magam, hogy én nem kedveskedtem neki semmivel.

- Ha tehetem, azt iszom, de még a citromosat is kedvelem. Szóval, ha nincs, akkor az is megteszi. – fejtette ki a fiú, egy pillanatra rám nézett, de tekintete visszavándorolt az útra, mint egy tisztességes sofőrnek.

- Melyik étel a kedvenced? – folytattam a kérdések sorát.

-  Szeretem a jajangmyeon-t. – válaszolt egy kis gondolkodás után. Próbáltam fejben megkeresni a receptet, vagy akár egy bevillanó képet az ételről, de végül arra jutottam, hogy még sosem ettem ilyet. Hümmögtem egyet, mintha érteném, miről van szó, de nem lehettem elég meggyőző, mert rögtön ezután jött a magyarázat.

- Ez egy fekete bab szósszal leöntött zöldséges, húsos, tésztás étel. – magyarázta. Így sem rémlett, hogy láttam volna, de már el tudtam képzelni.

- Sosem ettem ilyet. – ráztam nemlegesen a fejem. Bár az sem kizárt, hogy az ízről felismerném. Több koreai ételt ettem amióta itt vagyok, de a neveiket nem feltétlenül jegyzem meg, csak amit rendszeresen eszek. Az is előfordulhat, hogy már ettem ebből, csak nem emlékszem rá.

- Akkor megbeszéltük mi legyen a reggeli. – kontrázta, utalva arra, hogy meg szeretné mutatni kedvenc ételének ízét. – Neked mi a kedvenc ételed?

- Sokszor eszek mézes szezámmagos csirkét rizzsel. Ez inkább kínai kaja, én nagyon szeretem az ízét.

Ahogy az ételről beszéltünk egyre inkább csak arra vártam, hogy megérkezzünk, és végre ehessek. A folytonos diéta miatt, amit be kellett tartanom, sajnos nem ehettem annyiszor ahányszor akartam, de legalább azt nem szabták meg, hogy mit egyek. Nem igazán vágytam rá, hogy Suga feletesse velem az egész étterem menüjét, szóval remélem, hogy nem vette kihívásként, hogy nem mozgok otthonosan a koreai ételek világában.

Lassan de biztosan megérkeztünk a kitűzött célhoz. A bőröndjeinkkel sétáltunk be a magasodó fehér vakolatú épületbe és udvariasan elkértük a szobáink kulcsát a recepcióstól. Meglepődtem, ahogy csak egy kulcsot kaptunk, tehát csak egy szoba volt lefoglalva. Azon gondolkodtam, hogy biztosan eltévesztette, de világosan elmagyarázta a pult mögött álló nő a helyzetet.

- Két ágyas szoba, az ötödik emeleten balra forduljatok. 403-as ajtó. – tájékoztatott mosolyogva minket a kedves idősödő hölgy és Suga kinyújtott tenyerébe tette a kulcsot. Illedelmesen meghajoltunk és beszálltunk a liftbe.

- Remélem, nem horkolsz. – löktem oldalba a fiút a liftben, aki mosolyogva beleborzolt a hajamba.

- Csak ha te sem. – válaszolt. A lift megállt az ötödik emeletet mutatva a kijelzőn, majd szétnyitotta az ajtókat. Balra fordultunk, ahogy a kedves nő mondta és hamar meg is találtuk a 403-as szobát. A bejárati ajtó melletti sarokba helyeztük a bőröndöket, hogy ne legyen útban és Suga azonnal használatba vette a szobaszerviz szolgáltatását és ledarálta a reggeliként kívánt étel nevét. Nem igazán tartottam reggelinek valónak, ha hihetek annak amit az ételről mondott, de a már megrendelt menüt csak nem mondatom vissza.

Ahogy láttam a fiún nem most azonnal szeretett volna kipakolni és nekem sem volt túl sok kedvem hozzá, így a bőröndök ott maradtak.

- Nézd milyen jó ez az ágy. – invitált Suga miközben ülőhelyzetben ugrált az ágy szélén, tesztelve annak puhaságát. Oda somfordáltam és keresztbe elfeküdtem az ágyon, valóban tapasztaltam, hogy puha az ágynemű és jó illatot is áraszt magából. Biztos kényelmesen lehet itt aludni. A fiú is eldőlt, csak azt nem vette számításba, hogy egy egyszemélyes ágyon voltunk. A feje ott volt az oldalamnál, mivel a lába lent lógott a felsőteste elfért, de úgy döntöttem, hogy átmászok a saját ágyamra. Megszakítva a kialakult T betű formájú alakzatot.

A reggelit meghozták szóval leültünk az asztalhoz. Amikor levettük a fém fedelet egyből megéreztem az étel kellemes illatát, ismerős volt, és ahogy megkóstoltam beugrott egy emlék a lányokkal körbeült asztalnál még tavaly ettünk ilyet egyszer.

- Finom? – kérdezte teli szájjal. Felszippantotta az utolsó tésztadarabot, ami kilógott a szájából és felém fordult várva az ítéletre. Letöröltem az államon csöpögő fekete szószt és letettem a szalvétát az asztalra.

- Finom. – bólintottam és a számba tömtem még az ínycsiklandó tésztás csodából.  

Most már teljesen az evésre koncentráltunk, az utolsó babszószos levet is kiittam a tálból, amikor a zsebemben lévő telefonom a csengőhangomat kezdte el játszani.

A kijelzőn Min Ah mosolygós arca nézett vissza rám, így gondolkodnom sem kellett felvegyem-e a telefont. Már majdnem egy hete, hogy visszautazott a szülővárosába és most hallok először hírt róla. Nem lepődtem meg, hiszen két évig egymást boldogítottuk nem feltétlenül otthon is velem akarna foglalkozni, biztosan sok időt töltött a családjával és barátaival, na meg lustálkodással, szóval nem is vártam az azonnali hívását.

- Min Ah! – mosolyodtam el, de ezt a vonal túlsó végén telefonáló lány nem láthatta.

- Szia! Azért, hívlak, hogy nem-e tudnád megmondani mi volt az a leves, amit egyszer készítettél.

- A húslevesre gondolsz? – kérdeztem elgondolkodva. Néha csináltam nekik Európában népszerű ételeket, amiket én is szívesen ettem otthon, a legnagyobb sikere pedig a húslevesemnek volt, ezért feltételeztem, hogy erre utal.

- Igen, az az. Elküldöd nekem a receptet? – tudakolta lelkesen. A háttérben kutya ugatás hallottam és egy kisfiú nevetését. Teljesen otthonos zajok voltak ezek, amik megmosolyogtattak.

- Persze, SMS-ben elküldöm neked a hozzáválókat meg az elkészítést. – tudattam a lánnyal.

- Ah! Ez forró. – kiáltott fel mellettem Suga aki elkapta a kezét a teával teli bögréről.

- Vigyázz vele, látszik, hogy forró. – ráztam meg a fejem rosszallóan és próbáltam visszatérni a telefonhoz.

- Mi forró? És mi volt ez a felkiáltás? – érdeklődött kíváncsian a lány a vonal másik végéről.

- Csak Suga megégette a kezét a forró teával. – tájékoztattam miközben a fiút figyeltem, ahogy legyezgeti az érintett testrészét.

- Suga? Az a Suga? Miért iszik nálunk teát? Otthon vagy egyáltalán? – kérdezgetett tovább. Csak később jöttem rá, hogy már nem volt ott, amikor a két lánynak meséltem a szerződésről és a tervekről, így azt sem tudhatta, hogy éppen egy szállodában vagyok a BTS egyik tagjával.

- Gang Seo-ban vagyok és éppen ismerkedőset játszunk a partneremmel. Majd valamikor tüzetesebben elmesélem, de ez a lényege. – magyaráztam majd a kávéból kihalászott jégkockát a fiú teájába dobtam, hogy hamarabb iható legyen számára. Hamar elolvadt benne a hőmérséklet különbség miatt, és lehűlt tőle annyira, hogy a fiú kortyolgatni kezdje. Remélem a jégkockától nem lett vízízű vagy esetleg kávé ízű az eredetileg tea néven ismert ital, de nem láttam semmi fintort, hogy elrontottam volna az íz világot. Sőt így legalább csendben maradt és beszélgethettem még egy kicsit Min Ah-val.